… A borzasztó vád beszárnyalta már az egész vidéket; a tény a
törvényszék előtt állt, a szerencsétlen leány el volt itélve, mielőtt
itéletet kapott volna.
Talán senki sem is védelmezte őt, mint egyedül az, kit a biróság
hivatalos védőjeül nevezett ki: Fenyéry.
De annál erősebben védelmezte az. Ha olvasták a birák védiratait, mikben
a boldogtalan hölgy sorsát, lelkületét lerajzolá, könyeztek rajta s a
szív megrontá nálok az ész járását. Ennek lehete köszönni, hogy a grófnő
szabadon hagyatott a vizsgálat ideje alatt, Fenyéry személyes kezessége
mellett.
Cynthia ott lakott ezalatt Fenyéryéknél, a jó, a kedves Irén lakában.
Ennek köszönheté egyedül, hogy ama borzasztó napokban meg nem
tébolyodott.
Iréne rokonai eleget elszörnyűködtek a balga nő ez oktalan
önfeláldozásán, Dobokyné majd mindennap írt neki levelet (mert
személyesen egy városért oda nem ment volna hozzá), «hogy mit gondol? az
ég szerelmeért! egy ily bűnnel vádolt nőt pártfogása alá venni, vele
barátkozni, egy házban lakni. Örökre elidegenít mindenkit magától? Mit
gondol? hátha azt a nőt valaha lefejezik, micsoda iszonyú emlékezet lesz
az reá nézve, milyen szégyen a házára! Még majd ő is bele talál
keveredni valamibe. Minek engedi, hogy a férje kezességet vállaljon
érette, hátha az a személy majd egyszer megszökik s helyette Fenyéryt
fogják bezárni. Még azt is jobban tenné Fenyéry, ha felhagyna az egész
védelemmel, mert ez a per őt nagyon rossz hírbe fogja hozni. A
legnagyobb pártfogói már is elhidegültek iránta. A minap kérdezősködött
ő az alispántól a grófnő ügye felől, mert hiszen ő sem bánná, ha az
életét meghagynák a nyomorultnak, s az alispán egész szigorúsággal azt
felelte: «hogy valaki vétkes, az bizonyos és hogy a ki vétkesnek fog
találtatni, az meghal, ez is bizonyos». Ezek voltak saját szavai. Tehát
iparkodjék Irén menekülni valahogy e kellemetlen helyzetből, mert az
mégis irtózatos volna, ha egyenesen az ő házából vinnék a grófnőt a
siralomházba.»
Irén e leveleket rendesen a tűzbe hányta s nem szólt felőlök senkinek, s
nem felelt rájok semmit.
– Én nem hiszem, mondá magában, ha az egész világ hiszi is.
Sokszor szemközt ült Cynthiával; némán, hosszasan elnézett annak
szemeibe, e tiszta, őszinte lélek világaiba. Cynthia elérté, hogy mit
néz azokban? s azután megragadá védnője kis kezét s szivéhez szorítva,
mondá neki:
– Ugy-e nincs ott, a mit mondanak rám?
És Irén – nem irtózott megcsókolni e homlokot – semmi bűnt sem látott
azon.
Egy napon szokatlanul felindulva jött haza Fenyéry a törvényszékből.
Együtt találta, mint mindig, nejét és a grófnőt.
Irént megcsókolá, a grófnővel kezet szorított. Mindketten észrevették,
hogy nyugalmából ki van véve. Maradás nélkül járt fel s alá a szobában.
Végre oda hajolt a két hölgyhöz és sugárzó arczczal suttogja:
– Nyomon vagyok.
Mind a négy szem egyszerre felgyúltan tekinte rá.
– Látom a gyilkost; de még nem foghatom meg. Eljön az ideje.
Azután megint elkezdett fel s alá járni izgatottan, feszült várakozásban
hagyva a hölgyeket.
Egyszerre Irén iróasztaláról papirt és tollat vett fel s oda helyezé
azokat Cynthia elé.
– Irja a grófnő, a mit tollába mondok.
Cynthia szótlanul engedelmeskedett. Fenyéry ezt iratta vele:
«Uram, ön jól tudja, hogy én nem vagyok bűnös, de a látszat annyira
ellenem van, hogy bizonyosan el kell vesznem…»
Cynthia kétkedve nézett fel rá e szavaknál, mintha kérdené, hogy való-e
ez?
– Csak írja le kegyed és folytassa:
«Nyujtson ön módot a megszabadulásra és kivánjon tőlem bármit, rabja
leszek.»
Cynthia leírta azt is, Fenyéry átvevé az iratot, összehajtá levélformába
s keblébe dugta.
– Kinek szól az? kérdé Cynthia.
