A hó még a szokottnál is korábban lehullt ez évben a kallósfalvi
mezőkön. Kis-Amsterdám romladozó gunyhóiba már október elején
belátogattak a tél énekesei: a hollók, a farkasok.
A zuzmara, mely a hollót kiriasztja fészkéből; a förmeteg, mely a
farkast berkéből kiszólongatja s beszorítja emberek lakásai közelébe,
egy más fenevad lakóját az erdőknek is előhítta rejtekéből, egy
vészkárogó őszült hollót, egy magányában megdühödött farkast, egy öreg
kóbor gyilkost, a ki havak óta járt egyik erdőről a másikra,
farkasokkal, hollókkal osztva szomorú tanyáját.
Ott lakott velök egy berekben. Tűrte a hideget, éhséget, mint ezek a
vadállatok. És talán még valami rosszabbat is, mint az éhség; a mit a
farkas nem érez, ha véres száját megnyalja, a «vér nehéz emlékét» a
jóllakás után.
Két rossz ellenség: zivatar és az éh az országútra kergetik a
vadállatot, éhség és zivatar – és a lélek nehéz gondolatjai űzték a
csavargót emberi lak felé.
Éjszakánként csak úgy kerülgette néha az ismerős falut, – mint a farkas;
el-elsompolygott a legutolsó házig; onnan megint vissza botorkázott.
A nagy vörös ház udvarán messziről vonítottak rá az ebek, ha közelgett;
éreznek azok valamit. Soha sem mert egészen közel menni hozzá. Pedig úgy
szerette volna tudni, miért nem füstöl annak kéménye soha? miért
nincsenek ablakai kivilágítva, mint máskor?
Ezen a félen nem mert a faluba bejönni. Egészen megkerülte a helységet,
hogy a tulsó oldalra jusson.
Ott álltak a régi kallósfalviak elszórt sárkunyhói. Kiismerte közőlök,
melyik az öreg Sztropkó Mihályé. Oda lopódzott hozzá; belesett az
ablakán, s látta, hogy a vén ember most is ott ül a tűz mellett és
kosarakat fon. Bizony, száz és egynehány esztendős korában ritka ember
fon kosarat.
Háromszor is a kilincsre tette kezét, mindannyiszor visszalépett; végre
neki szánta magát és benyitott a kis lak ajtaján.
Csak maga volt az öreg Sztropkó Mihály, ő is erőtlen aggastyán, nem volt
tőle mit remegni.
A mint a tűz világánál megismerte a csavargót, meg sem látszott tőle
ijedni, jó estét kivánt neki és kinálta, hogy üljön le a tűzhely mellé.
A gyilkos tétova szemmel tekinte szét a szobában s azután leült a tűz
mellé egy alacsony fazsámolyra s elkezdte kezeit melegítni.
– Honnan, honnan, Márton öcsém? kérdé tőle a vén ember, csendesen
folytatva munkáját.
– Az erdőből, a berekből; válaszolt ez rekedt hangon.
A vén ember fejét csóválta.
– «Azóta» mindig ott kinn vagy?
– «Azóta» mindig.
– Éhes vagy, ugy-e?
– Azt hiszem, hogy éhes vagyok. Régóta nem ettem semmit.
– Nesze kenyér.
A csavargó elvette azt és evett mohón. Kis idő mulva újra megszólalt:
– De szép fehér kenyered van.
– Kis unokám hordja azt a fiscalis úrtól, a ki a jó kisasszonyt
Tarnóczfalván elvette; azok tartanak engem. Oda is vettek volna
magukhoz, de én már csak jobb szeretek itthon lenni, a meddig még el
kell élnem.
A vén gyilkos szinte pironkodva merészlé a kérdést:
– Hát a fiscalis, meg a felesége, az a jó kisasszony, hogyan vannak?
– Jó dolguk van, Márton öcsém. Megint visszakapták a tarnóczi és fenyéri
jószágaikat a fekete szájú úr halála után.
– Micsoda? riadt fel a csavargó, szemeit felmeresztve. Krénfy meghalt?
