Van egy borzasztó gondolat, a mit az emberek olyan könnyedén mondanak
ki, mint a legközönyösebb hírmondást, a mit egymásnak elbeszélni szokás.
Gyakran hallhatni, sőt mi több, olvashatni lapokban: ez vagy amaz
ismerősünk, a kit okos, nevezetes embernek tanultunk ismerni, tán egy
közhitelű tudós, vagy egy szép lelkű költő, hírhedett művésznő, valami
tiszteletben álló család érdekelt tagja, azon a sötét úton kezd járni,
melynek megőrülés a neve.
Irtózatos!
Kimondani valakire, hogy ez meg fog tébolyodni; hogy már homlokára van
irva, hogy meg kell őrülnie, szemeiből, arczvonásaiból minden ember
olvashatja azt, érezheti azt az aggasztó nyomást szívén, ha vele beszél,
ha messziről meglátja.
Még most csak útban van feléje; még nem tépi öltözeteit, még nem keresi
az öngyilkolás módjait, még nem tombol, nem ordít; – de már hallgat, már
figyelmez az emberekre; sejti, hogy néha nem szokott rendesen beszélni s
tartózkodik azt észrevétetni másokkal, hogy lelkében minő visszás
érzések tombolnak egymáson; még most csendesen megül a templomban,
tisztes öreg emberek mellett, de már nem mer rájok tekinteni, mert érzi,
hogy valaki más, nem ő maga, a ki lelkén belül lakik, úgy ösztönzi, úgy
nógatja, hogy kaczagjon fel a legájtatosabb szónoklat közepett s azt a
tisztes agg embert ott maga mellett ragadja torkon azzal a kézzel,
melynek ereje ellenállhatatlan.
És mindez már a homlokra van irva.
Hiába rejti, hiába hunyja le szemeit, hogy ne lássanak beléjök; hiába
hallgat, hogy szavaiból ki ne vehessék; az emberek tudják, megismerték,
beszélnek róla, lapokba kinyomtatják, világhírré lesz, hogy ő meg fog
őrülni, elveszti az eszét.
Valami gonosz, átkozott szellem ez a megőrülés, mely eleinte csak mint
az árnyék követi áldozata lépteit, megjelen előtte, mint kis parányi
szörny, a kit még el lehet tapodni; apró tusákra ingerli ellenfelét,
lehagyja magát verni és újra megnő, és körmeit a lélekbe vájja, és
karját a szív körül fonja, hogy nem lehet tőle szabadulni, és űz és
kerget; és a midőn azt hiszi martaléka, hogy elfutott, megmenekült
előle, már akkor ismét ott ül mellette és szemébe vigyorog és újra meg
újra elmondja előtte azt az eszmét, azon szókat, a miket a lélek úgy
szeretne nem hallani, elfeledni, soha, soha nem tudottá tenni.
Az egyiknek azt susogja: hogy káromolja magában az Istent.
A másiknak azt, hogy számláljon tizenháromig, és rettenjen meg, ha épen
a tizenhármasnál megszólítják.
A megcsalt menyasszonynak egyre azon szavakat suttogja fülébe, miket
hűtlen vőlegénye mondott neki; aggódó családapának a szűk napokat, a
kikerülhetlen éhhalált, a költőnek hanyatló erejét, vágyai bukását;
búvárkodó tudósnak a megtörhetlen paradoxont…
És látják őket az emberek fokról-fokra hanyatlani, látják zavart
arczokkal járni az utczán, ismerőseik mellett félénken elsuhanni; magas
ablakokból mély vizekbe vágyó tekintettel alá leskelődni, szép sima
késekkel, töltött fegyverekkel mosolyogva játszani. Látják, mint
beszélgetnek magokban, mint borzadnak össze minden ok nélkül és mondják
rólok: «ez meg fog őrülni, ez nemsokára tébolyodott lesz». És nem
gondolnak rá, hogy ez mily irtóztató mondás volt!
E csodálatos átokvonások soha sem voltak még szebb homlokra irva, mint a
szegény letört Cynthiáéra.
Ez a rút démon is nagyobb gyönyörrel üldözi azt, a mi szép, a mi erős, a
mi vele daczol.
Cynthia gyermekkorától fogva sokat szenvedett. Voltak pillanatai, a
mikor környezői azt állíták róla, hogy úgy viseli magát mint egy
tébolyodott.
Anyjának kedélyállapota, ki sokat és rendkívüli szenvedéseket állt ki,
midőn őt szive alatt hordozá, sokat tehetett a leány idegzetére.
