A zivatar mennydörgését odabenn is hallották a veres házban.
Az erőszakos szélvész visszaverte a füstöt a kéménybe, hogy egyszerre az
egész udvar, minden szoba tele lett azzal, mintha tulajdon pokolgőzükben
akarná megfojtani a benne lakókat.
A zápor nagy cseppjei verték az ablaktáblákat, néha egy-egy jégesőszem
koppant meg azokon, mint valami rossz hírrel koczogtató rém, a ki
figyelmeztetni jön a belül lakót, hogy itt az idő, itt a legfőbb idő!
Krénfy folyvást járt fel s alá nagy léptekkel szobájában, mint ki az
örökmozdony feltalálásán őrült meg s most azt hiszi, hogy saját magának
kell azzá lennie.
Egyik ijesztő kép a másikat váltotta képzeletében, mint valami
félelmetes caleidoscopban, a hol ugyanazon dirib-darabkák minden
mozdulatnál más csodát mutatnak, és egyik iszonyúbb a másiknál.
Minden embernek van egy szenvedélye, a miben megbűnhödik. Azt a lépést
soha sem követhette volna el Krénfy józan fővel, a mire ráhagyta magát
venni egy uralkodó szenvedély mámorában. Egy lapra van téve minden.
Vagy, – vagy –?
Cynthia kétségbe van esve, Cynthiát senki sem mentheti meg, egyedül ő. A
haláltól, a gyalázattóli félelem egészen kezébe fogja adni e bűbájos
nőt, azokkal a megverő szemekkel, azzal az észvesztő alakkal. Kezében
fog lenni, az ő irgalmára, az ő kényére bízva. Nincs neki más
választása, mint a vérpad és az ő keze között. A levél megteendi
hatását. Ilyen levelet ugyan veszélyes dolog volt útrabocsátani; de
hiszen nem történt elővigyázat nélkül. Az ispán megbízható ember, érdek
köti őt urához. Kettős érdek: a haszonvágy és a félelem. Ravaszsága is
van elég, hogy magát rá ne szedesse. A grófnővel csak négy szem közt
beszélend, künn a kertben, a hol meg nem lephetik. Kezéből a levelet ki
nem adja, hanem úgy engedi azt elolvasni, hogy a grófnő el ne vehesse
azt tőle. Ha mégis azon veszélybe jönne, hogy meglepnék, hirtelen
puskája csövébe fogja csavarni a levelet, s kilövi azt a levegőbe; az
elég és szétszakad, semmi nyom sem marad utána. Ha a grófnő csak cselt
akart neki vetni, semmi bizonysággal sem fog bírni ellene.
Oh ez mind a legjobban el van rendezve.
De hátha mégis valami különös, valami előre nem láthatott véletlen jönne
közbe, a mi annyiszor megtörténik; ha az ispán elvesztené a levelet az
úton, ha a grófnő elragadná azt kezéből, s segítségért kiáltana; ha az
ispánt nagy igéretekkel rávenné, hogy azt a levelet hagyja nála!…
Oh valóban bolond, őrült volt, a ki ilyen levelet tudott idegen kézbe
adni, útnak ereszteni.
Az ember homlokán a jeges veríték gyöngyei űzik egymást.
Koczogtatnak az ajtón.
– Ki az? Mindjárt! szól ez, torkán akadó hanggal s zsibbadtan állt meg
szobája közepén.
– Én vagyok, nagyságos úr! szól kivülről egy ismeretes hang.
– Ah, az ügyvéd; sóhajt könnyebbülten Krénfy s siet, hogy kinyissa
előtte az ajtót.
De mégis, ily zavart arczczal nem szabad annak őt látnia. Előbb letörli
arczáról a verítéket.
– Mindjárt, mindjárt! Ne tessék türelmetlenkedni. Mindjárt kinyitom.
Mosdottam, törülközöm.
Azután még a tükörben is megnézte arczát, hogy fog rajta illeni a
mosolygás? Tűrhetően sikerült.
Az ügyvédet mosolyogva tudta fogadni.
– Hozta Isten. Mi jót hozott ily zivataros időben Brenóczról?
– Csekélység, tréfaság, vigasztalkodék az ügyvéd, agyonázott keztyűit
húzkodva ujjáról, egy kis idéző levelet kaptunk a székvárosból.
