Ne ijedjünk meg a névtől! Magyarországon vagyunk. Ez a Kis-Amsterdam még
két év előtt Kallósfalva volt. Azóta kapta ezt az új keresztnevet.
Amaz emlékezetes nagy éhség idején a falu lakosságának négy ötöd része
kipusztult, elhalt vagy elvándorolt, üresen maradtak a telkek.
És Krénfy úr ezt nagyon szerette. Régi kedvencz eszméje volt, hogy e
lusta, elromlott faj helyett, mely inkább terhére, mint hasznára van
földesurának, sokkal czélszerűbb volna valami munkásabb, gazdagabb
népcsaládot honosítani meg ezen a földön. Megunta már a vesződést ezzel
a koldus néppel, mely ha azt mondja, hogy semmije sincs, igazat mondott;
mely nem birja fizetni nyomorult füstpénzét, mely inkább nem eszik,
minthogy kikeresse a kenyér árát, inkább rongyban jár, minthogy
öltözeteért fáraszsza magát; minden leleményessége abból áll, hogy
háromezer hold erdőből tud faragni egy pár sütőteknőt és egy csomó
főző-kanalat, s csinál turót, ha tejet kap hozzá, s ha megnő magától a
zab, learatja, s megeszi szalmástul.
Ennek a népnek meg kell ritkulni Krénfy úr birtokán.
Mennyivel különb faj lakik ott, hol a gazda három lépésnyi kenderföldön
annyi czérnát termeszt, hogy ha azt mind csipkének bogozza, nagyobb
jövedelme van belőle, mint itt egy egész falunak, s a hol két tehénnel
annyi csodát tudnak elkövetni, mint itt az egész csordával.
Nagyszerű tervei hamar készen voltak s azokat ügyesen tudta keresztül
vinni.
Akkor is volt külföldön olyan ember, ki azt a sajátságos üzletet
választá ki magának, hogy az itt-amott megsűrűdött népességet
fölbiztassa a Magyarországba vándorlásra, a hol, mint tudva van, tej és
méz foly a mezőn, s zsemlyék és sült túzokok repülnek a levegőben.
Ez aprólékos szélhámoskodás nem volt Krénfy úr inyére. Éhes, koplaló
népséget épen nem akart cserélni saját koplalói helyébe; a brémai
agenturákból, felső Sziléziából nem kellettek neki a telepítvényesek,
kik legfeljebb jó gyomrot, rossz egészséget és igen sok gyermeket hoznak
be magokkal.
Mindenfelé elágazó összeköttetései megismerteték egy tehetős hollandi
birtokossal, ki maga is telepítvényes levén hajdanában egyik
kelet-indiai szigeten, azt hivé, hogy a mi a telepítéseket illeti, arra
nézve akárkinek is mestere lehetne. Ő tudja a módját. Eleinte nehezen
megy, de a kinek befektetni való pénze van, hogy az előleges áldozatokat
győzi, s maga és emberei szorgalmasak, annak lehetetlen «zöld ágra nem
jutni». Ez a kifejezés magyarul nem hangzik olyan szépen, mint más
idegen nyelven, mert nálunk olyan felakasztás-formát is jelent.
Ilyen ember kellett Krénfy úrnak.
A hollandinak volt négy figyermeke. Hármat már életmódba helyezett, azok
mind derék munkás emberek voltak: gyárnokok, hajósok, vállalkozók; az
apa mindegyiket segítette vállalata kezdetén pár százezer tallérral, s a
kisebbiknek is szánt annyit, ha valami okos tárgy adja elő magát, a mibe
fogjon.
S mi lett volna okosabb tárgy, mint egy elhagyott nagy darab földet,
erdővel, mezővel, folyóvízzel megtelepíteni a gazdag, kimíveletlen
Magyarországban.
Krénfy úr úgy felmagasztalá előtte Kallósfalvát, hogy a derék tőzsér
komolyan kedvet kapott hozzá.
Mint igaz hollandi azonban szerette látni is azt, a mire alkuszik, s
személyesen lejött Kallósfalvát megtekinteni legifjabb fia kiséretében.
Megtekintett mindent practice, megkóstolta a földet, a vizet, megjegyzé,
hogy biz itt az utak rosszak, legelső dolog azokat helyrehozni, hogy a
fű, a mi itt terem, nem adhat jó tejet, a helyett mást kell vetni, a víz
folyását zsilipekkel kell szabályozni, a mikor az majd hajókázható is
lesz, a házakat természetesen egészen máskép kell építeni, a hogy azok
Németalföldön láthatók s Borneóban, meg Malabárban czélszerűen vannak az
ottani időjáráshoz alkalmazva.
Egyébiránt nagyon meg volt elégedve a helylyel, irtani nem igen kellett,
a mi az ős prairiekban leggonoszabb feladat, s a föld minősége
(televényes agyag, némi alkalis savakkal vegyülve) különösen
gyökérnövények számára alkalmatos. Vannak-e itt közelében gyárak?
Krénfy úr mutatta neki a magáét. Ez szeszfőző. A mihez egyébiránt egy
czukorfőző gyárt is fog alapítani.
A hollandi nagyon örült rajta, így nagyon alkalmas lesz a termesztőkre
nézve a burgundi répaültetés. Hát vajjon a festőbuzért termesztik-e
itten?
Krénfy megvallá, hogy nem, pedig ő maga is szivesen vállalkoznék a
vételre, mert ez az országban rendkivül keresett termék.
