A homály csakhamar megvilágosodott a havasok felett s a sajgószemű
madárkák az ösztöntől melegen felröppentek.
Hajdan az őrköszöntők ezekről a szirtekről fujták meg a hárskürtöt. A
serkentő tülkölés lehallszott messze az Olt síkságig és átvették az ódon
templomok falai, szulák-palánkos udvarházak. A vontatott kakasének így
hangzik:
– Hajnal vagyon, szép piros hajnal! Ébredjetek!
Hajnal vagyon, szép piros hajnal, de már látszik a harmatcsepp az ökör
szarván és a lombkaliba alatt felserkent Uz Bence, a havasi pásztor.
Olyan közel jöttek a csillagok ébredező szemeihez, mintha a fenyők ormán
szikrázó virágok volnának. Sokáig istrázsálta öket fektében és elnézte a
gyönyörü égöntést. Majd ösztönszerüen letörte azt az ágvesszőt, melyre
az első napsugár ráesett. Később a harasztot lassan szétvetett lábai
közé kaparja. Minden nomád így tesz tüzet, ilyen ösztönös tempóval.
Szikrát csihol és a körmén égő taplót gyors ivecskében meglengeti s az
ághalom alá dugja; mintha az ősvilág fészkébe rejtené óvatosan.
Csakhamar felcsillan a tűz, hogy virradni segítsen. Az Uz Bence
félorcáját megvilágítja, a másik még az éjben marad, mintha félálarcot
viselne a legény.
Mellette a szironyozott, himmelvarrt borztarisznyából kinőtt a
fenyővizes üveg nyaka. A virágzó bokron durva üngje szárad. A lombkaliba
üstökén sajtocska csüng. Az értékesebb holmit belül rekkentette el a
szénaágy alatt. Itt őrzi a baltacska a szeretőjétől hozott jegykendőt,
finánclábu dohányt s miegymást.
Koldusélet biz’ ez, de Uz Bence nem azért haragszik. Bénit várja, – az
öccsét, – akit másfél napja már, hogy Ajnádba szalasztott Tsinód Évához,
a szeretőjéhez; – de csak nem jön a fiu.
A töméntelen fényes vakondturás lassan tünedezik az égről. Az
áldumáscsillag rég dolgára ment már, s a kunyhóba tekintő éppen most
készül belehullani a hajnalszakadékba: – Hej csak a fiú nem jön, hiába
várja Benci bátyja. A hold sarlója még az égen képpedezik.
Erre képzeletben felülteti Tsinód Évát, ahogy eleink szűz Máriátszokták.
Valami foszlányfelhő ugy hajlik a hold két szarva közé, mintha Tsinód
Éva ezüstpendelyben feléje kinálná a fenyővizet.
Az Öregisten rég kimustrálta az eget mikor sánta lován arra hujjongatott
Bartis Fürge Mózsi. Neki odakiáltott.
– Te! – Nem láttad-e az ecsémet?
Bartis oda se pillant, nem azért, mintha nem értené a szót, de elébb
elvár két kiáltást. A harmadikra aztán oldalbordán rugja a lovat, s csak
messziről bőgi vissza.
– Az ecsédet-e? Abbiza zsidóravatalon fekszik.
A zsidóravatalon fekvés azt jelenti, hogy a fiatal Uz részeg fővel
eldőlt valahol az uton. Arra is jó ez az ajnádi mondás, hogy pásztor
délig ne várja őt Uz Bence. Pásztordél pedig akkor vagyon, ha már a bika
lapockájáról nem száll fel a kék döglégy s a pap udvarán a csirke arany
ülepére esik és két viaszlábát a napnak feszíti.
Tisztességeset káromkodik a hirre a legény, de nem azért, hogy Krisztust
sértse; hanem csak így messziről jósolgatja az öccse jövőjét.
A Béni-fiu mikor megjön még nagyobbakat káromkodik. Ő se Krisztust
akarja bántani, csak a bátorságát bizonyítja.
