Félmilliót igért börtönéből Krénfy az alispánnak, ha itéletét a
törvényfolyam végeig elhalasztja.
Nem engedékenységért, nem részrehajló kegyelmes itéletért, nem bűnei
elnézéseért igért félmilliót, csak pár heti időért: csak azért a néhány
napért, a mire oly nagy szüksége lehetett.
Az alispánnak ez intés volt arra, hogy siessen!
Sokkal több rugó mozgásba volt már hozva a gazdag gonosztevő
megszabadítására, mint hogy félni ne lehetett volna tőle, miszerint ép
fejjel fog e bajból kimenekülni.
Olyan könnyen megy ez: új tanúk, új orvosi bizonyítványok, véletlenül
eltüntetett tanújelek egészen más fordulatot adhatnak az ügynek, lehet
hosszú útra vinni a pert, melynek tekervényeibe belefárad, belebódul
bíró és közvádló, s talán akkor dül el a per sorsa, midőn a vádlott rég
sírja férgeinek adta meg magát, tisztesen megőszülve, mint más
becsületes ember.
Aztán Magyarország nincs is chinai fallal körülkerítve; ott mehet ki
rajta az ember, a hol akar, Krénfy nem fogja másodszor azt a hibát
elkövetni, hogy mikor szökni akar, marsrutáját irásban adja ki.
Kereshetik azután a jó táblabirák, ha egyszer a vasuton ül.
Lenczné sokat fáradt benne, hogy helytartótanácsi parancsolatot
eszközöljön ki, mely Krénfy itéletét felfüggeszsze, s igen valószinű,
hogy ez nem fog megtagadtatni tőle.
Ha Krénfy csak egy órára szabaddá lehetne, őt nőül venné, s többé a nő
bizonyítványa nem volna érvényes a férj ellen. Az eseményeket új
átlábolhatatlan homályba lehetne keverni. Minden nyerve van, ha idő van
nyerve!
Lippay a törvényfolyam legelső napján e bűnvádi pert vevé elő. Nehányan
a törvényszék tagjai közől elmaradtak, azokért kocsit küldött és
elhozatta őket.
Semmi ok sem volt az itélet halogatására.
Minden tette, minden szava Krénfynek, a mi a gyilkosság estéjen történt,
nyomról-nyomra rá lőn bizonyítva. A kandalló rejtekéből, mit Lenczné
első dühében elárult, előkerültek a méregüvegcsék, miknek tartalmából
épen annyi hiányzott, a mennyi Brenóczy István gyógyszeres üvegeibe
öntetett át. Krénfynek nem is volt semmi oka azokat elkéretni a gróftól,
mert azon estén legkisebb baja sem volt. Betegségét csak hazudta. A
németországi gyógyszerész, ki neki e mérgeket készíté, bevallá, hogy
azoknak minden hatásáról körülményes utasítást kellett neki küldenie.
Azt nem tagadhatá, hogy teljes öntudattal, saját leánya kezei által
mérgezteté meg a grófot, a mi bűnét még borzasztóbb alakúvá idomítja.
És végre apagyilkossággal vádolta ő maga azt a leányt, kit oly
átkozottul használt a bűntény eszközéül…
Ha megszabadulna ily gonosztevő a törvény kezéből, mi tartaná össze még
az emberek társadalmi hitét; mi gátolná az éhező embert, hogy a
legelsőt, kinél magát erősebbnek tartja, meg ne ölje a husáért, a
véreért, a rajta levő takaróért?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A feszület ki van téve az asztalra; a komoly férfiak ott ülnek körül és
arczaikon meglátszik az ünnepélyes, nagy hivatás ihlete.
Sorba felhívják a tanúkat; szembesítik a vádlottal, felolvassák
kölcsönös vallomásaikat; megkérdik tőlök még egyszer: ha hitök szerint
és igazán szólottak-e?
A vádlott reszketve ül egy széken, lábai nem birják. Oly esdve néz a
tanúkra egyenkint, úgy nyújtja feléjök néha lánczos kezeit, mintha
könyörögne nekik, hogy vonják vissza, a miket mondottak; ne feleljenek
reá ily irtóztató vádakat!
És azután oly csüggedten esnek vissza kezei, nagyot csörrentve a
lánczczal, mikor az eltávozó tanú megerősíté vallomását.
Lenczné maga sem birta egy szóval is meghazudtolni, a mit legelőször
vallott; csak sírni tudott és magát átkozni kimondott szavaiért.
Krénfy mindezek ellenében csak azzal tudta védni magát, hogy mindent
merőben tagadott. Száz meg száz valótlan mesemondással iparkodott
bebonyolítani a világos kérdéseket, a miket Fenyéry ismét oly szépen
lefejtett róla, mint a selyemhernyóról a fonálgubót, hogy nem maradt ott
egyéb, mint a mozdulatlan, mezetlen báb.