A hollandi ezt tárczájába jegyzé.
Azután fölmentek együtt Bécsbe, a grófhoz, aláiratták vele az
egyezséget, miszerint egy hollandi telepítő, mint örök birtokos
Kallósfalván helyet foglalhasson, a mit a gróf teljesen helybenhagyott,
néhány ezer forintot nyervén viszont a csekély földesuri tartozások
megváltásaért, a mik különben éven át alig mentek mindössze száz
forintra.
A becsületes hollandus azután megint visszament az országába, s pár
hónap mulva egész díszes karavánnal állított be Kallósfalvára.
Oh, ezek nem voltak a szokott bevándorlási díszmenetek, a minőket a
fővároson keresztül vonultokban látni szoktunk: rongyos targonczába
fogva maga a családfő, meg a házi eb, szigorúan öltözött fázékony
alakok, hátukra kötött motyóikkal, irgalomgerjesztő gyermekcsoportok,
ökörszekérre hányt betegek, kiknek keze, lába lóg a földre, elől a
társaság vénje, kezében zászló helyett a levett kalap, melynek jeligéje:
«Könyörüljetek a szegény vándorlókon». A hollandi telepítvényesek mind
szép deli egészséges alakok voltak, kiken meglátszott, hogy nem az éhség
elől szöktek hazájokból; szép, erős lovaik egyes fogatokban, kövér,
kurtaszarvú tehene minden családnak; asszonyok, leányok tisztes, hosszú
rokolyákban, férfiak hamuszin vagy világos kék leffentyűs kabátokban,
nagy fényes gombokkal.
Nem is jöttek ők koldulni. Mindenkinek volt zacskóval tallérpénzecskéje,
az asszonyoknak fülönfüggői aranyból; az éltesebb családfők
tiszteletreméltó hasacskát is hoztak magokkal, melynek statusquoban
tartása nem csekély összegrőli rendelkezést föltételezett. Általában az
egész bevándorló telep népe a családapától a hajadonokig és gyermekekig
mind olyan életvidám szint, olyan önelégült gömbölyűséget hozott
magával, a milyennek csak valaha festették a németalföldi költők a
csendélet boldog alakjait.
Mikor ez a derék telepítő nép, vezérével, a tőzsér fiával együtt magát
bemutatta Lippay alispánnál, ittlétét hitelesítendő, az alispán szokott
humorával, mely még a keserűben is édes volt, monda a nála levő öreg
Érkeletynek:
– Szegény jámbor emberek. Milyen soványan, milyen rongyosan és milyen
szomorúan fognak ezek három év múlva elszökni Krénfy uram
paradicsomából, szekér nélkül, függők nélkül, gombok nélkül.
A jó emberek nem értették a magyarul mondott észrevételt; a mit
egyébiránt Lippay még hónapok előtt megmondott magának a hollandinak, de
a ki persze practicus ember levén, csak mosolygott rá. Nem értenek ehez
a tekintetes táblabiró urak, a kiknek csont van a hasukban.
Mikor kimentek a telepítők Lippay szobájából, egy öreg kvakker
hátramaradt, s kurtaszárú gyűszűnyi pipáját szájában tartva, megszorítá
cordialiter az alispán kezét, s valami gonosz lapos nyelven mondott neki
valami hosszú phrazist, melyből inkább az arczkifejezés, mint a szavak
után itélve, az volt kivehető, hogy hiszen majd meg fogják ők mutatni,
hogy mint kell gazdálkodni ilyen országban.
Lippay szívesen visszaszorítá az öreg belga kezét, s azt mondá neki:
– Te is megfordítod három esztendő mulva a pipaszárat, öreg bürgözdi, s
a keserű végét szívod. Adieu.
… Nem kellett három esztendő hozzá, hogy a vén kvakker eltanulja a
környékbeli népektől azt a tudományt, hogy mikor dohány nincsen, legjobb
a pipa szárát megfordítva dugni a szájába.
Kallósfalva még fenmaradt éhes autochtonjait könnyű volt kisajátítani
parlag birtokukból; azokat mindenestől feljebb tolták a hegyek közé, ott
besorozták őket egypár fűrészmalom és papiroskalló munkásai közé; ezek
még örültek is rajta, hogy állandó kenyeret kaptak.
Egypár közőlök elébbvalónak tartotta mégis, hogy régi házában, szokott
nyomorában megmaradjon. Ilyen volt az öreg Popák, meg a falu hajdani
birája, kik azután köznevetségre ott maradtak a falu végén szegényes
vityillóikkal, miután a telepítvényesek új házsoraikat ott kezdték, a
hol a hajdani falu végződött.
Ah, az gyönyörű kis telep volt, a telepítők tudtak magok téglát égetni
sajátos módon, minden kemencze nélkül, abból keresztgerendázattal magas,
tornáczos házakat építeni, szép zegzugos tetőzettel, czifrán kifaragott
furcsa kakasokkal.
A kis folyam partját egészen átalakították, hidakat vertek rajta, merész
ívezettel, jégtörő sarkantyúkat emeltek szakadékain, mesterséges
zsilipeket alkalmaztak reá, miknélfogva a szükséges vizet kellő erőben
lehetett a malmokra bocsátani, az alantabb fekvő réteget megöntözni
vele, s rekesztékeiben pisztrángokat növelni.
Maga az ifjú tőzsér, szép vörös külsejű gazdasági lakot építtetett
magának, melyben csodaszépen volt vegyítve a gerendázat a kőépítéssel,
egész kis kártyavár, szép és egyszerű.