A sok évi feszült aggodalom, mely testvére és kedvese haláltusáiból
eredt, valami hihetetlen hidegséget kölcsönzött külsejének, mely már
magában hasonlatos volt valami józan őrültséghez, mely hallgat akkor,
midőn más nevet, s örömtől, nyájasságtól meg nem indítható.
A Maróthon töltött éj határozatai csak egy alapjából kiforgatott lélek
kétségbeesett tusája lehettek.
Rejtegetett titkának felfedezése s István gróf kegyetlen fellépte leánya
ellenében még jobban megrendíték egész kedélyét, s ha ama rákövetkezett
irtózatos vád rögtön ki nem oltá lelkében az ész lankatag világát, ez
csak azon lelki erőről tesz tanuságot, melyet a természet pazar kézzel
ruháza rá.
Sokáig járt azután azon keskeny úton, mely vezet az örvény szelén,
messze elvezet, néha egész a csendes sírig. E keskeny ösvény a
búskomolyság. Csak egy érintés, csak egy botlás kell a járónak még és
azután leszédül; mindig lejebb, mindig lejebb; végre azután lebukik…
Mikor Róbert és Illés találkoztak ott szemei előtt… ez volt a lejtő a
keskeny útról!
Ez esemény minden következmény nélkül maradt ez időre; de valahányszor
eszébe jutott az, mindig érzékeny lázt kapott és semmi sem tudta azt
lelkéből elverni.
A törvényszék előtt kiállt irtózatokat alig birta ellensúlyozni
bátyjának szokatlan, testvéri részvéte, s hogy azokból ép észszel tudott
megtérni, egyedül környezetének köszönhetni. A kedves, jólelkű Irén
napfényes kedélye, Fenyéry nyílt, hajlékony lelke nagy befolyással
voltak Cynthiára.
Odahaza e tárgyat soha sem említék meg előtte s e miatt Fenyéry még
őszszel sem vitte be családját a városba, hogy ismerős látogatók
gondatlansága meg ne zavarja e figyelmet.
Hanem a legutolsó kihallgatás után, melyben Cynthia már szinte úgy
viselte magát, mint a ki már félig meg van tébolyodva, a grófnő maga
hozta elő e tárgyat minduntalan. Szeretett felőle vitatkozni.
Cynthia abból a különös szempontból vette fel a dolgot, hogy a biráknak
egyáltalában nincs igazuk, a midőn Krénfyt ítélik halálra Brenóczy
István gróf meggyilkolásáért, mert hiszen nem Krénfy, hanem ő adta a
mérget tulajdon kezével a grófnak; tehát egyedül ő gyilkos.
Hajh, sok álmatlan éjszakán át sugdosta neki ezt a szózatot füleibe amaz
elűzhetlen démon, a midőn e gondolat rémes szívdobogást és hideg
verítéket szült nála; a midőn szeretett volna az elől futni, mennyire
világ van és kést verni saját szivébe!… Most már örömest, sőt gyakran
hevesen beszélt e tárgyról; kétségbeejté vele a szelid Irént, s
vitatkozott felőle Fenyéryvel, mint valami férfi.
Egy napon valami városi ismerős látogatta meg Fenyéryéket oda kinn,
valami nyájas, öreg asszonyság, ki ott látva Cynthiát, kötelességének
tartá őt szivéből üdvözölni, a miért e gonosz Krénfy irtóztató
rágalmaiból kiszabadult s vigasztalásul hitte elmondani, hogy e hatalmas
gonosztevő minden bizonynyal elveendi bűneinek díját, mert ótalmazói már
Bécset is megjárták a nélkül, hogy számára valami orvoslatot hoztak
volna haza. A magas kanczellária nemcsak hogy meg nem rótta Lippayt és a
törvényszéket azon vakmerő tetteért, hogy egy felsőbb törvényhatóság
parancsát félreveték, sőt különösen megdicsérte őket példás
szigoruságukért s az itéletet megerősíté, mely nem sokára végre fog
hajtatni.
A közlékeny asszonyság még azt is elmondá bizalmasan, hogy ez itélet
megsemmisítéseért még maga Dobokyné is felfáradott Bécsbe s ott eljárta
az eljárandókat, azt adva okul, hogy nem bir megmaradni azzal a
gondolattal, miszerint egy férfi, kit ő oly nagyon szeret, embertársának
gyilkosává legyen. Dobokyné még tán most is azt hiszi, hogy semmit sem
tudnak a szép ajándékok felől, mikkel nála Krénfy védői áldoztak? Mikor
aztán látta, hogy semmit sem segíthet, ellenkezőleg az alispán
szigorúsága által még újabb dicsőséget szerzett magának s oda fenn is
magasztalják, akkor Dobokyné megbánta a dolgot s nagylelkű akart lenni.
