István gróf újra megjelent a brenóczi vendéglőben, egyedül leánya által
kisérve. Ügynöke által előre tudatá Krénfyvel, hogy a Fenyérytől
elfoglalt birtok iránt jogát akarja vitatni, minthogy évei végén érezve
magát, nem akar lelkén egy olyan terhet a másvilágra vinni, s a birtokot
elébbeni tulajdonosának vissza kivánja adni.
Krénfy úr személyesen kivánt értekezni a méltóságos úrral, a kinek igy
nem volt más teendője, mint lejönni Brenóczra, a hol ezúttal
valószínűleg nem várták sem illuminatióval, sem diadalkapukkal.
Cynthia szüntelen atyja mellett volt. Az öreg gróf nem is volt már ember
leánya nélkül; ha az néhány pillanatra elhagyta őt, olyan volt, mint az
elhagyott, gyámoltalan gyermek, s éjszaka, a hányszor fölébredt, mindig
fölcsengeté Cynthiát, ki rendesen a szomszéd szobában rendezte
fekhelyét, nyugtalanul kérdezve, ha ott van-e? Éjszaka különösen
ingerlékeny volt a gróf. És Cynthia mindannyiszor felkelt, pongyoláját
felölté, kiment hozzá, adott neki, a mit kért, majd vizet, majd
orvosságot, majd jelentéktelen, haszontalan tárgyakat, a mikre szüksége
nem volt, kihallgatá türelmesen képzelgő panaszait, álomlátásait,
megnyugtatá s úgy hagyta ismét magára.
Szegény gróf, nem tudna már élni, ha leánya ott nem volna mellette.
A mint Krénfy úr megtudta a gróf megérkezését, rögtön sietett a
vendéglőbe.
Azt hiszi tán valaki, hogy Krénfy úr haragszik, hogy czivakodni,
erőszakoskodni jött, hogy vakmerő szándékai vannak? oh nem. Egyes
egyedül jön, brachium és assistentia nélkül, egészen fegyvertelenül, még
csak egy botot, még csak egy prókátort sem hozott magával.
A legnagyobb nyájassággal, a legalázatosabb képpel üdvözli a grófot és
leányát.
István gróf készen volt rá, hogy egy perlekedő, kifogásokkal teljes
sértett felet fog benne találni, ki keresztül lábolhatatlan okiratokkal,
bonyolódott szövevényekkel jön őt megkötözni s rettegett e gondolattól
és azt hivé, hogy a martyrok között foglaland helyet, ha ezt dicsően
kiállta.
Cynthia is készen volt rá, hogy egy gúnyolódó férfit fog találni, ki
elég gonosz játékot űzni egy nő legkényesebb titkaival, ki őt atyja
előtt megalázni, megszégyeníteni jön; de nem félt tőle s hitte magában,
hogy érzéketlen tud maradni.
Mily nagy volt meglepetésök, midőn ezek helyett egy udvarias, illedelmes
férfi lépett eléjök, a ki legelébb is a méltóságos gróf egészségi
állapotáról tudakozódik, a méltóságos kisasszonynak alázatos bókokat
mond, s állítja, hogy szívéből örül, midőn őket láthatni szerencséje
van, bár eléggé sajnálja, hogy nem egyenesen ő hozzá szállottak a
kastélyba. Elfogadásukra még most is éppen úgy minden készen van, miként
legutóbb, midőn oly rövid ideig lehetett szerencséje a méltóságos grófi
családhoz. Cynthia grófnő szobái azon módon vannak, senki azóta még csak
a lábát sem tette azokba.
Cynthia úgy undorodott e beszédtől, úgy érezte magát e szavakra, mintha
kigyók simogatnák. Azt akarta, hogy Krénfy álljon előtte a maga
alakjában s ketté vágta beszédét:
– Hagyjuk az alakoskodást, uram; atyám előtt nem titok, sőt úgy hiszem,
az egész világ tudja, hogy én eltávozásunk éjszakáján egy egész órát
töltöttem önnél, s hogy azon szobákban azután egy butort sem hagyott ön
mozdulatlanul, engemet keresve mindenütt. Ez közbeszéd tárgya.
