Az engedett félév elmúlt.
Pontosan, mint a kiszabott halál, ott volt Illés gróf a Bayonne és Páris
közötti meghatározott állomáson.
Két ifju mágnás, kik Tarnóczy Róbertet szintúgy ismerék, mint a grófot,
jöttek vele felkért tanúképen. Már korán reggel, a legelső vonatnál ott
várakoztak ellenfelökre.
Akkor nem érkezett az.
A pályafőnél egy szobát nyitottak az előkelő urak számára, honnan minden
újabban érkező vonatot meg lehete látni.
Illés gróf azt kérdezte társaitól: mit gondolnak, meg fog-e Róbert
jelenni e helyen, vagy nem?
Az egyik igenlé, a másik tagadta a kérdést: fogadtak rá.
Illés gróf elmondá tanúi előtt azon tervet, melyet magában kifőzött azon
esetre, ha Róbert szavának áll és a kitűzött helyre megérkezik.
Akkor ő bizonyosan derék lovagias fiu leend.
Venni fogják pisztolyaikat és kisétálnak együtt a közeli erdőbe.
Illés néhány felhajigált falevelet útközben mutatványul le fog
lövöldözni.
A segédek kimérik az álláspontokat, megtöltik a pisztolyokat mindnyájuk
szeme előtt.
A vívók helyeikre állnak, az egyik segéd csattantani fog kezével.
Mikor már kettőt csattantott, akkor Illés gróf felemeli pisztolyát és
Róbert szívére czélozva, azt fogja tőle kérdeni:
«Állítja-e ön még most is azt, hogy hugomat szereti?»
«Igen».
«Akar-e ön lemondani róla e pillanatban?»
«Nem».
Illés gróf ekkor el fogja hajítani a pisztolyt kezéből.
«No, ha nem akar ön lemondani, hát akkor menjen haza és vegye el Isten
szent hirével és legyenek boldogok».
Azzal kezet fognak, összeölelkeznek, s az atyafiság poharát pezsgők
durrogása mellett a legközelebbi vendéglőben felköszöntik egymásra.
Ez olyan vidám mulatságos jelenet lesz, a mit Albion valamennyi különcze
irigyelni fog rendezőjétől.
Szegény Cynthia! legalább ő is boldog lesz azután, – emberi fogalmak
szerint…
… Az urak várakoztak délig, délutánig, sorba néztek minden kilépőt, a ki
a kocsikat elhagyta, mintha ők volnának a titkos rendőrség ügynökei;
Róbert nem érkezett.
Az egyik úr, ki elmaradására fogadott, már diadalmas hangon kezde
beszélni s társait gúnyolta nagyhivőségökért.
Illés egyáltalában nem akarta e lehetőséget megengedni. Ő más embernek
ismeri Róbertet, mint hogy az elmaradhasson.
«Ah! persze!» gúnyolódék kétkedő segéde, «csakhogy egyszer
megszabadulhatott. Együgyüség volt akkor eleresztened, mikor fogtad. Már
most majd keresheted megint. Nem eresztik azt az asszonyok.»
Illés halvány volt a dühtől, ha arra gondolt, hogy ez valóban meglehet.
Mint fájt neki az, hogy egyszer életében vetkőzte le cynicus
embergyűlöletét, egyszer akarta megmutatni szíve belsejét valakinek és
épen akkor volt az az egy czudar és hitvány.
Már besötétedett; csak egy vonatot vártak még; a pályafő igazgatója
biztosítá őket, hogy azon túl mai nap nem fog több érkezni.
Illés nem várhatta azt már a szobában, nyugtalanul sétált alá s fel a
pálya mentében.
Végre jött az utolsó vonat, messziről világítva vörös szemeivel az
éjszakában; hangzott a dübörgés, sziszegés, mi jöttét megelőzi s néhány
percz múlva ott állt a tüsszögő ércz-csoda a pályafő előtt s a rövid
időköz alatt hirtelen bontakoztak alá minden ízeiből a támolyó utasok,
beburkolva, felpakolva és siettek a kivilágított terem felé.
Illés minden férfinak utját állta. A ki csak nagyon kiválólag messziről
nem hordá magán a látható különbség jeleit, a ki csak egy kicsit
hasonlíthatott Róberthez, annak mind a legmakacsabb vizsgálaton kellett
keresztül esnie.
Az utolsó utas is elhaladt. A vonat ismét fütyölt, dörömbölt és
elrobogott. Illés egyedül állt az ajtóban.
Egy perczig még nézett szanaszét, mintha nem hinne a sötét éjszakának, s
még várná, hogy valaki elő fog abból kerülni, a ki megfoghatlan okokból
legutoljára maradt.
Senki sem jött többé.
Illés dühtől remegve lépett be a szobába, hol társai vártak rá.
– Tarnóczy Róbert egy nyomorult silány! mondá nekik és szinte sírt bele.
E pillanatban a vasuti hordár lépett a szobába s Brenóczy Illés gróf
után tudakozódott. Két levél van a számára, ez állomás pályafőjéhez
czímezve.
Illés rögtön megismerte az egyiken Róbert irását s dühösen szakítá azt
fel.
Társai bámulva látták, hogy a sorok olvasása közben mint változott át
lassankint a gróf arcza, mindig szelidebb, mindig meghatottabbá lett,
két szemében valami nehéz, átlátszó nedv kezdett terhesülni, mely
utoljára végig gördült arczán. Közönséges emberek úgy híják azt, hogy
«köny».
Azzal meghatottan fordult társaihoz s reszketeg hangon mondá nekik:
– Óhajtom uraim, hogy önök minden körben, a hol erről szó támad,
kinyilatkoztassák, hogy «Tarnóczy Róbert mindvégig derék, nemes,
lovagias ifju volt».
Azzal odanyujtá az egyiknek a levelet, hogy olvassa fel azt.
Szép, nyugodt kézzel irt sorok voltak.
«Tisztelt gróf úr. Én úgy hiszem, hogy nem fogok ezen nap alatt önnel
találkozhatni többé. Azt a félévet, melyet ön nekem ajándékozott, jól
haszonra fordítottam. Megczáfoltam a rágalmakat, miket nevemre költének;
megrontám a hamis kötelezvényeket, mikkel nevem alatt testvérem vagyonát
elrablák; néhány nap van még csak hátra a kitűzött időből s én minden
teendőmmel szerencsésen készen vagyok. Tegnap hallám testvéremtől, hogy
Cynthia megőrült. Semmi segítség sincs számára többé. Ön átlátja, hogy
én nekem nincs miért Francziaországba utaznom többé. Én elismerem önnek
azon jogát, hogy engem megöljön s nincs szándékom magamat tovább
védelmezni ön ellen. Midőn kegyed a kitűzött helyen rám várakozik, akkor
én már végrehajtám a munkát, melyért össze kellett volna jönnünk. Olyan
jól fogok czélozni, mintha ön saját maga irányozná rám a pisztolyt.
Lőjje ki fegyverét a légbe; bizonyos lehet felőle, hogy az czélba
talált. Isten önnel. Bocsásson meg azokért, a miket ez életben vétettem
önnek. Tisztelője Róbert».
Illés ezalatt a másik levelet olvasta át. Ezt Fenyéry irta, tudatva a
gróffal a kettős szomorú hirt és rokona végakaratát, mely szerint a
levelet Brenóczy Illésnek a kitűzött helyre kivánta küldetni.
És Brenóczy Illés gróf, a hideg, szívtagadó férfi, elrejté két kezébe
orczáját s ott valamennyi ismerős és ismeretlen nép előtt sírt hangosan,
keservesen.
Szegény, szegény Cynthia!