A kis Marina kiment a falu végére, a hogy Krénfy úr megparancsolá neki,
odáig, a hol az utolsó összeomlott ház sárfalai feketülnek, ott leült a
puszta ház küszöbében és várt az ispánra.
Egészen beesteledett már; a távol maradt Kis-Amsterdám házaiban
megvilágosult egy-egy ablak s a szél olyan hidegen fútt a puszta ház
ablakain át. A kis leány fázott és félt.
Olyan hosszúnak tetszett előtte az idő, a míg ott kellett várnia; de
azért nem hagyta el helyét, mert Fenyéry úr azt mondá, hogy rá igen
fontos dolgot bízott, midőn azon levelet tőle küldte el, s hogy a
hozandó választól függ a szép grófkisasszony sorsa.
Ez bátorítá a kis pórleány szívét, – őt e nagy okos úr, jóltevője,
fontos ügygyel bízta meg, ő hasznára lehet annak a szép
grófkisasszonynak, a ki mindig olyan jó volt iránta.
Pedig a szél mindig erősebben kezdett fujni, s a hegyeken túl nagy
tornyos felhők emelkedtek, a miket megmegvilágított néha a percznyi
villám. Milyen tüzes szegélyök van a felhőknek ilyenkor.
Talán még sem jön erre a zivatar, elhúzódik majd másfelé, ezzel
biztatgatá magát s nézte a tüzes felhőszegélyeket, merre mennek, hogyan
járnak?
A felhők sebesen járnak. Az ember azt hiszi, még messze van az a fekete
gomoly ott az égen, pedig feje fölött van már. Szinte tudja, hogy rémült
utasok, kinszorult munkások futnak, kerülnek előle s úgy igyekszik őket
a zivatar megkeríteni, eléjök fordulni, minden oldalról rájok rohanni.
Egy pár nagy kövér csepp már hullott is a gyermek kezére, arczára. Talán
hamar átmegy, gondolá magában, s belehúzta magát a romhajlékba az eső
elől. A ház egykori tetője kettétört szarúfáiról félig lecsúszott az
elhagyott tűzhelyre s így egy kis roskatag sátort képezett a szögletben,
mely elég jó annak, kit a zivatar üldöz s nincs jobb hely, a hová
meneküljön előle.
Marina behúzta magát e náderesz alá s onnan hallgatá szívdobogva, mint
paskolja a zápor a falat, melyet nem birt még jobban lerontani; hogy
ordít a szél a szűk ablakokon keresztül, boszankodva, hogy nagyobb rést
nem tud rajtok törni; s félve takarta el szemeit, a mint a villámok
czikázva vonaglottak keresztül az égen; a hegyek csak úgy szórták
egymásra vissza a menydörgést, mintha ők haragudnának.
Olyan jó volt, hogy most tudott imádkozni. Összetett kezei alatt
nyugodtabban vert a szíve, s nemsokára könnyebbülten hallgatá a mindig
távolabb hömpölygő vihardörgést, melyet a megáradt hegyfolyók állandó
zúgása válta fel.
Most azonban az volt nagyobb aggodalma, hogy egészen besötétült, a
romház nyilásain keresztül alig lehetett valamit kivenni az éjszakából.
Attól félt, hogy az ispánt elszalasztja; nem láthatta meg a sötétben.
Szemeit az ajtónyiláson át az útra szögezve, nézte figyelmesen az
alaktalan sötétséget, a midőn egyszerre egy rögtöni villámlás fényre
lobbantá a tájat. A lobogó, sistergő villám nem messze a háztól csapott
le függőlegesen a földbe, rettentő csattanással rázva meg a léget s
ebben az ijedelmes fényben alig három lépésnyire rejtekétől egy férfi
alakot pillanta meg Marina, a rom küszöbének támaszkodva.
Az ijedtség perczében a lélek annyit felfog egyszerre. Marina a villám
percze alatt megismerte az embert. A vén csavargó volt az; kalap nem
volt a fejében, ősz haját szanaszét kuszálta a szél; egy nagy botot
tartott magához szorítva.
A leány lélekzését visszafojtva, vonta meg magát rejtekében. Először
lehunyta szemeit s iparkodott magával elhitetni, hogy talán nem is volt
az való, a mit látott; majd félve nyitá fel újra szempilláit s lesve
kémlelődék maga elé. Most is ott állt a vén csavargó a küszöbben.
Úgy félt ő ettől az embertől; pedig hiszen őt nem bántotta soha, ismerte
is jól, talán ez is csak a zivatar elől tért ide be.
