Illés gróf másnap még egyszer elment Fenyéryhez. Most már nem mondta
azt, hogy tudni sem akar a perről, most érdekelte azt minden
részleteiben megismerni. Nem tartá reménytelennek, hogy ő is találjon
valami mentő körülményt Cynthia számára, hogy tán valami új világot
fedezhet fel, a mi Fenyéry figyelmét elkerülte.
Meg volt lepetve a mély lélektani igazságok által, mikkel az ügyvéd a
vádlók minden terhelő szavát megczáfolni igyekezett. De utoljára is ezek
még nem tények. Hihetetlenné teszik a bűnt, de nem törlik el; védik az
áldozatot a törvény pallosától, de nem mutatják meg, hogy hova csapjon
le hát?
– Az is be fog következni, mondá Fenyéry, miután az iratokat végig
nézette a gróffal. Én csak egy embert találok e gyilkosságban bűnösnek,
és azt nem bocsátom ki kezemből, bár mint tegyem szerét, az el fog
bukni, az meg fog lakolni.
– És ki az?
– Az Krénfy.
– Hogyan? maga a vádló?
– Okaim vannak hinni, hogy az üvegcsék tartalmát ő cserélte el, s úgy
küldte vissza a megboldogult grófnak. A körülmények összeütnek. A gróf
azért jött Brenóczra, hogy őt egy rég óhajtott szerzeményétől
megfoszsza. – Azon esti beszélgetéskor Krénfy nemcsak ellent nem mondott
a grófnak, de szokatlanul alázatos volt iránta, s minden kivánatát
ráhagyta, csupán azt kérte, hogy törvényes lépéseket ne tegyen a gróf.
Tudta jól, hogy a gróf mily képzelődő, s számtalan esetet ismerhetett, a
midőn a cholerint puszta megijedésre megkapják nagyon fogékony idegzetű
emberek, erre bizton számíthatott. Gondolhatta, hogy ekkor a gróf
szokott gyógyszereit okvetlenül beveszi, s minthogy azok még erősebb
jelenségeit fogják előidézni a betegségnek, az adagokat ismételni fogja,
míg azok bevégzik munkájokat. Ez mind így történt, most ha egyéb
szándéka nem lett volna, mint a grófot megölni, engedhette, hogy azt
eltemessék békével, halálát a megfoghatatlan járványnak számították
volna be, s senki sem tudakozódott volna a síroktól többet. De egy másik
gondolatja is volt neki. Ő engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetik a
grófnő iránt. Cynthia grófnő mindent elmondott nekem. Én ügyvédje
vagyok, védelmezője, előttem föl kellett tárnia minden titkát. Ez a
férfi ő belé őrülten szerelmes. Még most is az, különben nem bánnék ily
irtózatosan vele. A grófnő egy izben kegyetlenül bánt ez emberrel,
engedte őt a legőrültebb remény tetőpontjáig hevülni, s akkor egyszerre
eltünt előle. Ezt soha sem fogja az neki megbocsátani. Ő nem a grófnőbe,
nem a fényes összeköttetésbe szerelmes, egyedül a bűbájos hölgyért
őrjöng. Cynthiának csak egy szavába kerül, hogy ő elárulja magát. De
nekem ennél még több kell, én a tényt, a fényes világos tényt akarom
bemutatni a világ előtt, úgy, a hogy én azt magam előtt látom, a hogy
pillanatról pillanatra le tudnám rajzolni a jelenetet, a tanúk
összesúgásait, a bizonyságtevő eszközöket és megesküdném rá, hogy így
történt az, nem másképen. Hanem erre csak egy mód van. Szétválasztani a
tanúkat és a vádlót, meggátolni az érintkezést közöttük, ellentmondásba
hozni őket egymással. Itt a nehézség. Ha nyiltan lépek föl, óvatosak
lesznek és elkészülnek előre. Hatósági erőt nem hívhatok föl ellenük,
mert Krénfy gazdag és tekintélyes birtokos, a kit a törvény kímélni
tartozik. De azért mégis fején tartom a kezemet és fogadom önnek, hogy
nem veszem el azt addig, a míg e fej a kezemben nem marad.
Illés meghatva hallgatá az ügyvéd szavait s arczának viaszába új
incarnat kezdett vegyülni.
A két hölgy kinn ült az alatt a nyári lak félig üveggel borított
előtermében. A déli nap szépen sütött, erdő, mező még egyszer álmodozni
kezdett a muló nyárról, a nyiló virágokról, eper illatáról, bohó
ibolyák, szamóczák meg hagyták magukat csalni, s másodszor kezdtek
virágozni, pedig a fehér ökörnyál selyme szállong már a levegőben,
mintha valami rokonszenvű tündér eregetné orsójáról e szálakat, honnan
jönnek, miből lesznek? másik tündér összeszedi e szálakat, szövi, fonja
szemfedőnek a szép természet számára, napsugáros osztovátán. Olyan
szomorú mindenki, a ki azt látja!
