Völgyek torkában, patak mellett, tengő-lengő árnyékok, muló apró fények
közt húzódik meg az erdei szállás. Jó hatóra járás a falutól.
Farkasfogba eresztett gerezdes faház gömbölyü fenyőgerendákból
összenagyolva, magasüstökü zsendelyes kunyhó két ablakkal, keskeny
ereszettel.
Mellette rozzant pajták, szénacsűrök, beromladozott tetejü odrok,
baromnak vert borókatövis körök. – Itt él a zsellérsorba került szegény
ember elhagyottan, a maga külön örömeiben és sírásában.
A hegyek felnyomultak az égi jelek szomszédságába és aranytűzbe borítja
a vállukraemelt rabonbán, a nap. Borongó felhőket, reszkető ködöket
hordozó magas és súlyos kőhomlokok a keskeny vizfolyások fölé
tornyosulnak. Óriási fáknak, sűrü bokroknak szövedéke minden oldalon. A
vágásokat virág foltozza eleven színekkel, mintha széttépett piros,
fehér madárkák pihetollai lebegnének az avar zöldjén.
Jártkőt emberek beszélik, hogy szörnyüséges hegyek vannak másfelé is, de
– ott suvadjanak meg – azokban elvadul az ember, havasi betegség lepi
meg.
Ez a havasi betegség primitiv formája az ösztönöknek. A szénánhálástól
és erdők terhességétől telített ősparaszt vágy, mely csendes morgással
várja magára a sötétet. A lapos homlok tudása, mely nem terjedhet a tiz
ujjon tul s a juhtej müvészete. Kutyarágta füstös ajtók megett laknak.
Ormótlan, féreggyanus, alig mosakodott lények, kiknek a
gondozatlanságtól sárgák a fogai, mintha hullába, vagy halott népek
viaszgyertyájába haraptak volna. A vegetativ élet hülyéi, kik
lustaságukban lyukat ülnek a földbe. Megkuporodnak a lopott holmi
felett, a fényes pénzt vigyorogva számlálják át egyik markukból a
másikba. – Rendesen tulszaporítják magukat. Az ibolyaszinüre csipett
nyaku gyermekek a szalmán vánnyadoznak. A sárga penészasszony merészen
rántja térdei közé a forró fazekat, hogy gőzében elborultan fürödjék az
örökkön éhes vágy. Ezer hely van, hol a széldöntés lejtőjén megülnek a
vadak és sokáig visszamarad az átható szag. A ferdénjáró emberek világa
ez, a havas nyomorultjaié.
A természet csak látszólag kedves. Valójában ádáz és gyilkos, minden
gyengét elnyom és megöl, az erős embert még sulyosabbá teszi. Az ilyen
erdei szállásokon vaskos és egyszerü dolgok folynak. A fák közt járó
minden székely koponya más törvényektől fénylik az ágtetők alatti
félhomályban, amit nem határol el sem kereszt, sem fegyver.
A patakon avult, fekete, moszatnyálas özönfa akadozott fenn. Rajta
szitakötő ingadozik. Szereti, hogy a víz a fával együtt ideoda
siringeti.
Ember sehol.
Egyszercsak a meredek oldalon hangos baromcsendesítő hóhahóval
leereszkedik egy szekér.
Idős ember üti fel az ostornyelet a tehenek előtt, hogy helyben
maradjanak. Félig sírbarokkant, törpe alak. Hunyorgó szemei alá véres
kört von a vénség, a szakadozott pillák be se fedik teljesen. Mérgesen
tekintget az erdei szállás felé. Totyakos harisnyáján a piros sinór
feslett, rojtos és piszkos. Az ellenzőrészek kiszakadoztak, a szíj vége
szomoruan csüng alá, mint a csiksomlyói barátkorda.
Eltelt annak az ideje, mikor híres dullók aranylikat, csattot verettek a
harisnyaszíjra, paszománttal meghányatták, gyöngyszemekkel meghullatták.
A legénfiak azonkívül ezüstbojtos csapót eresztettek a végébe,
királyleány kilenc sárga hajszálával összefonva.
Az ezüstkender s a királylányok megritkultak, a mód csúnyán
meghanyatlott, a nadrágszíján az utolsó likhoz értünk.
