Az étcsarnokban vigan foly még a férfimulatság, poharak csengnek, vidám
felköszöntések hangzanak; a jó kedvű czimborák hangosan éltetik a
vőlegényt és a menyasszonyt.
A menyasszony és a hölgyvendégek eltávoztak már hálószobáikba, a
vőlegény is nehezen tud már maradni társai között; a mint éjfél felé
közeledik az idő, bocsánatot kér, hogy társait elhagyja, azok mosolyogva
nyujtanak neki kezet s elkisérik szobája ajtajáig, ott «boldog éjt»
kivánnak neki, boldogságos boldog éjt! a szerencsés vőlegénynek, ki a
földi tündérek legszebbikét, legjobbikát vette nőül.
Boldog, boldog jó éjszakát!
A vidám üdvkiáltás szobákon, folyosókon át behangzik a menyasszony
szobájáig. Ott viraszt még ébren az éji lámpa világa mellett; szép feje
kezébe hajtva. Van miről gondolkoznia, egy nap alatt egy egész
életszakasz folyt le vele, minden óra egy-egy év. Tegnap elhagyott, bús
leány, ma boldog nő, kit a férfiak legnemesbike szerelmével boldogít. És
mégis úgy nyomja valami a szivét. Miért nincsen ő tehát itten?
Azonban nyílnak az ajtók, hangzanak a folyosón az ismerős léptek, az
utolsó csendes ajtó is felnyílik, s az örömtől mosolygó vőlegény
ábrándozó menyasszonya előtt áll.
Megöleli, megcsókolja a keblére simuló nőt, fülébe súgja gyöngéden, hogy
csak egy perczre jött hozzá, csak hogy lássa, megölelje. Azután ismét
vissza kell menni, mert úgy illik; a szokás úgy kivánja, hogy míg
vendégeit a jó kedv ébren tartja, addig a vőlegény közöttük maradjon.
Oh, a nő oly könnyen elhiszi azt. A mit a férj mond, az mind igaz.
Azután sorba vezeti őt a férj szobáin, mik rendelkezésére lesznek,
átadja neki kulcsait, megmagyarázza, melyikkel mi zár nyílik. Ez az
iróasztalka, ez a szekrény kulcsa. Ez végre a férj szekrénye, erre jól
gondot viseljen, mert abban vannak minden féltettebb iratai, pénze és
titkai.
– Miért álljon ez a kulcs ő nála? kérdi a hölgy csodálkozva.
– Két kulcsa van, az egyik nálam marad. De sokszor megesik, hogy
valamire szükségem van, a midőn nem vagyok itthon, s kulcsomat nem
bízhatom másra, akkor kell, hogy nőm keresse azt elő, érted-e, kedvesem?
– Oh igen! (Ha értette volna.)
– És ezt senkinek sem szabad kinyitni másnak, csupán csak neked, neked
mindig, másnak soha. Érted-e, kedvesem?
– Értem, értem.
Ha csak egy távoli gondolattal is értette volna, kétségbe kellett volna
esnie és férjét magához szorítni és azt mondani neki: «ne menj ez órában
sehova! ne hagyj el engem.»
A nő azt hivé, hogy mindent ért, a mit férje mondott neki.
Azután megcsókolá őt a férj gyöngéden és szívéhez szorítá szerelmesen és
azt mondá neki, hogy alugyék már most nyugodtan.
A menyasszony megigérte, hogy aludni fog csendesen.
Az ajtóban még egyszer megállt Fenyéry s gyöngéden tekinte vissza; Irén
odafutott hozzá és olyan nehezen esett neki karjait lebontani férje
nyakáról, mintha valami mondta volna neki: ne bocsásd el őt!
És azután visszatért, valami idegen érzéssel szívében, a minek örömnek
kellett volna lenni, de a mi egészen ellentéte volt annak, úgy nyomta,
úgy szorítá, úgy kínozta szívét, mikor arra gondolt, hogy milyen boldog
ő most, mivel szereti az, kit ő is szeret.
Lerakta könnyű öltönyeit, pedig nem az öltöny szorítá keblét; lefeküdt,
pedig nem az álom bántotta szemeit és soká kínozta még valami ismeretlen
szívnyomás, a mi nem is múlt el addig, míg össze nem tette kis kezeit
keble fölött, s el nem kezde imádkozni: hogy Isten áldása legyen azon a
férfin, a ki őt úgy szereti, hogy védje azt az ég minden lépten, minden
jártán balesettől, fájdalomtól s engedje, hogy sokáig boldog lehessen.
