Büszkén, leányoknaktetsző arccal, széles mellkassal, birkózó izmokkal
jött az egyetemre, nyilt, kihivó tulzással, ahogy ezek a gyerekek
rendesen duzzadó, féktelen kedvvel felszármaznak Székelyföldről. Minden
mozdulatuk azt mondja:
– Ezör forint sok pénz, de azért se adnám, hogy itt lehetek.
Eredeti, tarkabarkaagyu kedves fickók az erő darabosságával, kik
indokolt esetben könnyen pofonfelejtik az embert. És hát lelkesen
isznak, vérbeli, blazirt lumpot imitálnak. Ki legkevésbbé szereti,
leginkább annak jár a szája.
– Ha édesanyám serrel szoptatott volna, ma se tudott volna elválasztani.
Más nagyszerü megjegyzések támadnak, kisasszony-riasztó kaccsintást
erőltetnek a nézésükbe. Mig a szemedet elpillantanád, már megtréfáltak.
Idővel ezt is, azt is megtaszítja a tüdővész, vagy élet, mindig kevesebb
lesz az uccán a tüntető köszöntés.
– Szerusz Ját.
Ifjú fejek lehajlanak, eltünnek. Kis diákszállásra szorulnak
ketten-hárman s közösen szomorkodnak.
Tavaszi időfeslés volt. A fűzfa kitólta már a lombját a vizparton, a
hangyák előmásztak s az új legyek elkábulva lapultak a fényes házfalon.
Sebe László felhajtotta a kabátgallért, gunnyasztott a térdén
könyökölve. Lakótársa, a köpcös gyergyai Sikó jószándékkal gondozza.
– Mahónap megsuvadsz. Erigy levegőre. Már jukad be a vakszemed.
– Hadd el Sikó, hazagondoltam. – Hugom irt. Baj van.
Csak pillognak egymásra. A Sebe Laci fehér csontja fényleni kezd, meleg
könnyel megöleli társát.
– Mennyit is játszottunk mi akkor!
A gyerekjáték említése megzavarja a gyergyait, tűri, simítja az
ábrázatát, hol elsötétíti, hol kideríti. A beteg lázas karja nyakán lóg,
egymásmellé gyöngülnek, mint két mesélő gyerek.
– Mióta vagy beteg?
Sebe gondolatban számítja. Melegség tölti el.
– Hallgasd csak meg Sikó. – Régi dolog. – Félméteres leányka volt a
hugom is, egészséges, szép, hólyagosszemü. Én se voltam elébbvaló.
Egyszer összebeszéltünk, hogy megnézzük Gabit, az ecsénket. Tudod, az
akkor még bölcsőben feküdt, a szája izgett mozgott. Kacsóival, melyek
nem voltak nagyobbak egy kis madár lábainál arcánkon bibelődött. Azt
mondja a hugom.
– Te, vegyük az ölünkbe.
– Miért ne.
Ügyesen alányultam, kiemeltem, hintáztam a karomon. A leányka
megirigyelte.
– Add ide.
– Nesze.
Addig cserélgettük, míg elejtettük és begurult az asztal alá.
Nagyszerüt kacagnak rajta, a gyergyai fius kedvességgel huzódik
közelebb. Lekopott róluk város, egyetem, idő és élet. A szent, a nagy
megfeledkezés izgalma, a multháborító fény, játékkitalálás nagyszerűsége
szállott hozzájuk.
– S hát aztán?
– Aztán – mosolyog Sebe, – sietve visszaraktuk a bölcsőbe. Áldott
szerencse, hogy nem sirt. Éppen elakartunk illanni, mikor nagyszomoruan
bejött édesapám.
Még a légy is megkövült az ablakon, de nem történt semmi. Leült, nézett.
Már-már elárultuk, hogy elejtettük Gabit, hugom bökte is az oldalomat,
mikor mégszomorubban bejött édesanyám is.
– Mit végeztél?
– Hiábavaló munka.
– Azért ne búsulj – így becézte.
– Milyen szép volt akkor édesanya, ha láttad volna!
– Hiszem bólintott Sikó aligészrevehetően, hogy ne zavarja és nézte a
társa szemealján a fekete foltot.
– A gyerek szerencsére felsirt, a melléhez emelte. Bennünket perc alatt
kivitt onnan a lelkiismeret. Végigmenekültünk az udvaron a kaszajfa háta
mögé, hol a hugom édesen elkacagta magát.
– Barátom ha hiszed, ha nem, én ettől a perctől fogva beteg vagyok. Ha
már bennevagyok, neked elmondom a többit is, de ha valakinek szólsz,
belédbicskázok.
Az ideges kitörés nem bántotta a gyergyait, hogy ez a megnyilatkozás ne
lássék gyengeségnek. Tovább már ismét nyugodtan mesélte gyerekjáték
életét.
– Három lószekér állott be az udvarunkra.
– Itt vajjon mi lesz – tűnődtünk.
A kiváncsiság elővitt. A lovak fordítva voltak neki állítva a
saraglyának. Kevéssé csodálkoztunk rajtuk, de akkor már javában folyt a
munka a szobában. Idegen emberek jártak keltek dúrva zajjal, mindent
felforgattak. Apa sorra mutogatta a bútorokat.