Elküldte Náczi bácsit Lippayhoz egy levéllel, melybe visszakért
jegygyűrűje volt zárva; Lippay fel sem akarta azt bontani. Náczi bácsi,
ki egy betűig tudott mindent, a mi a levélben volt írva (mert az a posta
díja, hogy elébb ő olvassa el a levelet), hüledezve kérte az alispánt,
hogy de bizony olvassa el, mert abban Dobokyné azt irja, hogy ő kész
feledni a történteket s nagylelkű megbocsátani azon férfinak, ki
menyasszonyának első kérelmét meg tudta tagadni s majd ő imádkozik az
éghez, hogy a mit Lippay vétett az emberiség ellen, azt neki bocsássa
meg. Lippay nagyon megköszönte a szivességet, s a levél hátuljára azt
irta «trop tard». Náczi bácsi nem ismerős e históriai szavakkal,
különben nem vitte volna vissza a levelet Dobokynénak, a ki rögtön, a
mint e szavakat megpillantá, ott szemeláttára elájult.
Az alispán nem házasodik. A helyett egygyel több adomával bir
kifogyhatlan emlékében.
Cynthia akkor egy szót sem szólt a mendemondákhoz; hanem, a mint a
beszédes asszonyság eltávozott, azt súgta Irénnek, hogy ő okvetlenül
akar az alispánnal beszélni még ma.
Kérelmét tudatták Lippayval s az elég udvarias volt az erdei lakban
megjelenni délután.
Az elmúlt viharnak semmi nyoma sem látszott a derék úr arczán, ismét
jókedvű, örök adomákban kifogyhatlan tréfás úr volt ő, a kivel senki sem
ereszkedik komoly értekezésbe.
Cynthia legelső szava az volt hozzá: hogy mi fog történni Krénfyvel?
– Bizony, kedves grófnő, azzal olyasmi történik, a mire a czigány azt
mondta, hogy ő ezt «soha ki nem állja».
– Meg fogják ölni? kérdé Cynthia.
– Csak egy kicsinyt, vigasztalá Lippay.
Cynthia visszahátrált. A háborgó kedélyeket semmi sem téríti meg oly
könnyen, mint ha valaki élczeket mond nekik, s sophismáiknak még
furcsább sophismákat tud ellenökbe állítani.
– De uram, nem Krénfy a gyilkos, hanem én vagyok az, egyedül én.
Tulajdon magam adtam atyámnak a mérget.
Lippay jól tudta olvasni azt, a mi a homlokra volt irva.
Meg nem zavart nyugalommal viszonzá:
– Ha szigorúan vesszük a dolgot, legközelebb áll a bűntényhez a kanál,
mely a mérget nyújtotta; az pedig ép oly eldöntetlen kérdés marad, mint
csata előtt az ujonczé, a ki vén káplárjától azt kérdezte: «melyik már a
rosszabb; a puska-e vagy a golyóbis?»
Cynthia elnevette magát e furcsa válaszra; első nevetés volt ez ajkain
már hónapok óta. Maga is csodálkozni látszott rajta.
Az alispán csupa tréfa és kedély volt ellenében; nem hagyta vitatkozásra
kerülni a kérdést, szüntelen adomázott és végül egészen felderíté a
hölgy búskomorságát; azt hitetve el vele, hogy még a kérdéses per sokáig
el fog húzódni, addig sokat lehet e tárgyról vitatkozniok; számtalan
prókátor meg fog abban őszülni és kopaszodni.
Midőn Lippay eltávozott a háztól, Irén a kerten keresztül kisérte őt.
– Köszönöm, nagyon köszönöm önnek, hogy eljött; önnek kedélye valódi
balzsam Cynthia lelkületére.
– Tudok én még nálamnál jobb orvost is, szólt az alispán.
Irén kérte, hogy nevezze meg azt.
– Hozassa ide kegyed Leonorát. Kegyed kértére bizonyosan elhagyja ő egy
időre pesti állomását. Ez a derék hölgy két hét alatt úgy helyre
disputálja Cynthia eszét, mintha soha semmi baja sem lett volna neki.
Jót állok érte.
Irén nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék ez ötletre. Azonban, a
mint az alispán eltávozott, rögtön leült és irt Leonorának, ki akkor
Pesten egy nevelőnő intézetet vezényelt nagy életbölcseséggel és
tudománynyal.