Az örvénylő bogáréletet hirtelen szél fujja el az ürből, a a rejtélyes
mélységekben egyszerre minden elhallgat és kialszik a világ. A fák dala
harsog az erdőkben, por és száraz levél fergetege táncol. A virágok, a
finom kis ékszerek becsukódnak. A hegyek orma esőbe burkolózik,
gombolygó setétség fedi, a titáni hatalmak roppant méretekkel egymásnak
nyomulnak és egy izmos kéz ragyogó kérdőjelet von cikázó krétával
fölöttük. Egy fecske szembevágott, viharmetsző szárnnyal belerepült a
nedves szájába. Sohasem fog visszatérni. Jó éjt kis fecske.
Az erdő alatt az üres karám mellett csak Both Áron áll élve és meredten
nézi a legsötétebb eget. Lobogó haraggal, mintha a nagy úr korbáccsal
várná a vihart maga elé. Marhagulyája fenn rekedt a havasokon, hol most
az anyag uralkodik. A négy táj felé kitör, széles jelt ád a villám, mire
rádördül az ige: – Kezdjük. A völgybeszorult szalmás kulibákban
kicsinyek lesznek az emberek, mint a megijedt szivök. A tetőn ekkor
szarvas, fehér alakok törnek ki a setét vizes felhők szélén dübörögve. A
jószág. Három ázott kuvasz érkezik. Odase néz az úr, míg kalimpáló
bottal, futva a csordás áll előtte. Gyilkos nyugalommal nézi csak azt
is.
– No, Simon itt vagy?
Az emberi alak siet a szóval félelmében.
– Egyse hiányzik uram. Nincs semmi baj. Semmi baj. Felelek róla uram.
Győzödj meg magad.
– Igy vigyázol te a jószágra gazember?
– De uram…
Többre nincs ideje. Az úr látszólagos nyugalommal belemarkolt a rongyos
emberbe és megverte büszkén ököllel, megalázta és eldobta magától.
A görbe csordás, az éhségtől, betegségtől gyenge nyomorult embersalak
ösztönösen négykézláb félremászott a sárban. Hegyes szürke fejéből
kivillogtak apró szemei, csepegő orravérét véres folttá mosta az eső az
ingén. Tudatlan szeliden mégis felegyenesedett és nézte az urat, a nagy
urat, mig eltávozott az esőben, mintha csendes bennsejében jó útat
kívánna neki. Többször kinyitotta és becsukta a száját, de hang nem jött
ki belőle. Végül azonban morgással kezdődő bömbölés, kiáltozás, rekedt
káromkodással rázta, tiporta magát dühében. Mozdulatlan elfeküdt a
földön. Mikor felkelt, megnyugodni látszott, de olyan volt, mint aki
ördögöt idézett.
Az eső után hideg volt. Tüzet gerjesztett és összebújt mellette. Orra
sajgott, görbült háttal fürösztötte fejét a tüzben, mintha őszes haját a
penésztől szárítaná. Ősemberi módon saját gondolataival beszélgetett.
– Ne türd Simon! Öld meg!
– Félek.
– Ne félj Simon! Éjjel a kés nem villan, vér nem látszik, sikoltásnak
nincs gazdája.
– Igen, igen. Most megyek. Azt mondom, hogy két ökör beteg. Akkor kijön.
Lába aprón reszketett, mint a kutya ina a hidegben, merev fejebőrén
szikrák pattogtak; de orra és fülei hidegek voltak, mint a beteg baromé.
– Nem merek.
A lemondásra ürességet érzett, gyomra fölött a szive kiszámíthatatlan
sullyal vékony fonálon csüngött és minden pillanatban lezuhanni készült.
Óvatosan hanyatdült a bundán és elszánta magát.
– Változzam akármivé, ha meg nem teszem!
A bosszu ujrakötözte az izmait és jóleső friss vért öntött testébe.
Lassanként éj lett. A jószág elnyugodott. Simon ujra tüzéhez ült, gyenge
száraz vacsorát evett. A kuvasz, mint puha fehér muff csuszott a
lábaihoz, felpillogott a tippadt sárszínű kenyérre.
– Kusti! Vessz meg! – Hejh, ha megveszne!
A bicsak megállott a kezében. Felugrott. Olyan kielégítő gondolata jött,
hogy nem birta ülve elviselni. – A kutyák a fogfájástól, vagy a
szomjuságtól vesznek meg. Meg fogja kötni az ebet és szomjan kínozza,
mig megdühödik, aztán ráereszti az urra. Igy áll bosszut.
– Kucu ne! Nene!
Az eb ragyogó szemekkel simult. Láncot kerített és durván nyakon ragadta
az állatot. A közelben kiszáradt vackorfa állott, a koronáját már
letördelte tüznek. Ehhez az árnyéknélküli fához vonszolta, megláncolta,
bőven megétette. Vad örömmel a fellegtelen égre nézett.
– Olyan forróság lesz holnap, hogy az Isten is beleizzad.
És ez az istenizzasztó forróság akadálytalanul fogja érni a
szerencsétlen ebet, míg a velő felforr a csontjaiban, a vér kába táncot
jár az ereiben, minden szőre-szála pokoli hőt lehel és még jobban
kinozza, ha kinjában éjjel a harmatot nyalja.
– Várj csak! – fenyegetőzött.
Indulatát zord vér futotta alá, mint a tehetetlenre kötözött bivaly
szeme fehérét.
– Ki tehet róla, hogy a kutya megveszett és esszemarta, – kacagott a
vackán a tüz mellett. A karámban álmukban mozduló ökrök nyakán fel-fel
vert a kolomp és Simon boldogan aludt el. A tűz egy ideig megvilágította
arcán az ütések fekete helyét, aztán az is leszakadt.