Azon is gondolkozott már, hogy meg kellene szólítani és megkérdezni
tőle, hogy nem látta-e a nagyságos úr ispánját ezen elmenni.
Azt kellene neki mondani: «adjon Isten jó estét kegyelmednek, bátyám
uram».
El is mondta ezt magában tízszer is: «adjon Isten jó estét kegyelmednek,
bátyám uram», de fennhangon nem volt bátorsága belekezdeni.
Az eső is mulni kezdett már, csak egyes eltévedt csepp hullott már a
nádkévésre, csak egyszer-egyszer emelte fel az eltávozott zivatar
villámló szempilláit, mint valami rém, mely a félénk gyermekeket
ijesztgeti. A vén csavargó alakja folyvást ott állt a küszöbben, azon
mozdulatlanul, kezében a nagy furkósbot. Még csak a fejét sem fordította
más felé.
A rettegő leányka épen elszánta már magát, hogy kijőjjön rejtekéből s
hozzá szóljon, a midőn az egyszerre megmozdult, s mint a ki valami
hangra figyel, előre hajtotta fejét és a botot kezébe markolta,
kétszer-háromszor is megváltoztatá, a míg jó fogást talált rajta és
azalatt úgy figyelt kifelé, úgy hallgatózott.
Néhány pillanat mulva úgy tetszék a leánykának, mintha nehézkes lépések
közelednének az úton erre felé; a zuppogó sárban elég messziről meg
lehetett a tocsogást különböztetni.
A közelgő férfi nyilván azzal volt elfoglalva, hogy aczéllal, kovával
tüzet üssön ki, a szikrák minden perczben megvilágosították arczát.
Marina megismerte az ispánt.
Máskor nem igen örült ez ember látásán, de most könnyebbült szívvel
látta közeledni s készült eléje szaladni, a midőn az előtte álló alak
egyszerre egy szökéssel kiugrott rejtekéből az út közepére.
A leány ajkán elhalt a kiáltás.
Azon perczben egy irtózatos ordítást hallott, egy halálos, életvesztő
ordítást; – azután egy nehéz zuhanás hangzott, mint a hogy valami
súlyos, élettelen test hosszában végig esik a sárba és azután
elcsendesült minden; még az égi háború moraja, még a patakzuhogás is,
még az esőcsepp koppanása is… Vagy talán csak az ő érzékét lepte meg ez
a siketség.
Néhány pillanat mulva a leányka azt képzelte hallani, hogy újra léptek
hangjai közelednének a puszta ház felé, még pedig súlyos lépteké, mint
mikor valaki kettős terhet emel, s egyik lábával a másik nyomába lép,
nagy nehézkesen.
A sötétben egy alakot látott ismét megjelenni az omladozott ajtó
küszöbénél, mely egy másik, önakaratlan tetemet hurczolt maga után. A
képzelet ilyenkor segítségökre jön a szemeknek, s kiegészíti a félig
látottakat, kipótolja a sötétség időközeit, s kifesti a fekete
körrajzokat – vérrel, mentül több vérrel.
A gyilkos helyet keresett a hulla számára a romladék közt, a hová azt
elrejthesse.
Kezeivel, lábaival tapogatózott a sötétben.
Egyszer kicsúszott kezéből a halott s fejével nagyot koppanva ütődött az
omladék falába.
Most megpillantá az egymásra hullott nádkévéket ott a szögletben; a nád
recsegése lábai alatt árulta azt el.
Valóban ez a hely alkalmatos fog lenni.
Benyúlt kezével a kévék közé, hogy azokat széthárítsa s azon pillanatban
egy remegő kéz akadt ujjai közé.
… – Ki az! kiálta, hirtelen visszafojtott rikoltással a gyilkos s egy
szökéssel visszaugrott onnan ijedten és az átelleni falhoz tántorodék.
Az elbujt gyermek jól látta a világtalan sötétségen keresztül is, mint
keresé fel az ember a földre elejtett botját, hogy emelte azt fel két
kézzel válla fölé, hogy közeledett néhány nyommal ismét feléje,
szótlanul. A szív verését lehetett hallani.
Ekkor az a láthatlan véderő, mely a gyermekek fölött lebeg, józan észt
és lélekjelenlétet sugallt a gyermek szívébe. Csendesen előbujt a kévék
közől s nyájas, félelem nélküli hangon szólítá meg az embert azzal a
mondattal, a mire már olyan régen készült.
– Adjon az úr Isten kegyelmednek jó estét, Vincze bácsi!
Hogy ötlött eszébe, hogy ezt az embert Vincze bácsinak szólítsa?