– Meghalt-e? Hát még azt sem tudod? Meg bizony, még pedig nagyon kedve
ellen.
– Kedve ellen?
– Nagyon sokat nem tudsz te hát Márton öcsém, a mi a világban történt;
már most elhiszem, hogy mindig az erdőben laktál, mert ezt minden ember
tudja a környékben.
– Mondd el.
– Jaj, Márton. Rossz ember volt az. Nemcsak minket bántott, de az urak
tálába is belekanalászott. Hamis leveleket irt, mérget kevert s megölte
az öreg Brenóczy István grófot méreg által.
A csavargó bámulatában nagyot ütött botjával a földre.
– Hát aztán? hát aztán mi lett belőle? sürgeté türelmetlenül.
– Mi lett belőle? Kitudták a dolgot; elküldtek a drága úrért hat
fegyveres pandurt, vasra verték szörnyen, úgy vitték a vármegye házára.
– Vasra verték! kiálta Márton és szemei szikráztak; vasra verték, mint
valami közönséges gonosztevőt!
– Ezerszer ezer forintot igért a gazdag úr az itélő biráknak, ha
megkegyelmeznek neki; tudod mi az, Márton? ezer forint, és ezerszer
annyi! Hanem az alispán úr azt mondta rá: meghalsz! és nem kellett
senkinek az ezerszer ezer forint.
– És meghalt? meghalt? megöletett?
– Ott voltam a halálán én is. Tenger volt a nép, a ki messze földről
összesereglett erre a hírre, erre a látványra. Ott voltam, ott álltam
közel hozzá.
– Ott voltál? Láttad tulajdon szemeiddel? nem álmodtad azt?
– Tulajdon szemeimmel néztem végig, a mint oda hozták, a mint levették
félig ájultan a szekérről, a mint beköték szemeit s leültették egy
alacsony kartalan székre, a mint a hóhér oda jött és leveté kabátját, s
kivette egy hosszú tokból azt a kétélű kardot s a mint a vér három ágban
szökelt fel a magasba egy pillanat mulva, s a fej elgurult három
lépésnyire s a mint megállt, még kétszer felnyitotta a szemeit, mintha a
körül álló népet akarta volna ijeszteni.
A gyilkos kimeredt szemekkel bámult a beszélő öregre, ki a véres jelenet
emlékét oly undorító elevenen tudta előtte elmondani.
– És bizonyos vagy felőle, hogy ő maga volt az? Krénfy a gazdag úr, a
kit lefejeztek, nem valaki más, valami elitélt zsivány, gyujtogató, a
kinek olcsó az élete, a kit felöltöztettek az ő ruháiba, hogy a népet
elbolondítsák vele? Mi?
– Bizony maga volt az Krénfy, Márton öcsém. Olyan igaz, mint hogy te nem
voltál. Elitélték, kivégezték. Sehol sem kapott kegyelmet.
A vén gyilkos dörmögve kelt föl helyéből.
– Hm, hm, Mihály, ez nagy dolog, ez nehéz dolog. Ez már más, egészen
más. Nem hallottad, kerestek-e engemet nagyon.
– Nálam nem keresett senki, Márton.
– Ugy-e bár? Mit gondolsz? Ha megfognának, nem itélnének fogságra, hanem
egyenesen kivégeznének?
– Bizony, Márton, aligha azt nem hiszem.
– Mihály. Nem hallottad, van-e az én fejemre valami díj téve?
– Micsoda? szólt az öreg, mint a ki nem akarja a kérdést érteni.
– No a hogy szoktak díjt tenni a hollókra, farkasokra, a mik kárt
tesznek, a ki ennyit meg ennyit behoz, kap egy forintot, két forintot.
Mit kap, a ki engemet elfog? Tíz, – húsz forintot, – tán ötvenet is? Mi?
– Meglehet biz az…
– Mihály! szólt kevés vártatva a gyilkos. Fogj el engemet.
– Én? öcsém. Bár magam tudjak a lábamon állni, ha nem fog valaki. Mit
beszélsz te nekem?