– Súj egye meg, ott felejtők a Jobbsincs muzsikáját a Tsinód Éva
aklakában, – kérkedik hetykén.
Benci nem békül, még mindig füstös a két szeme.
– Tán csihánra töptél? – mókázik a gyermek. – Jobb, ha készülsz, mert
azt üzente a szeretőd, hogy az új templomban elsőnek lakodalmaztok.
Sok ennyi jó hir egy legénynek. A megirdalt szalonna reszketni kezd a
kezében. Káprázó szemei előtt az erdőnek lobbanásai lesznek. Ilyenkor
nincsen benne szomoru madár s fekete virág.
Szótlanúl ebédfőzéshez látnak, mert fejük felett az ujulástól nedves
fenyőtobozok délebédre harangoznak. A szolgafán függő üstöcskében
csakhamar buzog a viz. A sárga lisztet belehintik, mintha virágporból
főznék az ebédet.
És minden megünnepli a két árva legény szegény táplálékát. A föld
virágokkal van kivilágitva a tiszteletükre. A fák lábain moha tündöklik.
Az eper odasiettében betörte az orrát. Házukra, a százados bükkfára
borostyán és iszalag kúszott, hogy a fazekukba tekintsen. Pléhkanalukba
édes bimbók lengenek bele. Az özvegy-fű szemérmesen felpillant lila
keszkenője alól és fülükbe suttog. Elfeledte, hogy már egyszer az ördög
ezért leharapta a gyökerét. Körülötte minden virág. A két legény is
virág, fordított virág, melynek felül van a gumója.
– Hát szép az a templom? – veti fel a szót Benci nagyon későre.
– Szebb nem es lehetne. – A tornya Isten szomszédja. Vasárnap választják
a szentjit neki. Az orgona is készen van. Úgy szól, mintha erős üdő
volna benne.
Uz Bence sokáig elábrándozik. A messziségbe tekint, ahol, ott lenn
Ajnád-felé bárányfelhők jelzik a szeretője lépteit, s az orgonasípokban
vigadozó ének alszik. A nyáj felett a kormos bika vadszomjas vágyában
elbőgi magát és megküzdik az anyafölddel.
– A nagy hirös gazdák titokban a pap nyakára járnak, – kezdi a szót a
kisebbik Uz, – mert mindenik a maga szentyiről szeretné elnevezni a
templomot. Csúf harc lesz vasárnap, – véli Benci, és fáradtan ásit
hozzá.
– Nyugodj egy kurtát, – dédelgeti a bátyja s az elheverő fiut a
tekintetével még sokáig elajnározza. Majd felhujjantja a csordát és úgy
imbolyog utána, mintha túl vitetné magát a fény határain. Valahol, a
virág tövében leszurja a botját támaszfául és a feje elhajókázik rajta.
Fehér babvirág az a virág, amiről azt tartják, hogy az illata elmezavart
okoz. Uz Bencének azonban ékes gondolatot okozott. Valahol a szive
mélyén fakadott, s bűvös, lassu fundálással, mint egy zümmögő
aranybogár, a szivecsúcsára szépen megérkezett. Ott azt mondta Uz
Bencinek: Mi volna, ha a Tsinód Éva nevéről szentelnék fel a nevezetes
templomot?
A vízben mosott arany esik a legmélyebbre, szegényember vágya a
legelérhetetlenebb. Hej pedig ez aztán felséges nászajándék volna! Beh
megemlegetnék. Nem válna az istennek sem szégyenire, csak az emberek
kacagnának rajta, de hát mit tegyen, akinek az égvilágán semmije
sincsen? Koldusember mindig csak a legnagyobbat adhatja, hiszen minden
szava ugyis Istent osztogatja.
A lombkárpitok közűl biztatás szállott feléje. Jó, értő ember a pap,
miért ne tenne a te igaz szándékod szerint? Igy lesz. Ne búsulj Benci,
mert az Istent nem lehet pénzzel megvenni. A tiednél nagyobb jussa
senkinek sem lehet.
