A törvényszék urai együtt ülnek a megyeház termében; tisztes, komolyképű
férfiak, minden hivatalos jelmez nélkül, csak úgy mintha otthon ülnének
barátságos beszélgetés között. A vigalom és a törvényszolgáltatás
jelenete közti különbséget csak a nehéz tintatartók képezik, s az elnök
előtt álló ódon feszület.
Egy nő áll a törvényszék előtt, kiről oly sokat beszéltünk már magunk
is, mások is, a nélkül, hogy bizonyosan megmondhattuk volna, voltaképen
kit tiszteljünk benne; eddigelé hol boszorkánynak, hol hárpiának, hol
Lencznének hallottuk őt nevezni. Ez utóbbi néven czímezi őt a
törvényszék elnöke is.
A nő szokatlanul nyugodt arczot mutat most; vonásai pihennek, még
öltözéke is rendben van, sőt főkötője is egyenesen áll a fején, a mi
nála rendkívüli eset. Nem is beszél szokott rikácsoló, felcsattanó
hangján, hanem a helyett egy kissé rekedt, fátyolozott hangon és igen
határozottan.
– Mielőtt alispán úr kérdésére felelnék, kénytelen vagyok óvást tenni
rögtöni elfogatásom ellen s egyúttal tudatom a tekintetes
törvényszékkel, hogy az én nevem nem Lenczné, így csak gúnyolni szoktak.
Az én nevem Krénfyné, én Krénfy törvényes neje vagyok, nemes ember neje,
a kinek személyével csak rendes itélet után szabad rendelkezni.
A jelenvoltak komolyan jegyezték a mondott szavakat. Az alispán
patriarchalis nyájassággal szólt a nőhöz:
– Édes jó asszonyság. Fogadja meg azt az őszinte tanácsomat, hogy ezen a
helyen ne mondjon semmit, a mi nem tökéletesen, hajszálig igaz. Kegyed
nem törvényes neje Krénfynek.
– Bebizonyíthatom házassági szerződésem és az esketési jegyzőkönyv
kivonataival. Ügyvédemnek vannak általadva.
– Tudom. Krénfy csakugyan nőül vette kegyedet ezelőtt tizenöt évvel, a
midőn kegyednél, mint boltsegéd, működött; hanem az a házasság
érvénytelen, mert Krénfy ugyanakkor nős volt. Nejétől megszökött, kit
Brüsselben hagyott el, s ki még azután három évig élt Németországban,
hogy Krénfy másodszor is megházasodott s évenként nevezetes összegeket
kapott hallgatásaért, hogy Krénfy kettős házasságát föl ne fedezze.
A nő e szavakra nagyon megzavarodott, szemei tétovázva jártak végig az
arczokon. Kezével egy szék támlájába fogódzott, mint a ki szédülést érez
agyában.
Lassankint mégis összeszedte magát, s alig hallható hangon rebegé:
– Ki bizonyíthatja azt be?
– Krénfynek tulajdon kezeirása. Tessék leülni, tisztelt asszonyság.
Kegyed rosszul érzi magát.
Lenczné kénytelen volt elfogadni a kinálást és leült.
– Szeretném kegyedet egy rossz hírtől megkimélni, de jobb, ha átesünk
rajta. Krénfy megszökött.
Lenczné meglepetést színlett. Ez még szerepe volt.
– Kérem, még most ne tessék elájulni, biztatá őt Lippay. Ezt kegyed
nagyon jól tudja és azért nincs rajta mit megütköznie. Krénfy nem tegnap
óta készül ezen status-csinyre. Már jó idő óta szedeget föl roppant
összegeket eddigelé csorbátlan hitelére, míg másfelől elég gondos volt
meg nem mozdítható vagyonát a kegyed nevére átiratni; elvégre elég
sürgetős alkalom adta elő magát rá nézve azon körülményben, hogy az ifju
Tarnóczy, kit mindenki elveszettnek hitt, váratlanul haza érkezvén,
fölfedezé, hogy Krénfy az ő nevének hamis utánzásával váltókat bocsátott
ki nagy összegekre, s azokat Tarnóczy testvérével kifizetteté. Ez olyan
eset volt, mely elég okot adhatott Krénfynek a rögtöni eltávozásra.