– Tarnóczytól, ugy-e? kérdi Krénfy úr, csendesen mosolyogva s két
könyökével az üveges szekrényre támaszkodva.
– Igen is, igen is, felelt az ügyvéd, belső zsebeiben könyökig vájkálva.
– Váltóhamisítás miatt, ugy-e bár? kérdi Krénfy, hallatlan hidegvérrel
fogadva az izenetet.
Az ügyvéd meg volt lepetve, hogy Krénfy már ezt is tudja; a megkapott
hosszú levelet kihúzta zsebéből s letette az asztalra.
– Tizenöt napra van a megjelenési határidő? kérdezé Krénfy.
– Igen is, igen is; hebegé az ügyvéd; hanem, hanem…
– Hanem, ön azt akarja mondani, hogy egyúttal folyamodás van ellenem
beadva, hogy előlegesen is letartóztassanak.
– Értesültem róla.
– Én is. Ne féljen ön semmit. Meg fogom előzni; még ma felmegyek a
székvárosba. Tizenöt nap alatt az egész ügy el van simítva.
– Tehát nem gondolja nagyságod, hogy intézkedéseket kellene tennem?
– Intézkedéseket majd teszek én!… szólt Krénfy, zsebére ütve, honnan a
fiatal négy krajczár felelgetett vissza.
Az ügyvéd jó kedvűen nevetett.
– Igaza van nagyságodnak; az egész vármegye zsebében van.
Krénfy gondatlan arczczal lépett az asztalhoz s meggyújtá szivarát.
– Tessék önnek is. Foglalja el vendégszobáját; félóra mulva Lenczné el
fogja önnek mondani a teendőket, én még az éjjel felmegyek a
székvárosba. Önnek más teendői lesznek, majd Lenczné elmondja. Később
jőjjön utánam.
Az ügyvéd vevé köpönyegét és kiment a szobából. Krénfy mohón ragadta fel
az idéző levelet, s merev szemekkel olvasá át annak tartalmát; azután
széttépte azt száz meg száz darabra, s elszórta a padlaton. Azzal
bezárta szobáját és átment Lencznéhez.
Az udvaron megpillantá a folyósóról a kocsist, a ki lovait jártatta alá
s fel a brenóczi út után, lekiáltott reá:
– Tartsd készen a lovakat, félóra mulva egy «idegen urat» fogsz vinni
Tarnóczra, a ki onnan saját szekeremen utazik tovább előfogatokkal. Adj
most nekik abrakot, a mennyit megbírnak.
Fél óra mulva maga Lenczné jött ki a szobából, s parancsolá a kocsisnak,
hogy fogjon be.
Azután egy idegen viseletű uraságot kisért végig a folyosón, a kit a
cselédek közül senki sem látszott ismerni.
Simára borotvált arcza, zöld szemüvege, magas inggallérai, s körültekert
angolos gentlemen shawlja egészen szokatlan alakká tevék azt. Senki sem
gyanítá, hogy ez maga a házi úr.
Sőt erőltetett egyenes fejtartása által még szinte félfővel magasabbnak
is látszott, mint különben. A kocsisnak előre egy forint borravalót
adott, a mi őt az előtt tökéletesen ismeretlenné tette. Marczi soha sem
hihette volna el, még ha mondják is neki, hogy a kitől egy forint
borravalót kapott, az Krénfy úr lehessen.
Különben is meglehetős sötét volt egy gyertya világa mellett, a melylyel
Lenczné kikisérte az urat.
A szekér legkisebb felötlés nélkül távozhatott el a faluból.
A zápor nagyon elrontotta az utat, épen a falu végén megsülyedt a szekér
egy kátyuban. A szekérben ülőknek ki kellett szállniok a csizmaszárig
érő sárba, hogy a tengelyt kiemeljék, mely a kocsis részéről nem történt
meg minden káromkodás nélkül.
– Ez is átkozott, istentelen hely itt! Bizonyosan, a kik itt a puszta
házban laktak, azok átkozták meg az utczát, mert valahányszor ezen
jövök, mindig megreked a szekér; kivált mikor a gazdám ül rajta. Ő
pusztította ki innen ezeket az embereket, hogy a nyavalya törje ki,
azért törik a kerék, mikor ezen jövünk, bár egyszer az ő nyaka törnék.
