Kéteszü, klánéták mellett régen lakodalmazó, kalákákon táncoló szilaj
emberarisztokrata, szép fehérnépek lovagja, rímes beszédüek,
faóracsinálók, művészek, szenvedélyesek és erősek,
édesanyakezétcsókolók, harangszóra kalapotlevevők utóda, állandóan a
kapuban pipázó drága Ádám bátyánk.
Folyton incselkedtünk vele.
– No öreg. Új főispánt kaptunk, – kezdi valamelyik.
– Ki az? – böffentett egy adag füstöt.
– Irtózatos szigorú nagy úr az, Gróf.
– Majd megnézem – nyugtatott meg.
És megnézte. Gyalogolt érte husz kilométert.
– Fűzy Ádám vagyok. Negyven évig jegyző. – Pár éve csapatott nyugdíjba
az az akácfára való főszolgabiró.
– Mi tetszik öreg? – fanyalodott tiszteletre a fehér alak iránt a gróf.
– Kiváncsi voltam rád méltóságos ecsém. Tiszteletedre jöttem.
A főispán, kissé mulatva rajta, végignézte az atillás, csizmás szikár
embert.
– Igazi földig le székely.
– Meghiszem azt, – kapott a legényesre fent bajusza felé az öreg és haza
feszengett büszkén.
– Hogy tetszett az új főispán – leptük meg.
– Ispotályba való fiaim, – fitymálta. – A lélek hálni jár belé. Különben
esmérem még képviselő korából. Neki mondotta meg Mózsi a magáét.
– Melyik Mózsi?
– Bolond Mózsi.
Tüzes és haragos lett az arca Fűzy bátyánknak az öreges izgatottságtól.
Nem tünt föl.
Bolond Mózsi különben közismert, plasztikus, havasi ősember volt.
Télen-nyáron mezitláb járt, mellén szétvetett inggel, öles, rongyos,
hegyi óriás, szálfaölelő, borzas, konok, szótlan, görcsös öklében
görcsös bottal. Erdőkkel élő, tűzzel pihenő, minden sziklazúggal
cimboráló nagyszerű bolond. Néha lehuzódott a fenyők országából és
mindenkitől egy piculát kért. Nem koldult, – kért. Az említett esetben a
grófnál véletlenűl nem volt aprópénz, nem is akarta elküldeni a sziklák
fiát; azért a veleálló alispánhoz fordult. Mózsi csigás haját megrázta,
lenézően végig mérte:
– Miattam ne verje adósságba magát – és büszkén, fekete mosollyal
otthagyta.
– Ilyen a székely, ha koldus, ha bolond, – hencegett az öreg.
– Él még az a Bolond Mózsi? Szükség volna rá.
Fűzy Ádám révedezett. Ilyen szintelen, fehér koponyákkal, rovásirásos
öreg ábrázattal lehet csak igy fontolgatni, ilyen szürke bagoly
merevséggel, tudó-látó mérséklettel; mikor a beszéd ereje is csak rövid
útra, kérdésről kérdésre repülve, közben nyugodva ér el.
– Hiszen tudjátok. Ezelőtt ugy tíz esztendővel a havasokon bocskor
szíjjal megkötözött egy medvét s az azalatt széttépte.
Aranyos szemei megteltek futókönnyel. Valamit tréfába fojtott.
Fondorkodva leplezte. Menyecskékkel való huncutkodásaira tért,
magafeledéssel önmagát áltatta. Segítettünk feledni, becéztük a
kalandjait, ártatlanságain botránkoztunk.
– Mennyi romlottság! – Menjen gyónni! Mikor megy gyónni?
– Halálom után tiz évvel.