– Tudod, Mihály, ez az eset nagyon megzavart engem. Ha egy ily nagy urat
utolért az igazság keze, hát akkor egy ilyen szegény gazdátlan kutya,
mint én, mit bújja az erdőket, mi? Az gyilkolt: megölték; én gyilkoltam:
nem az-e a rend, hogy engem is megöljenek?
Mihály gazda nem felelt, csak fejével bólintott a kérdésre.
A vén csavargó lassú hangon kérdezé.
– Sok ember összegyűl olyankor, úgy-e? a birák urak elmondják a népnek,
hogy kit miért büntetnek meg? szép beszédet tartanak, okosat,
tanúságost? ugy-e bár: pap is jön oda, jámbor tiszteletes úr s beszél a
más világról, az úr Istenről és annak az irgalmáról? annak megmondhatja
az elitélt, mit vétett életében és megkönnyebbül aztán bele? és azután
mondják azt is ugy-e, hogy «Isten legyen irgalmas, kegyelmes szegény
nyomorult lelkének!» s imádkoznak, mikor ő haldokol, ugy-e?
– Igen, igen; hagyá helyben az öreg.
– Mihály, Mihály; szólt a gyilkos szorongó kebellel. Tedd meg azt nekem.
Régi jó ismeretségből, régi barátságból; nem azért az ötven forintért, a
mit kapnál; hanem az én hozzám való jó indulatból; vezess be engemet a
városba, vezess be most mindjárt; el birsz te odáig jönni; majd én reám
támaszkodol az úton. Én magam is elmehetnék, de látod, nincsen
bátorságom. Ha betévedek az erdőkbe egyedül, megint nem merek belőlök
kijönni. De te majd biztatni fogsz az úton, elvezetsz egész a vármegye
házáig; Mihály, jó öreg Mihály.
A vén ember csak a fejét csóválta s nem felelt rá semmit; hanem annyit
mondott, hogy késő már az idő, az utak hóval befúva, eltévedhetnének
valahol. Inkább háljon az éjjel a csavargó az ő házában; reggel majd
beszélhetnek arról.
– S nem félsz te velem egy házban aludni éjjel? kérdé Márton, ki szinte
kérkedett azzal, a mi félelmetes volt rajta.
– Száz és öt év óta hajtom le minden éjjel fejemet az Isten kezébe; ő
tudja, mikor nem kell felvirradnom többet, szólt az öreg nyugodt
lélekkel, s mohából puha fekhelyt csinált csodálatos vendége számára s
azzal lefeküdtek mind a ketten.
A hamvadozó tűz világa derengeté meg egy ideig a kis lak sötétjét; az
altató homálynál még sokáig elbeszélgetett egymással a két öreg. A
gyilkos elmondatta magának hosszasan, körülményesen mindazon
jeleneteket, a mik egy szegény veszendő lélek átmenetét képezik e
világról a másikra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A gyilkos sokáig is eltalált aludni a jó puha mohágyon.
Ilyen kényelemhez nem volt az ő teste szokva; zörgő haraszt ébresztése,
rekedt holló károgása, széltől csikorgó száraz fa, arczhoz tapadó maró
dér szokták őt felköltögetni. Már a nap is besütött a kis ház ablakán,
midőn felnyitá szemeit.
Gazdája étellel, itallal kinálta, a mint felkászolódott; mi sem kellett
neki, csak egy kis vizet kért, hogy «megmosdjék».
Ez is régen történt vele.
– Már most menjünk; szólt Mihályhoz, midőn készen volt a rövid
öltözéssel.
– Tehát csakugyan fel akarod magadat adni?
Nem jól cselekszem-e? ugy-e, hogy igen? – legalább vége lesz már
egyszer.
Mihály felölté szűrét, vette botját s kikisérve zord vendégét, ment vele
a havas úton végig. A csavargó biztatta, hogy csak támaszkodjék az ő
vállára, ha elfárad.
A mint a szál erdőn keresztül ment a két öreg, valami ijedelmes
sikoltozás állítá meg egyszerre lépteiket. Az útfélről egy pórnő rohant
elő, ki annyira meg volt ijedve s féltében úgy futott, hogy meg sem
látta a két férfit, a míg az öreg Sztropkó meg nem szólította.