Azután neki fogtak a földnek, felszántották azt kegyetlenül tizenkét
hüvelyknyi mélyen, minden gazt kiirtottak belőle, s bevetették első
őszszel azokkal a drága angol buzafajokkal, a miknek aczéla és sikere
kitesz a bánáti buzán, tavaszra hagyva a rendkívüli hatsoros árpa, skót
zabfajokat, a kék luczernát és turnipszet, meg a félmázsára növő
burgundi répákat, a legkövérebbnek látszó földdarabot pedig maga a
tőzsér fia tartá fenn a festőbuzér ültetvényei számára, mit szép sorban,
ágyakra felosztva, mint a zellert, ültettek el, szép, csöves bádog
kantákkal megöntözve bőven.
Krénfy úr el volt ragadtatva ennyi munka láttán. Nem győzte dicsérni a
szorgalmat, a fölséges elrendezést, a haladást, s addig dicséré és
magasztalá az ifju tőzsért, míg az rá hagyta magát venni, hogy ez új
telepet a fenhéjázó «Kis-Amsterdám» névvel ruházza fel.
A fiatal ember nemzeti büszkeségének nagyon hízelgett ez elismerés.
Egy napon Krénfy aggódva mondá előtte, hogy nem tudja, mit cselekedjék,
ennyi ezer, meg ezer mérő repczére van szerződése egy pesti
kereskedővel, másikkal nagymennyiségű festőbuzér gyökérre és ismét
roppant mennyiségű czukorrépára; az ő egész gazdaságában azonban sehol
sem értenek e három czikk termesztéséhez és most kénytelen lesz azt
drága pénzért hozatni külföldről, mert húszezer forint vinculuma van a
kereskedőknél, a mit különben elveszít.
A fiatal telepítvényes egy kis ideig számított a fejében, azután azt
mondá, hogy ne legyen Krénfynek gondja: mind e terményeket, ha kell,
kétszeres mennyiségben is kiállíthatja ő.
Krénfy nevetett, a min az ifju ember nagyon sértve érezte magát. Itt
Magyarországon azt hiszik a gazdák, hogy mivel ők nem tudnak valamit,
tehát az lehetetlen. Ő pedig hivatkozik azon arany elvre, miszerint
«nincs rossz föld, hanem rossz a gazda.»
Ekkor Krénfy komoly arczot csinált. Fölemlíté, hogy ez nem tréfa ám. Ő
maga húszezer forintig van lekötve a szerződő feleknél, s még
legrosszabb vásár esetében is, ha tudniillik mindent külföldről kellene
hozatnia, legalább húszezer forintot remél nyerhetni e vállalaton, a mi
negyvenezer forint. Ennyi összeget nem lehet ám koczkáztatni egy fiatal
ember által felvállalt kétséges kísérlet miatt.
Ez végképen kihozta a hollandit önuralkodásából. Mint termesztő és
vállalkozó volt lenézve. Azt mondták szemébe, hogy nem tud a felvállalt
szerződésnek megfelelni, s nem tudja azt kellőleg biztosítani.
Még az nap rajta ment Krénfyre a negyvenezer forinttal, kényszerítve őt,
hogy fogadja azt el, mint szerződési kötvényt, a miért ő neki bizonyos
napra a kivánt termékeket mind előállítandja.
Krénfy, mit tehetett volna? elfogadta a szerződést. Hisz ő egy szóval
sem erőszakolta a derék embert e vállalatra.
Hanem úgy kéz alatt nem szünt meg azt egyre ösztönözni. Előmunkálatait
földicsérte. Mindent magasztalt és páratlan sikerűnek mondott, a mihez a
telepítők fogtak. A jó emberek egészen elhitték, hogy ők most itt egy
példánygazdaságot teremtenek, melynek mintáján az egész magyar felvidék
egy új paradicsommá fog átalakulni.
Csak az öreg Popák, meg a volt biró és a száz évet élt öreg földész
álltak meg e munkák láttán fejcsóválva, s mondogatták magok között: nem
jól van ez!
Aranyul van mondva a szó: «nincs rossz föld, csak rossz gazda!» s ez
gazdászati elvnek igen derék, hanem az életben vannak minden szabály
alól kivételek.
Van gonosz, átkozott, rosszakaratú föld, a minek gyógyíthatatlan hibáit
becsületes gazda mindig meg szokta mondani vevőjének, s tudtul adja neki
előre, hogy azért bocsátja földjét ily olcsóra, mert annak «maleficiuma»
van. Az ilyen maleficus föld az, a mit a száz meg száz év óta ott lakó
gazdák jól kiismertek, s ott hagyták pusztának. Ezek várnak a jámbor
telepítőkre. Ez inség szigetei.
Tudok egy megyét, melyben két hegyhát között igen kellemes völgy terül.
