Krénfy urat, mint a száraz mennykő, érte az a kellemetes újság, hogy
Brenóczy István bele akar avatkozni a Fenyéry-pörbe, sőt a felperességet
egészen magának vindicálja.
– Ah ez irtózatos! kiálta az ajtókat rugdosva maga után. Dühében nem
kivánt csekélyebb elégtételt a természettől, mint hogy a föld nyiljék
meg s nyelje el a földet, vagy szakadjon le az ég, vagy legalább küldjön
hevenyében ide egy üstököst, a ki tengelyéből kiüsse ezt a csillagzatot,
a hogy rossz poéták szoktak dühöngeni, kiket nem hallgatott meg
imádottjok, vagy kiknek nem hitelezett tovább a korcsmáros, s kik azért
nem sajnálnák az egész ártatlan emberiségnek fejére szakasztani a napot,
holdat és egyéb nehéz tömegeket.
Azt is megtudta Krénfy úr, hogy a kellemes mulatságot kik rendezik oda
fenn az ő számára? Senki sem más, mint a tarnóczi tündérke: ez a
mindenütt útban álló, leskelődő kis dæmon és barátnője, a kik szüntelen
gyógyítgatni akarnak ott, a hol ő sebet akar ütni.
– No de hiszen fogadom, hogy kiszedjük ez angyalkának szárnyaiból a
tollakat!
Krénfy úr nem szokott sokat beszélni haszontalanul, még magánbeszédben
sem, a mit különben is csak a drámairók találtak fel; okos ember nem
gondolkodik fenhangon.
Ő tenni szokott, a miről beszéljenek mások. A furfangos, tekervényes
utakat, a miken tettei világra jöttek, nem igen szokta megnevezni ő,
meghallani más.
Egy napon, midőn István és Cynthia grófnő elutazásához készültek
Brenóczra, Cynthia egyedül volt magánszobájában. Már több hete volt,
hogy látogatást nem fogadott el, pedig egyik-másik ismerősét rávitte a
kiváncsiság (a közforgalomban részvétnek nevezik), hogy a megbukott
szívkirálynőt meglátogassa. Meghagyta cselédeinek, hogy senki számára
nincs otthon; hogy beteg, ideglázban van.
Nem is nagy túlzás kellett hozzá, hogy ezt állítsa; mert arcza eléggé
mutatá, mennyit szenved! A szenvedés azonban még szebbé tette azt. Annyi
bú és aggodalom nem volt képes bájait elpusztítani, csak újakat
kölcsönzött neki; még a mi mást rúttá tesz, nála az is szépséggé vált.
Egy idő óta elhagyta az angol fürtök viselését, öltözékénél soha sem
szorult szobaleányára, maga hajtá össze hajzatát jól-rosszul, egy fekete
selyem hálóval leköté hanyagul; nem viselt mást, mint síma, himzéstelen
fehér ruhát és ez a hanyagság, e rosszul rendezett fürtök, e szoborra
vetett gondatlan öltöny még százszorta szebbé tették őt: istennő volt a
homeri énekek idejéből.
Soha sem látták őt azóta sem könyvvel kezében, sem himzése mellett, sem
zongorája előtt. Egész nap járt szobájában alá s fel: nem tudott sem
dolgozni, sem olvasni, sem énekelni. De sírni sem. A ki látta, a szíve
szakadt meg érte.
Mit példáztok Niobe fájdalmával. Niobe tudott sírni, annyit sírni, hogy
patakká vált könyei által. Az a fájás, a hol nem jön a köny; a hol nem
szabad neki jőni!
– Egy asszonyság akar a grófnővel beszélni! jött jelenteni az egyik
cseléd.
Cynthia szó nélkül tekintett rá, mintha kérdené: mi jutott eszedbe, hogy
ezt velem tudatod? Nem tudtad neki mondani, mint a többieknek, hogy nem
vagyok sehol, hogy meghaltam?
– El akartam utasítani, szólt a cseléd; de szavamba vágott, mielőtt
beszélhettem volna. Azt mondta: tudom, édesem, hogy a grófnő nincs
itthon soha és hogy beteg, ragályos lázban fekszik; mind tudom, hanem
azért csak legyen szíves bemenni hozzá és megmondani neki, hogy Leonora
kiván beszélni vele.
E névre rögtön felderült a delnő arcza és sietve küldé vissza cselédjét,
hogy vezesse be a látogatónét.
Nem is várhatta meg, hanem eléje ment egész az előszobáig s tárt
karokkal fogadá és szerencséjének nevezte, hogy őt láthatja.