Még azt hivé, hogy merev tagadás által késleltetni fogja az itéletet.
Nem akart semmit sem elismerni. Eltagadta kimondott szavait, lépteit,
saját kéziratát.
A törvényszéknek ekkor még egy fájdalmas jeleneten kellett átesnie.
Cynthiát kelle Krénfyvel szembeállítani.
Fenyéry súgva mondá Lippaynak, hogy ettől a jelenettől előre borzad.
Annak a nőnek a lelkében egy idő óta valami zavar mutatkozik. Ő a
legrosszabbtól félti a grófnőt.
Azonban meg kelle történnie. A törvénytevés nem udvarias munka.
A mellékajtók szétnyíltak, egy halavány hölgy lépett a terembe; fekete
öltöny, fehér arcz, a bánat színe mind a kettő.
Nagy, mélyen sötét szemei öntudatlanul néznek elé; a hölgy csak lép
előre, mint a ki senkit sem lát maga előtt, nem ezeket az urakat, kik
itt a zöld asztal körül ülnek, nem a vádlottat lánczokkal kezein, sem a
poroszlókat az ajtók előtt kivont kardjaikkal.
Fenyéry eléje megy, s megállítja őt a terem közepén:
– Maradjon itt, Cynthia.
Az ő szavára fölrezzen, s a mint legelső pillanata az asztalon álló
feszületre esik, oda rohan ahhoz, s térdre borulva előtte, csókjaival
borítja el azt és elkezd zokogni hevesen.
Fenyéry fölemeli őt és kéri, hogy feleljen a birák kérdéseire.
A delnő rendbeszedi magát, iparkodik összegyűjteni eszméit, s azt
állítja, hogy készen van. Felelhet.
Az alispán a formaszerinti kérdést intézi hozzá:
– Kegyed neve Brenóczy Maróth Cynthia grófnő?
A leány siet tagadólag inteni fejével.
– Oh nem, oh nem. Én nem vagyok grófnő, – az én anyám egy szegény katona
leánya volt; az én nevem… az én nevem?… oh uram Istenem, ki mondja meg,
hogy mi az én nevem?
Fenyéry megszorítá kezét.
– Cynthia, Cynthia, térjen ön magához; nézzen szét és lássa meg, hol
van?
Cynthia felnyitá azokat a nagy telehold szemeket s végig bámult vele
minden jelenlevőt; azután végig simítá kezével homlokát:
Úgy! Igaz. Tudom már. Azt kérdezik önök tőlem: miért állasz itt? Már
egyszer hallottam ezt a kérdést; akkor azt feleltem rá: nem tudom, nem
tudom, nem tudom! Most már tudom; azért állok itt, mert atyámat
meggyilkoltam. Ugy-e bár: ez itt a törvényszék és én a törvényszék előtt
állok? Tudom, hogy mit beszélek. Meggyilkoltam az atyámat. Betegen
feküdt szegény öreg ember, orvosságot kért tőlem és én mérget adtam
neki. Valóban én adtam azt neki. Íme, itt vannak az üvegek is az
asztalon. Ugyanazon üvegek, jól ismerem őket. Én tartottam a kanalat,
egy két cseppet az egyikből, – egy-kettő a másikból, – egy-kettő a
harmadikból; huh! milyen arcza volt a halálnak. Én magam, én magam öltem
őt meg. – Miért öltem őt meg? miért öltem meg az atyámat? Én istenem, ki
mondja meg nekem, miért öltem meg az atyámat?…
A komoly táblabirák borzadva néztek e rémalakra, ki háborodott szemeit
vadul járatá végig a termen, egyik arczról a másikra.
Végre meglelte azt, a kit keresett. Egy sápadt, reszkető alak ült ott
egy szegletben, kinek arczáról az élet minden színe eltávozott, s kinek
kezein a reszketéstől zizeregtek a lánczszemek.
Cynthia hirtelen odalépett hozzá, s rámutatott márvány ujjával.
– Uram, ön tudja, miért öltem meg atyámat; mondja ki, mondja ki. Ön
tudja jól. A birák kérdezik…
Krénfy a kétségbeesés ordításával szökött fel székéről, s odarohant az
alispán lábához.
– Irgalom, uram! irgalom, kegyelem! Vitessék el e nőt innen. Dobjanak a
tömlöczre, vigyenek a vérpadra, csak ezzel ne állítsanak szembe. El
vagyok veszve! El vagyok veszve!
Az alispán inte a poroszlóknak, hogy emeljék föl az embert, ki oly
kétségbeesetten ragaszkodott birája kezéhez, hogy alig lehetett onnan
eltépni.