Őszi virág hasadása, őszi napnak ragyogása, elkésett bimbó a fákon,
társaitól elmaradt vándor madárka, oly jól illenek a szívhez, a kinek
most öröme van, de már tudja, sejti, érzi, hogy az csak egy perczig
tartó, hogy azután már a tél jön, az el nem kerülhető tél és mindennek
vége, hamva, a mi most úgy mosolyog.
Cynthiának régóta volt oly öröme mint most. Bátyja őt védelmezni jött.
Ez mondhatatlan békét hozott szivére.
Midőn a hideg férfinak választania kellett a gyűlölet és a szeretet
között, nem birta tovább megtagadni szivét. Ez vigasztaló tudat volt. E
vád, e gonosz per kimenetele csak mint egy sötét végpont látszott
előtte, mely néha fenyegető óriás alakká szörnyed föl, majd végtelen
kinzó távolba tünik el. És a mi túl van rajta, az ott a tél, a hideg,
vigasztalan tél, egyetlen sugára nélkül a meleg reménynek, egyetlen
gondolat nélkül, mely vigasztalást ad.
Miért is védik az ő életét oly nagyon? Mit adhat az élet ő neki ezentúl?
Mi van ott a távolban? A hét napjai sorban, csak annyiban különbözők
egymástól, hogy az egyiket így hívják, a másikat amúgy. A mi más embert
érdekel, az ő rá nézve mind nem létez. A szív verése csak arra való,
hogy az időt perczekre oszsza, ezt egy jó óra is megteszi; van-e valami
még, a mi azt sebesebb lüktetésre kényszerítse?
Talán egyetlen boldogságérzet nála még a napsugár melege, mely halvány
arczára süt, ezt is csak az emberi test növényéletének csodálatos
organismusa érzi, az hat öntudatlanul a rab lélekre vissza…
… Az udvaron férfi léptek hangzanak végig, s a nyitott verandában, a
Cynthia arczára sütő napsugár előtt egy alak jelen meg, – egy férfi, –
egy álomrém…
A két hölgy ijedten tekint reá, a hang elhal ajkaikon, szemeik, mint az
álomjáróké, merednek reá és visszarettenve hanyatlik hátra mind a kettő.
Valami rémalak ez talán?
Nem: egy deli szép ifju férfi, kinek gyönyörű arczvonásihoz oly rosszul
illik a bánatos szomorúság. Fedetlen feje Antinousénál tökéletesebb, a
nagy szenvedély, nagy szenvedés csak meglátszani tud, de nem rontani
szép arczán.
Levette kalapját és odalépett a két hölgyhöz, a kik nem merték neki azt
mondani: hozott Isten. Megfogta az egyik kezét, és azután a másikét,
ajkaihoz emelte mind a kettőt egymás után.
És azután szemeit mondhatatlan fájdalommal függeszté az egyik hölgy
arczára, – és az Cynthia volt, és azután bánatosan nézett a másikra.
Szemeinek bánata könyeket csalt Irén szemeibe és szemeinek bűbája
reszketni kényszeríté Cynthiát és önmagából kikelni, mint mindig, a
midőn e szemek szemeibe néztek.
Azután ott összeroskadt előttük a férfi, mint a halál sebét hazavivő
vad, s a két hölgy kezeit összefonva arcza előtt, reá borult és sírt.
– Mennyit,… mennyit vétettem ellenetek…
– Róbert! szól elfojtott, erőszakosan letört sikoltással Irén, a
jövevény nyakába borulva, mintha el akarná őt testével takarni emberek
szemei elől.
– Róbert! susogja, alig merve hangot adni Cynthia, s félve huzódik el
tőle, mintha rettegne elhinni, hogy őt maga előtt látja.
Az ifju most felnéz reá, s szemeinek bátor tekintetével kényszeríti a
hölgyet, hogy szünjék meg remegni és nézzen reá.
– Hívtál. Én megjöttem. Jókor érkeztem meg?
«Oh, nem jókor!» szerette volna neki mondani mind a kettő, «a
leggonoszabb pillanatban vagy itt», és egyik sem mert hozzá hangosan
beszélni, hiszen Illés itt van a mellékszobában, csak két ajtó választja
el őket egymástól.
Milyen keveset tud az ember beszélni akkor, mikor legtöbb mondanivalója
van! Milyen furcsa szindarabok jönnének akkor létre, ha a költők úgy
akarnák fölléptetni az embereket, a hogy vannak: ott, a hol legszomorúbb
a tragédia, csak nézne egyik ember a másik szemébe, csak elfordulna
egymástól, a nélkül, hogy egy jóravaló szót el tudna mondani, a nélkül,
hogy egy plasticai mozdulatot tudna tenni.