A tehenes ember bedörget a szállásajtón.
– Uzon Farkas állj elé, ha mersz!
A hetykén vetett szóra semmi mozdulat. Kis kémlyukat határol a kezével a
szemének az ablakon. A ház üres. Legénykedve a rengeteg felé bődül az
öreg.
– Uzon Farkas, te kászonyi tolvaj!
Kérkedő állásban vár.
Settenkedő, alkonyati árnyékok kelnek útra. A madarak pittyenve
szállanak le a levegőből a fákra, földre, szirtrepedésbe. A marhajárás
távoli ösvényein cammog a jószág.
Ujra megismétli a számonkérő hivást.
– Uzon Farkas, jere hogy feszítselek fel!
Rekedtes hang zúg vissza később, hogy szinte sűrűbbé válik a levegő
tőle. Uzon Farkas galyat recsegtetve ereszkedik le.
Magas, erős ember, munkára vetkőzve. Érzéketlenül szilárd és
elvetemülten nyugodt.
– Apró szóval es megjárná a beszéd – dörgi.
– Micsináltál a leányommal te, te, – pattog a vénember.
– Láthatta, ha szeme van.
A szekérre tekint Uzon.
– Szedje a perefernumát, – látom azért jött – s arra hágón ki, lűtőn bé,
de osztán futtába, mert kijedet es hamar elnégyelem, ha sokat
szokotálódik.
Az ajtón furfangos fa-zár van. Rovások, lyukak özöne rajta. Érti, aki
csinálta.
Uzon érti, de most mégis betaszítja siettében és dobálni kezdi ki rajta
a tarkafejű párnákat. Feldobja a varrógépet, az ösztörüről hozzáveri a
cserépedényt. A falról undorodva leöleli a tarkaszőttes rokolyákat.
Sifonyérnak lábatörik, úgy dolgozik. Végül csufondárosan lenézi a
tehénkéket.
– No most ződágazza fel a bogarait s ahajt, mint a fergeteg kifelé az
életről, akar mozsika szóval, akar anélkül.
– Hát a leánka? – követeli az öreg.
– A leánka nem perefernum.
– A gyermök az anyáé törvén szerént – jogászkodik az öreg.
– Csak legyen türelemmel, – rikólt Uzon a nagyothalló ember fülébe. –
Törvén nékütt es megjő mahónap. Ahogy én azt a zsandárt nézem, nem hatta
anélkül. Eleget megportyázták a házamot.
A szekér oldalán fejsze galandozik a lajtorja vaskarikájába fűzve. Az
öreg azt szemléli.
– Lennék csak a régi erőmben.
Az esze több, mint az ereje. Elindítja a szekeret. Uzon Farkas
csakazértis megsérti.
– Ájonsza meg! Anyósom hagyatékát ittfelejtette.
A vénség a tehén szarvának kap.
– Hó te! – Mi bajod anyósoddal?
– A szekér mehet – inti Uzon. – A lelkire vegye kied, hogy a fejérnépvel
úgy kell bánni, mint a tojásval. – Egyebet nem is hagyakozott anyósom.
– A kirisztus – – dülöng tovább a szekér.
A fenyőcsúcsok friss zöld hajtása belesodródik az akadálytalan
magasságokba, a gyantás, fűszeres levegőhullámok közé. Az ágak közt a
víg létnek dala ver át, valósággal trillázva gyöngyözik a fatörzsekhez
verődve. A hegyek rózsás ködből szőtt zekéket viselnek.
Uzon Farkas görbe gerinccel visszaindul az ösvényen a kis lánya után és
hogy a jószágot hazaterelje. Útjában gombát fordít fel. A törés helyén s
az éles, számtalan sugarak közt tejgömböcskék remegnek. Ingó-bingó
mókusok ébenfekete virágmag szemekkel mellső lábukban gyönyörködnek,
fenyőtobozzal harangoznak. Majd a sűrübe menekülnek az Uzon zajára, ki
aggodalommal fontolgatja, nem lett volna-e jobb a gyereket a faluba
ereszteni. A leányka beteges, gyönge és csak nyűg a nyakán.