Az ember bámul rajta, hogy azon gazdag tanyákat nem lát emelkedni. Semmi
nyoma benne még csak járt útnak is, legfeljebb marhalegelőnek
használják. A közeli gazdák azonban elmondják, hogy annak a helynek ott
maleficiuma van. Úgy nevezik, hogy föld árja. Folyam, vagy tó sehol
közelében és mégis minden őszszel és tavaszszal megjelen rajta ez a
gyógyíthatatlan átok. A föld ölnyi mélyen átnyirkosodik, olyan lesz,
mint a dagasztott kovász, a hová az ember a pálczáját leszúrja, szökőkút
bugygyan fel utána; a víz nem tudni hol veszi magát benne, s ha ilyenkor
juhot, barmot hajtanak a fűre, az mételyt, léprákot visz haza, az ember
napos lázt kap tőle, még a ki megszokta is. Próbálták már a
rajtasegítést alagcsövezéssel; hanem a földnek az a gonoszsága van, hogy
mentől alább, annál lágyabb, pár év alatt elnyelte az alagcsöveket is;
sőt egyszer országutat próbáltak e völgyön keresztül vezetni, s
vármegyeköltségen tizenkét bolthajtásos kőhidat emeltek a legsárosabb
rész felett. S nem mult el félszázad, hogy a csodaföld elnyelte a hidat
oszlopostul együtt, úgy hogy míg az előtt szénás szekér mehetett el
alatta, most már ember sem bújhat ott át. Ezt nevezik a föld
maleficiumának.
Volt egy ismerősöm, kinek egyik felső megyében szép tagjószága volt,
melyet kértek tőle akkor húszezer forinton. Ő rendbe akarta azt hozni s
maga látott a míveléséhez; igen jó gazda volt, nagy gyakorlattal s
mérhetetlen ismeretbőséggel birt; költsége is volt rá. Tiz esztendő
alatt bele költött ismét húszezer forintot, a nélkül, hogy a gazdaságnak
olyan nemét fölfedezte volna, a mit ott sikerrel lehetett volna űzni. A
hol trágyát tett a földre, ott kiégett a vetés, a hol a nélkül hagyta,
ott ki sem kelt; lábas jószágai embertől soha nem hallott bajokban
vesztek el; tiz év mulva azután eladta jószágát tizenötezerért. Ötezeret
leengedett korábbi árából a vevőnek, mert elég becsületes volt
bevallani, hogy a földnek maleficiuma van.
Krénfy is nagyon jól ismerte a kallósfalvi maleficiumokat. Az első volt
ezek közől az, hogy a völgy oly csodálatosan volt kinyitva északnak, s
más felé elzárva, hogy itt rendesen egy hónappal későbben kezdődött a
természet ébredése, mint más sokkal magasabban eső vidékeken.
Rendesen a kánikula idején szokott támadni egy gonosz átokterhes szél,
mely Lengyelország felől jött, s melyre nézve az volt a vének időjós
tapasztalata, hogy ha három óra alatt meg nem szünt, akkor kitartott
három napig és ha három nap véget nem vetett neki, fujt három hétig
folyvást.
Ilyenkor azután semmivé lett, a mi növény csak kényes volt virágára,
levelére. Nem állta azt ki más vetemény, mint az igénytelen, elárvult
zab és a ravasz krumpli, melynek van annyi esze, hogy a rosszát hagyja
kívül. A rendkívüli széljárásokban néha ez a kettő is megromlott, s
ilyenkor azután éhség volt a vidéken. A burgonyának is csak egy faja
tenyészett, a többi nem nőtt, elszakállasodott, sok gyökér, semmi gumó,
vagy ott rohadt a földben.
Ezt a gonosz vihart meleg nyár közepén állat sem viselte el más, mint
ezek az ide törődött, hosszúszőrű csálé tehenek, nyurga pofáikkal,
sovány tőgyeikkel, azok is megunták elégszer a türelmet, s bőrüket
küldték haza gazdáiknak.
Ez volt a kallósfalvi tájék egyik maleficiuma.
Másik volt az alatta elfolyó patak. Ez rendesen télvíz idején, mikor más
patak nyugszik, szokott megbomlani. Itt a völgyben még vastag jég
borítja a vizet, fenn a melegebb vidéken már olvad a hó, s akkor
egyszerre megtelik az egész meder, az ideszorult jéghasábok megtorlanak
az útjokat álló sziklavölgyben s olyankor a háztetőkig emelkedik a víz
és napokig úgy áll, míg egyszerre megint rombolva nem tör magának tovább
utat…
Szegény jó hollandusok.
Milyen szorgalommal, mily áldozatokkal alakíták át új telepítvényüket. A
föld makacsságán győzött a mindenható kitartás. A kora reggel kinn
találta őket mezőiken, s a késő est vetette őket vissza. Dolgozott a nő
és leány is, még az apró kis gyermekek is leltek munkát, s oly vigan,
oly jó kedvvel ment mind az.
– Látjátok, ti naplopók! szokta Boros uram mondogatni a hajdani
kallósfalviaknak, ha velök találkozott a hollandiak viruló árpaföldei
között. Igy dolgoztatok volna ti is, most nem volnátok ilyen rongyosak.
Azok hitetlenül csóválták fejeiket és azt felelték:
– Tudja azt kegyelmed nagyon jól, hogy ez a munka mind hiába történt,
hogy ezek a czifra füvek nem érik itt meg az aratást soha.
Úgy lőn.
Junius közepén, a legmelegebb napra következő éjszakán megjelent a soha
el nem maradó északi vihar, mely legelőször is azon kezdte, hogy a szép
hegyes háztetők czifra ablakainak feszülve, valamennyi ház
cserépzsindelyeit leszórta kertekbe és utczákba, a vaskéményeket
kitekerte helyeikből, s a gyöngébb lábakon álló ólakat fenékkel forgatá
fölfelé.