Hanem ha azt a némaságot, azt az elsápadást tudná kifejezni valaki, az
volna ám a művész, s ha azt le tudná irni valaki, a mi azon belül van,
az volna ám a költő.
Egy fiatal ember, a ki könnyelmű gondatlansággal, a mi bűnnek alig volt
tán nagyobb, mint egy nyíló virág leszakítása, szerencsétlenné tette
magát és azt a két lényt, a kit egyedül szeretett a világon: testvérét
és kedvesét, – és most visszajött messze, messze földről, hogy igazságot
szolgáltasson nekik, valahogy, akárhogy; hogy bebizonyítsa előttük,
mennyire szerette őket mégis? ha máskép nem, úgy, hogy megölje magát
előttük, a mi azután megint milyen szép vigasztalás lenne azokra nézve;
mit mondhatna azon pillanatban nekik, midőn őket együtt találja? midőn
látja kedvesét maga előtt, oly halaványan, és minden csepp vér szivében
azt dobogja, hogy ez arczról ő lopta el a rózsákat.
Irénnek legtöbb esze van mindnyájok között. Ő nyeri vissza gondolatait
legelébb.
– Róbert, ne térdelj itt. Kelj föl és jer szobánkba. Pihenj meg.
– Majd Tarnóczon, felelt fonákul az ifju.
Irén átérté ez önvádló feleletet, s biztatólag mondá testvérének:
– Ne gondolj arra most, Róbert. Engem megáldott az Isten. Derék, jó
férjem van. Boldogságban, bőségben élünk.
– Oh, azt is tudom. Mindent kikérdeztem már. Férjed derék ember. Téged
szeret, Cynthiát védi; egyetlen ember, a ki előtt elpirulok, a ki előtt
reszketek. Lesznek majd mások, a kik előttem fognak reszketni… Itthon
van-e Fenyéry?
– Mit akarsz? kérdezé Irén, rettentő erőszakkal kényszerítve arczát,
hogy az iszonyatot, mit szive érez, el ne árulja. Férjem most nem
szólhat veled, majd később, egy óra mulva. Jer addig mi hozzánk, beszéld
el nekünk, mint érkeztél haza? Annyi minden mondanivalónk lehet nekünk
is, neked is. Hagyd férjemet dolgozni most.
A kedves hölgy olyan nyájasan kérte, hogy a jövevény semmit sem
gyaníthatott e kérelem alatt mást, mint szives testvéri enyelgést.
– De, kedvesem, a miért én jöttem, annál sürgősebb dolog sem rám, sem
rád, sem rá nézve nincs (e szónál Cynthiára nézett). Nyolcz napja nem
alszom, éjjel, nappal úton vagyok. Ezt nem azért tettem, hogy itt
előttetek sírjak.
Azzal belépett az előterembe, kezét elvonva testvére kezéből, s az onnan
nyíló ajtók közől kiválasztva azt, mely fölé nagy betűkkel volt az
«iroda» szó jegyezve, egyenesen annak indult.
Cynthia e perczig meg nem mozdult helyéből, hanem a mint Róbertet e
végzetes küszöbhöz látta közelítni, mint a ki egyszerre fölébred,
felszökött ültéből s Róbert elé rohanva, átkarolta azt és
visszaerőszakolta onnan, mi alatt szemei oly vadul forogtak, hogy az
ifju megrettent tőlök.
A leány azon állapotban volt, a midőn egy sikoltás, egy őrült
mentségkiáltás úgy megkönnyítené a szivet, de annak nem szabad
hallatszani, mert akkor el vannak árulva.
– Mi ez? Miért akartok gátolni, hogy ide bemenjek?
– Szerencsétlen, suttogá Cynthia a kétségbeesés félig zokogó, félig
lihegő hangján, – bátyám van odabenn, Illés…
Róbert elmosolyodott, aztán lebontá Cynthia karját nyakáról, s szomorú
nyugalommal mondá a két hölgynek:
– Bohó gyermekek, ti. Ezt most a legkisebb baj, a mi rám nézve létez.
Azzal odalépett az ajtóhoz, s bekoczogtatott rajta.
Két hang kiálta belülről egyszerre:
– Szabad…
És azzal felnyílt az ajtó.
Valaki nyitotta belülről, ugyanakkor, a midőn Róbert kivülről fordítá el
a kilincset.
Az Illés gróf volt.
Az ajtónyílásnál egyszerre szemközt találkoztak mind a ketten.