Nemde?
– Kérem alispán úr, én mindezekről semmit sem tudok, és nekem azokhoz
semmi közöm. Krénfy hibázhatott, de én nem vagyok érte felelős.
– Ez tökéletesen igaz és nem is ez tette tanácsossá a kegyed rögtöni
elfogatását. Mindez mellékes ügy, s csak a homályt neveli a főérdek
körül. Térjünk vissza egy előbbeni kérdésre. Miért nem újította meg
Krénfy kegyeddeli házasságát, miután jól tudta, hogy az különben
érvénytelen?
– Mert én soha sem sürgettem.
– Igen sajnálom, tisztelt asszonyság, hogy kegyed engemet minduntalan
azon udvariatlanságra kényszerít, miszerint állításait megczáfoljam.
Kegyed nagyon is sürgette Krénfyt és számtalanszor oly heves jeleneteik
voltak, hogy a cselédek választották el kegyeteket. Ezt kiméletlenség
volt fölfedeznem. De ezzel mindannyiszor élnem kell, valahányszor kegyed
előadásában a valótól eltér. Krénfy azt adta okul vonakodásának mindig,
hogy ezen esetben, ha vele valami nem kedves dolog történnék, sokkal
könnyebb lesz kegyednek lefoglaltatni az ő vagyonait idegenül, mint hogy
ha hitvese volna. Ugy-e bár ezt mondta mindig?
Lenczné zavarodottan sülyeszté le szemeit ez ember előtt, ki a
gondolatokban olvas, s kitalálja a négy szem közt történt suttogások
szavait is.
– Kérem. Legyen kegyed egészen nyugodt. Én azt hiszem, hogy itt csak egy
vétkes ember van és az Krénfy. Kegyed szintúgy a megcsalt áldozatok közé
tartozik, mint a többiek. Neki más oka volt ezen házasság megújítását
kikerülni. Ő új házasságot akart kötni.
Lenczné görcsösen vonaglott fel e szóra; szemeit merően szegezte az
alispán arczára, s kezével a széket markolta meg, a melyen ült.
Az alispán pedig a legnyugodtabb arczczal folytatá:
Sajnálom, hogy kegyed szívének fájdalmat kell okoznom, de a mit mondtam,
az több, mint gyanú, az félreérthetetlen bizonyosság. Krénfy az utóbbi
években sok olyan tényt követett el, a mik egymás mellé állítva a
legnagyobb ellenmondásnak látszottak a világ előtt, de a miknek kulcsát
birva, tökéletesen kezünkbe adják a rejtélyes ember jellemét. Azt
elismeri kegyed, hogy ő a legnagyobb szélsőségig takarékos volt,
vállalataiban előrelátó, kiszámított. A leggyöngébb kifejezéseket
válogattam. Helybenhagyja kegyed ez állításomat?
– Igen, suttogá a nő.
– És máskor megint elkezdett pazarlani, egy vendégség kedveért ezreket
szórt ki, úgy prédált mint egy korhely majoresco, ki vénségére jutott
örökségéhez és siet vele, hogy el tudja azt költeni, mielőtt belehalna.
Nem emlékezik kegyed ilyen esetre?
Lenczné rövid gondolkozás után semmi veszélyest sem talált a feleletben.
– Igen, midőn a Brenóczy grófok meglátogatták.
– Ugyanazon Brenóczy grófokkal olyan szerződést kötött, mely azon időben
csaknem minden pénzerejét kimerítette.
– Igen jól tudom, sietett felelni a nő, elég keserűségem volt miatta,
saját tőkéimet kellett miatta fölmondanom. Mind irásom van róla, hogy én
adtam neki ez összeget kölcsön. Ő azt állította, hogy az igen jó
vállalat lesz. Én most sem hiszem.
– És kegyed nem volt kiváncsi Krénfynek e megfoghatatlan pazarlásában
oly jelenségeket keresni, a mik a mindennapi üzletnél magasabb indokokat
gyaníttatnak?
Ezt Lenczné nem értette.
– Magyarán szólva: nem gyanakodott kegyed, hogy Krénfynek a
haszonkereset, vagy uraskodási vágyon kivül más egyéb oka is lehetett a
Brenóczy grófok irányában nagylelkűen, tékozló bőkezűen viselni magát?