A jó hollandusok ijedten láttak e kelletlenül koczogtató vendég
elfogadásához; lekötözték, leszegezték épületeik megmozdítható részeit,
megtámogatták ólaikat, a vihar azonban egyre nőttön-nött, oly hidegen,
hogy szinte hasította az emberek arczát, a legerősebb fák csikorogva
adták meg magokat alatta s kifordultak gyökereikből, egyes elkapott
galyak elrepültek a falu tulsó végére, s tíz kútgém közől sok volt, ha
megmaradt egy.
A telepítők megijedtek ugyan e hallatlan jelenettől, de csak azt hitték,
hogy néhány óra mulva majd megszünik az, mint más tisztességes vihar. Ez
azonban kitartotta az egész napot, s éjszakára még dühösebb lett. Reggel
a fák levelei mind olyanok voltak már, mintha szépen össze volnának
sodorva apró szivaroknak. Hajh, a mezőkre senki gondolni sem mert.
Milyen pusztulás lehet ott most.
Estig kitartott újra a szélvész, s nem fáradt el, nem fordította
nyugalomra az éjszakát; folytatta, a mit megkezdett.
A jó telepítők buzgón imádkoztak ingadozó hajlékaikban, hogy fordítsa el
róluk az úr ezt a rémet.
Éjfél után csakugyan csillapulni kezdett a vész, miután negyven óráig
dühöngött szünet nélkül; a házak eresztékei megszüntek csikorogni,
ajtók, ablakok felhagytak a folytonos dörömböléssel, a kürtőkben
elhallgatott a rémséges bömbölés. Hajnal felé egészen elcsendesült
minden.
Hanem a szobákban alvók azt kezdték érezni, hogy a nyári takaró oly
vékony, az alóla kidugott kéz, láb szinte megdermed a hidegtől.
A mint azután a legelső szürkülettel kinéztek ablakaikon, az ijedség
bámulata fogott el minden szivet; a háztetők, a fák, a kerítések mind,
mind valami fehérrel voltak bevonva. És mi volt az a fehér? Az volt az
éjszaki dér!
Az egész, egész vidék be volt hintve ezzel a mérges czukorral.
Síró, kétségbeesett csoportok tódultak ki a mezőre; a szorgalom minden
gyümölcse le volt dúlva, letarolva, jobban, mint ha egy csatázó tábor
hagyta volna ott nyomait. A szép, gazdag vetések a földre hányták mind
megalázott fejeiket, mintha panaszkodnának, hogy miért hozták őket ide?
A gazdag növények levelei száraikhoz lohadtak, s leforrázva terültek el
a földön: nem virágzott semmi.
A feljövő nap azután ismét folytatá szépen megszakasztott működését;
sütött melegen, ragyogott nyájasan, a kis-amsterdámi határban nem volt
minek kizöldülni többé, csak fenn a hegyoldalban látszott itt-amott
egy-egy rézrozsda zöldségű szalag: a régi lakosok zabföldei, a mik jó
ismerősek voltak már azzal a gonosz látogatóval, s egyedül birtak
daczolni vele.
Az ifju tőzsér a repczébe már belevesztett, azt drága pénzen kellett
neki Krénfy számára előteremtenie; természetesen, a kitől vette, az
ismét Krénfy bizományosa volt, úgy, hogy az tulajdon repczéjét adta el
neki drágán s vette meg tőle olcsón, hogy ismét eladja drágán.
Hanem a czékla és buzér, miknek gyökere a földben van, bő kárpótlást
igért az ifju gazdának ez első veszteségért. Vigasztalta magát, hogy az
szerencse, ha az ember a legelső vételben nem nyer, majd a másodikban
annál többet.
A gyökerek nőttek is eleget, s bár nem egészen biztattak a reménylett
eredménynyel, mert gonosz holt földdel volt bajok, mégis tűrhető
szüretet lehetett belőlök remélni.
Szent-Mihály napjakor, midőn a telepítők új kölesvetése ismét érni
kezdett, a telepítő kilovagolt egyszer a határba s látta, hogy a tótok
már szedik fel burgonyáikat.
Valamit értett már akkor a nyelvükön, s megszólítá őket, hogy miért
sietnek úgy?
Egy vén száznégy éves ember, ki maga is emberszámba dolgozott, felelt
meg szavára.
– Kora tél lesz, uram. A fenyőmadár korán fütyöl az erdőben, s a hörcsök
betakarta lyukát, Szent-Mihály nap után nem jó a földben hagyni semmit.
A telepítvényesnek oly furcsa volt ez a felelet, hogy Krénfy lakáig mind
azon nevetett magában. Ott elmondá ennek a paraszt félelmét, saját
véleményét is hozzátéve, miszerint ő még egy pár hétig mindent a földben
akar hagyni, mert a czékla most kapja valódi édességét, s a buzér szine
most sötétül legjobban.
Krénfy nagyon helyeslé e nézetet. Csak ő rá figyeljen. Neki is van
hatszáz zsákra való krumplija. A míg ő nem kezdi azt szedetni, ne
hallgasson a parasztokra.
Három nap mulva azután jött egy tökéletes fagy a vidékre, a
telepítvényes répái és gyökerei úgy oda fagytak a földbe, hogy azokhoz
tavaszig hozzájok sem lehetett nyulni.
Krénfy elvesztett hatszáz zsák burgonyát, s megtartotta a telepítvényes
negyvenezer forintját kötvény fejében. Még azzal is fenyegetőzött, hogy
kárpótlási perbe fogja idéztetni.
A szegény fiatal ember sírva futott az alispánhoz, s könyörgött neki,
hogy védelmezze őt e rettentő ember ellen. Bánjék vele úgy, mintha édes
apja volna.