Krénfy úr a csodálkozás, a megfoghatatlan bámulat kétségbeesését
iparkodott kifejezni.
– Drága nagysád, ez irtóztató, ez hihetetlen, a mit ön nekem mond. Én
hallgattam e tény felől, miként a sír; én nagysádnak és egész méltóságos
családjának a legmélyebb tisztelője vagyok. Én meg tudok hajolni azon
okok előtt, melyek nagysádat azon lépésre vezették; és a milyen kész
segédkezet nyujtottam akkor, úgy hallgattam e tény felől később; ha
kibeszélték, az más valaki volt; nagysád emlékezni fog rá, csak
gondolkozzék rajta, hogy találkozott azon éjszakán valakivel; paraszt
embereknek adott pénzt. No ugy-e bár? Hát nem azok árulták-e el a
titkot? Bizonyosan. A paraszt háládatlan, czudar, ahhoz hozzá fér, de
nemes ember nem árulja el hölgyek titkát.
Az igaz nemes büszkeség által még undokabb lesz a jött-ment egész lénye;
hogy még a kegyes István gróf sem állhatá meg, hogy félbe ne szakítsa,
beleszólva reszketeg szavával:
– Hallgassunk erről, uram, térjünk saját dolgunkra.
– Instálom, méltóságos uram, szólt Krénfy úr, nem engedve magát nemes
buzgalmából kizavarni, én tisztán akarok állani méltóságtok előtt; én
méltóságod családjának tartozom minden javammal, a mivel e földön birok,
nemességemmel, állásommal, s hálátlanabb volnék a felnevelt farkasnál s
megérdemleném, hogy leüssenek egy bottal, ha csak a legkisebb
szenyfoltot is eltűrném méltóságod családjának nevén; azért én e
nyilatkozattal tartozom magamnak, saját becsületérzésemnek, hogy tőlem
semmi rágalom méltóságtok ellen ki nem jött soha, sőt én esküszöm
mindenre, a mi előttem szent, hogy a méltóságos kisasszony a legtisztább
okokból volt szives akkor hozzám leereszkedni.
A derék, becsületes ember még sírt is utoljára.
Cynthia most már kezdett tőle – félni, s nagy, méla szemeit erősen ez
ember arczára függeszté, mint olvasá egykor, hogy ezt szokták mérges
kigyókkal, veszett fenevadakkal tenni, azok nem állják ki a rájok
szegzett szemet, s bántatlanul hagyják az embert.
Valóban Krénfy sem állhatá ki e szemek merő nézését s ha néha szemközt
pillanta véletlenül, beleakadt a beszédbe s hirtelen félrekapta a
szemeit s homloka izzadni látszott azon gondolattól, hogy ezek a szemek
egyre oly változatlanul néznek reá.
– Instálom alássan, én szavaimat tettekkel szoktam bebizonyítani; mondá
a jeles férfiú, István grófhoz beszélve, kire bátrabban nézhetett. És
erre legújabb tanúság az, hogy most itt vagyok és kinyilatkoztatom, hogy
méltóságodnak velem közlött kivánatai ellen nincsen semmi kifogásom.
Cynthia elbámult. Micsoda ármány van ez ember fejében most?
– A Fenyéry-jószág ügyében? kérdé a gróf.
– Igen is; Fenyéry uradalma ügyében. Azt ugyan én foglaltam el, mint a
kin a sérelem történt, s miután hat évig törvényes birtokosa vagyok a
brenóczi uradalomnak, ragaszkodhatnám azon jogelvhez, hogy «accessorium
sequitur suum principale», azonban elismerem, hogy a curia, melyen a
sérelem történt, örökjog szerint a brenóczi grófoké, így a sérelem is az
övék, így a sérelem díja is az; nekem különben is teljes kárpótlás
adatott elrablott vagyonaimért, perköltségeim megtéríttettek, én egész
készséggel bocsátom méltóságtok kezére a Fenyéry-uradalmat, úgy sem
javítottam benne semmit, úgy adom vissza, a hogy átvettem, nem nyertem
és nem vesztettem rajta semmit.
