Egyik év a másik után haladt; a világ folytatta a maga regényeit, ezeket
a csodálatos regényeket, a miknek soha sincsen végök és mindig
érdekesek. Egy ember kihal belőle, ez bevégezte a maga fejezetét, a
többiek folytatják. És hátha valaki hamarább bevégezte élete regényét,
mint meghalt volna!…
Ti folyvást szaporítjátok az idők tanúságait, ti boldog családok,
szaporodó, felnövő tagokkal; ifju leány, délczeg legény megkezdik a
regényt, boldog anya, boldog apa folytatják azt, gyermekek megnőnek
nagyra, az élet újra kezdődik velök, csoda változataival és ennek soha
sincs vége.
De mikor egyszer mégis vége van… Mikor apák, nagyapák, dédősök tisztes
sora végén ott áll az utolsó lankatag virág, utána nem következik semmi;
előtte csak az ős sírboltok néma kisértetei. A sors, az a minden költők
nagy mestere, leteszi tollát, eltöri játékszereit s nem kérdi
olvasóitól, sajnálják-e azokat, avagy nem?
A fenyéri és tarnóczfalvi kastélyok örömzajtól zengnek vissza,
csarnokaikat a legkedvesebb zene élénkíti: játszó gyermekek zaja. Egy
kis fiu, egy kis leány, és azután megint egy kis fiu, a ki már beszélni
tanul. Minden ember felismeri arczaikon az apa szép, nemes vonásait s az
anya okos, finom tekintetét. A két uradalmat egy hosszú jegenyefákkal
beszegett sétány-út köti össze, melyen úgy robognak az úri vendégek
hintói s a jókedvű pór szekerei, mintha mindig vásárra járnának egyiktől
a másikhoz. Az egész környék, minden fű, fa boldogságról tanúskodik, még
magok az emberek is, a kiknél pedig ugyan ritka eset, hogy valami
ürügyet ne találjanak a panaszra. Új élet kezdődik itten.
Alig órányira innen áll a brenóczi urak kastélya, némán, zajtalanul.
Minden ajtó zárva rajta, az ablakredőnyök leeresztve; a falakról hullani
kezd már a vakolat s tarkán mutatja a különböző színt, a mikkel egymásra
befestették. A hol a tetőzetet egyszer megbontá a vihar, úgy maradt az,
s a lecsavart viharfogókat senkinek sem jut eszébe helyre egyengetni. Az
angol kert utait széltében benőtte a fű, a vén faunusok ott a ligetben,
töredezett cserépkarjaikkal olyan rosszul tudják magokat védni a
természet ellen, mely vissza látszik kérni tőlök a földet, melyből
vétettek s fejeiket, vállaikat behúzta mohával. A kutakról elvesztek a
húzók, nincs rájok szüksége senkinek, a nagy kocsiszinek üresen
tátongnak a kastélylyal szemben, s egy régibb akol épen düledezőben áll
s csak magasabb jóváhagyásra vár, hogy összeomolhasson. Semmi nesz sincs
körül; nincs senkinek itten semmi dolga, sóhajtalan a ház… Egy régi élet
jár vége felé.
A fenyéri víg társaságok zajában látni rendesen egy csodaszép hölgyet,
kinél a világ minden szobrásza sem gondolhatott ki remekebbet soha. Nem
is más az, mint egy szép szobor. A hölgy oly szép, oly nyájas, oly magas
műveltségű, gazdagsága felülmulja a környék legnagyobb uraiét; miért,
hogy mégis oly távol marad tőle mindenki, hogy nincs szerelmes ifju,
kinek szíve érte megdobbanjon. Ah, minden reményt, minden gerjedelmet
lehűt, megfagyaszt egyetlen egy szó, a mit az emberek titkon, susogva
szoktak egymásnak megmondani, s a mitől úgy elsápad, a ki legelőször
hallja.
A Brenóczy nagy család utolsó virága az, utolsó hervatag virága, a
«kiszenvedett» Cynthia. Ne higyjetek e piros arczszínnek, a beszélő
ajkaknak, meghalt ő már; ez, a mi itt jár közöttünk, csak egy szép
eleven szobor, melynek kezét félelem érinteni, melynek szemeibe nézni
hideg borzadályt kelt az ember szívében.
Szokott beszélni is, ha ismerősre talál. El szokta mondani, hogy ő
milyen boldog most, hogy nem is kivánhatna több örömet a világon, mint a
mennyivel őt az ég elhalmozta. És arcza, szemei, mosolygása oly hűn
bizonyítják ezt a boldogságot. Az ember azt hiszi, hogy az most
megnyugodva, sorsával kibékülve beszél; hogy valóban boldog. De mikor
azután elmondja boldogságának okait, akkor fut végig a hideg a hallgató
tagjain; szegény ábrándozó! azt hiszi, hogy Irén gyermekei az övéi, hogy
ő azoknak anyja. Mindenki előtt úgy beszél a gyermekekről, mint lelke
legfőbb öröméről, ápolja, cziczomázza őket, tanítgatja olvasni, irni a
nagyobbakat, beszélni a kisebbet; ringatja és dalol neki, hogy
elaltassa.
