… – Mitől veresek szemeid? kérdé István gróf leányától, midőn esti
sétáiból visszatért hozzá. Kit sirattál?…
– Egy embert, a ki meghal, válaszolá Cynthia.
Már akkor útban volt a levél; saját maga vitte azt el egy külvárosi
postahivatalba, hogy senki se tudjon róla.
Néhány hét mulhatott el ez esemény óta, a midőn a bayonnei vasút egyik
állomásán, a mint két szemközt jövő vonat egymást bevárta, a Páris felől
érkező vonatból, épen azon perczben, a hogy az ellenkező irányba menendő
másik vonat elindulását jelezték, egy utas nagysietve rohant elő s
iparkodott a másik vonatba felkapaszkodni.
Fiatal ember volt, viselete és arcza felől könnyen angolnak lehete
tartani, egyik lábára észrevehetőleg biczczentett; egész úti készülete
egy kis hosszukás bőrtokból állt, a mi úgy nézett ki, mint valami
hegedűtok, vagy valami nagyon kicsiny koporsó.
A Párisból jött vonat kalauza utána iramodott s még a lépcsőknél
elfogta.
– Uram, ön nem az igazi kocsiba ül. Ez a vonat vissza viszi önt Párisba.
– Tudom. Úgy akarom.
– De podgyásza emezen van s ez Bayonneig meg nem áll.
– Majd érte jövök.
– Köpenyét is ott feledte. Pedig hideg van.
– Hagyjon nekem békét. Mi baja önnek azzal, ha én fázom?
– Legalább váltson elébb jegyet.
– Nem érek rá.
Azzal félrelökte a kalauzt s felugrált féllábbal a vaslépcsőkön;
jobbra-balra taszigálta a szájtátó embereket s befurakodott a waggonba;
kiveszekedte magát a másik kalauzzal, de vissza nem hagyta magát
utasítni.
A mozdony azon perczben füttyentett s a vonat robogva megindult.
A különös utas körülnézett s egy üresen talált helyre leült.
Az átelleni ülést egy fiatal, deli arczú férfi tartá elfoglalva, szép
fekete körszakállal, tojásdad, halavány arczczal és sugár szemöldökkel,
a mik nyilt, bátor szemeit e perczben észrevehető borúval látszottak
beárnyazni. Kezében Boz regényeinek egy füzetét tartá és szivarozott.
Az utas, ki átellenét elfoglalá, udvariasan üdvözlé őt.
– Jó reggelt, uram.
Ez rá tekintett. Megemelte kalapját.
– Köszönöm, uram. Jó reggelt.
És azzal olvasott tovább.
Átellenese rosszul ült helyén. Lábait nem nyújthatá ki.
– Nem engedné meg ön, uram, ha úgy tetszik, hogy lábainkat kereszteznők?
Így mind a ketten kényelmesebben ülünk.
– Igen szívesen.
– Nekem rossz lábam van. Megbocsát ön. Hasonló szívességekben meg kell
az utasoknak egymással egyezniök. Rossz lábam van. Valamikor egy golyót
kaptam a tomporomba, egy csuklóm meg van sérülve.
Az átellenben ülő ifju kinézett a mellettök elrepülő tájakra, s
egykedvűen bocsátá ki szivarfüstjét az ablakon keresztül. Azután ismét
könyvébe nézett s olvasott érdekletten. Lehete látni, mint fordít egyik
lapot a másik után s szemei a sorokat kisérik.
– Érdekes művel van kegyed elfoglalva, uram? kérdé a különös utas az
olvasó ifjut.
– Boz regénye, felelé ez, megmutatva a czímet. Chuzzlevit Márton.
– Ah, és pedig Chruihshank tollrajzaival. Ismerem, én is olvastam. Igen
érdekes regény. Hányadik kötetnél jár ön?
– Ez az utolsó.
– Az a legérdekesebb. Olvasta ön már azt a fejezetet, a hol a
principális üldözi előle futó bizományosát?
– Épen ott járok.