Amaz dörmögve, szárazon lihegve ereszté le felemelt dorongját, a mint
látá, hogy csak egy gyermekkel van itt dolga. Susogva mondá neki:
– Mit keressz te itten?
– Oh édes Vincze bácsi, a tekintetes fiscalis úr küldött a nagyságos
úrhoz…
– Melyik fiscalis? melyik nagyságos úr? mordult rá a csavargó.
– Hát az a fiscalis úr, a kinél a grófkisasszony van, a kit el akarnak
veszteni, azért küldött Krénfy úrhoz, hogy irjon valami levelet, a mi
annak a grófkisasszonynak javára lenne, tudom ám én azt, mert rám merték
az ilyesmit bízni; de ne mondja el kend senkinek. – Ugy-e?
A csavargó botjára könyökölve hallgatá a gyermek szavait.
– És te hogy jöttél mégis ide?
– Hát a Krénfy úr azt hagyta, hogy várjak itt a falu végén, majd elküldi
a levelet az ispán úrtól, én azután menjek el vele a kastélyig. Tudja,
nem akarta, hogy ott várjak a házánál, mert ottan az a hárpia
észrevehetett volna és azt gondolhatá, hogy valami leánytól hoztam
levelet a nagyságos úrnak. Nagyon félti ám a paraszt leányoktól.
Mikor hallhatott ez a gyermek ilyesmit s hogy jutottak ezek most eszébe?
– Hát azután?
– Én vártam, míg esni nem kezdett, akkor féltem nagyon a
menydörgésektől, s elbujtam ide a nád közé, azután el találtam aludni.
Ugyan jó, hogy fölébresztett kegyelmed, Vincze bácsi, talán már el is
ment ezóta az ispán úr, nem találkozott vele kegyelmed, Vincze bácsi?
A csavargó szemei a sötétségen keresztül is fogva tarták a leány minden
mozdulatát, arczvonását.
– Hogy tudod te, hogy én Vincze bácsi vagyok?
– Hiszen kegyelmed a molnár a patakmalomban, jól ismerem a prémes
sipkájáról, a mi a fején van.
A csavargó feje pedig egészen fedetlen volt.
– Hallod-e, Marina! szólt az ember, s izmos vaskezével megragadta a
leányka vállát, te tudod azt jól, hogy én nem vagyok teneked Vincze
bácsi, a patakmolnár, hanem vagyok a vén csavargó Márton. Azt se
kérdezd, hogy nem láttam-e az ispán uradat ezen menni? mert jól láttad
te, hogy itt előtted ütöttem őt agyon. – Igen, agyonütöttem, mint a
kutyát, mint egy rossz farkast. És te ezt láttad, mert ha úgy aludtál
volna is, mint otthon édes anyád ölében, mégis fel kellett volna
ébredned arra a rettenetes ordításra, a mit az tett. Vagy nem volt az
rettenetes ordítás, mi? No felelj! ugy-e, hogy az volt, hogy keresztül
járt az embernek a vérén, a velején! Soha sem hallottam ilyen ordítást,
soha. – No, ne erőtesd magadat. Reszkess, mert rád fér. Ez csunya
éjszaka. Utálatos, gyilkosságnak való éjszaka.
A kis leány azzal a gyermeknek sajátos elszántsággal kérdezé az
embertől:
– Meg fog kegyelmed engem ölni?
– Mi bolond kérdés az?
– Csak azt engedje meg kegyelmed, hogy elébb hadd imádkozzam magamban.
– Tedd.
Marina letérdepelt a szegletbe.
– Mikor azt mondom, hogy «Amen», akkor egyszerre üssön kegyelmed a
fejemre, ne kínozzon sokáig, olyan jó nagyot üssön rám, mint az ispánra
elébb.
Azzal két kezét összetéve, fejét a falnak támasztá s elkezdé halkan
rebegni:
«Miátyánk Isten........
................. most és mindörökké Amen».
Azután csak abban a helyzetben maradt és várta végperczét.
– Marina… szólt a vén ember halkan; közel volt hozzá, ott letérdepelt
mellette.
A leányka felnyitá szemeit; úgy tetszék neki, mintha valami villogna
előtte.
A csavargó aczéllal és kovával tüzet csiholt; a perczig élő kis
tűzkigyók egy levelet világítottak meg, mely térdére volt kitéve.
– Ide nézz. Mi van ezen?
Az aczélszikrák pillanatnyi fényében oda nézett a gyermek és a borzadály
vonakodásával rebegé ki:
– Vér…