Krénfy úr gondolá magában, hogy ez bizonynyal átkozott hely, mely a
drága időt így ellopja tőle; hát még ha azt sejtette volna, hogy öt
lépésnyi távolban onnan a puszta ház falai közt, ott fekszik az ő
veszélyes titkának hirnöke, halottan, meggyilkolva!
Nagy sokára kimozdult helyéből a zátonyra jutott szekér, de a lovak ki
voltak fáradva végkép s csak mászva haladtak hegynek fel a tarnóczi
úton.
Ezalatt a derék kocsis azzal mulatta Krénfyt, hogy elkezdte őt szidni
saját maga előtt; lerajzolta gonosz fejétől elkezdve átkozott körméig s
nem hagyott rajta egy fillérre menő becsületet.
Ilyen gyönyörrel sem hallgatá még senki saját életleirását, mint Krénfy
úr. A kocsis nem ismer reá; nem is gyanítja, hogy kit visz.
A mint a tarnóczi erdőbe értek, már pitymallani kezdett, s az első
szürkület ködében három fegyveres lovast látott Krénfy úr szembe jönni.
Nem tudott parancsolni szívének, hogy az ne dobogjon oly sebesen.
Két megyei pandur jött a biztossal.
Néhány perczig azon gondolkozott, hogy kiugorjék a szekérből s elfusson,
a merre legsűrűbb az erdő. Mégis okosabbnak találta csendesen ülve
maradni.
A biztos illedelmesen üdvözlé az idegen utazót, s csak egy perczre
kérte, hogy állítsa meg a szekerét.
Krénfy még jobban szemébe húzta süvegét, s úgy tett, mintha semmi kérdés
sem érdekelné.
A biztos a kocsistól kérdezősködött:
– Nem találkoztak-e egy ősz, rongyos emberrel?
– Dehogy nem, felelt a kocsis, kinek nagy kedve telt a parasztos
tréfákban.
– Szürke katonakabát volt rajta…
– Ugyanaz, megavult bakancs a lábán…
– Igen, igen, rossz, vad tekintetű ember…
– Itt a vidéken a vén csavargó Marczinak híják, toldá a kocsis.
– Hol látták őt? kérdé a biztos, ki alatt a ló is kezdett ágaskodni e
feletekre.
– A hévíz kútja körül, a lábait mosta.
– Mikor? kérdezé a biztos, és már húzta elő a csákányt a nyeregkápából.
– Mikor? mikor? évelődik a kocsis. Azt bizony ezelőtt három esztendővel
az utolsó árvíz idején.
A biztos aligha nem adott volna egyet a kocsisnak ezért a rossz tréfáért
a csákány nyelével, ha az hirtelen el nem hajtat a lovaival, így aztán
csak messziről kiálta rá vissza:
– Megállj ficzkó, majd te is a kezem alá kerülsz még valaha.
Krénfy úr könnyebbült szívvel látta őket tovább haladni az erdőben. Csak
az apróbb tolvajokat üldözik.
Mire Tarnóczfalvára értek, egészen megvirradt.
Krénfy le sem szállt a szekérből, hanem adott még egy huszas borravalót
a kocsisnak, hogy menjen, sürgesse a birót előfogatért.
A kocsis kizörgette Popákot a kalodás házból. Most ő volt a biró. A kis
biró mindjárt futott az előfogatos emberekért: az alatt Popák oda lépett
az utas szekeréhez s jó szokás szerint a lőcsnek támaszkodva két
könyökével, sietett neki a falu legújabb híreit elmondani, mint afféle
idegennek.
– Gondolja csak el tekintetes uram, micsoda irtózatos dolog történt az
éjszaka itt a szomszéd falu végén abban a puszta házban, a mi az útfélen
balra elmarad. Hát az a gonosz csavargó vén Marczi valamiért
összeveszett a nagyságos úr ispánjával s azt egy doronggal agyonütötte.
Krénfy úr felszökött e szóra üléséből s úgy tett, mint a ki hirtelen le
akar ugrani a szekérből.
– Le akar szállani a tekintetes úr? mondá Popák, szolgálatkészen nyujtva
eléje kezét.