– Az nagyon érdekfeszítő. Ez a Boz oly elevenen tud írni, hogy az ember
szinte magát képzeli annak a helyzetében, a kit üldöznek, nemde, uram?
A kérdezett tovább olvasta a regényt s úgy látszott, nem akarta nagyon
folytatni a beszélgetést, míg úti társa újra belé nem kötött.
– Ha szabad kérnem: szivarom kialudt, engedje az önével meggyújtanom.
– Tessék.
– Nem akarok gyufával bánni, az ember könnyen kárt tehet vele
szorosságban. Köszönöm.
A vonat ekkor lassítani kezdé futását, annak jeléül, hogy állomáshoz
közeledik. Ilyenkor az utasok mind kinéznek az ablakon; még a ki
százszor látta is már azt az egész környéket.
– Tisztelt uram. Nem találja ön ezt a kis erdőt itt a vonal mellett
regényes fekvésűnek? kérdé a furcsa utazó szomszédjától.
– Meglehetősen az; szólt ez, futólag tekintve oda.
– Nem volna önnek kedve egy sétát tenni velem ebben az erdőben.
– Épen nem.
– Hm. Úgy látszik, hogy arczomnak kellett megváltozni. Ön hihetőleg nem
ismer rám.
– Oh igen. Ön Brenóczy Illés gróf.
– Nagyon örülök, hogy van szerencsém. És kegyed, nemde, Tarnóczy úr?
tekintetes nemes és vitézlő?
– Találva van, nem is volt titok soha.
– Mi olyan régen nem láttuk egymást, pedig én annyiszor akartam önnél
tisztelegni.
– Pedig, uram, most sem állhatok önnek szolgálatjára.
– Nem értem önt. Sehogy sem értem, hogy mit akar mondani? Tán csak nem
azt értette alatta, hogy nem akar velem megvívni? Ah, bocsánat, hogy ezt
kérdezhettem.
– Pedig azt akartam mondani. Nekem tíz nap alatt okvetlen Magyarországon
kell lennem s ott meglehet, hogy hónapokig nem fogok életemmel
rendelkezhetni.
Illés gróf végtelen megvetéssel mondá:
– Ön nyomorult, gyáva.
Tarnóczynak még szemöldei sem mozdultak meg e szóra. Nehéz sohajjal
hörgé:
– Most nem felelhetek e szóra.
– És ha én önt arczul köpöm?
– Venni fogom zsebkendőmet és letörlöm arczomat, s még csak arra sem
használom kezemet, hogy önt összezúzzam, mert nem akarok rendőrségi
vitába keveredni, hogy napokat veszítsek, a mik rám nézve drágák.
Illés gróf sápadtabb volt még a vértelen viaszképeknél is.
A vaskocsi füttyöngve, dörögve ment odább s Illés gróf megint nem
beszélhetett megkapott ellenfelével tovább, mert a kerekek zuhogása nem
hagyta hanggá válni a halk beszédet, s e beszéd nem volt olyan, a mit
fenhangon lehessen folytatni. Kénytelen volt dühének mondhatlan szavait
elhalasztani egy egész állomásig, a hol a gőzvonat újra megállt, a
dübörgés újra szóhoz hagyta jönni az embereket.
Akkor újra megelevenült ez a viasz álarcz és hevesen szólt ellenfeléhez.
– Ön visszautazik Magyarországra?
– Az meglehet.
– Önt hítta valaki, tudósította levél által?
– Erre nem felelek.
– Én esküszöm önnek, hogy ha ön a határon belép, annak, ki önt haza
hívta, gonoszabb élete lesz a pokolba jutottakénál.
A fenyegetett vállat vont és azt mondta, hogy egy szót sem ért belőle.
A vaskocsi újra rákezdé a mennydörgést, Illés gróf újra hátrahanyatlott
ülésébe, ajka és minden tagja reszketett. Ismét egy hosszú állomásig
kellett várakoznia, míg beszédét folytathatá.