Cynthia, mint egy élettelen szobor állt mögöttük, Irén vállán tartva
kezét, nagy szemei egészen kerekre felnyílva világítának e jelenetre,
mint a bűvlámpa fénylencséje a falon támadó képre, mely ön-ábravilágából
lépett elő. Azt sem tudta már: egyéb-e ez, mint egy jelenet a
bűvlámpából, egy álomkép, egy hallucinatio?… Csak egy mécs elfuvása, egy
fölébresztő szó, és – nincs ott semmi…
– Ah, mi ismét találkozunk! monda Illés gróf, a mint meglátta Tarnóczyt,
s cordialiter nyujtá eléje kezét.
– Hamarább, mint reméltük, viszonza Tarnóczy és elfogadta az eléje
nyujtott kezet és nyájasan, bizalmasan megrázták egymás kezét mint két
jó ismerős, a kiknél elvégzett dolog, hogy mikor egymást meglátták,
örüljenek.
Cynthia bámulva néze rájok. Ez nem lehet alakoskodás, ez nem lehet
összebeszélés, nem egyetértés mások csalására. Oly véletlenül
találkoztak, hogy egymás rögtöni láttára lehetetlen volt igazi
érzelmeiket bár csak egy pillanatra is el nem árulniok. Évek óta
keresték egymást halálra és most, midőn a véletlen összehozza őket,
mosolyognak és kezet nyujtanak egymásnak…
Az ajtó becsukódott a két férfi mögött, s az egész talányos jelenet
eltünt, mint az álom, mint a képzelet, mint a bűvlámpa ködképe.
De Cynthia még azután is ott maradt állva, és nézett maga elé, és
képzelte látni az eltünt alakokat, iparkodott megérteni őket és arcza
olyan volt, mint a márvány.
Irén megdöbbent, a mint reá tekinte.
– Cynthia! Cynthia! suttogá és odavonta magához és megcsókolá hideg
arczát.
A leány ekkor rettent föl. Körültekinte szótlanul. Kezével, mozgó
ujjaival ábrándosan ellejtett homloka előtt. Még egy párszor ismételte
ezt a sejtelmes mozdulatot kezével és azután hosszút és nagyot
sóhajtott…
Csak akkor tért egészen magához.
De ettől a pillanattól kezdve el látszott veszteni valamit lelkéből, a
mi azontúl mindig távolabb, távolabb tünt el tőle…
Irén sietett őt kivinni a kertbe; a virágok legjobb védelmezők a lélek
zűrzavara ellen, hisz az ő beszédök ép oly titokteljes, miként a
lelkeké.
Mintegy félóra mulva a verandából a három férfit látták magok felé
közelíteni. Illés gróf kezét Róbert karjába akasztva biczegett előre.
Fenyéry hátuk mögött jött.
A két hölgy csak Fenyéry arczát nézte. Ez a másik kettő nem birt
hitellel előttök. Azonban Fenyéry arczán sem volt semmi megdöbbentő,
semmi baljóslat. Ellenkezőleg, valami félreismerhetetlen elégültség
árulá el magát vonásaiban.
Illés gróf udvariasan lépett a hölgyek elé, s valami kevés hajlamot
mutatott az enyelgésre is.
– Tisztelt úrnőim, itt hozom önöknek a tékozló fiut, fogadják szivesen.
Ezt a másik kedves emberöket magammal viszem, a kibe, köztünk mondva,
hogy ő meg ne hallja, nemcsak önök ketten, de én magam is szerelmes
vagyok, daczára annak, hogy tegnap egy egészséges pofont tartott
számomra készen letéteményképen. Azonban itt hagyom helyette ezt az
elveszett Józsefet, a ki önöket az ideig mulattatni fogja. Cynthia
grófnő, önt fölmentem minden aggodalom alól, mi Tarnóczyval régebben
találkoztunk már, s elvégeztük a mi ránk tartozó ügyeket; most pedig az
önökre tartozókban járunk…
– Ne beszéljen ki mindent, figyelmezteté Fenyéry a háta mögül.
Illés gróf szájára ütött.
– No, lássák, tisztelt hölgyeim, én udvarias akartam lenni, hogy néhány
titkot elmondjak, a mi bennünket érdekel, de Fenyéry úr megtiltja.
Fenyéry úr pedig most mindnyájunknak parancsol. Tehát még egyszer
bocsánat velünk, áldás önökkel.
Illés és Fenyéry a gróf előrobogó hintajához siettek; Róbert mintegy
önkénytelen odáig akarta őket kisérni, hanem Irén karjába fűzte karját
és ott marasztá nálok.
Illés elérté ezt, s gyöngéden intve kalapjával, monda Irénnek:
– Önre bizom az őrködést Róbert felett, tisztelt úrnő. Ne féljen ön, nem
fog utánam jönni, itt marad önöknél, ha kiverik, sem megy innen tova.
Azzal felült a kocsiba, s még onnan is üdvözlé a nőket, kik méla
bámulattal néztek utána.
Cynthia ismét azt a mozdulatot tevé kezével homloka előtt, mint a ki
felhőket űz lelke elől.