Közben este lett. Itt-ott feltetszettek a pásztorok tüzei. A madarak
befelé fordultak a fészkekben. A székely korsók a falon, öblükben a
csend virágaival hallgattak. A hátas tulipánszékek az asztal körül
gyűlve komolyan állottak. Csintalanságai elrebbentek, nagy, törvénymondó
itéletei fetszakadtak, kemény koponyájának mélységeiből tisztán nézte a
világot. A falu felett kerek borsikás hegy volt, az alján szép fák
dúsan, mint tömött fekete haj, de a teteje meszes, kopár, fehérdudoros,
mint egy pilises barátfej. Azon is lobogott a rendes tűz. Bolond tüzének
hívták, senkí se tudta közülünk miért. Ábris Mihály Tamás, egy munkából
kivénült, morcos, faluszegénye rakta rendesen. Attól nem lehetett
kitudni, elmocskolt mindenkit a tüze mellől. A hold, akárhonnan nézték,
pontosan a Nagyszállás-hegy tetején haladt át. Mikor függőlegesen
farkasszemet nézett a tűzzel, tizenkét óra volt. Ilyenkor gyönyörű
látvány volt a két tűz sugárbeszéde.
Fűzy Ádám szemben ült az ablakkal, most arra nézett.
– Kérdést teszek, – kezdette.
A tudományáról hirek keringettek a nép közt, ha kedve szottyant ílyenre.
Micsoda tudomány volt az. Mese, vagy mithosz, vagy legenda, vagy
világcsalás, vagy akármi; – de szép.
– Kérdést teszek atyafiak. – Miből van a borviz?
Természetesen senki se tudta kívüle.
– Az mi? – mutatott a tejútra.
Felnéztek rá kivétel nélkül.
– Vették-e észre, hogy abból csillag ritkán esik? – A Csaba-királyfi
dolgát ismerik. Amilyen lovakkal azok jártak rajta, nem csoda, ha ilyen
utat vertek.
– De ha esik, székely földre esik.
Ezt megnyugvással elgondolják.
– Hová esik, – emeli a hangot az öreg, – ott keressék kijetek, mert ott
borvíz buggyan ki a földből.
Tehát kérdést tett a tüzek felől nekünk is, de intelligens, tudós
formában.
– Esméritek-e a tűz történetit?
Dehogy ismertük volna, ha bátyánk nyilatkozni akar. Ritkaság, hogy ilyen
hangulatban kapjuk.
– Azok az igazi történelem pedig. Ha hiszitek, ha nem, a régi pogány
vallás szerint, ha székely fiu született, abban a pillanatban
meggyujtottak egy tüzet, amit nemcsak áldozásnak tartottak, hanem a
törzsi törvények értelmében ez a tűz jelentette minden jogát az élethez,
hazához, melyben _tűz-helyet_ kapott. A tűz-helynek emléke ma is minden
pásztortűz. Nem tudunk róla, de bennünk maradt. Vérben-e, miben, ki
tudja; de ha erdőbe kerülünk, szenvedély visz rá a tűztevésre.
Itt elgondolkozott, sokráncu szempilláit szeliden leengedte.
– Egykor a félvilág isteneit égettük meg a tüzünkön, ma a saját
máglyánk. No ennyi a külömbség.
Csak ültünk a szó mellett. Ki merné illetni az ilyen multébresztő
varázst. És vert a szó ajkán önkéntelen.
– Azokkal a tüzekkel kialszom, az ujakkal nem vagyok rokon. Látjátok ott
a Nagyszállás tetején? Tiz év óta rakatom minden este egy sirkő tövébe.
Mások virágot, én tüzet teszek a sirjaimra.
Hallgattuk a sohanemsejtett dolgokat, régieket, igazakat. Elmult életek
eleven tüzén sirlátni mentünk Nagyszállásra. Sohase beszélt a sirokról,
titkolta a titkukat.
– Ki van odatemetve, Bátyám?
Fűzy Ádám megrezzent.
– Oda? – Oda?
Ránk fürkészett és kimondotta.
– Oda, Bolond Mózsi, a – fiam.