– Azt majd megtudja kegyed később.
Most egy cseléd lépett be az ajtón s jelenté, hogy egy úr akar szólni
erőnek erejével Fenyéryvel.
– Mondtam, hogy nem vagyok senkinek itthon, szólt boszusan az ügyvéd.
– Megértettem uram, szólt a cseléd sarkában jövő idegen, de nem fogadtam
szót.
Ezzel beerőszakolta magát a szobába s békével üdvözlé a hölgyeket, kik
mindketten visszarettenni látszottak tőle.
Fenyéry eléje állt s szigorú hangon mondá neki:
– Ez nőm hálószobája, uram!
– Nem soká maradok, szólt az idegen; úgy hiszem ugyan, hogy itt midenki
tudja nevemet. De mégis lehet, hogy arczom elváltozott egy idő óta,
azért be kell magamat mutatnom: én Brenóczy Illés vagyok, gróf vagy
micsoda.
Fenyéry reszketett a dühtől; sohasem látták őt ily ingerültnek, melle
zihált és szemei haragtól égtek. Alig birta kimondani, a mit akart, oly
egyszerre tódultak a leggonoszabb szavak ajkára.
– Uram. Én nem tudok az ön idejövetelének nevet adni. Én megmondtam
önnek ezelőtt egy órával a véleményemet, s úgy hiszem elég érthetően.
– Valóban érthető volt, szólt Illés gróf, s egy széket húzott maga alá
és leült rá.
– Gróf úr, ha ön csak azért jött ide, hogy rút magaviseletének újabb
bizonyságait adja, akkor mondom önnek, hogy gonosz helyre jött; ön
engemet rútul megsértett ma és azt soha meg nem bocsátom magamnak, hogy
önt rögtön le nem ütöttem a földre, s ha csak ezt akarja ismételni itt,
bekövetkezik, a mit mondtam. Én ismerem önt, mint hires veszekedőt, de
nálam czélt nem ér; mert én nem lövök; megfogadtam egyszer, hogy
pisztolyt nem veszek kezembe, midőn ellenfelemet szerencsétlen voltam
nyomorékká lőni; hanem a karddal még szabad vagyok, s ha szembe áll ön
velem, megcsúfolom, hogy önmagára nem ismer.
Cynthia ijedten rohant oda Fenyéryhez s kezét megfogva, némán látszott
könyörögni, hogy ne szóljon így előtte; hisz ez mégis testvére.
– Csak hagyja az ügyvéd urat beszélni, Cynthia, szólt Illés, legkisebb
megindulás nélkül. Neki okai vannak rám haragudni, és én azokat
elismerem. Mondja el az okokat, tisztelt ügyvéd úr, különben magam
mondom el; pedig én nekem nincs olyan jó előadásom, mint önnek.
Fenyéry elsötétült arczczal nézett rá s nem szólt.
– Nos uram, hát miért jöttem én ide most a székvárosba? Csak mondja
bátran, ez peres ügy, mind a kettőnket illet.
– Ez undok per miatt.
– Persze, hát nagyon természetes, a patvarba! nekem is apám volt, a kit
megöltek; hírem nélkül csak nem történhetik meg ilyen per eldöntése,
mikor azt keresik, hogy ki ölte meg?
Cynthia tántorogva ült le a székre, melyről felkelt.
– Látom már, hogy kegyed nem fogja elmondani, a mit akarok; pedig én nem
tudom olyan szépen. Tehát én megjövök, midőn már a pör javában foly, s
ingerálom magamat; – ugy-e így nevezik azt műnyelven? – No hát.
Beavatkozom és pedig azon kérelemmel, hogy a vádlott Cynthia grófnőt a
vizsgálat ideje alatt ne hagyják szabad lábon, önnek a kezességére itt
az erdei lakban; hanem szállítsák át valamelyik megyei börtönbe…
Cynthia fájdalom és ijedtség sziszszenésével szökött fel e szóra.
– Maradjon ülve, Cynthia, maradjon. Hisz ez csak beszéd. Ezen
követelésemre az ügyvéd úr vágott egy olyan mérges replicát, a milyet
még soha életemben a szemembe nem mondogattak. Igen szép replica volt,
mondhatom, egy párisi jury előtt elmondva, világhirűvé tenné az ügyvéd
urat. Hanem az hát nem tartozik ide. Én megijedtem a replicától, s
bizalmasan oda mentem az ügyvéd úrhoz és megkértem, hogy ne védelmezze
ez ügyben oly erősen testvéremet, s úgy hiszem, ajánlottam neki e kivánt
engedékenységért tán ötezer forintot. No, no; az hiba volt, elismerem,
ön majd pofon vágott érte, a mi kár lett volna; egy kis félreértés volt
az egész; azt hittem, mással beszélek. Most tehát azért jöttem ide, hogy
a mit nem akart ön megtenni pénzért, tegye meg ingyen…
Cynthia borzadva, undorodva fordítá félre arczát, Fenyéry pedig leült
neje mellé s hátat fordított a beszélőnek; csak Irénnek volt elég
nyugalma Illés gróf arczára figyelni e beszéd alatt. Ő volt mindnyájuk
között a legokosabb.