Csakhamar elszéled az éj. A havasok vén tanácsurakká lesznek, kik
észrevették országgondjukban, hogy a dombok mély bánattal lábukhoz
omoltak.
A gyerek látja az üres házat, megérti az árvaságot. Öt-hat éves pöttöm
teremtés. A vak és néma sötétségben csendesen sírni kezd.
Apja kihozza a sajtár tejet. Kínálja. A gyerek szepeg és fél. Uzon belül
sötét, indulatos, de mégis ajnározza.
– Csinálok hónap osztovátát, zergős sulykot, csak ne búsulj lelkem.
A gyerek könnyesen felragyogott.
– Hát kicsi vetőllőt?
– Azt es.
– Hát veres guzsalyt?
– Még azt es.
Ha fiu lenne, most faökröt, szekeret, festett jármot, rigófiát,
kalitkát, madártojást ígért volna.
– Mert a gyereknek játék kell, – bölcselkedik magában.
Hogy fog ennek megfelelni. Feje lekonyult. Ha medvét kellene lehoznia
puszta kézzel a málnavészből, könnyebben megtenné, de játékot teremteni,
angyalszárnyból tollat tépni – hogyan kell?
A leányka ettől kezdve felpendült. A legelőn az ökröknek dicsekedett.
– Kapok kicsi vetőllőt, osztán osztovátát.
A nagy fehér állatok közt ténfergett, játszott és az ökrök gyöngéden
őrizték. A lenyomott füvet kiették a lába alól anélkül, hogy a könnyű
test észrevette volna. Embert, állatot összetipranának, ha kis pásztoruk
fölsikoltana.
Néha ráült a legelő állat fejére, de kitárt karocskái nem érték el a
szépen hajlott szarvak fekete hegyét.
Az ökörfejről körülnézve világlátása nem lehet nagyobb, mint egy kerek
virág karikája, mely az emberi terhek felett öntudatlan, boldog
súlytalansággal lebeg. Az az életzaj is, mit a földön ver bizonytalan és
elenyészett, vagy még érthetetlenül nyugszik benne, mint a zúgás a
fában.
Így látva ki hinné, hogy ez a semmi kis leányka, ez a tarkarongyos
félmeztelenség, kiéhezett szegénység már ivott az élet mérgezett
kútjából. A borzalmak látásra kényszerítették korán és sokszor
nyöszörgött a fertőzött szalmán. Sejtelmekben élő lénye már ilyen hamar
rettentő titokba zárult.
A kicsi vetőllő, – a szíve sötét fátylat sző fölébe.
Az alkonyban meglebeg a fák levele.
Uzon Farkas megfelelő fát keres a játékportékához. Semmi kedve hozzá.
Emlékei keserítik. A cifra holmit már mind megcsinálta legénykorában a
szeretőjének.
– Osztováta, veres guzsaly, istenharagja – dörmögi.
Kényelmetlenül szélesremozdítja a száját, de látható erővel ismét
összezárja. Elfakul, dacol, megátalkodik, élete oduiban titkok villognak
éhesen. A lelke didereg és visszavonja a kezét a játéknakszánt fától.
Leül és sokáig emészti magát, mint a róka a mérget vérző nyelvvel.
Az erdők mélyén már árnyékalakok, suttogások ébredeznek. A szakadékok
ásítanak. A fák reszketve, borzongva csapkodnak ágaikkal a rémek felé.
Érthetetlen zavar, buta félelem rázza. Panaszok sírnak, szaggatott,
darabos mozdulások neszeznek.
– Mi az! – rémül Uzon Farkas.
Születnek a kisértetek.
A különös szürkeségben minden torzalakot ölt.
Az ágakból, bütykökből, göcsökből sutafejű, sötétszínű, szabálytalan,
beteges korcsalakok szövődnek. Háromujju, töröttnyaku, süvegfejű,
madárcsőrre hegyezett apró szörnyek. Babona fiai, földevők, erdőszélen
ágon ülők és szemnélküliek, tudatlan ijedségből táplálkozó, álomnehezítő
rémek kárhozatos gesztussal. Csak a kénszag hiányzik.