– Nem szerencse, kedves grófnő, sőt szerencsétlenség a mi ide hozott,
szólt Leonora, midőn Cynthia szobájába értek, s a grófnő elszedett tőle
kalapot, köpenyt, mint olyan vendégtől, a kitől azt kivánjuk, hogy
sokáig ott maradjon.
Cynthiát megdöbbenté e bevezetés.
– A legrosszabbon kezdem, kedves grófnő. Én valóban azért jöttem, hogy
kegyednek a legkellemetlenebb legyek; azért haragudjék rám a lehető
legerősebben, mert a miket mondani fogok kegyednek, azok mind a
legbántóbb, vérzőbb tárgyak kegyed szivére, a miket, ha kegyed
legnagyobb ellensége volnék is, kegyetlenség volna előhoznom. Azért
öltsön kegyed irányomban lehető legharagosabb arczot.
Cynthia biztosítá őt, hogy azt nem fogja tenni és bármit mondjon neki
Leonora, az kedves dolog leend előtte; melynek bizonyságául maga mellé
ülteté és kezét kezébe fogta, úgy hallgatott reá.
– Kedves grófnő, azon a szomorú híren kell kezdenem, miszerint az én kis
védencznőm, az én kis tündérkém igen közel áll ahhoz, hogy vagyonilag
tönkre jusson.
– Hogyan lehet az? Hisz ő oly okos volt, olyan szerény, nem pazarolt.
Igaz ugyan, hogy az idén nagyon sokat kiadott a köznyomor felsegélésére;
ezt hallottam. Ez nagy áldozatába került.
– Ez is. De ezt nem vezetjük a számadásokba. A jótékonyságra kiadott
fillérek soha sem jönnek jegyzőkönyvbe, azokat a mulatságra szántakból
kell meggazdálkodni. Az ilyesmi nem teszi tönkre az embert. Elmondom
kegyednek e balsors okait, miket csak most tudtam meg tőle. Szegény
gyermek mindekkorig el tudta azokat előlem titkolni, hogy csak egy
komoly ránczocska sem árulta el a gondot homlokán. Most azonban
kénytelen volt azt megvallani, mert a dolog csaknem végét érte. E
perczben úgy hiszem, hogy semmije sincs többé.
– Én Istenem! De hát hogy történhetett ez?
– Igérje meg, kedves grófnő, hogy azon embereket, a kikről beszélni
fogok kegyed előtt, úgy tekintendi, mintha soha sem hallott volna
felőlök semmit. De igérje meg, kérem.
Cynthia megszorítá a különös hölgy kezét, igérete jóváhagyásaul.
– Akkor elmondhatom. Az én kis Irénemnek van egy könnyelmű testvére, a
ki most külföldön él.
Cynthia nem állhatá meg, hogy keze görcsös rándulásával meg ne
hazudtolja igéretét.
– Ez ifjunak okai vannak haza nem jöhetni és a külföldön is eltitkolni
hollétét.
– Már nincsenek, susogá halkan Cynthia.
– Volt e szerencsétlen ifjunak egy vészes ismeretsége…
Cynthia sötéten tekinte reá.
– … Egy pénzes emberrel, ki neki kölcsönözni szokott; ez embert
Krénfynek híják, embernek vagyok őt kénytelen híni, miután Buffon nem
rendelt külön osztályt azok számára, kik e név való fogalmától
eltávoznak.
Cynthia könnyű mosolylyal szorítá meg a hölgy kezét.
– A könnyelmű ifjunak, bátran elmondhatom, miszerint két harmada atyai
örökéből ez emberi nadály gyomrába, e tízkörmű pók hálójába került; mert
ő is azok közé tartozott, kik eladják a holnapi túzokot a mai verébért.
Igen természetesnek találom, hogy az ifju ember külföldön is élni
kényteleníttetvén, azon mások által is gyakorlott módszerhez
folyamodott, miszerint kölcsön kért összegeket, boldogabb időkbeni
visszafizetés reményével. Az ilyen összegek nagyon drágák szoktak lenni.
A ki ilyen vállalatokra koczkáztatja pénzét, az úgy szokta intézni
dolgát, hogy ha kilencz emberen beleveszt, a tizediken mindenik
veszteségét megvehesse. Az ifju ennél sokkal egyszerűbben cselekedett
volna, ha egyenesen testvérét tudósítja hollétéről és a
pénzmennyiségről, a mire szüksége van; ezt Irén bizonyosan megtette
volna, mert nagyon szereti testvérét. Hanem jól ismerem, hogy készebb
lett volna inkább tengeri kalózzá lenni, vagy meghalni éhen, mint
testvérének terhére lenni, épen azért, mert tudta, hogy az őt mennyire
szereti.