Lenczné elgondolkozott, azután vállat vont a kérdésre.
– Semmiféle gyanúm sincsen.
Mikor a nő azt mondta: semmi gyanúm sincs, akkor már tele volt az epéje
gyanúval, mert semmi féreg sem oly szapora, mint a szerelemféltés gyanúi
a nő keblében; de jól tudva azt, hogy itt most birái előtt áll,
óvakodott olyan szót kimondani, mely Krénfyt bármi tekintetben vádként
érhetné.
Még most nő volt, a hűséges, pártfogó nő, ki ha otthon szenved is, nem
mutatja azt a világ előtt, s hívének védelmére kel, ha idegen támadja
meg azt.
Az alispán folytatá kérdéseit.
– Brenóczy István grófnak volt egy igen szép leánya.
A nő közbevágott:
– Ah, tekintetes uram, csak nem hiszi ön, hogy Krénfy arra gondolt?
– Kissé csodálatosnak látszik az állítás, de be van bizonyítva, hogy
Krénfy e nőért tette mindazt, a mit különben szokott életmódjával és
jellemével nem tudnánk összeegyeztetni. Sokat nem tudunk megmagyarázni,
a minek csalhatatlan tudomására jöttünk. Cynthia grófnőnek régi hajlama
volt bizonyos fiatal emberhez, kit e miatt Illés gróf párbajban készült
megölni; ez ifju e miatt rejtőzni volt kénytelen, Krénfy megtudta ez
ifju hollétét s tudatá azt a gróffal. Kegyed különösen csóválja erre
fejét; értem: Krénfynek más oka is lehetett Tarnóczyt eltetetni láb
alól, hogy váltói aláirását egykor meg ne czáfolhassa. De hát arra mit
mond kegyed, hogy Krénfy egy időben elhiresztelé, miszerint Cynthia
grófnő elutazásuk éjjelén, titokban egy egész órát töltött az ő
szobájában egyedül; ezen hír miatt az egész család kénytelen volt rögtön
elhagyni Bécset.
Lenczné még most is erőt tudott venni lázongó keblén.
– Ez csak arra mutat, hogy Krénfy gyűlölte az egész családot és
különösen Cynthia grófnőt. Ha szerette volna, nem vádolná be mint atyja
gyilkosát, nem akarta volna őt a vesztőhelyre vinni.
– Tisztelt asszonyság, ha azért volnék itt, hogy lélektani
felolvasásokat tartsak, bebizonyítanám, hogy a legnagyobb szerelem és a
legnagyobb gyűlölet egy forrásból fakad, hogy azok mint egyeznek meg
egyes jelenségeikben, hogy támadnak egymásból, s hogy térnek egymásba
vissza; hanem erre most nincs szükség; én biró vagyok, ki a tényekből
itél, s most elmondom kegyednek azon tényeket, a mik eddigelé meg vannak
állapítva. Krénfy bevádlá a leggonoszabb bűnténynyel Cynthia grófnőt
azért, hogy őt egészen megfoszsza minden kilátástól valaha azon körökbe
visszatérhetni, a mik őt születésénél fogva illetik, hogy ne engedjen
neki a gyalázat és a halál kétségbeeséséből egyéb menekülést, mint a mit
ő fog neki nyujtani. Ez volt az ő terve, és ez a terv – tökéletesen
sikerült. Azon napot megelőző estve, a melyen ő megszökött és kegyed
letartóztatott, egy levelet irt Krénfy Brenóczy Cynthia grófnőnek, ki
mint tudva van, az előleges vizsgálatok lefolyásáig Fenyéry ügyész
kezességére annak mezei lakán tartózkodott. E levelet a leggondosabb
elővigyázattal oly módon juttatá Krénfy Cynthia grófnő elé, hogy
ajánlatai el nem fogadása esetében, saját sorait ellene felhozni soha ne
lehessen.
Lenczné kiállhatatlan szomjuság és szédülésről panaszkodott. Egy pohár
vizet hoztak neki.
– Krénfy meghitt ispánjára bízta levelét, a mit a grófnőnek négyszemközt
lehete csak elolvasni, s azután ismét vissza kellett azt vinni a
postának a grófnő válaszával együtt. Az ispán azonban útközben
meggyilkoltatott.