A következő napon még mohón kapkodta el az eb a neki hányt falatokat, de
csakhamar izgatottan vinnyogni kezdett, láncbaharapott fogakkal
küzködött és elviselhetetlené vált őrjöngő panasza, valahányszor a nap
felette megjárta pályáját. Erőtlen lábain előregörnyedt és megdöbbentően
szomoru volt. Éjjelenkint lankadt zöldben égtek szemei. Társai neki
estek és marták, verték azzal a különös állati ösztönnel, mely nem türi
meg fajában a senyvedtet.
Simon élvezte, figyelte, a kutya apadó életerejébe mártotta bosszuját és
leste, mikor jelenik meg a halálcsira az állat habzó nyálában.
Végre!
Az állat fekete orrlyukain letörűlhetetlenűl csöpögött a feketés, sötét
rubinvér, összerágott nyelve több üvöltésre képtelen volt, máskor
ragyogó fehér bundája szennyes, sárgás, izzadt, csapzott, kócos,
vedlett, szegény lett és farkát lábai közé csapta. Ekkor úgy vélte, hogy
itt a pillanat. Élvezet áradott végig az idegein. A bosszu belső dalai
zengtek benne. Mámorában semmire se gondolt, csak arra a fehér fogakkal
kirakott véres kutyaszájra, melyben szenvedélyének csillapító italát
főzte.
Leüzent a faluba az urnak,
– Jere ki uram, nagy baj van.
Both Áron lóháton, vágtatva jött. Üde, arányos fiatalember volt és
minden porcikájában magyar. – Tavasztól tanulta fiatalságát, zivatartól
haragot, fenyőtől testtartást, magyar csillagos éjtől titoktartást,
naptól szenvedélyt, munkától erőt, szomszéd borától gondoszlatást. Szép
volt, mint akinek virágot tettek a fürösztő vizébe. Lányok dalolták
felőle, hogy olyan mint a sudár fenyő a havastetőn: – Ha arcába fuj a
szél, a világ megtelik szépséggel.
Ebbe a szépségbe akarta a dühödött kutya sötét vérét beoltani Simon, a
csordás.
– Jere csak jere! – lihegte.
Néhány lépésnyire volt már csak Both.
– Mi baj Simon?
Simont elforrósította a mámor, a pillanat gyötörte, a félelem kiverte,
arcát dörzsölte kéjesen, mintha valami drága, ritka folyadékkal
mosakodnék, kábultan morogta az akaratát.
– A kutya! – A kutya! – Ráderesztem!
Földre szegzett karral, félig öntudatlanul oda botorkált, léptei
inogtak, hátán borsózva fázott a szenvedély, a harapásnak, vérnek,
ütésnek, dühödtségnek álomképe, remek jövője táncolt előtte, mintha
lángoló fátyolon át nézne.
– A kutya! – A kutya! – üvöltötte.
Az ebuszítás minden hatalmához makogva kereste a szót, hogy a halálos
harapáshoz erőt diktáljon, a rábiesz férgeit munkára pezsdítse.
Both réműlten félretólta.
– Vigyázz! Hátha veszett.
Az eb kirugott lábakkal az oldalán feküdt. Csattogva kapkodott a
levegőért.
Both fölébe hajolt a pisztollyal. A dörrenés kurtán megrázta, csendben
elsimult. Utolsó pillantása, mit ráemelt, – ugy maradt nyitva, mintha a
megismerés pillanatában pontosan megértette volna az emberi gondolatot.
A csenevész, rongyos csordás, az eltenyészett félbarom, kinek teher a
létele, ez a napsugárban ficánkodó félbenmaradt teremtési kisérlet,
dudvák közül előmászott torz nyomoruság most szembefordúlt az urral,
homlokon verte saját magát, veréstől foltos, dagadt, sebes ábrázatát
odatárta.
– Most idelőjj! Idelőjj uram, mert én haraplak meg! Lőjj édes uram, mert
esszeráglak! – dühöngött.
Both elképedve bámult.
– Mi lelt Simon? – Simon fiam térj magadhoz.
Döbbenve vizsgálta, tébolyult-e az embere, vagy az eb marta meg. Mitől
van szörnyű pillanata!
A csordás csak nem hagyta abba keserü monológját, már könnyek vegyültek
káromlásaiba.
– Siess, siess, idelőjj! – –, ahol megverted. Oltsd ki gyalázatos
sebemet.
Egyszerre élénkké vált minden Both Áron előtt, kinos világossá. Szánalom
és bánat ébredett benne. Szégyenkezve tünődött, mivel riaszthatná el a
fekete madarat, mi a fején ül a meggyalázott férfinak. Az elkinzott
csordás meggörnyedt, szederjes száján elhalt a beszéd, tehetetlenségét
szenvedte. Olyan szintelen, egészségtelen, fénylő sárgabőrü szegény
féreg volt, mintha ez életsorsnak minden fekete emlőjét egyedül szítta
volna el. Both hozzálépett:
– Idehallgass Simon! Most olyat teszek, milyent soha. – Engedj meg nekem
Simon! – Feledd el Simon!
És Simon a szeretet sárga viaszpoharából hosszan ivott. Reszketve
ragadta meg az úr nekinyujtott jobbját az ő földtől piszkos, repedt,
bütykös, vértelen paraszt kezével. Both Áron felhuzta a földről,
melléhez támasztotta, emberré gyámolította és ettől a verés fényleni
kezdett. Simon, a csordás a condrába törülközött.
– Vallani akarok uram.
– Üljünk le elébb Simon.
Leültek egymás mellé a juhászbundára és beszéltek egymáshoz. A naptól
úgy fénylett a juhászbunda alattok mintha az Isten bárányának
aranygyapján ülnének mindaketten.