Cynthia valami jéghidegséget érzett szívén végig futni. Miért ez ember
oly engedékeny most? Épen most, midőn haragot, dühöt várnak tőle. Mi van
e nagylelkűség mögött?
Hogy ez ily könnyű szerrel lemond arról, a miért már annyit áldozott?
Mert hiszen az egész zálog-szerződést, mi neki annyiba került, csak
azért tette, hogy a megye erőhatalmának ellene álljon, hogy a köznép
nyomorából meggazdagulhasson, s a ki ezt meghíusítá, most oly könnyen
engedi menekülni. Mi rosszat akarhat ez most?
– És mi viszonzást kiván ön tőlünk ez engedékenységért? kérdé Cynthia,
remélve, hogy Krénfy bizonyosan újabb hat zálog-évet fog követelni.
– Én? – semmit, épen semmit.
– Hogyan? kérdé István gróf elcsodálkozva. Ön mit sem kiván tőlem?
– Mint mondám, éppen semmit. A kérdés igen világos, méltóságodnak igaza
van. Én pedig az egész Fenyéry-uradalomért nem tenném, hogy
méltóságoddal pörbe keveredjem. Remélem, hogy nem tetszett semmi
törvényes lépéseket tenni?
– Nem tettem.
– Csak ezt az egyet kérem. Ezért könyörgök egész alázattal, ne tessék
törvény elé hozni ez ügyet. Nekem a nélkül is annyi a rosszakaróm. Azt
mondanák, ni ez a gonosz Krénfy még az ő ősi jóltevőivel is pörbe
elegyedett. Ezt nem viselhetném el. Azért könyörgök, csak törvényes
lépéseket ne; csak prókátor ne avatkozzék bele. Mi elvégezzük ezt magunk
szépen, illedelmesen.
A jámbor férfiu olyan szépen tudott könyörögni, esdekelni, hogy az
embernek kedve lett volna megragadni a gallérját s kilökni az ajtón.
A titokteljes, a megfoghatatlan rendesen aggasztó szokott lenni; az
ember nem örömest hall beszélni alakokat, mik láthatatlanok, legyenek
azok angyalok, vagy ördögök, s megretten mosolygó ellenségétől, a kinek
nagy, igen nagy okot adott arra, hogy haragudjék és a ki szíves,
megelőző képet mutat mégis.
– Ez ügy részünkről, reménylem, be van fejezve; szólt kezeit morzsolva
Krénfy. Semmi sincs egyéb hátra, mint hogy az illető okiratokat
ügyvédemmel feltétessem, a mi holnap reggelig, úgy hiszem, elkészülhet;
nem lehetne szerencsém az ideig felajánlani méltóságtoknak a kastélybani
szállásukat? ott több kényelem és szolgálat lehetne méltóságtok
rendelkezésére, mint ez igénytelen vendéglőben, mely bizony nem igen
fényesen van felszerelve.
István gróf valami borzadást érzett idegeiben e szavaknál; önkénytelen
az és a vérből jő; ki tudja, mi okból?
Cynthia sietett választ adni, mielőtt atyja szólhatott volna.
– A gróf jobb szeret itt, unja a sok embert és inkább az elvonultságot,
mint a kényelmet keresi.
Krénfy arczán valami sötét nyomot hagyott ez a válasz.
– De legalább azon szerencsében fogok részesülhetni, hogy méltóságtokat
ebédre megvendégelhessem.
Én nem tudom, helyesen érzett-e István gróf, midőn ez ajánlatra újólag
megborzadtak idegei, de megvallom, hogy olyan emberrel, a kit nagyon
megbántottam s mégis mosolyogni látom, én sem szeretnék egy asztalnál
ebédelni.
Cynthia hirtelen válaszolt:
– Köszönjük, uram; atyám nem fogadhat el meghivásokat vendégségre, mert
hasonszenvi gyógymóddal él s e miatt nem élvezhet más eledelt, mint a
mit én saját felügyeletem alatt készíttetek.
– Hiszen tudnék én is olyan ételeket számára külön főzetni. Szakácsot
tartok. Ért mindenhez.
