Krénfy úr négylovas hintóban vágtatott Brenóczfalva felé. A székvárosból
jött; mellette ült többször említett ügyvédje, kinek nagy felakadása
volt a miatt, hogy a lábait nem tudta hova kinyujtani, mert Krénfy úr
egy hosszú ládát tétetett be a kocsiba a lábaikhoz; félt, hogy onnan
kivülről ellopják, mely miatt az ügyvéd kénytelen volt térdeit az álláig
felhúzni.
A kocsis mellett a bakon ült az ispán, a kinek jó volt ott is.
Csendes őszi eső esett, nem is volt már egészen világos az idő, az út
melletti tárgyak elmosódtak a ködös homályban, alig lehetett már
kivenni, ember volt-e, vagy micsoda, a ki az útfélen elmaradt itt-amott?
Az út egy kanyarulatánál, mely hirtelen befordít a Brenóczvárt rejtő
sziklák közé, egy paraszt szekér jött Krénfy hintajával szembe, melyen
magános utazó ült, bő spanyol köpenybe burkolva; kalapjának karimája
lefelé volt hajtva, hogy a víz körül lecsoroghasson róla s ez takarva
tartá arcza felső részét, csak a sötét kerek szakáll, a telt ajkak,
finom szabású orr látszottak ki alóla s egy pillanatra a sötét, villogó
szemek; a mely pillanat elég volt Krénfy úr ereiben megfagyasztani a
vért és arczát rángatózásba hozni.
Mintha pisztolylyal czéloztak volna felé, oly ijedten kapta hátra fejét
hintója vánkosaiba s önkénytelen kapott a mellette ülő kezéhez, a ki
hirtelen azt gondolta, hogy ég valami a hintóban s ki akart ugrani
belőle.
– Csitt, csendesen. Nem látta ön ezt az embert? suttogá fülébe, az első
ijedtség rejthetlen hevével.
– Igen, de hát mi baja van önnek azzal az emberrel?
Krénfy csak akkor gondolta meg, hogy erre felelni is kell. Nagyon rossz
volt ijedtségét így elárulnia.
– Én nem tudom, de ennek az embernek valami gyanús kinézése van. Olyan
rabló kinézése; Boros, nem látta azt az embert?
Az ispán hátrahajolt és ismételteté a kérdést.
– Látta ezt az embert, a ki itt mellettünk elment?
– Nem igen néztem én meg.
– Nem látta azt a kétcsövű puskát mellette, mi?
Boros nem látott semmit.
– Nem vette észre, hogy a mint rám nézett, egyszerre a puskájához
kapott?
Boros azt sem látta.
– Nem látta ezt az embert már valahol? Nem emlékezik rá?
Boros megerősíté a pipát szárában, s vállat vont.
– Valami tollszedő zsidó lehet.
Krénfy köpenyébe burkolta magát; úgy érzé, hogy minden tagja reszket.
Minden perczben kihajolt a kocsist sürgetni, hogy siessen.
Félórával hamarább értek Brenóczra, mint rendes járás mellett lehetett;
a lovak fülig sárosak voltak, a kocsis szidta a gazdájukat, a ki
megérdemlené, hogy maga is igás ló legyen valaha!
Krénfy alig szökött ki a kocsiból, legelső szava az volt szembejövő
pitvarnokához:
– Nem keresett senki?
Az elszámlált neki egy csomó mindenféle embert, napszámost,
bőrkereskedőt, hajtsárt és jobbágyot, a ki eszébe jutott.
Krénfy türelmetlenül sarkalá:
– … Egy férfi, magas termetű, fekete kerek szakállal, ilyen meg ilyen
köpenyegben?…
Az inas nem tudott róla semmit.
A hajdúk, cselédek közül sem látta senki. Egy sem találkozott vele.
Krénfy utasítá az ügyvédet, hogy menjen fel a kastélyba és csináljon, a
mit akar.
Maga újra lesietett az udvarba, s előkiáltva a kocsist, ki a fáradt
lovakat vezetgeté, megparancsolá neki, hogy fogjon be rögtön a könnyű
szekérbe három lovat.
A kocsis duzzogott és szidta magában minden szidhatóját, a ki ilyen
útból még csak meg sem hagyja pihenni az állatot, bár kidülne mind a
három még az úton, törnék össze a kocsi benneülőjével együtt.
Krénfy most nem ügyelt rá, hanem felszólítá az ispánt, hogy jőjjön vele,
hozza el mind a két puskát.
– Rossz idő lesz most «kacsázni»; szólt boszus tréfával az ispán.
– Töltse a puskákat golyókra. Kettőt tegyen minden csőbe, sürgeté őt
Krénfy s maga megvizsgálta, ha rajta van-e a gyutacs mindenik
csappantyun?
Azzal felült a szekérre az ispánnal együtt, s parancsolá a kocsisnak,
hogy hajtson.
– Hová a pokolba? kérdezé a kocsis illedelmesen.
– Úgy? ezt elfeledte megmondani. Tarnóczra s onnan meg tovább, még az
éjjel.