Mindenki hagyja őt e boldog képzelődésében; a nélkül nagyon, nagyon
sokat szenvedne ő. Ha Irén nem viselné gondját, ha Fenyéry szavát nem
hallaná, ha a jó Leonora nem vitatkoznék vele, lelki betegsége a
leggyötrőbb fokra fejlődhetnék. Így megvan csendesen. Csak olyankor,
midőn eljőnek az őszi napok, s a késői verőfény, mely a dérfestette
erdőket megaranyozza, azon elmult órákat juttatja eszébe, a miknek
veszedelmes indulatviharában elveszté lelke kormányát; akkor látszik
valami sötét nyugtalanság erőt venni rajta, akkor kérdez és felel
visszás dolgokat, akkor tekintenek szemei vadul magok elé s nem látszik
ismerni senkit.
Ilyenkor egy perczig sem hagyják őt magára Fenyéryék. A jó Irén oda
viszi hozzá gyermekeit, a kik Cynthiát «kis mamának» nevezik; az alispán
eljár hozzájok kifogyhatlan anekdotáival, a mik Cynthiát gyakran
megnevettetik, s Leonora százféle asszonyos mulatságot talál ki számára,
a miket e szegény rabok, a nők, találtak fel idejök rövidítésére. Mond
neki jóslatokat arczvonásokból, tenyérvonalzatokból, kártyavetésből.
Ah, a bölcs philosoph nő oly erőszakot követ el magán, hogy órahosszat
kártyát vet Cynthiának, a mi annak kedélyét teljesen el tudja foglalni
és mikor azután a jó Leonora össze-vissza jövendöl neki mindenféle
balgaságot: boldog éltet, váratlan meglepetéseket, távol útról jövendő
kedvest, nagy, ismeretlen örömet, jó hírt és egyéb képtelenséget, úgy
hisz neki, úgy örül rajta, csak azon vitatkozik néha, hogy Leonora a
kártyában a zöld fákat hol jónak, hol rossznak mondja, a mint távolabb
vagy közelebb esnek; hanem Leonora mindig ki tudja azt magyarázni, hogy
a felhőkkel és nappal való conjuncturák rendelik ezt így, vagy amúgy.
Egyszer még Lippay is szaporítá a mulatságot azzal, hogy Leonorával
kártyát vettessen magának. Cynthia ezt igen rendén való dolognak
találta. A véletlen pedig úgy akará, hogy mindjárt legfelül a szívkirály
a szívdelnő mellé került. A kik ezt a nemes tudományt értik, tudni
fogják, hogy ez nagyszerű jelenség. Cynthia magán kívül volt örömében:
az alispán úrnak házasság áll, még pedig nagyon közeli házasság. Ez
derék, ez nagyon jeles!
Lippay komoly képpel mondá, hogy ebben semmi lehetetlen sincs; ő még
elég fiatal arra, csak azt nem tudja, hogy bír-e azokkal a
tulajdonságokkal, a mik egy férjben megkivántatók, mert még azt nem
próbálta, mint az oláh a hegedülést.
Cynthia azt állítá, hogy Leonora majd kiolvassa az alispán tenyeréből s
oda kellett neki tartania tenyerét, – hogy nézze ki abból a tisztelt
delnő jó avagy rossz tulajdonságait.
Fenyéry kis nejét átölelve állt a furcsa tréfás jelenet mellett s gonosz
észrevételeket tett Leonora dodonai mondataira.
– Ez a vonal itt a gyűrű-ujj alatt a hűség vonala, ez mély és
határozott, ez jó; ellenben ez a hüvelyk mellett lefelé a makacsság és
önfejűség vonala s nagyon ki van fejlődve; imez itt a mutatóujj felé
futó, sok gyöngédségről tanúskodik.
Lippay csendesen mosolygott, midőn ilyen kiváló tulajdonokat hallott
magára elősoroltatni. S a mint Leonora elvégezte azokat, azt mondá neki:
– Ha kegyed annyi szép tulajdont tud a kezemen felfedezni: akkor
egyuttal tartsa is azt meg magának.
Leonora elbámult és tréfát akart sejteni; hanem Lippay egész
komolysággal ismételte szavait s Fenyéryt hítta tanúbizonyságul
szándékának komolysága felől.
Cynthia kezeibe tapsolt és nevetve, kaczagva borult Leonora nyakába. Ah
ez a nap nagyon sok örömet szerzett neki.
Leonora később meghatottan vallá meg Irénnek, hogy Lippay volt azon
egyetlen férfi, kit szívében mindig bálványozott, a nélkül, hogy valaki
sejtette volna azt. Nem szerette e férfit úgy soha senki, mint ő!
Lett alkalma azt bebizonyíthatni.
Minden ember, tán Dobokynét kivéve, azt mondá, hogy jobb választást nem
tehetett volna. Dobokyné most is azt hiszi, hogy ez csak az ő daczára
történt s sajnálja szegény Leonorát.
Így mulnak el az idők szépen egymás után, észre sem veszi az ember, hogy
megvénült s egyet fordult az egész világ. Más öröm, más bánat, más
ifjuság, más öregség.
Egyet-egyet sóhajtunk, mikor egy-egy tekintetes úr, egy-egy méltóságos
úr a régi jó nevek közől elhal, elenyészik. Egygyel megint kevesebb… a
jó táblabirákból.