Akkor meg oda rohant hozzájok és térdre esve előttök, beszélt őrjöngő
hadarással össze-vissza értetlen dolgokat, a miből csak azt a szót
lehetett megérteni: «a farkas, a veszett farkas.»
Egy veszett farkas rémítette már hetek óta a környéket, berontott a
falvakba fényes nappal s a templomból jövő embereket összemarta és ismét
elfutott. Azok elhaltak irtózatos halállal. Sehogy sem bírták elölni,
hasztalan rendeztek ellene hajtó vadászatot; magát a fegyveres vadászt
is összetépte. A megyétől nagy jutalom volt kitűzve a bőrére, a ki azt
behozná!
A megrémült nő nagy nehezen birta kimagyarázni, annyira eszén kivül volt
a rémülettől, hogy reggel fát keresni kiment az erdőre, nem messze a
háztól. Itt van az a szénégető tanya mellett, a férje szenet vitt a
városba, ő egyedül volt, midőn hirtelen kis gyermekét hallja sikoltozni
a házban; erre visszasietett, s a mint be akart lépni a nyitva hagyott
ajtón, akkor látja, hogy egy irtóztató nagy farkas van a szobában, véres
szemekkel, tajtékot turó szájjal; ő ijedtében hirtelen becsapta az ajtót
és elfutott. Azután jutott csak eszébe, hogy a kis gyermek ott maradt a
szobában, felkötve egy lepedőben, szokás szerint, a gerendára.
A szegény némber e szóknál kétségbeesve veté magát a férfiak lábaihoz; a
gyermeke ott van a farkas torka előtt!
A vén csavargó szemei úgy villogtak e szavakra! Egy perczig sem
gondolkozott; megfogta az öreg Sztropkó kezét.
– Mihály! Már most hagyj el és térj vissza. Én megyek.
– Hová? kérdezé az öreg kalauz aggódva.
A gyilkos csodálatos arczczal tekinte fel az égre és kezét szívére
nyomva, mondá:
– Az én «birám» elé!
Azzal markába kapta görcsös botját, azt az emlékezetes botot, s
megcsóválva azt a levegőben, mondá a némbernek: – Asszony, most jerünk a
törvényszékre.
A jámbor nő nem értette bár, mit beszél e vad tekintetű ember biróról és
törvényszékről neki; de a mint látta, hogy az sebesen megindul a
mutatott táj felé, ő is utána szaladt, gyermekét védeni. A vén Sztropkó
is elővont egy hosszú evőkést sarúja szárából s erejétől telhetőleg
ügetett utánok, elszántan odaadni Istennek ezt az ő százados életét, ha
úgy kell.
A csavargó hamarább oda ért a szénégető házához, mint a némber és az
agg.
Kis alacsony viskó volt az a lak, melynek tetejét két felől a föld
tartá; a közepébe rótt ajtó tetején volt egy kis nyílás, mely ablak
gyanánt szolgált neki. E kis ablakon betekinte Márton a lak belsejébe.
A közép szarufára, mely a két tetőt összetartá, volt felakasztva két
végénél fogva egy darócz lepedő, abban hintálózott egy kis ölbeli
csecsemő, a ki egyre sírt, szepegett, hogy miért hintázzák olyan nagyon;
nem tudott még egyebet mondani, mint a minden gyermek első tudományát:
«mama.»
Volt kinek mondania azt, hogy «mama»; egy roppant fenevad keringelt alá
s fel a szobában, fujtatva dühösen szétnyílt orrlyukain keresztül;
lompos, csuhasz szőre szétborzadva meredt nyakán és görbe hátán végig;
hosszú, vastag farkát hasa alá csapta, füleit előre hegyezte, a véres
tajték habzott lihegő száján; így járt alá s fel bőszülten a szűk
házban, fejét a földnek szegezve, s ha olykor valami gúnyába, vánkosba
botlott, azt dühödten marczangolta széllyel, a foszlányokat maga körül
hányva. Majd megint szilajan föltekintett a síró gyermek felé, s vérben
forgó szemei zöld szikrákat hánytak a düh és éhség miatt, s azzal
roppant szökésekkel ugrált fel utána. A daróczlepedőből alácsüggő
rongyok tanúsíták, hogy fogaival mindig elérte azt, nem sok kell már
hozzá, hogy azt egészen lerántsa.
