Az őshagyományokhoz tartozik ez a különös csengésü szó abból az időből,
mikor nem egy, hanem hét Boldog-Asszonyt tiszteltünk, magyar nevezetü
csillagok alatt aludtunk és dalt énekeltünk a Földről, melyben benne
volt a mindenség összhangja. A pogány-hunn szertartások hálazengő dala
volt, a világteremtés látnoki tudásából megalkotva olyan fokozattal,
amely két fűszál összesurlódásának könnyedségétől kezdve a
világkataklizmák zordságáig mindent egyesített magában.
Babonás borzongás lep meg, ha csak ki is ejtjük: _Vérlátó legény_. A
keleti fajoknak a lét és nemlét kérdéseit törvénybeosztó elképzeléseinek
egyik formája, a szántóvető mitológia természetfölötti erejű papja
lehetett valaha a Vérlátó Legény. Majdnem teljesen elmosódott az
emlékezetben, de a mi falunkban ma is őrzi a Vérlátó-család.
Arról hires familia, hogy vala egy szép leánya. Az ősvallásban lehettek
táltosok, különféle Látók, Rémlátók, Vérlátók, Széplátók, de ilyent,
mint ez a leány, egyikük se látott.
Kölyökkoromban hallottam azt is, hogy ha esténként az ablaküveg
elhomályosodik, kivül Tévelygő-Lélek didereg. Hajdanában ez is vallási
igazság volt. Abban az igazságban én is bizonyos vagyok, hogy
valahányszor a Vérlátó-ház ablaka elhomályosodott, benn a szép leány
mindig elpirult; ami rendesen igy van más vidéken is, ahol Bolygó-Lelkek
járnak.
Ezek után nyilvánvaló, hogy a bolygó-dogmát fehérnépek találták ki, de
csak most tudom, hogy mi rejlik a vérlátó igazságban, melyet az idő
eltemetni, ember elfeledni nem tud.
Azt tartják, hogy a virágok a föld leggyöngédebb gondolatai. Mindenik a
megvalósult szeretet.
És ma kételkedem ebben.
Az első érzés melegségével és hiszékenységével a Vérlátó-leánynak
nyujtott első piros virág meggyőzött, hogy a rólunk lekeresztelt vén
misztérium mégis bennünk lappang.
Ma is elborzadok, ha rágondolok.
A szép leány a virág láttára halálosan elsáppadt, vonásai eltorzultak, a
szeme megtelt könnyel, reszkető kezével meg se érintve tiltakozott.
– Nem. Vidd el. Ne is lássam.
Panaszosan hozzátette:
– Cak így szeretsz te engem?
És kevés belső küzködés után, menten, erőszakosan átalakulva, haragtól
lobogó alakkal, büntető gőggel, engemgyülölő gőggel, jóvátehetetlenül
elutasított.
– Sohase lássalak többé!
Bús fővel kutattam, kérdeztem, hogy miért gyűlöli a Vérlátó-kisasszony a
piros virágot.
– Már az is vérlátó, mint a báttya, – ijedeztek a népek.
– A báttya?
– Kaszáláskor volt az első vérlátása az úrfinak – kezdette végre egy
atyafi, mint valami államtitkot.
A szilárd hitnek erejével, a székely szónak szépségével előbb
részletesen leirja a réti kaszálást, hogy szinte látni lehet a testek
nekifeszülését, amint lassan közelednek a hajnali derengésben csillogó
vizhez, mintha ismeretlen szertartást végeznének, vagy a csillagok fiai
volnának, kik lehullott társaikat temetik serényen. Az utolsónak alakja
még elmosódik a párás ködben, de a felhők már a kelő nap fényében
remegnek, mint a földöntúli élet kinnfeledett szines ruhácskái, A rendet
vezető legény a kaszatörlő füvet szálankint lábaihz hullatja. Kedves,
édes játék ez is, szerelmi babona, leányigéző gondolat, forrótestű
legények kitalálása. Az emberek nézik a Nap-szakállát, a hegyekre
rézsutosan hulló sugarakat, ami megjósolja az esőt. A földnek nagyszerű
nyugalmán elszótalanodva visszahaladnak, hogy ujrakezdjék titkos
mozdulataikat.