Asszony meg ne lássa, gyermek fel ne sírjon!
A leselkedő omladékok, megrémítő, siket szálfák, alattomos patakok, a
sötétség láncával kerített erdő kisértettombolása nem ijesztette meg
Uzon Farkast. Szokva volt hozzá. Erősebb is volt és szembe fordult.
– Felgyújtom az egészet.
Haza botorkált. Az asszony miatt nem birta rászánni magát, hogy játékot
tervezzen.
A szálláson a kisleány félelmében elszunnyadt. Ráterített egy tüzön,
földön megviselt, kopott piros csergét. Fogta a kését és gondolkodva
zsendelyt kezdett hornyolni.
Kívűl még mindig vergődtek az erdő fantomjai.
Az alvó gyermek arca lázas fénnyel égett. Izgatott lélekzetvétellel
pihegett a nyitott cserepestűzhely világánál. Hirtelen felült álmában,
apjára merevítette a tekintetét, felsikoltott és visszaesett piszkos
vackára.
– Megijedt valamitől – morgolódott Uzon.
Csitítgatta, csak onnan a kis székről.
Mégis félredobta a zsendelyt. Cseréptányért kotort elő. Öntött
fenyőszurok volt benne csepübéllel. Meggyujtotta a primitiv lámpát. Síma
gyertyánfadarabot választott, lapos ácsplajbászt kerített és kirajzolta
a játékvetőllő kedves határait.
Ügyes famunkás volt.
Pitymalatra kész lett a hajóforma játék, oldalán faragással cifrázva és
a kis guzsaly is. Ökölnyi csepű rajta. Letette füstös, goromba
gyöngédséggel az alvó gyermek mellé.
Maga lekönyökölt az égő szuroktányér mellé. Csontos, tatáros arcára
könny cseppent. Egyébként érzéketlen, dúrva parasztnak látszott, ahogy
fertájórára elnyúlt a fenyődeckaasztalon.
A fáktól az ablakig kékesen, hűvösen, gomolyogva, vízpárákkal szentelt
fénnyel virradott. A nyílások, ágak köze is megtelt lassanként. A színek
madárkiáltáskor ébredeznek.
Azonmogorván felült.
Az ágy bontatlan, a ház feldúlt, az ablak tompa világosságában
feltünedezik piszok, nyomor. Elvert felesége szitkai egy szál ingben
kuporognak a szögletekben.
A férfi szétkotorja a hamut, gyújta a tüzet. Gyerekén vizsgálódik.
A kislányt hevesség, gyors lélegzés, testreszketés kinozza. Vacog a foga
is. Az érintésre megrezzen félénken, ébred és tájékozódik. Meglátja a
játékot. Magához szorítja a kicsi vetéllőt s a guzsalyt.
Uzon elfordúl, lágyan kilép az ajtón, mintha csendre intené a felkelő
napot.
Fejéshez lát, de nyugtalan. Sürgősen jön vissza a fehéren ködlő tejjel.
A tehenet csak megcseppentette.
– Egyél lelkem.
A gyerek fáradtan rázza a fejét.
– Nem istálok.
Uzon erőlteti, vigasztalja, ül mellette komoran.
A jószágot a legelőre kellene verni, a gyereket nem hagyhatja ilyen
betegen. Tőkét is kellene faragni. Maholnap kijönnek a számbavevők. Az
asszonyra gondol. Most jó volna.
– Csakazértsem.
Csergébe takargatja a leánykát, ölbe veszi. Karocskái nyakára fonódnak,
feje apja homlokára hajlik a füléhez. A pokol kulcslyukán hallgatkozik.
Le se tette többé az öléből.
Hordozta csordaőrizni, kaszálni, gerendát faragni. Ágból, fűből ágyat
vetett bokor tövébe, vagy fához támasztotta gyönge hátát. Gyógyitotta
tűzzel, vadgyümölccsel, virággal, madárszóval, minden erdei jóval. Hiába
igért neki ünnepi gúnyát, kis csizmát, pántlikát, gyermekizgató
nagyszerűségeket. Lenhaját simogatta, a beteg harmatot türülgette
homlokáról. Az elnehezedett szemek ettől sem lettek fürgébbek, feje
rágyöngült a vállára.