A kérlelhetetlen biró odaállítá őt a sápadt nővel szembe, s kegyetlen,
irgalmat nem igérő szóval kérdé tőle:
– Feleljen ön. Melyik itt a gyilkos; az-e ott, vagy ön?
Mint a végső itélet mennydörgés szavára, roskadt össze az ember e
kérdésre.
– Én vagyok… lihegé és feje lecsuklott mellére. A poroszlók egy
eszméletlen alakot tartának karjainál fogva fölemelve, mely öntudatlanul
engedte magát tova hurczoltatni.
A grófnő összetett kezekkel állt ott és már elfeledte a jelenet közötti
összefüggést.
Előtte egy ősz ember ült a birák sorában, valami vén táblabiró, annak
suttogva mondá, odahajolva füléhez:
– Meg ne mondják ezt Illésnek.
Azzal csendesen elhagyta magát vezettetni Fenyéry által.
Fenyéry könyezve tért vissza a terembe.
– Ha e nőnek még egyszer meg kell jelennie e helyen, tökéletesen meg fog
tébolyodni, – monda halkan Érkeletynek.
– Nem fog idejönni többet, szólt az alispán szigorúan.
E pillanatban valaki jött be az ajtón. Náczi bácsi volt az, az egész
világ Náczi bácsija; ő is táblabiró, neki is joga van belépni a terembe.
Okvetetlenül szólni akar az alispán úrral; igen sürgős és igen titkos
beszédje van vele.
Az alispán szigorú arczvonásai nem akarták viszonozni Náczi úr ügyeskedő
mosolygását.
– Mi tetszik? kérdezé nagyon szárazon.
Az odahajolt füléhez és súgva mondá:
– Dobokynétól egy levéllel jövők.
– Majd később, most komolyabb ügyünk van.
– Lelkem, barátocskám: csak egy pillanatot áldozzál reá; ez is
élet-halál kérdés. Tudod. Életé vagy halálé.
Az alispán átvette a levelet, csak hogy lerázhassa ez alkalmatlan embert
a nyakáról.
– De olvasd el hát.
Lippay azt is megtette a kedveért, hogy feltöré a levelet s átfutotta
azt.
Náczi bácsi aggódva vizsgálta arczvonásait, mialatt az átolvasá.
Az érczkemény vonások meg sem mozdultak ezalatt.
E sorok voltak a levélbe irva:
«Ha ön ma halálitéletet mond, úgy küldje vissza jegygyűrűmet; olyan
kezet, mely embervérrel van befertőztetve, nem fogadhatok el az oltár
előtt. Dobokyné.»
Az alispán nagy hidegen egy kis arany karikát vont le balkeze ujjáról s
odanyujtá azt a küldöttnek.
– «Tessék.» – Most térjünk a dologra.
Náczi bácsi hüledezve távozott el s kopasz fejét köröskörül vakargatta.
Rettenetes ember ez az alispán!
Azután bezáratták az ajtókat, a birákon kívül mindenki eltávozott; ezek
odabenn sokáig csendesen, halkan értekeztek egymással. Végül az alispán
halk, szilárd szava hangzott, mint a ki valamit toll alá mond.
E csendes pillanatokban nagy sebesen érkezék Krénfy pesti ügyvéde az
előterembe s rögtöni bebocsátást követelt. Roppant nagy pecsétes levél
volt kezében.
Mondták neki, hogy bemenni nem lehet, mert a törvényszék épen itéletet
hoz.
Az ember átalkodott volt, czivakodni kezde az őrökkel s dörömbözött a
bezárt ajtón.
Néhány percz mulva az alispán parancsolá, hogy nyissák fel az ajtót.
Az ügyvéd rohant inkább, mint lépett a terembe.
– Uraim! «Parancsolatot» hoztam! – kiálta az alispán elé tartva a
pecsétes levelet; – Krénfy szabadon védheti magát.
Az alispán csendesen nézett le rá. Egy kis fehér pálcza volt kezében.
– Már késő, az itélet ki van mondva; Istennél a kegyelem és az ő
felkentjénél.
Azzal kettétörte a pálczát s maga elé veté az asztalra.
Az ügyvéd még szavakat keresett e vakmerő visszautasítás ellenzésére, az
alatt az alispán felegyenesedék székéből s dörgő férfihangon mondá, hogy
meghallhaták a szomszéd termekben is.
– A törvény előtt nincsenek hatalmas urak; a gazdag vétkest az a pallos
sujtja, a mi az utonállót. Mi itéltünk a bűnös felett, s nyugodtan
várjuk, hogy megitéltessünk.
És a törvényszék tagjai mindnyájan egy akarattal felálltak és rámondták
az «úgy van!»-t.
Az alispán rányomta a pecsétet az okiratra.
Azt az erős szívet sem a pénz ördöge, sem a szerelem angyala, sem a
félelem minden rémképei meg nem ingathatták soha!