A megyei székvárosban soha sem volt olyan jó szürete a mendemondáknak,
mint ezekben a napokban. Egyik meglepő esemény még ki sem fejlett
egészen, már a másik támadt helyette. A thea-körök, kávé-estélyek,
czapári kompániák, casinók, táncz-reuniók, bodzalekvár soiréek, s minden
más néven nevezhető társas gyűlekezetek hétről-hétre úgy el voltak látva
a legérdekesebb hírhallással, hogy néha három is jutott egy napra.
A Krénfy-per mindennemű fordulatai képezték természetesen a főtárgyat, a
miből azután sok egyebet lehetett szőni, fonni, hozzáadni, illustrálni
és decorálni.
Beszélik, hogy Krénfy, kinek elfogatását harmincz különböző variatióban
lehet meghallani, folyamodott, hogy engedtessék meg neki magát szabad
lábon védelmezni. Kezességül százezer forintot tesz le.
Ah, ez jó is volna. Maradna még neki másik háromszázezer, a melylyel
odább állhatna, s kinevetné a törvény boszuját.
Lenczné bezzeg megbánta most, hogy Krénfy ellen vallott. Akkor azt
hitte, hogy Krénfy megszökött, de most már fűt-fát megmozdít, hogy a
birákat kegyelmességre hangolja. Vajjon sikerül-e neki?
Pénzzel sokat ki lehet vinni a világon.
Ne tessék hinni, a mi biráink megvesztegethetetlenek. Ki volna olyan
vakmerő, hogy Lippay alispánnak pénzt merjen kínálni, azért, hogy
itéletét megmásítsa?
Ah, az ő szivének is vannak kulcsai.
Beszélik, hogy Lenczné nem rég két szép almás szürke lovat vett két ezer
forinton, s azok most Dobokyné hintaja elé vannak fogva. Hát azt a szép
opál mell-éket ki nem látta rajta a legutóbbi casinó-bálban? Azt
beszélik, hogy azt is Lenczné hozta Pestről.
Dobokyné egy idő óta nagyon pártolja Krénfyt.
Talán csak azért, mert Fenyéryékre irigykedik.
Van is oka rájok irigykedni, mert Illés gróf visszaadja Fenyéry
elfoglalt uradalmát, Irén pedig a hamis váltók miatt elvesztett
Tarnóczfalvát kapja vissza. Most már ők is hintót és nyerges lovat
fognak tarthatni.
Sőt még azt is beszélik, hogy Illés gróf most már azt is megengedi
Cynthiának, hogy Tarnóczy Róberthez menjen nőül. Akkor beszélnének még
csak Fenyéryék lóhátrul Dobokynéval. Akkor fogna még csak rájok
epekedni.
Mit búsulna rajta? hisz ő meg alispánné lesz!
Valóban? Csakugyan elveszi őt Lippay?
Ez már bizonyos. Jegyet is váltottak. Két hét mulva megesküsznek.
Hiába. Régi szerelem nem rozsdásodik.
Ez kedvező körülmény Krénfyre nézve. Ha egyenes úton nem lehet az
alispánra hatni, Dobokyné által sokkal biztosabb a siker. Még egy pár
olyan szép paripa, néhány drága nyakék. Az alispán egészen bele van
bolondulva az asszonyba. Azt pedig tudják, hogy mennyire tudja ujjain
forgatni a férfiakat. A mit ez az ember meg nem tesz százezer forintért,
majd meglássák, hogy megteszi egy pár csókért.
… Így szólnak a mendemondák, a mikből mi annyit megtanulunk, a mennyit
épen tudnunk kell. Már most térjünk a magunk dolgára.
Lippay most nagyon boldog. Azt hiszi, hogy Dobokyné most még szebb, mint
ezelőtt tizennyolcz évvel, a midőn neki kosarat adott.
Lippay még némi önfeláldozást is talál abban Dobokyné részéről, hogy e
delnő őt férjéül elfogadja, oly szép, oly elmés, sokaktól imádott,
független nő. Lippay nem akarja elhinni, hogy ő benne magában valami
olyan volna, a miért őt egy nő szeretheti, ha csak igen igen példás
nagylelkűséget nem akar elkövetni.
Csaknem mindennapos a szép özvegynél. A delnő igen tudja kedvét keresni.
Az alispán meg van győződve felőle, hogy meglelte azt, a ki által
boldoggá fog lenni.
Napról napra jobban észrevehető a hatás Lippayn, a mit rá Dobokyné
gyakorol. Soha életében nem viselt keztyűt, most azzal jár az utczán.
Adomáit gyérebben hallatja, s inkább komoly, mint jókedvű, a kávéról és
dohányról lemondott, mert ezek főfájást okoznak, holott ezelőtt mind nem
sokat törődött a főfájással.