– Nagyon lekötelez, uram, de a szakács még sem ért a homœopathiához, egy
zellerlevél az egész orvosszert hatástalanná teheti.
Krénfy úr már a kalapot kezében tartá, hogy induljon, hanem elébb még
igen alkalmasnak találá elmondani azon elmés megjegyzését, miszerint
most már kétszeres oka van a homœopathia ellen anthipathiával lenni,
melyet utoljára is nem tart egyébnek bohóságnál, a mivel az emberek
önmagokat csalják, egy rendbe sorozva azt az amuletekkel, bölcsek
köveivel és mindenféle ráolvasással.
Krénfy úr elmés kezdett lenni; Krénfy úr ok nélkül nem vesztegeti az
elmésséget.
István grófnak ez volt az egyetlen még megsebezhető pontja. Büszkeséggel
nem gondolt már, gazdagság nem érdekelte, csak a napok becse emelkedett
még előtte azon arányban, a melyben azok száma fogyott, a hogy nagy,
nehéz betegeknél szokott lenni, kik minden orvoson keresztül estek már,
s végre lelnek valamit, a minek hatását érzik, vagy képzelik érezni
bomlásnak induló életszervezetükön, s azután képzelnek betegségeket,
mikben nem szenvedtek s látják a mindenható gyógyszer erejét, mely
azokkal megküzd és olyan erős hitök van abban, mint a túlvilágban,
melyet szeretnének még távol tudni.
István gróf előtt csak a homœopathiát nem volt szabad gyalázni, mást
mindent. E szónál kijött egykedvűségéből, megfogta Krénfy kezét, nem
engedte elmenni, elmondta neki a halhatlan Hahnemann csoda rendszerét,
felmagasztalá az egyszerű, természetes eszméket, a meglepő kisérleteket,
megmagyarázott neki mindent, akár egy professor; egészen tűzbe jött
bele.
Krénfy eleinte azzal a gúnyos mosolygással hallgatta szavait, mely úgy
sérti az igazi beteget, ki valódi baja mellett száz mást képzel érezni,
a miket nem akarnak elhinni neki; – később azonban a figyelem, a bámulat
kifejezését vette fel arcza; kezdett meglepetve lenni azon nagyszerű
példák által, miket István gróf saját tapasztalásából hordott fel neki;
egészen megtért, megvallá, hogy ő bizony még soha hasonszenvi gyógyszert
nem is látott, fogalma sincs az egészről, csak felületesen itélt, mások
insinuátiói után.
Ah, ezt tehát meg kellett neki mutatni! István gróf elővevé azt a kis
szekrénykét, melyben egész gyógyszertárát hordá, s felnyitá előtte az
apró üvegcsékkel tele tartalmat.
Krénfy csodálkozott, mint egy diák, ki először lát életében kitömött
colibrit. Mind kezébe fogdosta egyenkint a parányi üvegcséket;
némelyikben átlátszó folyadék volt, másokban finom fehér por, ismét
másban apró fehér golyócskák, ráírva mindegyikre a név: «aconitum» –
«belladonna» – «helleborus.»
Arczán a borzadást akarta utánozni.
– De az Istenért, hisz ezek mind halálos mérgek.
István gróf mosolygott ez együgyűségen.
– Csak egy milliomod része egy méregcseppnek!
– És mégis van ennek valami hatása?
– És csoda hatása!
Krénfy úr fejét csóválta és olyan képet csinált, mint a ki hisz; mert
nem mer nem hinni.
– Hát például volna itt olyan gyógyszer, mely ezt az új betegséget, ezt
a cholerát is képes volna meggyógyítani?
István gróf összerándult e szóra, ajkai elhalványultak egyszerre;
reszketeg hangon kérdezé:
– Voltak talán e helységben is cholera-esetek?
– Itt még nem, de a szomszéd Tarnóczfalván már többen estek bele
huszonötnél, s négyen kívül mind belehalt. Egyet az útfélen láttam.
Valami irtóztató volt. Egész arcza fekete, tagjai összezsugorodva.
