Brenóczy István gróf megtért az ő őseihez!
Mint ifju kéjvadász, kalandor, mint férfi becsvágyó és büszke,
öregségére finom udvaroncz, aggkorában kegyes pietista; most már
csendes, zártszemű ember, mint a többiek, a kik ott várnak reá a
brenóczi sírboltban, nem vitatkozva egymással az elsőbbség felett.
Egész életét távol töltötte honától: ime helyre hozza hibáját, már most
mindig itthon fog maradni. A halottak hűségesek.
Az egész környéken elterjedt a híre, hogy Brenóczon nagy temetés leend,
sokan elmennek messze földről a végtiszteletet megadni az elhunyt
főúrnak. A temetés napján egyik hintó a másikat éri a kastély udvarán,
melynek főtermében kétszáz viaszgyertya fénye között aluszik a sötét
halott; a feketén bevont falak czímerekkel ékesítve.
Krénfy elhagyta a kastélyt az egész gyászszertartás idejére, Cynthia
grófnő rendelkezheték kivánata szerint. Járhatott végig ezekben a sötét
szobákban, gyászruhája, fehér arcza nem ijeszte vissza senkit.
A temetés napján megtelt ismerősökkel, tekintélyes urakkal, delnőkkel a
kastély, eljöttek, megnézték a halottat, arczába világítottak,
mutogattak homlokára, ajkaira. Az emberek oly kiváncsiak.
Cynthiának oly kellemetlen volt ezt a sokaságot látni. Az ember úgy
szeret egyedül lenni, mikor fájdalma van. Nem tud sírni, ha bámulják.
Fáj neki, hogy mások oly hidegen tudnak arra nézni, kit ő sirat, s
kényszerítik, hogy okosan, illedelmesen viselje magát, midőn szeretne a
porba omlani és fetrengeni, mint egy féreg…
Azonban lassankint vette észre, hogy az emberek mind oly csodálatosan
néznek rá. Régi jó ismerősei csak futólagosan köszöntik és félre állnak
előle, ha valahova néz, mindenki elkapja róla tekintetét, a mit eddig rá
függesztve tartott, s jönnek-mennek hivatalos arczú emberek, a kik épen
nem is üdvözlik őt. Midőn a koporsóhoz lép, hogy atyja jéghideg kezét
megcsókolja, hogy távoznak el egyszerre mindnyájan mellőle és a
ravataltól, mintha megrettentek volna.
Mit jelent ez?
Ha valakinek gyásza van, azt vigasztalni szokták, annak mindenki kedvét
keresi, annak minden érző szív barátja, barátnéja, és ő neki nincs
senkije, a kinek e perczben vállára boruljon, a kinek kezét megszorítsa,
a kinek súgva mondhassa: «oh mi fáj itten!»
– Én oda megyek hozzá… susogá Irén férjének, ki nagyon megszánta e
szegény, szegény leányt.
Fenyéry jóváhagyólag inte s maga vezette oda nejét Cynthiához.
A mint Irén odalépett hozzá, a mint megfogta a hölgy kezét, az nem
állhatott tovább ellent mondhatlan fájdalmának, odaborult Irén nyakába
és zokogott keservesen, keservesen.
Érzé, de nem tudta megmondani: miért esik oly kínos édesen neki, hogy
egyedül e nő az, ki őt vigasztalni, pártolni jön, a ki épen legtöbb
szenvedését neki köszönheti?
Fenyéry valamit súgott neje fülébe, mire az reszkető kézzel vonta
magához Cynthiát és rebegve mondá neki:
– Jőjjön e helyről, grófnő. Kérem, jőjjön innen.
– Hiszen már temetni fogják; suttogá Cynthia.
– Ne legyen itt a temetésen. Távozzék azalatt innen. Jőjjön mi hozzánk,
férjem lakába, míg az elmúlik.
– Köszönöm. Én itt akarok lenni. Lemegyek egész a sírboltig. Én szeretek
a halottakkal lenni.
Cynthia azt hitte, hogy Irén őt gyöngének tartja s ezt nem akarta
bevallani. Most is erősnek akart látszani. Maga inte a halottőröknek,
hogy emeljék fel a koporsófedelet s szegezzék rá a ravatalra.
Csodálkozva látta, hogy azok nem teljesítik parancsát.
Hanem a helyett egyike azon uraknak, kik oly hivatalos arczczal
jártak-keltek ottan, s kik közől Cynthia egyet sem ismert, előlépett,
hátradugva mindkét kezét s igen száraz hangon mondá:
– Megbocsát a grófnő, de a temetés még nem mehet végbe.
Fenyéry a felszólalóban Krénfy pesti ügyvédét ismeré fel, kivel már
Kallósfalván találkozánk egyszer.
Cynthia bámulva kérdezé, hogy miért nem?
Az ügyvéd felelni készült, hanem Irén megelőzte szavát s hevesen kérte
Cynthiát:
– Kérem önt az Istenre, jőjjön innen, jőjjön el velem, hagyja el e
kastélyt és ne maradjon itt tovább.
– De miért? Én Istenem! Mi történhetett itt? Miért néznek rám oly
csodálatosan? Miért akarnak önök eltávolítani?
– Ne kérdezzen, – ne kérdezzen semmit, Cynthia; vonszolá őt mindig
szorongóbb hangon Fenyéryné, míg férje is odalépett s az is készteté,
hogy hagyja el a kastélyt mindenesetre a temetés végeztéig, mert azt
olyan ténynek kell megelőznie, a mit nőnek nem jó megtudni.