Oh az válogatott kínzás neme: a rohanó gőzmozdonyon találkozni rég
keresett ellenféllel, a kivel annyi halaszthatlan suttogni valója volna,
rémes, haragos szavakból, s valahányszor a düh folyamában van már,
mindig kiveretni abból ettől az ostoba zuhogó, dübörgő vasgép
hangjaitól, mely annyira nem törődik a rajta ülők idegeivel.
Most egy kissé hosszabb nyugvásköz következett; a kalauzok öt perczet
ajándékoztak az utasoknak, miket a mennydörgő csoda pihenésül
kegyeskedett nekik engedni.
Tarnóczy felkelt és az ajtó felé indult.
– Hová megy ön, uram? kiálta a gróf, megragadva az ifju kezét.
– Szomjas vagyok, egy pohár vizet akarok inni.
– Maradjon, ide hozom.
S azzal maga futott biczegő lábával a vizet áruló pórleánykákhoz, kik a
vonat mellett álltak, megvette egytől a vizet poharastul, oda vetett
neki érte öt frankot s egy pillanat mulva megint ott volt.
Tarnóczy megköszönte a szívességet s visszaadá az üres poharat. Illés
gróf kidobta azt az ablakon.
És azután oda hajolt ismét ellenfele füléhez s mintha valami nyájas
dolgot közlene vele, suttogá:
– Önnek sok ismerőse van Magyarországon, a kik önre, mint derék,
lovagias, bátor férfiura emlékeznek.
– Meglehet.
– Én elfogom azon embereknek mondani, hogy ön egy haszontalan, gyáva
nemember, a ki ellenfele szitkait tűri.
– Gondolom, hogy el is fogják hinni.
– Többet teszek; nyílt levelet írok mindazon városok casinóihoz, a hol
ön valaha mint vendég, vagy rendes tag megfordult; tudtul adom önnek
gyávaságát s követelni fogom, hogy az ön nevét törüljék ki könyveikből.
– Azt hihetőleg mindenütt meg fogják tenni, mert én nem fogom az
ellenkezőt bebizonyítani.
Illés gróf ajkai egészen elsárgultak.
– Bár mibe kerüljön, találni fogok olyan lapot, mely hirdetményemet
felveszi, melyben én önt az egész világ előtt névről-névre egy
becstelen, megvetendő embernek fogom nyilvánítani.
Tarnóczy hideg mosolylyal vevé félbenhagyott olvasmányát kezébe s a
legközönyösebb hangon válaszolá:
– Mondhatom önnek, hogy mindezek a dolgok, a miket ön nekem itt
elmondott, engem legkevésbbé sem érdekelnek.
A tűz-evő szörny megint rákezdte füttyeit, zuhaját, a suttogásnak megint
el kellett némulni. Illés gróf tíz perczig gondolkozhatott a jövő szón,
melylyel megszakadt beszédét megint újra kezdje.
Alig várta, hogy a dörömbözés lassulni kezdjen, midőn megfogva ellenfele
kezét, hogy az olvasott könyvet elvonja szemei elől s az ő rámeresztett
kőszemeibe nézni kényszerítse, azt suttogá neki:
– Önnek él Magyarországon egy leánytestvére, a kiről azt mondják, hogy
szép, fiatal és ártatlan.
Tarnóczy most egyszerre vadul tekintett Illés gróf arczára.
– Mi köze önnek ahhoz?
– Én e nőt úton-útfélen bántalmazni fogom mindazon sérelmekkel, a mikkel
egy minden tekintetet félretevő férfi egy üldözött nőt bántalmazni
képes; bemocskolom jó nevét, nyilvánosan fogom kigúnyolni.
Tarnóczy képe egészen elsötétült, ajkai kékes-veressé kezdtek duzzadni.
Csaknem a hörgéssel határos hangon viszonzá:
– Akkor ön azt képzeli magában, hogy egész Magyarországon nincs egy
férfi, ki ha egy ártatlan nőt bántalmaznak, kezét felemelje s az üldözőt
leüsse.