Erre azután eltávozott a szívnyomás, megjöttek helyette az édes álom
tündérei, lecsukták a szép szemeket, felszabadíták a pihegő szívet,
kilopták a lelket a testből s elvitték magukkal ismeretlen
tündérországokba, a hol egyik világrész a másikhoz csak egy lépés, egyik
század a másikhoz csak egy óra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fenyéry kilépve neje hálószobájából, a mint az előtermet elhagyá,
csendes léptekkel a mellékfolyosón végig ment, a ház hátulsó ajtaját
felnyitá s azon át a kertbe lépett.
Hideg, őszi éjszaka volt, a szél fútt erősen, egy-egy csillag kibukkant
néha rongyos felhőpalástja közől; sietett azután ismét hirtelen
betakarózni bárányfelhős talárjába. Az udvaron ugattak az ebek, másutt
oly csendes volt minden.
A mint Fenyéry a hátulsó házajtót felnyitotta, hogy egy perczre a belső
világosság kivetődött, a kert alól, mintegy viszonzásul, egy tolvajlámpa
futó fénye villant arra vissza. Fenyéry odasietett. A kert rácsajtaja
nem volt bezárva. Az ajtó előtt, a mellékúton állt egy nyitott szekér
két lóval. Egy férfi a gyeplőt fogta, a másik a hátulsó ülésben ült.
– Nem késtem el, épen tizenkét óra, mondá Fenyéry, oda lépve hozzájok.
– Néhány percz óta vagyunk itt csak, felelt neki egy ismerős hang, s a
férfi a hátulsó ülésben oda nyujtotta Fenyérynek készen tartott
köpönyegét, mit az magára véve, felhágott a kocsiülésbe, s a szekér tova
robogott.
Keresztül a mezőn, egyenesen a temető felé vágtattak, néhány percz alatt
elérték az árkot. Egy másik szekér már ott volt másik három férfival.
Azzal kifogták a lovakat a kocsikból s megkötötték az akáczfákhoz, mert
a kocsisok nem maradhattak mellettök. Egy-egy párbaj-segéd hajtotta
mindkét szekérnél a lovakat.
Azután beléptek a temetőbe.
Régi nagy orgonafa-bokrok egészen eltakarták őket, nem lehetett
meglepetéstől félniök.
A párbaj birái még egyszer tárgyalás alá vették az ügyet, mielőtt a
határozást a sorsra bízták volna.
«Van-e helye a párbajnak, van-e elég ok reá?»
«Egy férfi rágalmazott egy hölgyet…»
«Mivel rágalmazta?»
«Férfiak előtt dicsekedett vele, hogy neki e hölgy szeretője volt.»
«Sérelem-e ez?»
«Nagy sérelem.»
«Nem orvosolható-e ez más úton, szóvisszavonás, megkövetés által?»
«Nem. A sértés csak rosszabb lenne az által, mert a gyanút többekkel
tudatná, s a hölgy nevét még inkább közforgalomba hozná.»
«Van-e joga a kihivónak ez ügyet magáévá tenni?»
«Van, mert e nőnek férje.»
«Micsoda fegyver választandó e párbajra?»
«Egyedül pisztoly, mert becsület van sértve, még pedig nő becsülete.»
«Alkalmas idő-e ez a vívásra?»
«Épen az, mert halál esetében senki sem fogja állíthatni, hogy Fenyéry
menyasszonyát első éjszaka ily ügyért elhagyta, s az egész esemény örök
rejtély marad.»
«Hányszor lőhetnek a vívók?»
«Háromszor mindegyik; ha három lövésre egyik sem talál, a párbaj
bevégzettnek mondatik.»
«Minden rendben van.»
Még egyszer megkérdezik azután mindegyik felet, ha nem akar-e a
párbajtól önkényt elállni?
Mindkettő nemet mondott.
«Úgy tessék helyre állani.»
Sötét van, másként látni nem lehet, mint hogy a két vívó fejére egy-egy
tolvajlámpát állítanak. Húsz lépésnyi távolban megállanak. Egyiknek sem
szabad mozdulnia. Egyik segéd háromszor fog tapsolni kezével, akkor
mindketten egyszerre lőnek…
… Néhány pillanat múlva a két lámpa embermagasságban fénylett, egymástól
húsz lépésnyi távolban, nem látszott ingadozni egyik is.
… A tenyércsattanások hangzottak… egy… kettő… három… Akkor egyszerre két
lövés dördült el; az egyik lámpa ezer darabra zúzva repült szét, – a
másik viselőjével együtt felbukott.