– No, no, uram, ne itéljen ön a per elején, hallgassa végig, a mit
mondok. Cynthia itt «nincs jó helyen» az ön házában. A törvényszék előtt
azt mondom: «nincs biztos helyen.» Köztünk azt mondom: «nagyon biztos
helyen van.» És ez rossz! Ez igen rossz…
Fenyéry most egyszerre figyelni kezdett rá.
A gróf sárga, viasz arczán valami borongó fájdalom látszott honolni.
Egyszerre fölkelt székéről s elfogult hangon mondá:
– Csak nem hiszi ön azt, hogy meg fogom engedni, miszerint a Brenóczy
Maróth családnak egyik tagja a vérpadon haljon meg!…
Fenyéry most már eléje állt és hallgatott nyugodtan, a gróf is komolyan,
méltóságteljesen beszélt.
– Én nem keresem, ki vétett, hogyan vétett, az nem az én dolgom. Hogy a
birák szigorúak legyenek, azt követelem; de nevemet elviszem onnan, hol
a gyalázattal fenyegetik. Én tudni sem akarok róla, mi lesz e per
eredménye, egy betüt sem akarok belőle látni. A mi az én teendőm volt,
arról már intézkedtem. Mától fogva minden nap készen vannak az
előfogatok állomásról-állomásra egy fedett hintóra egész Fiuméig; ott
egy amerikai gőzös horgonyoz, katlanát szüntelen fűtve, melynek «Ohio» a
neve. Rendeltetése minden megállapodás nélkül Amerikába sietni. Itt
vannak nálam a szükséges utilevelek és váltók százezer dollár értékig.
Ért már most engemet, uram?
Fenyéry némán inte.
– A míg ön «kezességet» vállal testvéremért, addig én nem tehetek
semmit; addig olyan lánczczal van ő ide kötve, a mit nem lehet
felnyitni. A mint ön átadja őt a hatóságnak és megszünik érte felelős
lenni, az nap megszabadul ő. A börtönőrt már megvesztegettem előre. Ez
nem volt nagy mesterség. Az ablakvasakat ki fogják fürészelni s Cynthia
negyvennyolcz óra alatt a tengeren van. A törvényszék azután végezzen, a
mit akar. – Ezt kivántam én, uram, már most kérem önt, hogy válaszoljon
komolyan.
Cynthia szívdobogva, sápadt arczczal leste Fenyéry szavait.
Az ifju ügyvéd egy perczig gondolkozni látszott, azután nyugodtan
felelt.
– Bocsásson meg, uram, hogy szándékát félreértve, azt balul magyaráztam.
Mind a ketten félreértettük egymást, hibás fogalmunk volt egymás
jelleméről; ezt igazítsuk ki és felejtsük el.
Illés és Fenyéry kezeik egymás után nyúltak.
– A mi önnek ajánlatát illeti, uram, folytatá Fenyéry, azt bizton és
bátran visszautasítom, önnek testvére ártatlan, ez hitem! a gyilkos
lakolni fog, ez Istenbeni bizalmam!
Cynthia, mint egy őrült, rohant e szóra Fenyéryhez s mielőtt ez
akadályozhatta volna, oda borult lábaihoz és megragadta kezét és hevesen
csókolá azt össze.
– Köszönöm! köszönöm! köszönöm!
Nem birt más szót rebegni; csak a hála és az öröm ez egyetlen szavát.
Illés gróf oda hajolt hozzá és segíté őt felemelni Fenyérynek, Irén
átölelte a szegény leányt és segített neki sírni és nem haragudott rá
azért, hogy Fenyéry kezét oly görcsösen szorítja egyre ajkaihoz, és nem
bir tőle megválni.
Azzal Brenóczy Maróth Illés gróf megfogta az ügyvéd másik kezét és azt
mondá neki:
– Uram, én soha ez életben meg nem csókoltam senki kezét, pedig voltam
igen kicsiny gyermek s beszéltem igen nagy urakkal; de ha ön azt
megteszi, a mit mondott, akkor én is kezet csókolok önnek…
Akkor vette kalapját, üdvözlé a házi asszonyt, bocsánatot kért és
eltávozott.