Csak fejet hajtottunk. A küzdelem csendes megadásával folytatta halkan,
szűrt szóval.
– Az ember olyan, mint az ucca köve. Minden átmegy rajta. Egyik
szétporlik, másik állja.
Kicsit felderűlt. Valamit talált az életében. Mohón vártuk.
– Hanem kifogtam rajtuk. Ki én. Huszonöt o. é. forint volt a fizetésem.
Kérem, hogy javítsák. Ujra kérem, sokszor. Hiába. – Erre segédtartást
kértem. – Egyszerűen kikacagtak. – Minek az? – De megmondtam én is; hogy
amig én koldulni járok legyen valaki az irodán.
Miféle szédületes, izzó fejét cipelhetett nyolcvan évig ezen a világon.
Elakart szakadni az emlékeitől, de ezeket úgy nem lehet eltemetni, mint
a saját árnyékát nem vághatja el a lábaitól.
Az élet sodorta el a fiát mellőle. Szégyenkezve vallotta meg.
– Egy csókot és egy piculát adhattam neki.
Egy csók és egy picula örökség. Vajjon melyikbe őrült bele?
– Husz év mulva ilyen este a városba vivő úton találkoztam vele. Akkor
már Bolond Mózsi volt. Sirt, mint az elátkozott.
Nem ismertem meg. Szálfa-botját vonszolta, pupos háttal, roskatag
inakkal tántorgott az erdő felé.
– Mi bajod testvér?
Megnézett merően. Arca, puszta nyaka verejtékes volt az életerő kínos
fáradságától. A „testvér“ szó megkapta.
– Őszintén mondtad?
Szinte ellenségesen bújt bele az arcomba.
– Őszintén.
Erre felkacagott égrefacsart ábrázattal.
– Akkor te bolondabb vagy, mint én.
Még robusztusabbá szélesedett a sötétben, mint az átokmondó, ki hirtelen
kővé vált. Megrázkódtam és enyhíteni próbáltam.
– Miért mondtad?
Ököllel visszamutatott a városra, végső dühös erővel visszavágta a
botját. Suhogva kalimpált a fadarab az úton.
– Hazugság. Nincs testvér.
Magammal vittem. Ziláltan panaszkodott.
– Nincs annyi becsület a világon, hogy egy piculát kapjak.
Távolabb nekem esett.
– Adj ennem.
Ordítva harsogta maga körűl. A hegyek kettőzve verték vissza. Borzalmas
alakja, termete fellázadott. Birkóztam vele, sirtam, kértem; ellökött
útjából, felsegített, ismét majd agyonvert.
A falú szélén összeesett. Ki tudja mióta nem evett, de nem lopott. Nem
lopott… soha.
Füzy Ádám maga is kiáltott már. Halálformáju fejéből téboly nézett ránk.
Támolyogva a leveles ládához ment. Avúlt papirost, divatból kiment
piculát vetett elénk.
– Itt van. A zsebében kaptam.
A papiroson foszlott, alig betüzhető, sárga gyermekirás.
– Ezen peculát apámtól kaptam.
Tehát a csók ölte meg a fiut, melyet valaha izlelt.
Az öreg ember újra lecsillapodott.
– Mások virágot, én tüzet teszek a sírjára.
Dermedten gondolkodtunk. Nagyszállás tetején lobogott az áldozó tűz,
pusztuló székelyek máglyája, múlt idők rejtekírására világító jelkép,
pogány misztérium titka, erdők dísze, éjjel nyilt kövirózsa, csendes
szépség, világ melegítő becsület, szeretetkereső éji világosság.
Fűzy Ádám felemelkedett. Botot, kalapot vett. Titkon mentünk a nyomán és
láttuk, hogy Nagyszállásra megy. Odafennt ki fogja tárni kezeit a tűz
fölött és szépen leroskad melléje.
Holnap új kérdést tesz és csodálkozni fognak a faluban, hogy honnan
veszi a tudományát.