Cynthia eltakarta szemeit kendőjével.
– Kérem, grófnő, ön megigérte nekem, hogy mit sem fog tudni azon
személyekről, a kikről beszélek. Ez a dolog igen egyszerű, legfeljebb
egy kicsit unalmas.
– Úgy, igaz; szólt Cynthia magához térve. Folytassa ön.
– Ez a balgyöngédség azonban nagy kárt okozott Irénnek. Testvére nem is
gyanítá, miszerint külföldön elszórt váltói megfoghatatlan utakon mind
Krénfyhez szállinkóztak, a ki soha sem késett azokkal Irénét felkeresni
s tudatni vele, hogy ha azokat névértékök szerint ki nem fizeti, vagy
érettök kezességet nem vállal, testvérét, ott, hol van, elitélteti és
bezáratja. A szegény gyermek természetesen minden gondolkozás nélkül
fizetett bátyjáért, vagy ha azt nem teheté, kezességet vállalt érte és
az ifju embernek hihetőleg legkisebb tudomása sem volt arról, hogy ő
ekként nem magát, hanem testvérét húzza az örvénybe alá.
Cynthia nyugtalanul kelt fel ültéből s indulattól reszketve kezdett fel
s alá járni a szobában.
– Folytassa, Leonora, hallgatom.
– Hanem mind ez csak tréfa, szólt Leonora. És akkor igen komoly volt.
– Hogyan? Tréfa? kérdé Cynthia idegenülten.
– Igen. Tréfa ahhoz képest, a mi ezután következik. Egy napon Krénfy
ismét egy váltót mutatott be Irénnek, mely Tarnóczy által volt
elfogadva, Buchheimer berlini kereskedő által kibocsátva s Vanhagen
brüsseli bankár által Krénfyre forgatva. A váltó értéke szólt 80 ezer
frankról.
– Ah, Leonora! Az lehetetlen, ekkora összeget nem vehetett fel ő; ekkora
összeget a legnagyobb könnyelműséggel sem irhatott alá. Ez képtelenség!
Melyik kereskedő és jóhitelű bankár adná a nevét egy olyan váltóra, a
hol az elfogadónak semmije sincs!
– Mindjárt meg fogja kegyed érteni. Irén is ugyanazt mondá Krénfynek,
hogy ez lehetetlen; ebben a váltóban valami valószinűtlenség van.
– Úgy-e bár? ő is mondta azt?
– Krénfy mosolygott. A ki nem látta őt mosolyogni, az nem tudja, hogy
mit tesz ez a szó.
– Én láttam, suttogá Cynthia.
– És nagy mosolyogva súgá Irénének, hogy bizonyára azon váltó több mint
valószinűtlen, az a váltó – hamis.
– Istenem!
– Azaz, hogy Tarnóczy elfogadó aláirása valódi; a forgató Vanhagené
szinte az, hanem a kibocsátóé, az a hamis.
– Istenem! Istenem! Nem értem, a mit ön beszél. Megőrülök, de nem értem;
kiálta Cynthia, kétségbeesetten tördelve kezeit.
– Szegény Irén, ő épen így kétségbe volt esve, midőn azt mondá, hogy nem
érti a dolgot, pedig akkor már értette. A tény tehát ez: Tarnóczy egy
váltót adott el Vanhagennek, a mit az, Buchheimer nevét becsülve,
beváltott; a váltó Krénfyhez került, mint Tarnóczy régi hitelezőjéhez, s
midőn ez a váltót Buchheimernek bemutatá, ez azt állította, hogy az
aláirás hamisított.
– Eszem elhagy, eszem elhagy! rebegé a szerencsétlen grófnő.
– Krénfy megmutatta a levelet, melyben Buchheimer tudatá vele a
fölfedezést. Semmi kétség sem lehetett iránta.
– És mi történt tovább?
– A mi legtermészetesebb. Irénnek nem volt más választása, mint vagy
bátyját tíz évi gályarabságra itélve tudni, vagy elfogadni érte a
váltóösszeg teljes értékeig a kezességet. Ő igen természetesen az
utóbbit tevé és tönkre jutott általa.
Cynthia keservesen kínlódva borult pamlag-vánkosára. Hasztalan. Nem
tudott sírni.
– És most csupán annyit kérek kegyedtől, kedves grófnő, hogy ha lenne
annyi bizalommal irántam, miszerint tudatná velem Tarnóczy hollétét.