Öt percz múlva a két szekér ismét nyargalt jobbra, balra a sötét
éjszakában. A szél kergette a felhőket a sápadt csillagok előtt!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mindenki elnyugodott már a lakodalmas háznál, a víg czimborák
elhallgattak, alusznak már. A menyasszony is alszik mélyen, csendesen –
és egyedül.
Valami rosszat álmodik, mert keble oly sűrűn piheg, ajka szólna,
kiáltana, de nem bir megnyílni szóra, kezeit emelné, de azokat az álom
lekötve tartja…
… A vőlegény ott ül ágya mellett és gyöngéden néz alvó arczára. Nem
állhatja aztán, hogy a gonosz álmot el ne űzze a kedves szemekről, oda
hajol, megcsókolja mindkét szemét; a hölgy felébred arra.
S mint a ki rossz álmában kedvesét látta elveszni, s ébredtében ott
találja őt maga mellett, oly édes önfeledéssel borul annak kebelére és
fejét odavonja magához, és arczát oda teszi szívére és rebeg reszkető
szóval:
– Oh milyen jó, hogy itt vagy.
– Sokáig el voltam tőled. Látod, násznagyod igazat mondott: férjed
korhely, esküvője éjén elhagy vidám czimborák miatt. Miért is szeretsz
engem?
A hölgy mosolyogva felelt, sápadt arczczal – és mosolyogva.
– Oh mi rosszat álmodtam felőled. A mint elaludtam, egyszerre úgy
tetszék, mintha épen akkor lépnél ki szobámból, s a mint hallgatóztam,
úgy hallám, hogy nem az étterembe tértél vissza, hanem kimentél a ház
hátulsó ajtaján… Én nem tudom megmondani, miért és hogyan, de arra oly
borzalom fogott el, minőt csak álmában érezhet az ember. Egy percz alatt
fel voltam öltözve és kimentem utánad; – ez mind álom volt; – ott két
férfi várt reád egy szekérrel; én kiáltottam utánad, te nem hallottad
azt, nem hallgattál rám, vagy talán nem is kiáltottam, csak képzeltem
ezt; azzal felültél a szekérre s elrohantatok a mezőkön keresztül. Én
egyedül maradtam a sötétségben, éreztem mint fú a szél, láttam a
felhőket rohanni az égen, s a hogy te elmentél, elindultam utánad erdőn,
mezőn keresztül, eltévedtem egészen vad, ismeretlen helyekre, a hol soha
sem jártam még. Végre azt vettem észre, hogy egy temetőben vagyok, lábam
megbotlott valami eltört sírkőben, mit a nagy fű benőtt, a többi
sírkövek is mind oly töredezettek, mohosak voltak. Valami elhagyott
temetőben voltam. És azután úgy tetszék, mintha ott ismét elaludtam
volna és álmodtam, hogy álmodom: álmodtam, hogy fölébredek, hallok
susogást magam körül; látok férfiakat a sötétben egy csoportban állani,
kik beszélnek csendesen, s a csendes beszéd közben oly elevenen
hallottam, a mint két pisztoly sárkányát felhúzták. A bokrok közt
közelebb húzódva néztem, mit csinálnak? Egyszerre négy a férfiak közől
hátravonult s kettő maradt a téren egymással szemben. Az egyik háttal, a
másik arczczal állt felém. Irtóztató volt az: a te arczodat ismertem meg
abban! oda akartam rohanni, megakadályozni az iszonytató jelenetet, de
nem birtam megmozdulni, nem birtam kiáltani, nyelvem és tagjaim le
voltak kötve: a hogy azt annyiszor érzi az ember álmában.
Egy halk tapsolás hallatszott ekkor, én láttam, mint emeltétek fel a
pisztolyokat egymásra; láttam, igen jól láttam, hogy ellenfeled egészen
fejednek czélzott, egyenesen homlokodra; sikoltani akartam, és
lélekzetem elhagyott; a második taps is hangzott. Az iszonyat, a
kétségbeesés erőszakot tett az álomnyomáson, egyszerre felszöktem
helyemből s midőn a harmadik taps hangzott, megragadtam ellenfeled
kezét, s a lövés eldördült, s én felébredtem. Oh milyen jó, hogy te itt
vagy…
Fenyéry áhitattal leste érzékeny hölgye minden szavát, s azután tréfásan
mondá neki:
– Az álom azt jelenti, hogy rólam gondolkoztál ébren.
– De meg a lövéseket is oly élénken álmodtam hallani.