Lenczné kétszer is összeborzadt, ezt még nem tudta.
– Egy vén csavargó, kivel többször összekoczódott, leütötte a sötétben,
s a hulla megtalálásakor a levél is a hatóság kezébe került. Ime itt
van.
Az alispán egy csomó irat közől elővoná a levelet, a letörlött
vércseppek még meg sem fakultak rajta jól.
– Elismeri ezt kegyed Krénfy irásának?
A nő csak némán inte fejével.
Azután fulladozó hangon kérdezé, hogy mi van azon levélben irva?
– Felolvasom kegyed előtt szórul szóra: «Kelt Kis-Amsterdámon, ápril
10-én. Grófnő! Kegyed sorsa e perczben egyedül az én kezemben van.
Mindazon bizonyítványt, a mit kegyed terhelésére felhoztam, egy
szavammal leronthatom. De ezt a szót ki nem mondhatom addig, a míg
kegyed ki nem mondja azt, a miért én epedek. Ismeri kegyed azon
érzelmeket, a mik lelkemet oly régóta gyötrik. Minden gondolatom,
szenvedélyem egy tárgyra tér vissza, a mit vagy kivívok, vagy elveszek
bele. Nincs kegyednek semmi más menekülése. Meg van fogva azon vádban,
melynek minden foga egy gép következetességével egymásba vág és a
melynek kulcsát egyedül én birom. Legyen irántam irgalommal és én is
irgalommal leszek kegyed iránt…
Lenczné lehajtá fejét, le egészen a két térdeig, oda rejté el arczát és
úgy zokogott. Minden szó a szívén járt keresztül. Hisz ő nem volt szép,
nem bűbájos, nem kellemes, de hűséges és önfeláldozó, s ezt nem
érdemelte attól.
– … Kegyednek csak egy útja van a megszabadulásra, leirom azt; – hagyja
el ez éjjel Fenyéry házát, s ispánom segélyével utazzék Ó-Helybe, a hova
reggel megérkezhetik. Keresse fel ott a lelkészt, én hamarább ott
leszek, ki lekötelezettem levén, bennünket rögtön össze fog esketni.
Nekem nőm nincs, mert Lencznéveli házasságom érvénytelen, akkor még első
nőm Brüsszelben élt, midőn őt elvettem, s amannak holta után a
házasságot vele meg nem újítottam. Különben is Lencznének elég oka leend
Magyarországot eltávozásom után el nem hagyhatni. Pár hét múlva a
tengeren lehetünk, s az új világ réveig meg sem állunk. Ott oly állást
biztosítok önnek, minővel a Brenóczy grófok legfényesebb korszakukban
sem dicsekedhettek. Ura lesz ön vagyonomnak és szívemnek, és én
leghívebb rabszolgája. Most elmondom azt, minek ajánlatomat meg kellett
volna előznie. Azon órában, a melyben kegyed nekem kezét nyujtja, én egy
levelet irok a megye elnökének, melyben fölfedezem mindazon titkos
körülményeket, a mik István gróf megöletésének vádját kegyedről egy más
személyre hárítják át, s így Fenyéryt fölmentem a kezesség alól. Azontúl
ez országban nem maradhatok, ezt jól tudja kegyed, rokonai bosszúvágyát
ismerve. Gondolja meg kegyed ezt és határozzon gyorsan. Ha igent mond,
oly boldoggá teendem, minőnek egy herczegnő sem mondhatja magát, ha
nemet mond, elhagyom veszni a meggyalázott, megvetett gonosztevők
halálával. Krénfy.»
A némber vadállati dühösséggel szökött fel ültéből. Szemeit elfutotta a
vér, arcza elkékült, kidülledt ajkain a tajték habzott, sokáig csak
egyes érthetetlen szavakat birt lihegni.
– Oh – e – gaz! Bocsássanak utána! ordítá végre rikácsoló kitöréssel,
bocsássanak utána! Én fölkeresem a világ végén, fölkeresem a pokolban
is, és visszahozom. Ide hozom vissza, mint egy megszökött kutyát.
Bocsássanak utána.
Az alispán csillapítva szólt hozzá:
– Csendesen, asszonyom. Parancsoljon indulatának. Itt egyéb baj van,
mint az, hogy Krénfy kegyedet megcsalta, elárulta…
– És meglopott.