A legény együgyű lényébe elragadtatás szállott és erre kendőzni kezdette
minden a valóságot. A méhek porszemet vettek pici körmeik közé, hogy
édességükben a földön tul ne szállhassanak. A levegő tele lett repülő
drágakövekkel. A színeskalapu gombák olyanok, mintha olasz turisták
volnának, kik a havasra mászkálnak. A sáfrányokon villog a kigyók nyála.
A remek szinpadon dalolnak a madarak s ezt a végeláthatatlan életet a
szemközti karcsu szirtszál tetején egy talpig virágos fával dirigálja a
könnyű szellő. Minden azt mondja: Engedjétek, hogy ez az ember, az
életnek az a szomorú és piszkos partja a vágyát teljesítse, hiszen a fák
a földből isznak, a madár, ha akar, elalszik a levegőben is; a föld
alatt is, a koponyán is kivirágzik az emberfejmoszat. Minden bele van
határolva a lét örömeibe, csak az ember él a vágyakozásból. Szegény
szerelmes legénynek lenni sem érdemes, olyan sokan vannak.
Igy áltatta a föld Uz Bencét. Hitt neki. Bensőleg áradozva
vissza-térítette nyáját, levette a bokorról napillatu ingét,
megvirágozta kalapját, gyengéden felserkentette öccsét és estrehajlóban,
mikor már a szellemek kinozni kezdik a fagyökeret, bizakodón megindula
Ajnád felé.
Mene, mendegéle tehát Uz Bence s addig ment, míg csak a két szeme
maradott. A teste elfogyott a sötétségben. A falusi sötétségben az
emberszem olyan, mint két fénytest, amely egymást őrizve, egyforma
távolságban bolyong hontalanúl és minden pillanat változtatja színét. Ez
a kinyilatkoztatás saját agyunk fényszóró játéka. Körül akkora a csend,
hogy meg lehetne hallani, mikor a világrajövő gyermek megcsókolja az
anyja szivét.
Már a pap kapujában állott Uz Bence, mikor a régi templom omladozó
lépcsőjén felment a templom legidősebb szentje és rákiáltott a falura: –
_Él az Isten!_
Az udvaron leány surrant a tejjel azon görnyedőn, ahogy kibujt a tehén
alól. Rászólt a szájtátó legényre:
– Vigyázz te, mert béka ugrik a szádba.
– Itthonn-e gazdád – restelkedik Uz Bence.
– Jézuskát altatja, – ingerkedik a lány. – Mi dolgod vele?
– Ha a likas kalapomon keresztül megnézed a csillagot, akkor megmondom,
– mókázik Benci.
– Majd ha az én fejemön lössz, – vág vissza a leány.
– Eljön annak is az ideje majd, ha a macska keresztül ugrik a hold
karikáján, – vigasztalja Uz Benci és e kicsiny üdülés után megkeresi a
pap kilincsét.
– Nagy dologban jöttem, – kezdi haloványan, és a két legény összebuvik
az asztal felett, mert a pap is legény, amiért latinul téríti a népet. A
fekete reverenda fénylik az erejétől, izgató vérétől. Nem hiába spórolja
az ifjuságát. Az imádkozó két marokban is sokszor megérik a bűn, amikor
cellája ajtaja előtt elmegy a világ.
– Mintha gyónnám, csak úgy mondom, – suttogta a legény.
A férfiak misztikuma rájok ereszkedik és a következő pillanatban egymás
lélegzetéből élnek.
– Éva legyen az új templom szentje, – esedezett a szerelmes legény tüzes
homlokkal.
– Annyira szereted?
– Csak őt látom nappal és éjjel, ezer alakban. A fák síma leveléről ő
csuszik elibém, a tüzemben is Tsinód Éva táncol… Ha azt ki tudnám
mondani! – sóhajtott a legény.