Krénfy újra visszaült helyére.
– Micsoda? a mi ispánunkat ölték meg? kérdezé a kocsis oda fordulva, s
azután összecsavargatá ostorát, felsóhajtva: «no az se szíja többet azt
a kurta pipát.»
Ebből állt az egész búcsúztató, a mit az ispán fölött tudott tartani.
Krénfy elváltoztatott hangon szólítá meg a birót.
– Ki mondta önnek ezt a szerencsétlenséget? Látta valaki megtörténni?
– Most beszélték a megyei pandurok, uram; felelt Popák nagy készséggel.
De nevezetes dolog ám az, mert a ki azt az egész gyilkosságot végig
nézte, egy kis árva leány, a kit Fenyéry ügyvéd úr neje tart örökben
magánál; itt volt nálam még azon éjszaka, mindjárt a történt eset után,
és nem szólt felőle semmit. Mi azt hittük feleségemmel, hogy a gyermeket
láz gyötri és nekünk nem mondott meg semmit. Csak odahaza mondta el
Fenyéry úrnak a balesetet; úgy küldtek azután a gyilkos üldözésére.
– És vajjon nem tudják, miért ölték meg az ispánt? kérdé remegését
titkolva Krénfy.
– Hihetőleg boszúból; ez a csavargó olyan megátalkodott ember, a kire
egyszer megharagudott, annak nem jó volt vele éjszaka találkozni.
– Talán mégis inkább rablási vágyból tette? Nem beszélte a kis leány,
hogy a gyilkos kivette az ispán kebléből a tárczát és elvitte magával? A
pénzt, a mi benne volt, megtartotta magának; a haszontalan irásokat
pedig, a miknek semmi hasznát sem veheté, elásta, vagy elégette, hogy
azokról rá ne ismerjenek? nemde?
A biró vállat vont.
– Ezt még eddig, uram, bizony senki sem tudja.
De Krénfy nagyon szerette ezt a gondolatot vitatni.
– Oh igen, így szoktak a gyilkosok tenni. Ez az ő módjuk. Ha valakit
megölnek, elveszik a tárczáját, a mit nála találnak. Ugy-e bár? Akkor
még nem tudhatják, hogy mi van benne; nem is érnek rá, hogy
kiválogassák, de nem is láthatják a sötétben, hanem csak azután később
keresik össze. Ugy-e bár, az így szokott történni?
Popák gazda nyakát, vállát vonogatta, s nagy kényszeredetten felelt:
– Én bizony nem tudom, uram, mert én még soha sem gyilkoltam meg senkit.
Azután elsomfordált a szekér mellől s félsúgva mondá a kocsisnak:
– Be különös egy ember ez a te pasasérod. Úgy kérdezősködik tőlem,
mintha én minden nap ölnék meg egy pár embert.
– Nem tudom én, hova való, viszonza neki a kocsis, a mit a biró
tulajdonképen nem is kérdezett tőle.
A közben hozzáfogott, hogy a lovakat kifogja a szekérből; kikeresgeté a
széna-szalma közől tarisznyáját s lóvakaró eszközeit, s mind azt
felkötözte a ló hátára.
– Hanem hallja, hát azután azt a szekeret honnan kapjuk mi vissza?
– Sehonnan sem, megvettem ezt utazó szekérnek Krénfy úrtól; felelt neki
Krénfy.
Van-e róla irás? Mert irás nélkül nem hiszek ám én az édes apámnak sem.
– Hát nem mondta neked Krénfy úr, hogy a szekérrel ne törődjél.
– Mondta, nem mondta: arra én nem adok semmit. Az úr elmehet világgá, én
azt sem tudom kicsoda, micsoda, mi járatbeli ember…
– Kérem, nekem rendes útlevelem van.
Krénfy úr közel volt hozzá, hogy saját kocsisa előtt útlevéllel igazolja
magát.
– Nem kell nekem az útlevél, hanem ha elvész a szekér, nekem az egész
szekér árát úgy lefogja Krénfy úr a béremből, mintha új lett volna. Mert
kitelik attól a csalárd, gonoszlelkű embertől. Ha az úr olyan bolond
volt, hogy szekeret vett tőle irás nélkül, ütheti bottal a pénze nyomát,
mert Krénfy úr el fogja azt tagadni, ismerem a tudományát; én pedig
innen egy tappot sem eresztem tovább az urat, a míg be nem bizonyítja,
hogy a szekeret megvette; hanem inkább visszaviszem az urat ebbe a
nyomba Kallósfalvára, vagy Kis-Amsterdámba, vagy mi a Pokolfélegyházára,
a hogy azt a bolond falut híják.