A kocsis fejébe nyomta süvegét s elkezdett hajtani kifelé a rázós,
döczögős úton, hogy a szekér majd kihányta a benneülőket s a sár
elől-hátul fecskendett reájok. Azt szokták mondani: «úgy mennek, mint a
kiket veszteni visznek».
Egészen elsötétült, mire Tarnóczra érkeztek. Krénfy egész odáig ki nem
merte bocsátani térdei közől a kétcsövű puskát s hüvelykét folyvást
sárkányán tartotta.
Boros egy párszor meg is kérdezte tőle, hogy farkasoktól fél-e, vagy mi?
A tarnóczi kastély most nagyszerű sajtkészítő gyárrá volt alakítva;
gazdag birkás birta haszonbérben.
Krénfy megállítá szekerét a kapu előtt és leszállt. Borosnak utána
kellett menni, hogy a kutyák le ne húzzák az udvaron, s a két puskát is
magával vinni, nehogy valaki gonoszságból a töltést kiszedje belőlök,
vagy földet tömjön a csőbe.
A pitvarban hagyva Borost, maga benyitott a sajtoshoz, s előidézve azt
savók és turók edényei közől, minden hosszas köszöntgetés nélkül kérdezé
tőle:
– Nem volt-e itt ma egy fiatal, barna szakállú, úri képű férfi, néhány
órával ezelőtt?
A sajtos gondolkozott rajta, turóba markolt kezeszárával félretörölve
haját homlokáról, mintha napjában igen-igen sok olyan úri képű, fekete
szakállú ember fordulna meg nála; de csak arra az eredményre jutott,
hogy biz ő nála sem ma, sem tegnap, sem ez életben soha hasonló fiatal
ember nem jelentkezett.
Krénfy megfordult és sietett kifelé, meg sem pihent tovább, pedig a
sajtos akart neki adni egy egész gomolya turót, ha ott marad.
Újra felült a szekérbe, mellette a két puska, meg az ispán.
Késő este volt már, a Tarnóczy-utcza csöndes volt, nem járt rajta senki.
Csak egy parasztház konyhaajtajából nézett ki a gazdasszony, valamit
öntött ki épen az udvarra, ott még egyszer megállíttatá szekerét Krénfy.
– Te asszony, jer ide.
A jámbor szót fogadott.
– Nem láttál alkonyat tájon ezen az úton menni egy szekeret, melyen egy
köpönyeges úr ült, szép fekete szakállú?
– Oh dehogy nem, viszonza az asszony. De láttam ám, szép, gyönyörű
fiatal úr volt; meg is szólított a nevemen. Nem tudom, honnan ismer? én
nem emlékezem, hogy láttam volna.
– Úgy? neveden szólított és kérdezősködött, ugy-e bár? Mit kérdezett?
– Azt kérdezte, hogy ki lakik most ebben a kastélyban? és hogy hová
távozott a régi birtokosné, a jó kisasszony?
– Úgy, a jó kisasszony? Ti most is jó kisasszonynak híjátok. És te
azután útba igazítottad ugy-e bár? Megmondtad, hogy hol található az új
birtokos? És ő feljegyzett mindent a tárczájába, és azt mondta, hogy
vissza fog még jönni, nemde?
A némber megijedt e vallató kérdésektől s azt felelte rá, hogy ő nem
mondott neki semmit, mert ő nem is tud semmit.
Krénfy dörmögve mondá magában:
– Most már nem felel a gaz boszorka; észrevette, hogy kivel beszél,
pedig bizonyosan tudom, hogy mindent elmondott neki, mert még most is
emlegetik ezek a czudarok a volt kisasszonyukat. – Hajts Kallósfalvára.
A kocsis mérgesen a lovak közé vágott s vitte őket hegyen-völgyön
keresztül, sehol kereket nem kötött, nem bánta, ha mind szörnyet halnak
is; úgy mentek, mint a kiket veszteni visznek.
Boros uram azt a megjegyzést tette az úton, hogy Krénfyt aligha a hideg
nem leli.
Szuroksötét éjszaka volt, mire a kallósfalvi salva guardia kapuja elé
megérkeztek; a nagy fekete kémény most is okádta a szikráktól világított
füstöt, a szűk ablakon a fűtött katlanok izzó világa piroslott elé.
A bennlakók nem ismerték meg Krénfy szavát, midőn bebocsáttatásért
zörgetett, anyira el volt az változva, Borosnak kellett szólni, hogy
kinyissák a kaput.
Krénfy úgy tántorgott fel a lépcsőkön s lázasan botlott be Lenzné
szobájába ki lámpa mellett az ágyban számadásait vizsgálta. A hárpia meg
akart ijedni ez éji látogatásra, melyben szemérmetessége volt megsértve,
de Krénfy dúlt arczának állapotja hallgatásra inté; reszketve, lihegve
lépett oda hozzá a férfi s a félelem hangján suttogá fülébe: «Tarnóczy
itt van».