Vérlátó Béni egyszer csak meghanyatlik és kiáll a sorból. Mosolyogva
hagyják el a többiek. Eszre se veszi. Fontoskodva, tétován elindul az
öligérő fűben, belehajlik, nézi, vizsgálja.
– Aki Istene van, – kiált borzadva, – hiszen itt szörnyü sok a vér.
A férfiak eldöbbennek. Az apja rászól.
– Mit beszélsz?
– Tele van vérrel a rét.
Rettenve szaladnak oda, de vérnek nyoma sincs sehol. Tiszta és ártatlan
a rét.
– Hol látod itt a vért?
Béni leszakít egy marék piros mécsvirágot, eliszonyodva mutatja.
– Hát ez mi? – Friss vér! Bizony Isten friss még!
A férfiak a kiizzadt, sápadt legényre tekintenek, kinek szemeiben lobog
s mint tűzbeborult kicsi ház ablakain, kiizzik a megközelíthetetlen
titok.
– Szent Isten! – mondják halkan.
Apja kemény mozdulattal megrázza a fiut.
– Béni! Béni fiam!
Könny facsarodik a szemébe, komoran maga elé néz, kérleli szomoruan,
megfogja a kezét. Csendesen mennek egymásra támaszkodva. Nincs miért
sietniök. Pihegve fáradtan viszi életének roncsát, meghalt lelkü fiát.
Viszi komoran, szót se ejtve, elszorult mellel, félelmes erővel,
lehanyatlott büszkeséggel. Átvezeti hallgatagon a véres füvek között és
csak néha rivall rá az Istenre, de az Isten nem felel s a füvek is
hallgatnak róla, hogy honnan kapták a vért, szörnyü terhüket.
Zárkózott, csendes ember lett aztán Vérlátó Béniből. Semmi
rendellenesség nem látszott rajta. Széparcu, hatalmas termetű fiu volt.
Ritkán és keveset beszélt. Nem tudták, vagy csak elferdítve ismételtek
valami különös zavart gondolatokat a vérről és virágról. Sejteni se
lehet, hogy miben volt a meggyőző ereje, de elhitték neki és tisztelték,
féltek tőle, mert természetfölötti erőket sejtettek benne.
Ekkora ostobaság láttára felkacagtam.
– Tébolyodott ember szavainak hogy lehet hitelt adni? Közönséges babona
az egész.
Az urak vállat vontak rá.
– Minden babonában van valami.
Az orvos azt felelte:
– Engem már hivtak olyan beteghez, kinek semmi baja se volt. Bibliát
imádkozott, és kijelentette, hogy alig van egy órája hátra. A mondott
időre meg is halt.
A pap igy válaszolt.
– Istennél semmi sem lehetetlen.
A jegyző odamódosította véleményét, hogy:
– Szamár vagy öcsém ehhez.
A falusi nép nem is köszönt, de nekem csak a leány haragja fájt.
Rajta nem csodálkoztam. Neki az én piros virágom eszébejuttatta a
megrázó tragédiát. Ezért nem nézheti a piros virágot. Ilyen
borzadályokra hajlamosak a gyengeidegzetü nők. Durvaságnak tartotta,
hogy a ránézve szörnyü emlékü jellel megbántottam. Nem sejtette, hogy
ismeretlen előttem a megrázó történet. Majd ha nem lesz annyira fájó az
érzékenysége, jóváteszem.
Pár nap múlva kis gatyás fiu dobálni kezdi délután az ablakomat.
– Nem takarodsz el? – riasztok rá, de a kölyök némi orrszippogás után
felmutat egy írást és jelenti, hogy:
– A küsasszon azt mondta, hogy ne szóljak ki küldte, csak vessem be az
ablakon,
Reménykedve bontom fel a levelet.