– Miért? kérdezé Cynthia, lázasan égő szemekkel tekintve Leonorára.
– Hogy megírhassam neki, miszerint testvérére többé nem számolhat, tehát
intézze a szerint jövendő napjait.
Cynthia indulatosan kelt föl helyéből és íróasztalához sietett.
– Én magam fogok neki írni! szólt egészen elváltozott hangon.
– Grófnő! Kegyed megigérte atyjának, hogy soha sem fog neki többé írni.
– Igen; megigértem és meg is esküdtem rá; az Isten nevére esküdtem, azt
mondtam, hogy kárhozzam el, legyek egész életemben szerencsétlen, ha
valaha reá is gondolok. És mégis írni fogok neki. Megírom, hogy mily
irtóztatóan rágalmaztatik, mert rágalom, iszonyú költemény az egész és
lehetetlen még a gondolat is reá. Én ismerem őt, lelke nemes és tiszta;
könnyelmű volt mindig, de becstelen soha. Ez nem lehet. Ez csak egy rút,
pokoli játék egy megkötözött emberrel, a ki nem védheti magát. De én
feloldom őt!
– Mit akar kegyed tenni?
– Megírom neki, hogy jőjjön haza.
– És ha találkozni fog kegyed testvérével?…
– Akkor – itéljen közöttük az Isten…
– Grófnő, az Istenért, ön rettentő balesetet fog előidézni.
– Az meglehet. De a legrettentőbb baleset is jobb a gyalázatnál.
Irtóztam egykor azon gondolatnál, hogy Tarnóczyt vagy bátyámat egymás
kezétől megöletve lássam, most hidegen gondolok rá; a halál tisztesség,
de a becstelen név kétségbeesés. Én tagadom, én nem hiszem, hogy ő
becstelen! Én inkább megölöm őt, mint hogy azt hagyjam róla mondani.
Menjen haza kegyed Tarnóczy kisasszonyhoz és mondja meg neki Leonora,
hogy két hét mulva testvérét látni fogja, – meglehet, hogy holtan, de
mindenesetre tisztán.
Leonora egészen megzavarodva kelt föl helyéről, ez indulatroham, e
felháborodott női alak látása egészen kivette józan nyugalmából. Meg
volt rettenve, mint a gyermek, ki tűzzel játszott s most a háztetőn
látja kiütni. Látta, hogy a kisebb veszélyből nagyobbat csinált, s a
teendőkön nem bír uralkodni.
Még szólni akart valamit Cynthiának, de az leült íróasztala mellé s
hevesen írt reszkető kezével s nem felelt többé sem kértére, sem
búcsúszavára; azt sem vette észre, mikor elment.
A jó Leonora ijedten futott haza Irénhez és otthon nem merte elmondani,
a mi vele történt, hanem hallgatott róla, mint a csínt tevő gyermek,
öntudatát rosszul rejtő arczczal.
Cynthia megírta a levelet és mielőtt lepecsételné, még egyszer elolvasá
azt.
Oh milyen keserű volt e sorokat olvasnia! Így széttépni önnön szivét.
– Nem! nem tehette ő azt, kiálta fájdalma túlömlő mértékében; s mintha
elégtételt akarna adni a kedves eltiport emléknek, előkeresé asztalkája
rejtekéből azt az eldugott arczképet, melyre nem volt szabad gondolnia
többé, még egyszer megnézte biráló és mégis szerető szemmel azt a
nyájas, deli arczot, azzal a büszke, nemes homlokkal, azokkal az
igazmondó szemekkel s mentül tovább nézett reá, annál erősebben hitte,
hogy ez nem lehetett aljas, s mintha le akarná tisztítani róla a
méltatlan gyanú homályát, mintha bocsánatot akarna kérni tőle, hogy
benne kételkedett, ajkaihoz szorítá azt és hévvel összecsókolá és könyei
megeredtek ekkor és ráhullottak a kedves képre és szíve megkönnyebbült
bele.
És azután kivéve azt rámájából, szeliden, fájdalmasan szívéhez szorítá,
meggyújtott egy viaszgyertyát s föléje tartá a képet. A láng
beléharapott s lassanként terjedt tovább; már a szép homlokot érte,
utána elhamvadtak a szemek és az ajk még akkor is mosolygott; és ezután
az egész képet ellepte a láng; ő kezében tartá azt az utolsó szegletig,
s midőn elbocsátá azt, az égő kép felszállt csendesen a magasba, s
csendesen leszállt újra, egy feketévé égett szemfödél, melyen fényes
szikrák tünedeznek, mint kigyóznak a sírok veres férgei a fekete
szemfödelen.