Krénfy úr komolyan megijedt. Ismerte kocsisát. Ez képes volt megtenni, a
mit mond. Reszketett minden tagja, a mint nyugalmat akart mutatni.
– Mennyit érhet egy szekér új korában?
– Megér kétszáz forintot is.
Krénfy szótlanul vette elé tárczáját s köpenye alatt kikeresett belőle
két százast, oda nyujtá a kocsisnak.
– Nesze, vidd ezt majd az uradnak, vagy ha ezt nem találod, add
Lencznének és kérj irást a szekérről; a pénzt azok majd utánam küldik.
A kocsis megcsóválta fejét; a pénzt nem merte elvenni, hanem átadta a
birónak s azt mondta, hogy ő még soha életében sem látott ilyen bolond
embert. Azzal felugrott az egyik lovára, jobbról-balról ráhúzkodott mind
a háromra az ostorral s tova nyargalt.
Az előfogat még ekkor sem érkezett meg. Krénfy úr mozdulatlanul a
szekéren ült egyedül. Egyik embert a másik után futtatá a késedelmes
fogatért; forintot, huszast szórt mindegyik postának s fel-felállt
szekerében nyugtalanul, előre-hátra tekintgetve, a honnan a lovakat
várta.
Végre hallatszott az ostorpattogatás. Egy fidélis bajusztalan tót
siheder jött vágtatva négy konyájával a szekérhez; ki rögtön beszédbe
állt szokása szerint az utassal.
– Úgy tetszik, mintha már én vittem volna az urat egyszer.
Krénfy megrezzent. Majd elárulta magát. Pedig hisz ez csak paraszt
nyájasság volt. Legjobb volt ráhagyni.
– Meglehet, fiam.
– Úgy-e bár, Bazingba utazott akkor?
– Talán oda.
– Az úr az a répakereskedő izé, úgy-é?
– Az ám.
– No lám. Mindjárt megismertem. Azt is tudom még, hogy két garast adott
borravalónak.
– Nesze, adok most egy huszast, csak fogj be szaporán és jól hajts.
Ez a biztatás hatott az előfogatosra. Rögtön hozzáfogott istrángjai
bontogatásához s az előfogat felszereléséhez.
Hanem mindez olyan végigvárhatatlan lassusággal ment, annyi csomó volt
kioldani, madzag összekötni való, hámok s istrángok úgy össze voltak
bogozva, egymással felcserélve, hogy félóra nem vetett véget az
előkészületeknek.
Krénfy a nyavalyatöréshez volt közel. Utóbb maga is leszállt a kocsisnak
segíteni, a lovakat ide-oda elkötözni, zabláikat fogaik közé adni. Hiába
kérték, hogy ne sározza össze magát.
Hejh, még tegnap ilyenkor majd tudott volna sikert eszközölni egy jó
karikás ostorral.
Végre mégis nyeregben ült valahára az előfogatos.
– Jól hajts, fiam. Jó borravalót kapsz, dörmögé utána az utazó, s midőn
a szekér kirobogott a faluból, s felkanyargott az út a hegyek közé,
akkor kiemelkedék üléséből és úgy nézett vissza a mögötte elmaradó útra.
Senki, senki sem látszott utána jönni. Rétek, mezők az éjjeli esőtől
újultan terültek két felől. A sötét brenóczi erdők, mint egy borongós
emlék maradtak mindig hátrább, mindig halványabb kéken, s vidám
vetés-szalagokkal csíkozott lejtős halmok képezék a közeledő tájat, a
kerekek alatt porzott a száraz út; a nyeregben ülő kocsis valami nótát
kezdett a tulipánról, a hol nem birta énekkel, ott fütyülve folytatta…
Krénfy úr úgy örült mindennek, a kétfelől elfutó mezőknek, az erdő
távozó képének, a kerekek alatt porzó útnak és a vidám fütyörészésnek.
Menekült!