A mint a fenevad a csavargó közellétét megérezte, hirtelen ott hagyta a
gyermeket, s lábait előre feszítve és torkát kinyujtva, elkezde
bőszülten űvölteni, hogy az undok hang hallatára a gyermek anyja
megrémülve állt meg és nem mert közelebb menni házához.
A csavargó megdöngette öklével az ajtót:
– Én velem beszélj, vén gonosztevő, én velem! kiálta a vadállatra,
görcsös botját kétszer-háromszor markolva, míg jó fogást talált rajta; s
ekkor felrántá a tolózárt és betaszítá maga előtt az ajtót.
– Akarsz-e velem beszélni, vén sátán? akarsz-e most? kiálta a farkasra
és arcza dühödtebb volt, mint amazé és fején épen úgy borzadtak az ősz
fürtök, mint a fenevad szőrei.
Az lesüté sunda fejét, véres szemeivel leránczolt homloka alól
ellenségére nézett, néhányszor megmutatá neki csattogó sárga fogait, s
azt az elfojtott kurrogást hallatá, melyben a megszorított fenevad a
félelem és düh indulatát fejezi ki, azzal egyszerre egy tompa
röffenéssel neki ugrott ellenének.
A súlyos bot nagyott süvöltött a levegőben s tompa zuhanással csapott
le. Ah, ez volt a csapás! Ez még az ispánnak adottnál is rettenetesebb
volt. A fenevad visszaesett tőle három lépésnyire. Ha a fejét éri, meg
sem mozdult volna többet. Egy hang nélkül lefeküdt a lak közepére, úgy
látszott, hogy nincs már ereje sem állani, sem elfutni, oldalai erősen
fujtattak, s a nyaka görcsösen rángatózott.
Márton be akarta végezni munkáját s közelebb lépett hozzá, feje fölé
emelve botját, hogy a lankadó vadállatot egy második csapással
agyonüsse. Azon pillanatban a legyőzöttnek hitt fenevad mint a villám
szökött fel halálos fektéből s ellenfele nyakába ugorva, annak mellébe
és vállába meríté fogait.
A csavargó egy irtóztató ordítást hallatott s elvetve magától a botot,
hirtelen torkon ragadta a vadállatot, mely minden erejével azon volt,
hogy ellenfele arczát marhassa össze. A csavargó elkapta végre a dühödt
vad sötétkék nyelvét, mely dagadtan vonaglott elő eltátott torkából s
annál fogva legyűrte azt maga alá a földre.
Ott néhány pillanatig egymáson hánykodva küzdöttek, végre a csavargó
neki feszíté izmos térdét a vadállat szügyének, hogy csontjai ropogtak
bele, s így tartá ott a földre szorítva.
A vén Sztropkó azon pillanatban érkezett oda.
– Már ez be van végezve, suttogá a csavargó. Mihály, ez fogas prókátor
volt.
Mihály látta, hogy Márton karjából és melléből csorog a vér s azt akarta
bekötözni.
– Ne törődjél már én velem; hanem vedd le azt a gyermeket és vidd az
anyjához. Hívd közelebb. Hadd lássak rá, mikor azt a gyermeket átöleli.
Jól van. Ez jól van. E bizony már meg sem mozdul. Mi ketten elbántunk
egymással.
A farkas utolsót vonaglott térdei alatt.
– Mihály, jó Mihály, szólt most a csavargó, nem kell nekem most már
veled a városba mennem. Nem lesz nekem több biróval dolgom itt ezen a
földön. Légy hozzám azzal a jóval, híjj nekem ide egy papot. De siess
vele, mert azután majd késő talál lenni. Tedd meg azt, jó Mihály.
Az öreg azonnal sietett Tarnóczfalvára, mely közelebb esett. Csak maga
maradt ott a nő gyermekével.