Valóban a nők mind elhagyták már a halottas termet.
– Meg kell-e hát tébolyulnom! kiálta kétségbeesetten a leány. Én itt
maradok. Én meg akarom tudni, mi történik itt?
– Én nem fogom azt megmondani.
Cynthia bámulva tekinte majd Fenyéry, majd Irén arczába. Ismeretlen irás
volt azoknak vonásaiban, melyet nem tudott olvasni, csak elijedni tőle.
A hosszú ügyvéd most még közelebb lépett s azon bölcs észrevételt
bocsátá közre:
– Vajjon, ha Brenóczy Cynthia grófnő ő méltósága innen most eltávozik,
ki fog érette «jót állani?»
– Én! sietett rá felelni Fenyéry.
Cynthia meghallá e kérdést s megdöbbenve mondá:
– Én értem «jót állani?» Hogyan? Mi okból?
A hosszú ügyvéd felelethez készítette szemét, száját.
– Uram, mondá Fenyéry, ha van önnek szive, ne szóljon itt…
Szép dolog volt tőle a hosszú ember szivére hivatkozni. A szinpadi hatás
kiszámított páthoszával lépett ez a ravatal elé s hosszú száraz ujjával
a hulla szederjes arczára mutatva, mondá el kellemetlenül rezgő hangon e
szókat:
– Mivel Brenóczy Cynthia grófnő Isten és emberi törvényszék előtt
vádoltatik, hogy atyját, Brenóczy István grófot méreggel ölte meg!
A szerencsétlen leány egy félbeszakadt kiáltást hallatott, kezeivel maga
elé kapott a levegőbe s azzal lezuhant a padlóra, élettelen fejét Irén
ölébe szegve, kit estében magával ránta alá s nyitott ajkai, nyitott
szemei hang, fény nélkül maradtak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mi volt a vád?
Egy fiatal leány méreggel ölte meg az atyját.
A leány szép, mint egy angyal, magas lelki míveltségű, első rangú,
szellemdús, mindenkitől bámult, a kit az ország legderekabb ifjai
imádtak…
Gondoljátok, hogy ezek «mentségek» a világ előtt? Ezek «vádak». Mentül
csodálatosabb ellentétben áll a kimondott bűn a vádolt személyével,
annál erősebben elhiszik azt.
De különben is minden körülmény ellene szól.
Krénfy azt vallja ellene, hogy amaz emlékezetes éjszakán ő ispánját
leküldé a vendéglőbe, hogy kérjen számára valami orvosságot a gróf
hasonszenvi gyógyszerei közől, mert némi lankadtságot és borzongást
érzett tagjaiban.
Az ispán elhozta a gyógyszereket az illető utasítással együtt, s Krénfy
maga keveré össze a cseppeket egy-egy pohár vízben. Az üvegcséket azzal
visszaküldé a grófnak.
Az ispán ismét visszatért s akkor az ő és Lenzné jelenlétében történt,
hogy Krénfy az utasítás szerint be akarván venni a kérdéses vegyítékből,
Lenzné félelmesen mondá neki: hogy ne nyúljon azon ismeretlen szerekhez,
hátha ezek a grófék meg akarják őt étetni.
Neki is akkor villant agyába, hogy bizony ez nem lehetetlen: a grófnő
haraghatik rá, mert valami kényes titkát elárulta, s azért is próbát
tett egy macskával, a kérdéses vegyületbe mártott kenyérdarabkát adva
annak.
Mind a két tanú látta, hogy az állat öt percz alatt megdermedt.
Krénfy nem tartotta szükségesnek e felfödözését közölni a gróffal,
miután azt hitte, hogy a grófnőnek csupán ő ellene volt boszúja.
A következés azonban bebizonyítá, hogy Cynthia grófnő igen alkalmasnak
találá azon időszakot, a midőn egy új, ismeretlen betegség általánosan
pusztít az országban, mely lefolyásában alig különböztethető meg a
méreghaláltól, egy régi óhajtásának foganatba vételére felhasználni:
hogy atyját őseihez küldje pihenni.
Erre voltak is okai a grófnőnek. Hogy atyja nem engedte őt szerelme
tárgyához nőül menni, ez is több ok az elégnél. A szerelem, mint tudjuk,
a legerősebb bűnök szülőanyja. De még azon kívül a gróf cselédjei azt is
bizonyítják, hogy a grófnak voltak igen heves jelenetei leányával, sőt
egy időben a grófnő, kinek rettenetes személynek kell lenni, annyira
kínozta atyját, hogy az bújában mérget akart készakarva inni, s
ugyanakkor megütötte a guta a féltestét.
A vádra következett boncztani vizsgálatból kiderült, hogy a gróf valóban
mérgezés által halt meg. A mérgek, a miktől meghalt, mind növényi szerek
voltak: morphium, sisakvirág és borostyánmeggy, ugyanezen szerek
találtattak a hasonszenvi gyógyszekrényben is, a chamomilla, veratrum és
sulphur üvegcsékben. Maguk az eredeti mérgek, vegyületlenül.
Cynthia nem tagadá, hogy azokat saját maga adta be képzelődő atyjának
egymásután.
Kívüle soha senki kezébe e szekrény nem került, mindig ő, vagy maga a
gróf nyúlt e gyógyszerekhez.
Önmérgezésről szó sem lehet, mert a gróf utóbbi napokban nagyon is
ragaszkodott az élethez; kávét, bort nem ivott: attól félve, hogy meghal
tőlök.