Alatta szaggatott, néhol összefüggéstelen sorok.
_– Tudd meg!_
_– Igaz a vérlátás,_
_Mert:_
_A vér nem mulik el soha._
_A vérnek kútja Isten szive, de a kiontott vér oda vissza nem térhet. A
földben van és nem válik soha porrá, csak átalakul._
_A vér szent és megbocsáthatatlan._
_A föld vérből és emberből való kenyere az emberiségnek. Ez termi a
virágot, a virág pedig nemzi a vádat az ember ellen._
_Mert:_
_A virágot a jajszó űzte a földre._
_A virág a vér vádlevele, a gyilkosság elleni rémület-szó._
_Az örökös szomoruságnak gyámoltalan jelei ők._
_A halál koldusa lett a virág._
_A halottak árváinak nevezem, kik piros fejecskéjüket nyujtják
kegyelemre. Ezek a piros virágok. A fehér virágok már halottak, kik nem
értenek meg bennünket._
_A virág a vér történelme._
_A vérlátás igaz._
A vér és virág evangéliuma volt ez az írás.
Akkor nam hittem, csak mélységesen elszomorodtam.
El se búcsúzhattam, pedig évekre elhozott a sors. A bolond jóslásokat
elfeledtük. En is, az emberek is.
Pedig a vérlátók rendje csakhamar kiujult a földön. Most is mindennap
bejárják a piros virágos réteket. Ma itt, holnap ott suttognak el
egy-egy vérző gondolatot és sírva, nyögve borul le előttük az emberiség.
Már elhisszük, hogy a vér szent.
Valljuk, hogy elapadhatatlan.
Hirdetjük, hogy boszulatlan nem marad és mégis a gyűlölet az átokkal
párzik a háztetőn.
Ujra tévelygő lélekké lettem a saját ablakom alatt őrködve és könnyemtől
homályosodik el az ablaküveg, ha betekintek rajta.
Benn a magunk szegénységünkben mosolyog a „_boldog asszony_.“ Fiacskáját
magáhozemelő, halkan daloló édesanya már.
Fejük fölött remegve sóhajtom bele immár én is a hunn himnuszba:
– Föld! – Föld! – Te emberiség kenyere. Ne add, hogy piros virág legyen
belőlük.
Elgondolkodó lélekkel munkámra sietek.
Virrad.
A nap szakálla már elöntötte a hegyeket.