Az alispán megsimogatta a megrettent fiu fejét, s azt mondta neki:
– Örülj, fiam, hogy csak ennyit vesztettél. Szedd össze, a mid
megmaradt, és eredj haza Hollandiába, mert ha sokáig folytatod az
ismeretségedet Krénfyvel, ez a kabát sem marad rajtad. Jövőre pedig
tanuld meg, hogy a hol ingyen földdel kinálnak, onnan szaladj!
A jámbor ezer hálát adott a jó tanácsért, s még az nap visszaindult
Hollandiába, azt sem kérdezve, hogy házával, marháival és földeivel mi
történik tovább?
A mit nyár és ősz be nem végzett, befejezte a tél. Irtóztató jeges
vízáradat január derekán megrohanta a kis telepet; a mesterséges
zsilipek, védsarkantyúk csak gonosz akadályul szolgáltak neki, mikben
megtorlódva, az egész völgyet elönté, s elmentében három, négy felé
csinált magának új medret a legmíveltebb földeken keresztül.
A szép gerendás házak, a tuskó-paloták nagy része összedűlt, odaveszett
a téli takarmány, eleség, kerítések, kapuk, elúsztak a vízzel.
A haszonhajtó házi állatokat irtó vész lepte meg, egymás után hullottak
el; csodára maradt meg közőlök itt-amott egy, kettő. Nem állták ki ezt a
tájat, lég, hegyek, füvek, minden kártékonyak voltak rájok. A jámbor
telepítők tapasztalatait az ő bőreik is öregbíték.
És jött végre a legszomorúbb tapasztalás.
Ez pedig egy kis új, négyszögű, árokkal kerített helyecske volt a
hegyoldalban, melyet a falu építésekor eleve kimértek temetőnek. Néhány
hónap lefolyása alatt ez a temető tele volt. Soha sem mult el a járvány
az új lakósokról; tüdőlob, gonosz köhögések, hirtelen ölő torokgyik,
forró láz és patécs váltogaták egymást, mint különös rossz szellemei e
tájnak, melyek állandó lakásul választák magoknak ezt a völgyzacskót, s
különösen az idegenekre szeretnek leskelődni.
Egy év alatt fele a bevándorlott népnek megszünt örülni az ingyen adott
földnek; valóban azt a hat lábnyi kis tért saját hazájokban is
megnyerhették volna ingyen, s bizonyosan hosszabb napjaik lettek volna
Istentől kiszabva.
A második évben már semmi különbség sem volt az új telep lakói és a
régiek között. Arczaik épen azt a földfakó színt vették fel, a mi azoké,
ruháik épen úgy elrongyosodtak, házaik épen úgy meg voltak támogatva
karókkal és kívül-belül betapasztva sárral, s a kenyér ép olyan ritkaság
volt asztalukon, mint ezeknél.
Takarékfilléreik kivétel nélkül átvándoroltak a kéményes házhoz, hol
igen jól tudták felfogni ez inség nagyságát, s méreg-pénzért,
átok-uzsoráért osztogatni a mindennapra való eleséget, a mulhatlan
vetőmagot, a betevő falat kenyeret.
A mint az alispán megmondá, levetkőztetve, elcsüggesztve, kifáradva állt
az egész colonia Krénfy úr oltalma alatt már a második évfordulóban.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Alkonyat elmult már, itt a mély völgyben már kész éjszaka van. A
kis-amsterdámi utczán egy hat, hét éves parasztlányka megy végig,
félénken haladva el mindenütt a kapuk előtt, mert a kutyákat még nem
ismeri neveiken; idegen ebben a faluban, bár különben a tájékot elég jól
ismeri.
Ha pedig mégis valami régi ismerőssel találkoznék, s azt kérdezné tőle,
hol jársz te itt kicsi Marina, készen van rá, hogy mit felelne neki:
«itt voltam a szépapámnál, a száz esztendős Sztropkó Mihálynál, megyek a
nagyságos úrhoz, megviszem neki a füstpénzt, az egy forintot.»
Azonban sem mérges eb, sem nyájas ismerős nem találkozik vele az utczán,
idegenek laknak ott most, rosszkedvű idegenek, s az idegen kutyái
alusznak éjszaka, mert nappal hámba fogva, kis szekérkét kell húzniok.
Dolga van ott a kutyának.
Megszólítatlan jut a kis leány a gyár ajtajáig, melynek kapujában félig
a nyitott ajtónak támaszkodva pipázik az ispán, szinte megijed tőle a
leányka, a midőn meglátja.
– No, mit akarsz? rivall rá az ember, ki nagyon vitéz dolognak tartja
egy kis leánykát is megijeszteni.
– Innen jövök a szépapámtól, az öreg Sztropkó Mihálytól, az küldött a
nagyságos úrhoz, hogy hozzam el neki a füstpénzt, az egy forintot.
– Hát mégis él az a te vén szépapád? hát soha sem hal az meg? No hát hol
van az a pénz, add ide.
– Nem adom biz én! Mert én azt a nagyságos úrnak akarom adni. Nem
kegyelmednek hoztam.
– Ejnye, semmiházi kölyke. Hát nem mered az én kezembe adni. Most
mindjárt kapom ezt a pipát és úgy verem a fejedhez, hogy…
Marina jól tudta, hogy Boros uram nem szokta a pipáját kikapni a
szájából, s nagy bölcsen visszafelelt neki:
– Én nem bánom, ha nem ereszt kegyelmed a nagyságos úrhoz, én
visszaviszem a pénzt, s ha azután majd mikor kellene, nem lesz a
szépapámnak, akkor majd megmondom, hogy kegyelmed nem engedte átadni.
