A leányka, mintha iskolában volna, haragos mestere előtt, szepegve
betüzé ki a szókat a szikráknál:
– «Brenóczy Maróth Cynthia grófnőnek.»
Az ember ekkor fölkelt térdéről.
– Állj fel.
A leányka engedelmeskedett.
– Ki tanított olvasni?
– A jó kisasszony, a ki most már a fiscalis úr neje.
– No hát, ha még valaha összejösz vele, megcsókolhatod érte a kezét,
mert többet köszönsz egy életnél annak, hogy a betüket ismered. – Most
szedd fel magad és jer velem.
A gyermek szót fogadott, a csavargó megfogta kezét és vitte magával az
erdőbe.
Valami elhagyott, meredek gyalog utat választott, melyen tán egyedűl ő
tudta a járást, a sűrű sötét fenyőfák alatt minden külső derű elveszett,
csak a gyakorlott láb ismert ott az útra; legkisebb nesz nem hallatszott
a fák alatti éjszakában.
Mintegy félórai járás után megállt a csavargó a gyermekkel.
– Hallod-e már a tarnóczi malom kelepelését? Nem messze vagyunk oda. Ha
én megigérem, hogy nem bántalak, megteszed-e, mit mondok? Felelj. Mondd
ki az Isten nevét.
– … Bizony… Isten… rebegé a gyermek.
– Most hát fogd ezt a levelet, dugd a kebledbe, hogy el ne veszítsd; te
menj előttem ezen a mély úton, én megyek utánad Tarnóczig. Ottan keresd
fel a Popákékat, azok majd elkisérnek a fiscalis úrhoz, még az éjszaka
ott légy s a levelet add át neki. Érted-e? Senkinek ne szólj addig sem
arról, a mit láttál, sem a levélről, a mi nálad van, sem rólam, sem az
ispánról, míg a levelet a fiscalisnak át nem adtad. Akkor azután
elmondhatsz mindent. Az ispánt ott találják a puszta házban; onnan is ő
verte ki a lakókat, most már lakhatik benne maga. Semmije sem hiányzik,
még a pipa is ott van agyarában; pénzét sem számláltam. Nem azért öltem
meg. Engem pedig keressenek, a hogy tudnak. Majd ha látom, hogy sokáig
nem találnak rám, meglehet, hogy magam is felakasztom magamat. Már most
eredj előre. Utánad megyek; hátra ne nézz.
Néhány perczig haladtak így a mély útban. Akkor a vén csavargónak valami
különös kivánsága akadt.
– Tudsz-e dalolni?
– Tudok.
– Valami hosszú nótát, a minek sok verse van.
– Van olyan: «virágos a mező, a mikor kaszálják.»
– Azt, azt. Dalold el azt nekem szépen.
A kis leány örömest akart volna énekelni, de féltében nem jutott eszébe
a dallam.
A vén gyilkos belesegíté. Ő maga elkezdé a nótát az ő durva, reszelős
hangjával, a félénk leányka lassankint belejött s aztán mindig
biztosabban hangoztatá ezt a búskomoly melódiát, a min annyit sírnak a
kévekötő leányok aratáskor. A mogorva férfi hörgő basszus hangja még
sokáig kisérte a dalt, melynek gyermeteg csengésű rímei végig-végig
hangzottak az erdei úton, a tarnócziutczán.
Bizonyosan félénk gyermek jár ott kinn egyedül, gondolják, a kik a
szobában vannak. Azért danol oly erősen, hogy ne legyen egyedül. Így
ketten vannak: ő és a dal.
Csak Popákék kapujában, a hol maga a gazda állt künn leányostul, mert
visszatekinteni a lányka a háta mögé.
A vén csavargó ki tudja hol maradt el tőle, még az erdőben?
… Marina megtartá, a mit megfogadott. Egy szót sem szólt a látottakról
Popákéknak, csak Fenyéry ur kocsisa után tudakozódott. Az ott várt a
leányra Popákék údvarán, a rendelet szerint hámba fogott lovakkal.
Marina sürgeté, hogy csak üljenek fel és siessenek még az éjjel haza.
Ismerősei biztatták, hogy maradjon reggelig, megint zivatar lesz, az
útban találja, de ő csak a mellett maradt, hogy menni kell s a kocsisnak
utasítása volt azt tenni, a mit Marina mond.
Éjfél után haladtak el a nagy sötét brenóczi kastély előtt, melynek
minden ablaka fekete volt most. A komondor félelmesen vonított az
udvaron, a mint elhaladtak előtte.
– Tán a gazdád vesztét érzed! tréfálkozék a kocsis, a mint elhaladtak a
kapu előtt. Boros uramat a hideg szokta törni, ha a kutyák így
vonítottak a faluban, mindig azt hitte, hogy őtet ütik agyon.
A kocsis nevetett ez adomának. Abban a hitben volt, hogy valami nagyon
tréfás dolgot mondott.
Marina tagjai a láztól reszkettek mind.
Hajnal után érkezett meg a kocsi az erdei lak udvarára. Fenyéry már a
tornáczon volt, rendesen korán szokott kelni. Meglátva az érkező
szekeret, maga sietett Marinát leemelni arról.
A gyermeknek annyi ereje volt még, hogy kebléből kivegye a levelet, s
azon véresen átnyujtsa azt Fenyérynek:
– Itt van.
Azzal nagyot sikoltott, szemei elfordultak, arczai elsáppadtak, egy
perczig megkapaszkodott Fenyéry kezében, azután lélektelen hajlott le
karjára, mint egy ketté tört virágszál…