De ki is állhatna ellent e delnőnek, ha csábító szemeinek kereszttüzébe
jut, ha szép gömbölyű karját bámulója vállára téve, hozzá beszél, hogy
minden szó, melyet ajkán kiejt, inkább hasonlít csókhoz, mint beszédhez.
Volna-e valaki elég eszes az égető, perzselő tekintet alatt egyetlen
titkot is megtartani szivében, vagy megtagadni valamit, a mit e
rózsaszégyenítő ajkak kérnek.
Ah, Sámson és Delila regéje csak allegoria; a világ rende ez, a
mindennapi élet, a mi minden éghajlat alatt egyenlő.
Dobokynét nagyon érdekli ez a Krénfy-féle per. Valahányszor Lippayval
egyedül maradhat, mindig ráviszi a beszédet.
Az alispán nem örömest beszél hivatalos állapotokról a törvényszéken
kívül, legkevésbbé pedig szép hölgygyeli találkozón, a mi igen
természetes dolog. – Ő tehát a Krénfy-pert viszont ismét mindig
visszavezeti gyöngédebb tárgyalásokra, s legfeljebb egy vidám
anekdotával elégíti ki a szép hölgy kiváncsiságát.
Az alispán hallott imitt-amott fülhegygyel olyasmit beszélni, hogy
Lenczné sok reményt helyez abban, miszerint Dobokyné ő nála nagy
tiszteletben részesül. Ezt ő hallotta és nem törődött vele. A kit
szeretünk, azt minden gyöngeségen felül emelkedettnek akarjuk hinni. –
Ezért minden idevonatkozó beszédet szándékosan kerűlni akart Lippay.
Dobokyné pedig néhányszor az unszolásig vitte e tárgybani részvétét.
– De édesem, szólt az alispán szeliden, mit érdekelheti ez a rút per
kegyedet. Ez az ember lopott, csalt és gyilkolt. A nemesis keze végre
utolérte. Biztosítom, hogy igen költői vége lesz ez esetnek.
– Oh, én csak a szegény nőt sajnálom, szólt affectált borzalommal
Dobokyné. Milyen álmai lehetnek annak, ha arra gondol, hogy ő árulta el
férjét?
– A szegény nő köszönje meg, hogy saját fejét kihúzhatja a hurokból. A
bűntudat egy része őt is terheli.
– De megbocsásson ön, az mégis a legnagyobb kínzások egyike, hogy ez óta
még csak beszélni sem hagyták őt férjével.
– Sőt beszélhetett vele minden szembesítés alkalmával.
– Ah, milyen prózaian veszi ön fel a dolgot, szólt Dobokyné duzmadtan, s
neheztelve könyökölt a pamlag tulsó karjára.
Az alispán ezuttal elmulasztotta őt megengesztelni, s miután őt perczig
hiába várta, hogy Dobokyné új tárgyra vigye a beszélgetést, vette a
kalapját, búcsút vett és elment.
Néhány napig azután nem hozta neki elő Dobokyné a Krénfy-pert.
Az alispán házassága már csakugyan komoly dolog. Most már nemcsak a
mendemonda-körökben beszélnek róla, sőt ki is hirdették templomszerte.
Tapasztalt ember ezen az ünnepélyes formaságon meg fog kissé ütközni. Az
előleges kihirdetés csak közrendű emberek számára létez, urakat föl
szoktak az alól menteni… Vannak okok, a mikor az urakat sem mentik fel,
ha csak szépen nem tudnak kérni. Lippay inkább a hosszabb úthoz
folyamodott.
Pedig a háromszori hirdetés időközeiben egy örökkévalóság fekszik. Annyi
minden ellenséges baleset tolakodhatik közbe, a mit boldog szerelmesek
nem is gyaníthatnak.
És a boldog szerelmesek rendesen oly türelmetlenek. Kivált a kiknek oly
forró szív, oly szeretetben gazdag kebel jutott osztályrészül, mint
ennek a jó táblabirónak és a ki e szerelmet tizennyolcz évig hordozta
elzárt kebelében, a nélkül, hogy egy árva versecskével is könnyített
volna fájdalmain.
Ez a kérges külsejű, szilárd férfi tudott olvadékony és gyöngéd lenni
annak irányában, a ki szivét birta, tudott türelmes lenni a nő
gyöngesége iránt, s elfogadta őt azon hibákkal, a miket jól ismert. És
ez a valódi gyöngédség. Az ábrándos ifjoncz angyalnak nevezi kedvesét, s
a mesevilág erényeibe öltözteti alakját, s igér magának menyországot, s
mikor benne van kárhozatot és csalódást emleget. A ki igazán szeret, nem
ámítja az magát, nem kíván választottjától lehetetlent, «hibáidat tűrni
fogom, szeszélyeidhez szokni fogok, te gyöngébb vagy, én erősebb, az
élet nehezebb részét büszkeségem lesz viselni; nem kívánom, hogy angyal
légy, légy nekem nő – és szeress.»