A tompa lámpafénynél hallgatagon nézte egymást a két legény. Fölöttük az
ingaóra csillogó szára járta utját egyik legény homlokától a másik
legény homlokáig és hordozta aranylapján a kicserélt gondolatokat. A pap
arcáról átvitte a pirt a legény barna fejére, onnan visszahozta a
szerelem gyönyörü ingerét, a nyugtalanságot s a szegények
teljesíthetetlen álmainak mélységeit itéletre vetette, mintha azt
mondaná:
– Te pap, ki Isten szolgája vagy; melyiket választod? őket-e, kik
pénzzel tömik templomod üres kincstárát, vagy ezt a sehonnait, kicsiny
életet, az emberiségnek ezt a láthatatlanul kipattant forró rűgyét?
Melyiket tűzöd Istened mellére?
– Nézd fiam, – mentegette magát a pap, – én nem határozhatok. A falu a
kegyúr, az egyháztanács dönt a templom neve felől.
Uz Bence hangtalanul küzködött magában, aztán felszegte a fejét.
– Igy is jól van.
Bucsuzóúl egyszerüen ennyit mondott:
– Nincsen annyi keserü búbánat az imádságos könyvében, mint amennyit a
tisztelendő úr nekünk okozott. Hej rossz ember, ki a koldust veri agyon!
Olyan volt a legény szive, mint egy megőszült angyal.
Az asztalon ott volt a kis gyöngytarsoly, melyben az Ur testét hordozzák
a betegekhez, kik a mélységből kiáltanak fel az ismeretlen hét kapu
felé, csak az Uz Bence megőszült angyala nem vigasztalódott. A pap
tekintete az ostyahordozó szelencére esett és megdöbbent. A breviárium
igéi fülébe zúgták a boldogságos Isten vádjait. Ifjú szívében a szerelem
megértésének betemetett kapui megnyiltak és az egyház szép szűzeinek
mosolygása felbátorította. Öreg szentek megfeddeték, hogy az élet és
világ jogai ellen cselekszik. A pap elnyomott érzésvilága lassan
tündökölni kezdett s az élet kényszerűségeitől eltépte magát. Tiszta
leányok szűzies alakjai suhantak át emlékezetén, kik az emberi nem új
sarjadékait szűlve, értelemmel ruházzák fel a mindenséget és megékesítik
csókjaikkal a teremtő fonnyadó kezét. Gőgös parasztok pénzét, az
eklézsiavezetés hazug okosságát, a pályán emelkedés erőszakos
meggondoltságát elűzte magától, hogy szárnyaló fiatalságának álmait ne
kelljen tovább megtagadnia.
Felrázta az esengő parasztlegényt.
– Vagy én hagyom itt az eklézsiát, vagy a Tsinód Éva nevét fogja viselni
az új templom. Légy csak ott vasárnap a falu gyülésén.
A legény benseje erre elkezdett zengeni, mintha egy kristály pohárnak a
peremén borbamártott újjal csodásan zenélne valaki. Majd a kis vak házak
üstöke alatt elindúlt Uz Bence Alszeg felé és az üdvözitő hirrel bedugta
a fejét egy virágos ablakon.
– Édes rózsám, Tsinód Éva, ne ijedj meg, mert csak én vagyok…
A falombok árnyai és a hold megtört fénycserepei nesztelenűl hullottak
rá a csendes falura. Csak néha sóhajtott fel az alvó fecskefészkekben
egy-egy világba készülő életembrió.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Székely monda szerint Szűzmária minden vasárnap reggel megszárítja
Kicsijézus ingecskéjét s ezért akármilyen felhős az ég a nap mégis kiüti
az orcáját. Ezzel a kicsijézus-ingecskével öltözteti fel aztán a havasok
világát és üdévé, csillogóvá, gazdaggá válik erre a napra Székelyföld.
Nem csoda, hogy Uz Bence dalolva ereszkedett le Ajnádba, a szentválasztó
gyűlésre, hiszen a madár és a szerelmes legény egyaránt dallal
imádkozik. Az útja elébe ingó virágos galyaknak is megmondja, a patakból
kivillanó pisztrángoknak is odakiáltja:
– Nagy dicsőséged lesz ma neked Tsinód Éva. Az útszéleken álldogáló
cimborák sem csintalankodnak vele, hiszen ő is elkerűlt a lépteivel a
mezőn jöttében minden virágot.