– Ezt. Aztán a szekrény. A függönyöket le kell szedni.
– Hová viszik? – találgattuk, de tovább kergettek.
– Takarodjatok játszani.
Húgom félt, fogta a kezemet és aggódva leste, hogyan szedi le a tükröt
egy hórihorgas ember. Aznap nem tudtunk játszani sem begycsonttal, sem
főzőedénykékkel, a vízpartra sem mentünk örvényt nézni.
Estére üres volt a szoba. El-elkiáltottuk magunkat, nagyokat
visszhangzott. Szomorkásan ültünk a tűz mellett, mig lefektettek.
Hajnaltájon anyánk hideg, éjjeli ujjaival hozzánk ért, felöltöztetett és
kivitt az udvarra. Nagylángu viharlámpák égtek a szekereken.
Felültünk. Az éj csöppjei arcunkba permeteztek, mitől megfázott az
orrocskánk.
A gyergyai fiu hajába túrta a két kezét, ugy hallgatta piros homlokkal,
pillantás nélkül, mint a kurucok a nótát, kiváncsian nézte, mint gyerek
az oltárt. Verejték, haloványság közt csak beszélte tovább Sebe László.
– A többi egyszerü. Elhagyatott uccába vittek, féligdűlt házak közé,
melyek olyanok, mint a mellenlökött ember.
Édesapa csak meghajolva birt járni a törpe szobákban és ezt úgy
megszokta, – legalább mi azt gondoltuk, – hogy a szabadban, az úton is
meghajtotta a fejét; pedig jó magasan van az ég, nem ütötte volna bele a
homlokát.
Kevés idő mulásával megtudtuk, hogy még sincs olyan magasan az ég.
A papkertben gyönyörü hosszuszálu ibolyák nyiltak abban az időben.
Sokszor odafeledkeztünk. Édesapához rontottunk be az ibolyákkal, de
visszarettentünk. Az ágyon ült, egy úr tapogatta a lábait. Húgom közel
merészkedett.
– Ni édesapa, milyen kövér a lába.
– Édesapa hizik – és szomoruan magához kanyarította a leánykáját.
– Tényleg hizik, – vallottam meg én is.
Az orvos elvégezte a tapogatást.
– Kérem csekélység.
Hugommal incselkedett, mig a receptet karcolta. Csak nagy húza-vona után
árulta el.
– Vízkór. Szivbajból támadt.
És mi nagy örömmel szaladtunk ki.
– Édesanya, édesanya, – édesapa hizik.
Sebe László pihent. Gyönge újjaival megsodort egy cigarettát. A gyergyai
Sikó próbálta félbeszakítani.
– Ne izgasd magad Laci. Elmúlt, feledd el.
Sebe fölényesen rázta a fejét.
– Tévedés. Borzasztó elevenen él bennem, mint a Miatyánk a papban.
Látszott, hogy a láza fokozódik, az a két szép tüdővész rózsa
nyiladozott élénken. Most már kérte Sikó. A fiunak jólesett az
érdeklődés.
Bizony. Édesapa tovább hizott.
Mikor az almafa elhullatta piroseres virágját a papkertben járni se
birt. Kiült az udvarra a verőfénybe. Nővérem hangosan tanult.
Leánymódra. Lépkedett.
„Szolimán a törökök vezére…“
Hosszulélegzet, ujra kezdte.
„Szolimán a törökök vezére nagy sereggel… (dupla lélegzet, ujabb séta) –
közeledett Magyarországhoz.
Ezen felvidult, de naphanyatláskor le kellett feküdnie. A konyhába
huzódtunk, hogy ne zavarjuk. Egyik este nyilik az ajtó és apám áll az
ajtóban, mint a fehér halál, kinek ezüstös a szakálla. Száraz kezeivel a
butorokba fogózott. Segítségül futunk, de ő csak szaval a küszöbön.
– Az irományokat hozom. Jó ha kéznél vannak.
Szétteregette.
– Ez a működési bizonyítvány, végzés, kinevezés. Ha le találom húnyni a
szememet, sürgősen terjesszétek fel.
Rámfürkészett,
– Mit tanulsz? – Igen? – szigorkodott. – Ember légy a talpadon, mert… –
összeszívta a szakállát, befordult az ajtón a lépésekkel küzdve,
támogatva, benn lehunyta szemeit és nézte, nézte jó sokáig a jövőt.
– Rá egy napra, ugyanazon órában nagyokat roppant a szék a csendben
virrasztók alatt. A falakat kárpitba vonták, a staniolos angyalokat
felállították, egy asztalkára ráhelyezték a feszületet.
Édesapa örökre meghalva feküdt fekete ruhájában, olvasóval összekötött
keze a mellén.
– A többi egyszerü, – fitymálta a saját sorsát Sebe László. – Annyit
tandíjmentesültem, annyi buta kölyket oktattam, mig valahogy
leérettségiztem. Hanem az anyám szemlátomást pusztult. Amennyit mi
gyarapodtunk, annyit fogyott ő. Arcáról eltűnt a szín, szemei beestek, a
mementóvonalak pirosan belevágtak a tenyerébe, mint a tűzér.