– Sőt erre számítok: ön nem lesz az a derék férfi, hanem lesz más; mert
egy szép, ártatlan gyermeknek bizonyosan van imádója, választottja, ki
ön helyett meg fog jelenni előttem. És én akkor ezt a derék, bátor,
jeles ifjut, akárki lesz, nekem mindegy, azt fogom megölni ön helyett.
Mert szavamra mondom, uram, hogy kezem nem reszket soha s a mióta
utólszor láttuk egymást, nem tettem egyebet, mint lőni tanultam.
Megölöm, a kit szemközt állítanak velem. S ez nem gascognade, uram,
hanem az egyetlen egy hit, a mi még szívemben van.
Tarnóczy letette a könyvet kezéből s odavonva ellenfele fejét ajkaihoz,
fülébe súgott.
A mozdony rohant már ismét, de szavát megérté azért ádáz ellenfele.
Ön nem gyanítja az okot, mely engem Magyarországra visszatérni
kényszerít. Ez nem kaland, nem szerelem; hanem egy átkozott ármány, mely
ellen testvéremet akarom megvédeni. A míg ezt be nem fejeztem, addig nem
vagyok senkié, addig életemmel nincs rendelkezésem. Láthatja ön, hogy e
perczben önnek semmi szava sem indít meg, hogy kihivását elfogadjam. Ön
tapasztalhatá máskor, hogy a halálnak mertem szemébe nézni, sőt tudtam
azt ellenfelemre visszafordítani. Az én kezem sem reszket, az én kezem
is bir azzal az átokkal, hogy a hol ártani kell, ott ne hibázzon. Nem is
találok az életen semmi szeretni valót, a miért azt saját magamért
féltsem s igazat adok önnek, a midőn azt állítja, hogy egyikünk nélkül,
akár mind a kettőnk nélkül is, ellehet a világ. Azért azt mondom önnek:
a legközelebbi állomás nevét jegyezzük fel tárczáinkba, az úgy hiszem
elég alkalmas hely leend. Irjuk fel ezt a napot is, melyen találkoztunk.
Én mától számítandó hat hónap mulva ugyane helyre visszatérek s önnek
minden kivánatára készen állok. Nem fog sem betegség, sem semmi
természeti hatalom gátolni, hogy önnel itt találkozhassam. Ha ön
megbizik adott szavamban, akkor az egész áldozat, melyet ön számomra
hoz, csupán félévi várakozásból áll; ha a rendelt időre meg nem
jelennék, akkor azután szabadságában áll önnek mindazon fenyegetéseket
foganatosítni, a miket imént elsorolt. Ha pedig ön ez ajánlatomat el nem
fogadná és engemet vagy bárkit azok közül, a kik előttem becsesek, ez
idő alatt bántana, megsértene, meggyalázna, akkor én a legelső bottal, a
mi a kezembe akad, leütöm önt, mint a kutyát. – Tessék gondolkozni
rajta.
A két összehajolt fő ismét széjjel vált egymástól, mindkettő saját
karszéke támlájába temetkezve. A kik látták őket, idegenek, gondolhatták
magokban: milyen jó barátok lehetnek, milyen nyájasan suttognak együtt,
bizonyosan régen nem látták egymást.
Az elért állomáson azután Illés gróf felállt, megnézte az indóházra
felirt állomás nevét, feljegyzé azt utitárczájába, a napot utána irta és
sugva mondá Tarnóczynak:
– Elfogadtam.
Azzal vevé kis koporsóforma tokját, melyben pisztolyai voltak, s indulni
készült.
– Ne szorítanók meg egymás kezét? kérdé visszafordulva Tarnóczytól.
– Igaz, szólt ez és odanyujtá a magáét.
A kalauz megint elfogta a grófot, hogy hová megy? helyét Párisig
fizette. Hanem ez biztosítá, hogy a gyorsvonatot meg akarja ott várni, s
azzal visszautazik elébbi útvonalára.
Hagyták menni és nevettek rajta.
«Ilyen különczök ezek az angol utazók!»