Emlékezetes sokadalom volt már a pap udvarán, amikor Uz Bence megjelent.
A hires gazdák már javában vetélkedtek és izzadtak gőgjükben.
– Első falu vagyunk, első szent kell ide, – recsegett az egyik. –
Ajállom Szentpétert!
– Fejjebb! – rázta az öklét Kűs Dani Jóska. – Ott van Szen’ József – s
az ótárt én fizetem.
– Nem nyugszok belé emberek. Megajánlom a zesszes harangokat s az
orgonát, az oskolát ellátom télire fával, ha nem tágitunk Szenmiháj
mellől, – semmizte le Apor Mihály uram és már hajlott is a hangulat az
arkangyal mellett, de szót kért Apa Mózes és büszkén odavetette a
papnak:
– Irja tiszlen’dúr. – Úgy nézem, hogy itt pénzre megyünk. Nohát, ha én
megszámítom, az úristennek is két krajcárral van többje. Egyedűl állom
az egész templomot.
A pap elsáppadt majd elöntötte a vér és a konok paraszt szeme közé
vágta:
– Gazember szentségtörő!
– Én-e? – bődült fel Apa Mózes.
A pap visszacsattant úgy nevezett „szent haraggal“:
– Temagad!
– Világháborító botrány! – sikoltozták a fehérnépek. A legények a
bicsakot oldozták a derekukról, de a pap mást gondolt és félelmesen
kinyulva a tömeg felett, keményen intézkedett.
– Kérem az egyháztanácsot…
Ekkora veszedelemben szóba se jött a szegény legény vágya. A szép leány
remegve állott mellette, ahogy a madár álmában megérzi a tüzi
veszedelmet és káprázatában mégis beleröpül. Az emberek egymás izzó
szemeit számlálták s az öregbetüs rózsás kertekből a félelem a földre
ejtette a levendula füvet. Csak hamar visszatért a fehérszáju pappal az
élén az egyháztanács.
Apa Mózes előállott és megilletődött bűnbánattal, busa fejét lehajtva
megkövette a megbántott Istent és a papot; mire a pap az izgalmakban
megfogyatkozott síri hangon kihirdette az egyháztanács itéletét:
– Apa Mózes atyánkfia nemes ajánlatát pedig elfogadjuk.
Ideje volt. Az eget sűrű viharfelhők kezdették belepni. A havasok mélyén
már földetrázó dörgések morajlottak. Számba se vette senki, mikor egy
leány felsikoltott.
– Sűlyedjen el hát az Apa Mózes temploma!
A havasok alatt borzalmas a zivatar. A szörnyű erő ráfekszík a kis
hajlékokra és megostorozza a félelmében nyügő embert és állatot
egyaránt. A mélységek infernális bőgésébe gyermekek sírnak bele és a fák
recsegve törnek szét a haragvó Kárpátok öklei alatt.
A pap félelmében szembetartja a keresztet a viharral és elborult
szemekkel, mint a féreg, igyekszik hatalmát összeszedni.
A szertartásos könyv levelei zizegnek a kezei között.
Adjuro vos nubes per Deum vivum… Az élő Istenre megesketlek titeket
felhők, hogy ne temessétek el a régi világot.
Az öreg templom penészes szentje újra felmegy az omladozó toronyba, ahol
a harangok érckelyhében érik az idő és itélet. Gyenge hangján biztatón
rákiált a falura.
– Mégis él az Isten!
A havasok lábától még vissza néz rá Uz Bence és a fellobbanó villám
fénye bevilágít káromkodó szájába és hosszasan eldereng a szeme tükrén.
A szeméből kiesik a könny, mintha az isten melléről hullott volna le az
elgondolt új életnek odarejtett nedves kicsi rűgye.