– Uram! szólt közbe Cynthia, ne beszéljen ön erről; atyámra nagyon hat,
ha a choleráról kell beszélni.
Krénfy úr úgy tett, mint a ki most veszi észre magát s iparkodott
hibáját helyrehozni.
– Oh kérem, mi nálunk nincsen mitől félni; Brenóczfalva egészséges hely,
magas hegyek között fekszik, jó levegője van, ha az egész világon ragály
volna is, itt nem lehet. Tessék ez iránt megnyugodni.
Ezzel azután vette a kalapját s igen nyájasan üdvözölve a grófot és a
grófnőt, eltávozott, eltanulhatatlan ügyetlenséggel tanusítva megbánt
szavai fölötti zavarát.
Cynthia vette észre, hogy atyja most már megint nehezen fog menekülni
beteges képzelődésétől, s hogy ezt kiverje fejéből, elővette István gróf
kedvencz olvasmányát, a «divina comœdiát» s elkezdett neki felolvasni
belőle.
Midőn az első ének után megállt, azt mondá neki a gróf:
– Nekem úgy tetszik, mintha az egyik szekéren, mely velünk Tarnóczfalva
alatt találkozott, egy halott lett volna…
– Ah, dehogy. Élő ember volt az, ott hevert a szalmán, még köszönt is
nekünk.
– Nem vettem észre… De mégis, úgy gondolom, hogy az a két nő, a ki a
szekér után ment, sírt.
– Sőt ellenkezőleg; igen jó kedvűek voltak, nem is a szekeret kisérték,
mert az elhagyta őket.
A gróf tovább töprenkedett, s látszott egész arczáról, hogy gondolatai
másutt járnak, mint a divina comœdia szavain.
Cynthia sietett őt mentül hamarább lefektetni, beadta szokott
gyógyszerét, s igérte, hogy nem fog addig eltávozni, a míg atyja el nem
alszik.
Ott künn sötét volt már az utczán, csak a hazatérő marhák tocsogása
hallatszott még az ablakok alatt, egy-egy elhaladó lámpás vetett futó
világot az ablakon át a szobába, melyet az éji lámpa fél homályban
tartott; Cynthia maga is feküdni készült; atyja csendesen kezdett
szenderegni.
Ekkor nehéz lépések kopogása hangzik végig a folyosón s az előszobában
levő szobaleányt valami durva férfihang nagy rimánkodva kéri, hogy az
Isten szent szerelmeért nyissa ki az ajtót, mert nagy baj van, nagyságos
Krénfy úr most mindjárt ebben a nyomban meghal, – cholerában.
Cynthia gondolatsebesen szökött ki az előszobába, megakadályozandó a
rossz hír hozóját a hangos beszédben. Már ekkor késő volt; a gróf első
szenderéből fölébredt a jajveszéklésre s ijedten kérdezé annak okát s
kivánta, hogy bocsássák elé a hirnököt.
Az ispán volt az. A mint belépett, egyszerre elkezdte nagy rémüléssel
beszélni a grófnak, hogy a nagyságos úr, a mint hazaérkezett, rögtön
görcsöket kapott, utána két cselédje esett mindjárt cholerába. Krénfy úr
őt küldte lóhalálába a méltóságos úrhoz, hogy ha tud neki valamit azon
orvosságokból adni, küldje rögtön, mert mindjárt meghal.
István gróf rögtön előkérte gyógyszeres szekrényét s valódi orvosi
lelkiismeretességgel vevé elő az apró phiolákat. Az a gondolat, hogy
valakit meg kell gyógyítani, rendesen szokatlan erőt ad az embernek,
ezért nagy epidemia idején maguk az orvosok legkevésbbé érzik magukat
annak kitéve, kik legtöbbet forognak benne. A ki megijed, annak vége
van.
Három üvegcsét választa ki a gróf, s irónnal mind a hármat számokkal
jegyzé meg.