– És meglopta…
– Igen, meglopott, pénzeimet kicsalta, adósságait rám tukmálta, s
elhitette velem, hogy várni fog rám Hamburgban. És ime egy másikkal ment
el Amerikába.
– Ez mind csekély baj kegyedre nézve. Ezért utána mehetne, föllelhetné
és számolhatna vele, de nagyobb baj az, hogy kegyedet Krénfy oly
helyzetbe hozta, miszerint még csak utána sem mehet; hetekig, hónapokig,
lehet örökre sem hagyhatja el e megyét, e várost, még ezt a házat sem, a
melyben vagyunk.
A némber értetlenül bámult az alispánra.
– Krénfy levelében oly kifejezések vannak, a mik kegyedre nézve nagyon
ártalmasak. Egy helyütt azt mondja: «Lencznének elég oka lesz el nem
hagyhatni Magyarországot», másutt: «a grófnőt terhelő gyilkossági vádat
egy másik személy vállára fogom áthárítani tudni.» A közügyész és a
grófnő kezese e kifejezésekben elég okot találnak azon gyanú
kimondására, hogy a megfoghatatlan gyilkosság tényezőjeül Krénfy egyedül
kegyedet érthette, mert csak hármuk kezén fordultak meg a méregüvegcsék.
És ez azon ok, mely miatt most kegyed a törvényszék előtt áll.
A némber oly sápadt lett, mint a viasz, térdei reszkettek alatta,
kezeivel a szék karját kereste és nem találta.
Végre térdre roskadt és hangos zokogásba tört ki, alig birva
fuldoklásaitól kimondani, hogy ő ártatlan; ő Isten előtt mondja, hogy
ártatlan.
Az alispán szánalommal ment oda hozzá, s karjánál fogva fölemelte és a
székre ülteté.
– Ne sírjon kegyed; szólt hozzá nyájas, biztató hangon. Mi tökéletesen
meg vagyunk felőle győződve, hogy kegyed ártatlan. Azonban kénytelenek
vagyunk mégis kegyedet addig letartóztatni, míg Krénfynek azon
tudósítása, melyről levelében említést tesz, hozzám meg nem érkezik.
– Ő engemet fog vádolni, sietett közbeszólni a némber. Bizonyosan tudom,
hogy engemet fog vádolni. Ha egyébért nem, csak azért is, hogy tőlem
megszabaduljon. Rám fogja tukmálni saját bűnét, mert a gyilkos senki sem
más, mint ő maga!
Mély csend követte a némbernek e végzetes szavait.
– Ez nagy állítás, asszonyom… szólt az alispán ünnepélyes hangon.
– Ez való, szólt a némber, a gyűlölet sárga fényével arczán. Tessék
meghallgatni az egészet, hogy történt, és azután itélni, ha bűnös
vagyok-e én? Azon az estén, a hogy István gróf meghalt, Krénfy elküldé
az ispánt valahova, én nem tudtam hova. Ő maga a kandallós teremben volt
velem és arról beszélt, hogy István gróf a Fenyéry-féle jószágot akarja
tőle elperelni; kis idő múlva visszajött az ispán, s koczogtatott az
ajtón. Krénfy engem küldött, hogy vegyem el tőle, a mit hozott, s
mondjam neki, hogy várjon az előszobában. Az ispán három kicsiny kis
üveget adott át kezembe, miket én behoztam Krénfynek. Ő azokból
kiöntötte a bennök volt fehér nedvet, s azután félretolva a kandalló
márványlapját, három nagyobb üvegből ismét tele töltötte azokat és
visszaadta az ispánnak. Én nem is kérdezősködtem e felől, sokszor adott
ő szekrényéből orvosszereket az ispánnak állatok számára. Semmi
megütközésre valót sem találtam ebben. Ugy-e bár, uraim, ebben én nem
voltam vétkes?
– Épen nem. Biztatá őt az alispán.
– Csak a midőn a gyilkossági per megindult, akkor világosodtam fel. Én
elborzadtam. Isten látja a lelkemet, hogy irtóztam tőle és szemére
hánytam e rettentő gyanúmat. De nem mertem szólni, mert azzal
fenyegetett, hogy megöl. Vétkes voltam-e, hogy őt be nem vádoltam?