Az utolsó estén a tűzhely körül forgolódott. Az öcsém, – kit elejtettünk
régen – az érettségi pálcán lovagolt. Ruhát stoppoltak, gyolcsot
hasítottak, – gondosan elrendeztek mindent a ládácskámban. Számbaadták.
– Nézd. Itt van tizenkét zsebkendő, ezek a gallérok, ezt ideteszem, azt
oda.
Ismerősök érkeztek. – Ilusék.
– Mikor indul Laci?
Az az idő is elérkezett. Vettem a nehéz táskát. (Az érettségi pálca
otthon maradt, most is ott függ a szekrényben – talán.) – Anya sajnált.
Azt hitte szégyenlem vinni.
– Embert fogadok, – ajánlotta.
– Minek. Kár a pénzért.
– Még sokszor megkérdezte.
– Birod-e fiam?
– Ugyan – és összeharaptam a fogaimat.
Felszálláskor öt forintot nyomott a kezembe.
– Vedd magadhoz.
Sokszor visszaadtam, mert tudtam, hogy utolsó pénz a háznál.
– Nyugodtabb leszek, ha elveszed, – sirt és erőszakosan a zsembembe
gyűrte.
A legközelebbi állomásról mégis visszaküldtem, mert nem tisztességes
ember, ki elveszi anyjától az orvosság árát.
– Hát nem igaz barátom?
Sikó a gyergyai bámulva nézte a rettentő erőket, indulatokat fékező
társát, ki nagy léptekkel sétált borzasan, betegen.
– Feküdj le pajtás – csillapította.
– Lefeküdjem? – Én? – torpant hátra, mint a megsértett tudós, ki saját
köreit, számait szidja. – Hiszen készülnöm kell. Itt a levél. Haza
hivnak. A kis hugom írt.
Most már úgy viselkedett, mintha ott sem lett volna a társa, a gyergyai
Sikó. Rádobta magát az ágyra, figyelgette a huga levelét.
– Jere haza Laci. Te tudsz hozni egészséget, örömet is.
– Azt hiszik szegények, amerre én járok, boldog, fényes az élet, –
kesergett Sebe László és arca tele volt szomorusággal.
– Te, ha nekem pénzem volna, meredt rá a barátjára, csillanó, tervező,
fakó szeretettel.
– Mit csinálnál Laci?
– Barátom, – vetett feléje egy lelkes mozdulatot, – gyönyörü házat
építenék valahol egy erdő tövében. Berendezném minden jóval. Aranyból
volna még a rozsda is a késen, villán.
Legelőször megfestetném apám, anyám képét. Kis hugommal megtanácskoznók,
hogy melyiket. Azt-e, amelyiken édesanya fiatal és üde, mint a
reggeltámadt gondolat, vagy a mostanit, a lehullott arcut, kopott
ruhájut. – Mégis ezt festetném meg.
A konyhát felszerelném drága edényekkel, kristály poharakkal. Majorságot
is keltetnék, márciusi csirkét, pelyhes pipét.
Aztán egy napon, legjobb volna a nevemnapján, kocsira ülnék és
elhajtanék a kis meglökött ház elé. Már a kapuból kiáltoznék:
– Hamar! Sietni! Elhül otthonn a leves.
Ők kifutnának és magammal vinném az elhagyatottságból, Az izmos lovak –
ejh, hogy trappolnának. – A szép szobába vezetném, hol a képek függnek a
falon. Édesanya sirna a látásukra és csak ennyit tudna mondani:
– Drága fiam.
Ahogy a konyhára mennénk, hát egy pici csirke bemerészkedett a nyitott
ajtón csipegetni. Kis hugom felkapná, megcsókolná a homlokát.
– Jaj de hercig.
Az ügyetlen csibe arany lábacskáival kapargatná a hugom tenyerét.
Mikor a legboldogabbak, mindenről elfeledkezve, elszökném mellőlük és
felgyujtanám az elhagyott szegény házat.
Fetgyujtani nem lehet, mert oda kell hazamennem, de azért jól
készüljetek, mert ugy megyek közétek, mint a fejedelem.
– Hiszed-e Sikó?
Sikó megölelte a lázas gyermeket, széthányta az ágyat, beledédelgette,
beborogatta a fejét, szivét és őrizte, mig elszenderedett.
Estefelé felnézett még néhány földi, osztályos cimbora. Azoknak
megsugta, hogy baj van, Sebe Laci már hazabeszél.
– Hazabeszél? – hitetlenkedtek, de ugy látszik megértették, mi az a
hazabeszélés, mert erősen elkomorodtak, sötéten, gyilkosan néztek
egymásra; – már ahogy ezek a székelyek szokták, – kikben sajnos nincsen
semmi finomság, megértés. – Darabosak, féktelenek és az Úristen is
tájékozatlanul keresi a helyüket a másvilágon, hogy hová tegye őket.