– Jó asszony, mondá neki a csavargó, te most zárd rám ezt a házat. Jól
bereteszeld az ajtót, feszíts eléje egy pár erős karót, hogy belülről ki
ne lehessen törni. És azután két napig feléje se jőjj ennek a háznak.
Megmondd a falubelieknek is, hogy bárminő ordítozást, jajgatást hallanak
ide benn, tájékára se jőjjenek. Csak azután, ha minden lecsendesült,
jöhetnek ide, három-négy nappal utána. Akkor se jőjjenek be, hanem
gyujtsanak jó sok kénkövet, a milyennel a méheket füstölik, hányják be
az ablakon s várják meg, míg elég, elpárolog. Mikor azután kinyitják a
házat, ti minden vakolatot tisztára leverjetek innen, a faneműt hamus
lúggal lemossátok, a szoba földjét pedig egy ásónyomnyira kihányjátok
innen. És azután, ha ráértek, azt a két hullát, a mit itt találtok,
ássátok el valahova, valami félreeső helyre jó mélyen; – de ne egymás
mellé. Ne egymás mellé. Igaz ugyan, hogy életökben nem sokat különböztek
egymástól, de azért mégis – ne egymás mellé. Igy, fiam; már most zárd be
az ajtódat és hagyj magamra. Ne félj. Nem lopok én el innen semmit.
A némber szót fogadott; eltorlaszolta az ajtót s az istállóba vonult
gyermekével, míg férje és a szomszéd falu hites emberei Mihály hívására
megérkeztek. A jó tisztelendő úr is eljött, ki midőn be akart menni a
gunyhóba, a csavargó kiszólt, hogy már nem lehet bemenni, ő maga is
bekötözte az ajtót belülről.
Csak a kis ajtónyíláson át beszélgethettek egymással.
A vén gyilkosnak olyan sok mondani valója volt; a hit embere alig talált
számára vigasztalást.
A csavargó végre megnyugasztalódott.
Véghetetlen, határtalan az úrnak kegyelme! Jó azt megtudni szegény bűnös
embernek.
– Fognak-e én értem imádkozni? kérdé reszkető hangon a csavargó, mint a
ki nem mer kérdésére igent remélni.
A pap megigérte azt neki.
– A csengetyűt is meg fogják-e húzni, mikor meghalok?
A lelkész ezzel is biztatta.
– És nem temetnek el a…
Ezt nem mondta el tovább. Az akasztófát értette. Minek volna oly sokat
kérni egyszerre? Az ember ne legyen oly telhetetlen.
A lelkész szemeit törülte a könyektől, midőn eltávozott. Hisz a bűnös
halála is csak szomorú.
A falubeliek még akartak beszélni Mártonnal, hanem ő nyers hangon
kiszólt hozzájok, hogy ő vele többet ne szóljon senki, hanem engedjék
meghalni magában.
Lassankint elszállingóztak az emberek, magukkal vivén a gunyhó családját
is; csak a vén Sztropkó Mihály várt még ott a nyilásnál. Márton kiszólt
hozzá:
– Mihály, öreg Mihály. Eredj fel most már a vármegyére és mondd meg az
uraknak, hogy az a két üldözött farkas, a kire díjt tűztek ki: – itt van
együtt mind a kettő.
Kevés vártatva tompa hangon megint megszólalt:
– És ahhoz a grófkisasszonyhoz is menj fel, a kivel annyi sok
szerencsétlenség történt és mondd meg neki… magam sem tudom már, hogy
mit? Áldjon meg az Isten téged.
– Mit mondjak meg? beszélj, Márton.
– Azt, súgá a csavargó, hogy én nem árultam el őtet, ne higyje azt ám én
rólam.
Őrjöng ez már, gondolá magában Mihály és ott várt még késő estig; hanem
hogy többször szólt be az ajtón s választ soha sem kapott rá, azt hitte,
hogy már meg is halt a csavargó s haza ment a hírével.
Nem is hallották neki semmi neszét többé. Illetlen volna az, hogy mikor
valaki oly irtóztató kínnal hal meg, még ijesztő ordításával is
háborítsa a csendes világot.