– Sőt, mint olyan nő, ki magát azon férfi hitvesének hitte, ezt
törvényesen nem is teheté. A világi biró a hitvest nem kényszerítheti
arra, hogy férje ellen vallomást tegyen, s kegyed hű neje volt neki.
– De most már nem vagyok az! rikácsolá a nő, szétdúlt vonásokkal, ő maga
tagadott meg, ő maga vetett el. Én csak egy elhasznált, elrongyolt
lábkapcza vagyok, a kit maga helyett itt hagyott, hogy rútságait
feltörüljék vele, míg maga hét országon túl mentette meg bőrét. Most már
kimondhatom, hogy a gyilkos senki sem más, mint ő egyedül; a mérget ő
tette az üvegbe, ugyanazon mérgek most is ott vannak a kandallóban és a
midőn azt tette, nemcsak a gróf élete ellen tört, hanem leányát is
hatalmába akarja ejteni. Most látok, most értek mindent, mindent!
A némber görcsös vonaglások közt tépte tiz ujjával szétkuszált fürteit.
Az alispán komoly, ünnepélyes hangon kérdezé tőle:
– A miket ön itt előttünk elmondott, esküvel is merné azt bizonyítani?
– Az Isten és a szentháromság előtt!
Az alispán inte neki, hogy lépjen a feszület elé.
A törvényszék tagjai mind fölálltak székeikről. Néhány pillanatig a
legmélyebb csend volt a teremben.
A nő fölemelte három ujját, az alispán megható szilárd hangon mondá
előtte az eskü szavait. A némber csendesen mondá utána azokat.
Nyomorult fogoly legyek az ablakon dongva verték magokat a napfényes
üvegtáblákhoz, újra-újra kezdve sikertelen szabadulási kisérleteiket.
Egyéb hang nem vegyült az esküvés Istent-hivó igéi közé.
… «Isten engem úgy segéljen. Amen.»
Akkor inte az alispán a teremben őrködő joggyakornokoknak, azok az
átelleni terem szárnyajtait föltárták, ott állt Krénfy; kezei, lábai
lánczokkal terhelve; arczának szándékos átváltoztatását befejezte a
halálfélelem torzító keze, a rideg ónhalaványság, a lélekvesztett
ámulat.
A némber maga sem ismert rá az első pillanatban, hanem a mint Krénfy
rátekintett kétségbeeséstől merev szemeivel, akkor egyszerre szájához
kapott mind a két kezével, s azon perczben szótlanul, ájultan rogyott
össze.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A törvényszék késő estig együtt ült; az alispán föl nem oszlatá az ülést
addig, míg a vallomások és szembesítések mind meg nem történtek.
A törvényszék előteremében az érdekletteken kivül számos ügyvéd és
közhivatalnok csoportosult, kiket e nevezetes ügy folyama tanulmányilag
érdekelt; egy-egy a teremből kijövő királyi táblai jegyző nem állhatá
meg, hogy főnökének az ügy haladása felől titokban néhány szót ne súgjon
a hivatalos tilalom ellenére.
Ily suttogásokból azután szájról szájra került, hogy a homályos ügy minő
fordulatot kezd venni, a bűnvád hogy hárul a vádoló tanú fejére vissza.
Fenyéry épen egy végbeszédet tartott, melyből ugyan az egyes hangokon
kívül egyebet nem lehetett kivenni az ajtón keresztül, hanem azt jól
hallá mindenki, hogy e beszéd folyamát egy tompa zuhanás szakítá félbe,
s azután egy fiatal patvarista rohant ki az ajtón, a jelenlevő hajdúknak
kiáltva, hogy fussanak a megye orvosáért, valaki elájult.
A visszasiető patvaristát attilája szárnyánál fogva megcsípték az
ügyvédek, s kérdezék tőle, hogy ki ájult el?
Annyit szabadnak hitt megsúghatni, hogy «Krénfy».
Még többet is szerettek volna tőle kitudni, de nem engedte magát
kivallatni, csupán annyit tett meg, hogy tenyere élét torka előtt végig
húzva, pantomiával mutatott olyas formát, mint mikor valakinek a nyakát
levágják.