Napokon át őrizte embertől, haláltól. Nem tágított mellőle.
Leste az ösvényeket, hogy jönnek-e az emberek a tőkét átvenni. Azok
pénzt hoznak. Ötven krajcárjával fizetik darabját.
A legelő jószág a fák közé szóródva delelt.
Végre őt kiáltották. A gyerek aludt. Ott kellett hagynia. Zekéjét a nap
ellen védőleg állította.
A gerendák átvételénél baj volt. Méregettek, számitgattak s az idő telt.
A szóváltásban el is feledte a gyermeket.
– Két peculát szálankint lehúzunk, mert nyolc cól hibázik, –
akadékoskodtak a gazdák.
– Nem cólra vót az egyesség. Osztán itt vőgye van a fának, ezt esment ki
kellett ejteni.
Csak létrejöttek egymással, Uzon a repedezett tenyerét nyujtotta, hogy
átszámolják a pénzt. Bángóba fizették, az ezüst pénzt szépen
kikerülgették az ujjaikkal.
Uzon egy koronás papirt kinyálazott a többi közül.
– Ezt cseréljük meg.
– Azt mért?
– A leánkának.
Egymásra hunyorogtak a gazdák. Szamárember ez az Uzon. Ekkora pénzt nem
hánynak gyermeknek. Mégis megtették.
Ekkor szörnyű és sok állatbődülés harsant fel, mint mikor medve lepi meg
az ökröt. Felugrik a nyakára s úgy nyomorítja meg. Vad igézetet vert a
kilátón.
– Valami baj van.
Uzon rohant a zuhant fák, heverő sziklák, csonka tönkök között.
A gyerek halott volt már a piros csergén.
Halálküzdelmét könnyen oldhatta meg. Egy pillangó rászáll az
örökkévalóság falevelére és nehány szárnylendítéssel egyensúlyozza magát
rajta. Ennyi az egész.
Az ökrök körbeverődtek körüle. Szagolták és tompán bömböltek,
vörösretágított szemekkel. Szarvuk összecsattogott. Az állati ösztönnek
ez a megnyilvánulása nem ritka a havason.
Uzon Farkas lihegve verte szét a csordát. A borzalmas állatfejek
iszonyatra tartva nyugtalankodtak, fehéren bámulva, szilajul, a férfi
lábnyomára szegzett szarvakkul szántották az ösvényt.
A tőkeosztó emberek elborzadva nézték az ős, halotti pompát.
Úzon számba se vette az egész világot. Dologhoz látott.
Fürészelt, gyalult. Ujra elővette a lapos ácsplajbászt és reszketve
rajzolgatta az elhunyt gyermek rövid határait a deckán. Ködös szeme
előtt sokszor elgörbült a fekete vonal.
Csak akkor szepegett, szipogott kissé, mikor egyik felől a kicsi
vetőllőt, másik felől a veres guzsalyt tette melléje.
Aztán őrt állott, míg mindenestől elmerült a sötétségben.
Nagy későre síró árnyék suhan be az ajtón. Az anya.
Uzon nem szól, csak a szuroktányért gyújtja meg a kis lány fejéhez. A
cserepesbe is tüzet tesz, a csüngő kormos láncra felakasztja az
üstöcskét a vízzel és tovább bámul.
Inge szétnyílt. Bozontos mellén játszik a cserepes lángja szép vörösen.
Szívének fekete sugarai most változnak pirosra.
A hallgatásban koppan a háztetőn valami. Felpillantanak.
A ráhajló szép fenyőfáról lehullott egy toboz. Semmi más. – Csak egy
kicsi toboz.
Csakhamar megérkezik a vénember is. Morog, sóhajt a kis halottnak, aztán
csendes csoszogással ő is beűl a góc alá a veje mellé. Szenet kotor, a
tenyerén mérlegelve a pipára teszi, görbén gunyasztva hallgat, míg feje,
az igazság örvénye elszenderedik a húnyorgó zsarátnok felett.
Az élők szájvonala elhalványodik a némaságtól. Időnként koppan a
háztetőn a hulló fenyőtoboz.
Közeledik Szenmiháj napja.