Boros uram dörgött, morgott; gondolta magában, megállj, majd azután is
megtéphetem a hajadat, s azt mondta a leánynak, hogy jőjjön hát vele,
majd előszólítja a gazdát.
Egy sikos, bűzös folyosón vezette végig a leánykát, mely körül látszott
futni az épület egész belsején, mind a négy oldalon.
Egy füstös szobaajtón bekoczogtatott, melynek közepén kis rácsos ablak
volt, belül lefüggönyözve. A függöny kissé fölemeltetett belülről,
azután kinyílt az ajtó. Krénfy úr mindig megszokta elébb nézni, hogy ki
koczogtat, mielőtt felnyitná az ajtót.
A kis Marina átadta neki az egy forintot, a mit Krénfy szórakozottan
dugott zsebébe.
A leányka mondá, hogy arról irás is kellene. Azt majd ád az ispán.
Boros uram morogva ment a kanczelláriának nevezett füstszoba felé, irni.
Ekkor a kis leány kivett egy levelet kendőjéből, s átnyujtá azt Krénfy
úrnak.
– Ezt a levelet pedig azért adták, hogy hozzam el, s adjam magának a
nagyságos úrnak.
– Ki adta azt?
– Bele van irva a neve.
Krénfy úr bement a szobába, mert oda kinn már oly sötét volt, hogy nem
lehetett olvasni.
A kis leány azután hallá, hogy Krénfy úr hogy jár fel s alá a szobában,
az ajtótól az ablakig és ismét vissza tízszer, húszszor, számtalanszor.
Nem győzte a várakozást tovább, bekoczogtatott az ajtón.
– Mi kell? hangzott belülről oly ilyedt szó, hogy Marina szinte elfutott
tőle.
– Nem tetszik semmit izenni vissza?
– Csak eredj most, menj ki a falu végére, ott várd meg az ispánt,
mindjárt utánad fog menni, s elviszi az izenetet; ne szólj felőle
senkinek.
A leányka iparkodott kifelé.
Krénfy homlokán annyi izzadtságcseppek gyöngyöztek, mint a
legkegyetlenebb őszi dér. Arcza halovány volt és minden vonását
eltorzítá valami egyre változó indulat, melynek nevet nem lehet adni.
Félelem-e az? gonosz vágy, kétségbeejtő gyötrődés? vagy undok sovárgás?
Néha megáll a szoba közepén; néhány perczig tanácskozik magában azzal a
négy réz krajczárral zsebében, a mik csörömpölve csengnek ujjai közt,
azután megint nyargal tovább, mint valami kalitkába zárt fenevad, mely
sehogy sem akarja elhinni, hogy az a fal, a mit minden negyedik lépésnél
maga előtt talál, a világ vége.
Végre elfáradtan, kimerülten leül iróasztala elé, a fedett dolgozó-lámpa
csak egy kerek tért világít meg maga körül, a szoba többi része sötét.
Még egyszer elolvassa azt a rejtélyes levelet, még egyszer végig
tanulmányozza annak minden sorát, tollat vesz kezébe, tízszer is
belemártja a tintába; a nedv rajta szárad, fogai között megőröli a
tollszárat és még sem találta meg az igazi gondolatot.
Az a kis rézördög ott a tintatartón úgy mosolyog szemei közé, úgy ragyog
fényes orra, szemei, kiülő pofája, úgy dictálja neki, hogy mit irjon.
Végre lehajol a papirra és ir. Ir és ir, és újra kitöröl mindent, a mit
irt. Megint újra kezdi, keze reszket s tollvonásai néha olyat rándulnak,
hogy egészen idegen jegyek támadnak a sorok között.
A kis rézördög így látszik helyesleni mindent.
Végre készen van vele; átolvassa; nagyot lélekzik. Azután összehajtja
levélalakban, pecsétviaszt gyújt, lepecsételi. Czímet akar irni: nem, az
rossz volna. Sőt a pecsét sem kell, azt felszakítja. Megint valami újat
gondol: ez még gonoszabb lenne; – nem bízhatik senkiben; még valamit ir
a levélbe; azzal másodszor pecsételi azt le s ráirja a czímet. A keze
úgy remeg, midőn e nevet leirta.
Most összegyűri a levéltöredékeket s a lámpánál meggyujtja azokat.
Néhány papirszelet nem égett el, azokat gondosan felszedi. Kivül-belül
megnézi: nincs-e rajtok valami irás?
– Boros! kiált s a hang szinte torkán akad. Boros!
Boros uram odakinn kiabál az udvaron s nem hallja, hogy hívják.
Krénfy összetöri a csengetyűt, még sem birja az ispánt maga elé idézni.
Az ispán úrnak kellemes időtöltése akadt az alatt. Észrevette, hogy
valami magas ember ott ólálkodik a kapu előtt s hirtelen elészólítva
négy szeszfőző legényt, a ház két oldaláról megkerítteté az embert s
hirtelen rárohanva, elfogatá.
A vén csavargót találta elcsípni. Az öreg dühösen védte magát, de a
többség elnyomta.
– Rég akartam a szemed közé nézni, vén gonosztevő! rivall rá Boros uram,
ugyanazzal a bottal hadonázva, a mit a csavargó kezéből facsartak ki
ketten-hárman. Mit ólálkodol te itt minden este a ház körül? Kit akarsz
megölni?