Az ügyvédek között nagy zúgás, zajgás támadt erre a szóra. Sokan
Fenyéryt magasztalák, mások kétkedtek a végkimenetelben, néhányan, kik e
szép processust irigyelték Fenyérytől, jónak látták azon észrevételöket
kimondani, hogy azért Krénfynek még sem lesz semmi baja. Majd meglássák:
a dolgot majd olyan szépen el fogják tusolni; az egész vármegye zsebében
van ez embernek. Nem lehet rá eset, hogy a kinek egy millió forint van a
zsebében, azt is így utólérje a büntetés, mint a parasztot, ha gyilkol.
Vannak okok és módok. Legfeljebb, a legszigorúbb esetben egy pár évi
börtönt fog Krénfy kapni, semmi mást.
Ha volt, a kit az ilyen beszédek a bőszültségig ingereltek, ez egy
halavány viaszsárga képű férfi lehetett, ki egy szögletbe húzva magát,
iparkodott mentül kevésbbé útban lenni. Ez Brenóczy Illés.
A mit ezek az ügyvédek beszéltek, attól ő is nagyon félt. A gazdagok
fejei magasan állnak.
Nemsokára hallatszott, hogy az urak fölkelnek, a székek tovább tolatnak,
az egyes hangok beszélgetéssé válnak; az ülésnek vége.
Az őrök ajtókat nyitnak, s a ki a törvényszék terméből legelőször kilép,
az egy halavány hölgy, egy gyászoló niobei alak; nagy sötét szempillái a
földre szegezvék, szép, élveteg ajkai még most is suttogni látszanak
valamit.
A férfiak tisztelettel nyitnak előtte utat. Ez Cynthia grófnő. Milyen
szép és milyen bús.
Az alispán jön mellette, Illés grófot megpillantva, kezét nyujtja elé, s
őszinte elégült érzéssel modja neki:
– Gróf úr, testvére fel van mentve, Brenóczy Cynthia grófnő nincs többé
vád alatt.
A hölgy, a mint nevét hallotta említtetni, hirtelen fölrezzent méla
ámolygásaiból, szép kezével űzte a felhőket homloka elől, s azután
büszkén tekintett végig a sok bámuló férfiarczon, mint egy uralkodónő.
Illés megfogta testvére kezét és megcsókolá homlokát. Cynthia odaborult
vállára és egy perczben azon hangot hallatá, a mely az édes sírásé,
hanem annak hirtelen vége volt. Percz mulva megint lecsüggeszté fejét,
lebocsátá hosszú fekete szempilláit halvány fehér orczájára, s szép
ajkai ismét elkezdtek némán beszélgetni, mint a ki önmagával beszél és
nem tud azokról semmit, a kik körüle vannak.
– Menjünk kocsijához, grófnő! szólt hangosan Fenyéry és megfogta Cynthia
kezét.
Ez a hang legtöbb hatással látszott rá lenni; elmosolyodott, oly
csodaszépen illett arczára ez a mosolygás, szemei derülten felnyíltak.
– Haza mehetünk? kérdezé egy gyermek örömével, s azután könnyedén
Fenyéry karjába fűzé kezét, nyájasan üdvözlé a körüle állókat, s
derülten, vidáman haladt végig Fenyéry karján az előterem ajtajáig,
folyvást naiv vidámsággal kérdezgetve: – ugy-e bár, Irén már nagyon vár
reánk? Irén hogy fog örülni, ha meglát bennünket. Azután ott maradhatok
Irénnél mindig, nem kell ide jönni többet?…
Illés gróf az ajtónál eléjök került. Megállítá Fenyéryt és megfogta
kezét.
– Uram én azt mondtam önnek, hogyha véghez viszi azt, a mit igért, én
önnek kezet fogok csókolni érte. A mit én igérek, azt meg is tartom; ím
ön az első, a ki e tiszteletet megérte tőlem.
Azzal, mielőtt Fenyéry meggátolhatta volna, oda hajolt kezéhez és
megcsókolta azt.
Láthatta mindenki, az egész megye minden képviselője, hogy Brenóczy
Illés gróf a mit igért, azt megtartotta.
Azzal meghajtá magát és testvére után sietett.
– Tisztelőjök, uraim!