– Az ajtó csattanása volt az, szólt kedvesét nyugtatva az ifju férj s a
szép fejecskét oda vonta keblére szeliden és haját lesimogatá.
– De mily hevesen ver szíved, suttogá a szép menyasszony.
– A bortól van az kedvesem, szólt tréfásan a férj; pedig azt megérezte
volna a hölgy, mert ajkaik olyan közel voltak egymáshoz!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Reggel, midőn kilép a menyasszony szobájából, az előteremben várják már
a rokon-nők, férjes és özvegy asszonyok, kik ősi szép szokás szerint
érzékeny ünnepélyességgel teszik fel a menyasszony fejére a legelső
főkötőt.
Úgy vezetik őt ki a világ elé.
Oly szépen illik fejére a főkötő, ez a csipkés, fodros jelmez, a minek
titkos értelme: «én boldog vagyok, szeretek.»
Boldogság és szerelem jelképe a főkötő, azért szebb és bájosabb a
főkötővel minden arcz.
A vidám reggeli mellett együtt vannak a nászvendégek. Ártatlan tréfák
nem maradnak ilyenkor el vőlegénynek, menyasszonynak jó kedvéről; csak
Dobokyné szótalan most, valamit látszik magában rejtegetni, minek
titokban tartása nagy erejébe kerülhet, mert untalan feszeleg. Az éjt a
városban tölté, csak reggelre jött vissza ismét.
Alig várhatja, hogy a reggeli után egy pillanatra félrehívhassa Irént
egy mellékszobába s ott oly sopánkodó arczczal, a minőtől minden szó
nélkül is meg lehet ijedni, elkezdi neki:
– Ah, te Irén, te szegény asszony, milyen szerencsétlen nő vagy te!
Irén nem akart megijedni a bevezetéstől, hanem nyugodtan nézett reá.
– Képzeld magadnak ezt a rettenetes embert, a te férjedet. Az éjszakán,
melyen veled megesküdött, elment a háztól s félóra járásnyira innen
pisztolyra párbajt vítt Csejti Gazsival; az egy hajszálon mult, hogy
főbe nem lötte őt, ez pedig belelőtt Csejti Gazsinak a karjába. Ezt én
onnan tudom, hogy Csejti Gazsit odavitték a nénjéhez éjszaka, azt
mondva, hogy szekérrel felfordult s kitörte a karját, de nekem
megvallotta szegény fiu az egész esetet, úgy a hogy történt, még azt is
megmondta, hogy miattad verekedtek. Ez a Fenyéry egy rettenetes ember;
én ha neked volnék, még ma elhagynám őt, még ma! meg nem virradnék vele
egy fedél alatt. A ki menyegzője éjszakáján el tudja hagyni a
menyasszonyát, hogy verekedjék, ez csak ördögi jellem lehet.
Irén mosolygott és azt mondá, hogy ez csak bohó tréfa Csejti Gazsitól,
kivel Fenyérynek soha sem volt semmi baja. Csak Dobokyné előtt akarta
magát érdekesebbé tenni e mesével.
– Persze; szép mese! Feküdni fog vele hat hétig.
Irén nevetett és szeretetreméltó pirulással mondá, hogy azt ő mégis
legjobban fogja tudni, hogy férje hol volt?
Azzal otthagyta Dobokynét, felkereste vendégei között férjét s oly
édesen, oly szerelmesen ölté karját azéba, hogy a ki látta őket, a szíve
örült rajta.
Kivéve Dobokynét, a ki nem nyughatott, míg valamennyi ismerősét sorba
nem kérdezte, hogy hol volt az éjjel Fenyéry?
Kapott azután furcsábbnál furcsább feleleteket és csodálatos arczokat a
kérdéseire; mindenki kétségen kívülinek találta, hogy sehol másutt, mint
idehaza.
Ha valaki azt találta volna állítani, hogy Fenyéry időközben itt meg ott
kalandozott, lövöldözött másra és hagyott magára lőni, majd kikaczagták
volna azt szépen s legfeljebb azt mondták volna neki, hogy máskor
álmodjék okosabbat.
Dobokyné, midőn eltávozott, megfenyegette ujjával Fenyéryt s
jelentésteljesen súgá fülébe:
– Ön ravasz ember. Én félnék önnel egy házban lakni.
Fenyéry szép nejére mosolygott, az imádattal néze fel rá, s ha hitte
azt, a mit mondtak neki, csak annyival jobban szerette azt a férfit, a
kinek oly erős szíve van.
Soha sem kérdezősködött az esemény felől tőle.