A csavargót annyira ellepte a düh, hogy nem tudott felelni.
– Melyitek volt az, a ki tegnap is itt látta az udvaron? Még ide be mert
jönni a semmiházi. És épen tegnap veszett el egy egész kenyér, a mint a
folyosóra ki volt téve, azt te loptad el. Mi van a tarisznyádban?
– Egy fél kenyér; felele a csavargó tompán.
– Ahá! Nem megmondtam. Vegyétek csak ki a táskájából.
A legények kihúzták a vászonzacskóból a kenyeret. Valami száraz,
sárfekete, félig penészes korpakenyérdarab volt az, a milyet néhol úri
házaknál a lánczos kutyák számára sütnek.
– A ti kenyeretek volt-e ez? kérdé a csavargó szomorúan.
A legények elszégyenlették magokat. Nem, ilyen kenyeret nálunk a kutyák
sem esznek. Visszadugták azt a csavargó tarisznyájába s mondták neki,
hogy menjen Isten hirével.
– De többet akár ide se jőjj, rivalt rá az ispán. Tudod?
A csavargó nem szólt, csak merően a szeme közé nézett az embernek.
– Nesze botod is; mondá neki az ispán, s nem állhatta meg, hogy kínálás
közben egyet rá ne húzzon vele a hátára.
A csavargó meg sem hunyorítá szemeit ez ütés előtt; csendesen annyit
felelt vissza:
– Csak tartsd meg magadnak, hogy legyen miről megemlékezned rám.
Boros uram e szóra dühösen kapta ki szájából a pipát s rettentő
megtorlást készült venni azért, hogy őt egy koldus tegezni merészli,
hanem ezzel a szándékával fel kellett hagynia, mert egy nálánál is
dühösebb ember elegyült a társaságba, Krénfy úr, ki már rekedtté
kiabálta magát utána s személyesen kényszerült őt felkeresni.
Boros uram olyankor, midőn magánál dühösebb embert és nagyobb urat
látott, egyszerre megszokott juhászulni s egy percz alatt visszanyerte
azt a jó cseléd pofáját, a mi olyan nagyra becsülendő volt nála.
– Tessék parancsolni.
– Jőjjön velem a szobába.
Krénfy úr bevitte őt magához; ott bezárva az ajtót, csöndes halk hangon
mondá neki:
– Ide figyeljen ön. Mit igértem én önnek azon esetben, ha egyszer
véletlenül el találnám hagyni ezt a tájat?
– Azt, hogy magával visz és tizezer forinttal biztosít.
– Igen. Mostanában nagyon közel vagyok ehhez a ponthoz. Ért ön engem?
– Hogyne.
Az ispán azt hitte, hogy Krénfy, mint ezt előtte sokan mások is tették,
tömérdek pénzt felszedett kiterjedt hitelére, s most abban akarja hagyni
az egész szédelgést és a nála levő készpénzeket, mint res factit
tekintve, azokkal minden tengeren túl tenni magát. Olyan sokan tették
ezt már. Boros uram ezt sem bánta.
– De ezt senkinek sem szabad sejdíteni. Még «ennek» sem itt! Tudja?
Boros uram mosolygott. A «hárpia» volt ez alatt értve. Az okát is tudta:
miért?
– Most fogja ön ezt a levelet s vigye el – oda, a hova czímezve van.
Mondja meg, hogy a grófnővel egyedül kell beszélnie. Mikor ott lesz,
szakítsa fel előtte ezt a levelet, de a kezéből semmi esetre ki ne adja.
Úgy olvastassa el vele, hogy a két széle az ön kezében legyen. Ha
elolvasta, ismét előtte pecsételtesse le a grófnő gyűrűjével. Érti? Nem
a magáéval, hanem a grófnő gyűrűjével. Akkor várja meg a grófnő válaszát
és jőjjön vissza rögtön.
– Talán még ma oda menjek?
– Még most. Ebben az órában. A gyalogúton közelebb érheti s nem kell a
lovakkal állomást tartani. Azok nem feküsznek le olyan korán. Azonkivül
is a Sztropkó Mihály unokája ott fogja várni a falu végén; az ott
szolgál Fenyéryéknél, kik örökben tartják magoknál; ha kelleni fog, ő
majd előhívja a grófnőt s tudósítja a felől, hogy ön beszélni akar vele.
Még reggelre vissza is kell jönni.
Boros uram semmi ellenvetést sem tett, s a levelet beletette a süvegébe.
Onnan legkevésbbé veszhet el, mert ő süvegét nem szokta megemelni soha a
szabad ég alatt.
Krénfy azután egy bőhasú pálinkás üveget vett elő üveges szekrényéből s
kérdezé Boros uramtól, hogy nem akar-e egyet inni az útra?
Boros uram először hozzá nyúlt; hanem azután jutott eszébe «valami» s
csak megtörülte tőle a száját.
– Köszönöm. Majd inkább iszom egy garas árát Tarnóczon a zsidónál.
Tudja: a kocsmában jobban esik.
«Valami» jutott eszébe, a mi nem engedte jó kedvvel nyúlni olyan
italhoz, a mit Krénfy úr töltöget a más poharába.
– De csak siessen hát és jól vigyázzon mindenre.
Boros hunyorított a szemével, mint a ki jól érti a másikat. A kapuban
rágyujtott a pipájára, a puskát hátára vetette, s neki indult az
alkonyati útnak.