Lippay tudta jól, hogy Dobokyné hiú, hogy szenvelgő, hogy szeret nagyobb
urat játszani, mint mennyire képes, de azt hivé, hogy jószívű és őt
igazán szereti, s ez egyért sokat megbocsátunk, mindent, mindent –
szerelemből – szerelemért.
A kihirdetés közötti napok oly hosszúk voltak!
Hogy rövidíthette volna meg azokat czélszerűbben, mint szép menyasszonya
közelében?
Mindenki azt állítja, hogy Dobokyné szebb alak most, mint leánykorában.
A nők menyasszony korukban mindig legérdekesebbek, Valami áldott varázs
alakítja át ekkor egész lényöket. Az ismeretlen szeme is kiválaszthatja
őket a többi nők közől. Lippayt irigylésre méltó embernek is lehete
nevezni…
A csigalábú idő lejárta lassan a maga mérföldeit, csak még egy nap volt
hátra a menyegző kitűzött határideje előtt.
Vasárnap volt az utolsó kihirdetés, hétfőn kezdődött az új
törvényfolyam; szombat este meglátogatta szép menyasszonyát az alispán.
Épen jókor jött; Dobokyné menyasszonyi köntösét akkor hozta meg a szabó;
a szép delnő a felpróbálás nagy életkérdésével foglalkozott; Lippaynak
szabad volt őt megnézni.
Ilyen látás bizonyosan bárki másra nézve veszélyes volna, mint a
vőlegényre. E tekintet gerjedelmét csak a bírhatás reménye engesztelheti
ki.
– Szép leszek-é? kérdé Dobokyné a legigézőbb mosolylyal gyönyörittas
vőlegényét.
– Kegyed minden alakban szép. Felelt az gyöngéden.
Dobokyné tréfás kaczársággal simult oda hozzá, s most jutott eszébe
kérdezni:
– Hogy mert ön most idejönni? Nem tudja, hogy még ma a magam asszonya
vagyok.
Lippay mosolyogva csókolá a nő kezét, s tréfásan mondá:
– Ma a maga asszonya, holnap pedig az én úrnőm, nemde?
– Ah, ah. Ti férfiak úgy tesztek velünk. Azt mondjátok rólunk, hogy
uralkodunk rajtatok. Aztán pedig nem igaz. A ki legjobban bevallja
magáról, hogy papucs alatt van, annak legkevésbbé hiszek. Én tudom
bizonyosan, hogy ön ezzel a mosolygó nyájas képpel a legkönyörtelenebb
zsarnok.
És azzal nagyot sóhajtva tekintett a tükörbe, mint a ki arra gondol,
hogy minő áldozat az egy nőtől, egy ilyen könyörtelen zsarnok
martalékául vetni magát.
Az alispán olyan gyöngéd volt, hogy tréfás anecdotákkal nem védte magát
Dobokyné ellen. A helyett meglehetős prózai, de komoly utat választott
gyöngédsége bebizonyítására.
– Kedvesem. Én most azért jöttem ide kegyedhez, hogy a mi a kegyed
jövőjére nézve nagyon lényeges, azt előlegesen elvégezzük. Elhoztam
házassági szerződésünket, hogy mutassa azt meg násznagyának, ha helyben
hagyja-e?
Dobokyné könnyelmű mosolylyal tekinte a neki nyujtott iratra.
– Mi szükség erre? Mit kivánok én öntől, vagyonát, vagy szivét?
Lippay gyöngéden voná maga mellé menyasszonyát a kerevetre, s komolyan
iparkodott vele megértetni ez ügyet.
– Tudom, kedvesem, hogy a házasság csupán szivek dolga, s a vagyon
kérdése mellékes ügy, de a becsületes ember, mikor nősül, óhajtja annak
jövendőjét biztosítani, a kit elvesz. Én bármikor meghalhatok, s nem
akarok kegyednek pört és zavart hagyni hátra.
Dobokyné egészen felindult e szavakra.
– Semmit, semmit, barátom! Nekem nem kell vagyonod, nem magas állásod,
nem jólléted, nekem csak te kellesz egyedül; s ha azt mondanák: nincs
egyebem, mint a mit rajtam látsz, akkor szeretnélek legjobban, akkor
neveznélek leginkább az enyimnek, mert akkor hinném legigazabban, hogy
nem vettél meg, de ingyen szerelemből kaptál.
És azzal átölelte a férfi vállait a csábító hölgy és forró arczát annak
arczához szorítá, hogy a komoly férfi szemeibe az örömköny gyémántjai
jöttek fel ragyogni.