– Ide figyeljen ön. E három üveg közől az első számmal jegyzett:
«chamomilla», ez azon esetben adandó be, ha a görcsök kisebb mértékben
vannak; a második: «veratrum», ez akkor használandó, ha a görcs nehéz
félelemmel van összekötve; a harmadik: «sulphur», csak a legvégső
esetben alkalmazható, mikor a beteg már egészen elkékült. Húsz cseppet
kell egy pohárba cseppenteni, ugyanannyi kávéskanál vízzel. Abból minden
öt perczben egy kanálkával kell nyújtani a betegnek és befedni jól, s
testét flanellel dörzsölni, míg a görcsök meg nem szünnek. A pohár be
legyen fedve, s a szobát semmi szagos szerrel, vagy eczettel füstölni
nem szabad. Az üvegcséket azonnal vissza kell hozni. Értette ön?
Az ispán kezet csókolt s nagy rohanással futott le onnan,
keresztül-kasul gázolva a sáros utczán, míg léptei a kastély körül
elhangzottak.
Öt percz mulva ismét visszatért a három üveggel. Cynthia eléje ment a
folyosóig s azt súgta neki, hogy odabenn atyjának mondja azt, miszerint
a betegek már jobban vannak.
Az ispán azt mondá, de ostoba képe megczáfolta szavait. István gróf
szemei a legrosszabbat olvashatták arról: a beteg képzelődésnél nincsen
gyanakodóbb inquisitor.
Az üvegek, mikből nehány csepp látszott hiányzani, a szekrénykébe ismét
visszatétettek.
Cynthia kérte a grófot, hogy már most nyugodjék el, és ne gondoljon
semmi rosszra, hiszen gyógyszerei csalhatlanok.
A gróf betakarózott, s azon kezdett panaszkodni, hogy fázik és úgy veszi
észre, mintha ütere lassabban verne. Cynthiának meg kellett számlálnia
érverését, hogy meggyőzze, miszerint az most is hatvankettőt számít egy
percz alatt, miként tegnap.
Mintegy öt percz mulva nyugtalanul mondá a gróf, hogy ő tintát és papirt
szeretne kapni, mert írni akar Illés grófnak, hogy ha ő el nem
végezhetné ez ügyet a Fenyéry-uradalommal, folytassa Illés.
– Minek volna az? nyugtatá őt Cynthia. Hiszen reggel az egészet rendbe
lehet hozni.
– Reggel, reggel! sóhajtja a gróf, mikor a reggel olyan messze van, s az
ember olyan mulandó!
Cynthia kérte, hogy verje ezt ki fejéből és nyugodjék meg Istenben.
A gróf egyre nyugtalanabb kezdett lenni; panaszlá, hogy valami idegen
nyomást érez tagjaiban, hogy kezei, lábai hidegülnek, hogy úgy fél, úgy
szorong: nem tudja miért? Szeretné, ha Cynthia a chamomillát átadná
neki, mert ő komolyan rosszul van.
Cynthia elővevé az üvegcsét, s három cseppet töltve egy kávéskanálnyi
víz közé, azt átnyújtá atyjának.
Néhány pillanat mulva a gróf a legirtóztatóbb görcsökben kezdett
szenvedni, homloka meghült, arcza elkékült, lábai hátra zsugorodtak és
lélekzete elnehezült.
– Add gyorsan a veratrumot! lihegé halálos szorongással, s kétségbeesett
vágygyal ragadá ki leánya kezéből a kanalat, melybe az újabb szer három
cseppje volt töltve.
Erre még rosszabbul lett, arczán szederjes foltok ütöttek ki, ajkai
tajtékot túrtak, szemei elveszték fényöket és szava elállt.
Cynthia kétségbeesetten borult a gróf kínlódó tetemére s a kezébe akadt
ruhával elkezdé annak kezeit, lábait dörzsölni. Hasztalan, mind
hasztalan. Minden pillanat növelé annak halálveszélyét; nyelve alig
mozdult már szájában; alig birt annyit rebegni: «a sulphurt!» Cynthia
hirtelen felszakítá azt is; s a mint a kínlódó beteg ajkai átvették azt,
mintha a guta ütötte volna meg rögtön, egyet rázkódott, minden tagja
kinyúlt, megmerevült, – két percz mulva meg volt halva.