– Én nem kivánok öntől semmit, szólt Dobokyné, könyeit letörölve. Engem
megbántana ön a legcsekélyebb menyasszonyi ajándokkal… Csupán egyet
kérek öntől. Egyet, a mit mindig ez ünnepélyes pillanatra hagytam, a mi
öntől legmagasztosabb, nekem legkedvesebb ajándék, a minek adása s
vevése úgy fog illeni azon pillanathoz, a midőn Isten áldását hívjuk alá
két együvé kötött életpályára… Egy veszendő nyomorult ember életét kérem
öntől.
Az alispán arcza egyszerre elborult. Csak lassan kezde ismét mosolyra
derülni.
– Kedvesem. Én nem vagyok orvos, hogy valakinek az életét megmenthessem.
Dobokyné durczásan fordítá félre arczát.
– Ah, ön most is tréfál, ön gúnyt űz az én érzelmeimből.
– Nem akartam azt. Szóljon kegyed világosabban.
– Ah… hiszen ért ön engemet jól…
– Nem merem kegyed szavait magyarázni. Az én kezembe Isten életet nem
adott, hogy azt osztogassam.
– De adott halált…
– Mint büntetést… Ha kegyed Krénfyre gondol…
– A név mindegy. Én csak egy embert látok magam előtt, ki börtöne
rostélyán halálfélelemmel várja itéletét. Ah, barátom, ön irtóztató
próbát tenne szivéről, hogyha ez ember irgalomesdő szavára siket maradna
akkor, midőn egy nőnek szerelmet esküszik.
Az alispán nagyon elszomorodék.
– Ez az ember gyilkolt és csalt…
– Jól tudom.
– Ez az ember ezer meg ezer jó lakóját e hazának ördögi számítással
juttatá koldusbotra, korai sírba… Egész nemzedékeket ölt ki…
– Mind igaz.
– Ez az ember halálra vádolt egy ártatlan nőt oly bűnnel, melyet saját
maga követett el…
– Azt én mind tudom. Legyen megbüntetve érte, keményen, szigorúan. Csak
ne halállal, ne ezzel a soha meg nem javítható itélettel. Én nem Krénfy
bűnhödése, én a halálbüntetés ellen beszélek. Olvasta ön a hírlapokban,
mily szívreható vezérszózatokat irtak mások is e tárgy ellen; hogyne
mondhatná hát azt egy nő, a ki érzékeny szívvel van megverve, leendő
férjének: ne tedd ezt, ne fertőztesd be ezt a kezet az ember vérével,
ezt a szép fehér kezet, melyen minden csepp vér úgy meg fog látszani.
És ezt mondva, oda szorítá a delnő ajkaihoz és meleg lihegő kebléhez
vőlegénye kezét, csókjaival és szive hő dobogásával hevítve azt át és
gyöngéden simogatva kezeivel azt a kedves, azt az imádott kezet…
Az alispán gyöngéden visszavonta kezét, összefonta karjait, és szólt:
– Kedvesem. Ha egy éhhalál üldözte nyomorult néhány garasért megölt
valakit az úton, azt is elitélem, de a földi legmagasabb kegyelmet
fölhívom számára, mert bűnét menti az éhség. De ezen ember gazdag és
hatalmas. Megyénkben majd minden úr lekötelezettje; mióta el van fogva,
mindenünnen ismeretlen emberek jöttek elő, hogy őt kimentsék,
megmozgattak minden rugót kiszabadítására, vállvetve dolgoztak, hogy rám
és nálamnál hatalmasabb emberekre befolyást gyakoroljanak; ezt az
embert, – ezt el fogom itélni és ki fogom végeztetni.
Dobokyné felsikoltott és görcsöket kapott e szavakra. Szemei fehéreikkel
fordultak fölfelé s keble oly sebesen hullámzott, koronkinti görcsös
fuldoklásoktól elszorítva…
Az alispán odahajolt hozzá; a delnő eltaszítá őt magától.
– Menjen ön. Menjen ön, lihegé. Én irtózom öntől. Ne öljön meg. Ne
érintsen kezével.
Lippay néhány pillanatig mereven állt előtte, mint a kinek lelke nem
bírja végig gondolattal azt, a mit szemei látnak.
Egy nagy, megrendítő sóhaj hagyta el erős keblét.
Még egyszer gyöngéden szólt menyasszonyához, ki görcsös vonaglásaiban a
pamlagról leeső félben volt.
– Kedvesem…
– Távozzék ön! rebegé a delnő, visszautasítva vőlegénye segítő karját, s
festői alakzatban rogyott le a szőnyegre.
Lippay szót fogadott, kiment a szobából, felöltötte téli kabátját és
eltávozott. Még csak azt a fáradságot sem vette magának, hogy a
szobaleányt tudósítsa róla, miszerint úrnője odabenn fekszik a padlaton
elájulva.
Gondolta, majd fölkel onnan, ha megunja.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Régi szerelmen nem fog a rozsda…?»
… De a régi jellemen sem!…