(Talán Irén épen úgy reszketett, úgy halaványult el, ki csak elbeszélni
hallá azon történetet, a mit amannak át kelle élni.)
– Ön éjszaka, midőn mindenki aludt, folytatá a gróf, megszökött a
házból; nem tudom, hogyan? nem tudom, merre? csak azt tudom, hogy
megszökött. Egyedül, gyalog, késő éjjel visszament Brenóczra. Rejtelem,
kimagyarázhatlan titok, hogy történt? de megtörtént, hogy ön Brenóczon
éjszakai órában a kastély mostani urával találkozott; őt, nem tudni
hogyan, rávette, hogy az ön gyűlölt kedvesét megszabadítsa. Ez tény; ezt
bizonyítani nem kell. Kétséget, találgatást csak az a kérdés szenved,
hogy «mi áron?» Azon ember, kivel ön a brenóczi kastélyban találkozott,
mosolygva mondja a történet elbeszélése után, hogy öntől megtagadni
semmit sem lehet.
Cynthia hideg, mozdulatlan halott volt e pillanatig, mint kit egy
rettentő álom tart koporsójához szegezve s hallgatja, mint szegezik
annak fedelét reá; de e szóra, e meggyalázó szóra, ha halott lett volna
is, ki kellett törnie koporsójából.
– Atyám! Ez hazugság! Én anyám házát adtam el neki a kért összegért.
A gróf nehéz lélekzetet vett.
– Tehát ön megvallja, hogy ott volt. Így jobb. Attól remegtem, hogy ön
tagadni fog, s kényszerít hazugságok miatt megpirítanom.
Azzal csengetett a gróf, a bejövő komornától egy pohár vizet és
theáskanalat kért, s midőn az kiment, tárczájából egy összehajtogatott
papirtokocskát vett elő, azt szétbontotta, abban valami fehér por volt;
csendesen beletöltötte a vízbe, mely abban rögtön zöld színt váltott s a
mint a theáskanálkával felkavargatá, lassankint sötét lilaszínbe ment
át, s ha abba hagyta a kavargatást, sűrű, nehéz seprűben ülepedett le a
pohár fenekére.
A gróf sokáig nem szólt azután egy szót is, csak a pohárba kevert nedvet
kavargatá.
– Mi fog történni most? kezdé végre hosszas hallgatás után. Ez esemény
közhírré válik, minden ismerős körben beszélni fognak róla; már is érzem
az emberek gúnyos hidegségét, melylyel minden nyomon találkozom; az
emberek, kik máskor mosolyogva siettek elém, most sietnek elmenni
mellettem; ha megszólítok valakit, rövid szavakkal válaszol; fiam
házassági viszonya rögtön félbeszakadt Pálmafy grófnővel; Illés ez
órában utazik a külföldre, hogy soha többé e városba ne jőjjön. Én sem
várhatom meg itt a reggelt. El akarok menni még sötéttel, hogy képemet
ne lássa senki és elrejtem magamat a maróthi remete-lakban, a mit sietek
visszaváltani azon embertől.
Cynthia zokogva rejté arczát párnái közé. Kétségbe volt esve.
A gróf csendesen kevergeté a kanálkát a pohárban.
– Most önre nézve csak egy teendő van hátra, Cynthia: úgy gondolom, hogy
ön maga is jól tudja azt. Kell mondanom talán?
– Nem tudom; rebegé a szerencsétlen hölgy, kit az eszmélet kezde
elhagyni.
– Nem tudja ön? Azon nagyon csodálkozom. Egy magas rangú delnő, egy
Brenóczi Cynthia grófhölgy, egyike a legünnepeltebb nőknek az egész
birodalomban, elveszti jó hírnevét, a világ becsülését, családja
czímerét beszennyezi, világbotrányává lesz; – és akkor nem tudja, hogy
mit cselekedjék? Igazán nem tudja ön, hogy mit kell tennie?
A kínzott leány csak fejével inte, hogy nem tud eszmélni.
– Úgy tehát én vagyok kénytelen azt megmondani, szólt a gróf
felemelkedve székéből s a felkavargatott poharat odanyújtva Cynthiának.
Ön meg fogja ezt inni.
– Istenem! mi ez? kiálta eliszonyodva a leány.
– Mi volna? Méreg. Biztos, csalhatatlan szer. Fogja ön.
– Atyám! sikolta a hölgy s a rettegés görcseivel ragadta meg apja kezét.
Mit akarsz? Mit akarsz velem tenni?
– El akarlak temetni. Meg akarlak siratni. Tisztán akarom nevedet
letenni a sírba. A halottaknak mindent megbocsátanak, a halál mindent
kiengesztel. Meg kell halnod.
Cynthia az irtózat kétségbeesésével veté magát párnái közé, minden
tagján a hideg veriték futott alá s nyögött a haláltól való félelmében,
mely kínosabb, mint maga a halál.
– Nyomorult. Gyáva; mondá a gróf, letéve az asztalra a poharat. A pór
vérében van a gyávaság.
E szavakra elfojtá nyögését, reszketését Cynthia s összeszedve minden
lélekerejét, odafordult atyjához, ki hideg vérrel állt ágya előtt.
– Nem. Én nem félek a haláltól, rebegé. Kész vagyok meghalni minden
órában, mikor Isten úgy akarja. De nem lehet meghalnom így, a hogy ön
kivánja; ily rögtön, ez ismeretlen italtól, e kétségbeesett lélekkel; oh
atyám, ne nézzen rám ily megölő szemmel, hisz az elveszi eszemet.
A szegény leány félaléltan rogyott le ágyáról, de a gróf felfogta őt és
visszafekteté párnáira és azután odaült ágya szélére és gyermeke fejét
ölébe vevé és felbomlott hajfürteit lesimogatá, a hogy kedves, szeretett
gyermekkel szoktak bánni nyájaskodó szülők. És szólt hozzá édes
megnyugtató hangon:
– Ne félj, ne félj Cynthia. Szép Cynthiám. Kedves leányom. Tudod, hogy
mennyire szerettelek mindig. Ha nem mutattam is, de annál inkább
éreztem. Hiszen büszkeségem, boldogságom voltál. Ne remegj. Térj
magadhoz. Így. Szünj meg remegni. Ez nem illik tehozzád. Légy erős, a
milyen mindig voltál. Rendezd el fejed alatt párnáidat, takaródat vond
kebledre szépen, hajfürteidet szorítsd főkötőd alá; ne légy illetlen
zavarban. Ne félj, én itt leszek melletted mindig. Biztatni, vigasztalni
foglak; az én kezem fogja tartani a poharat, ha a tied remeg. Mintha
beteg volnál, s én nyújtanám a megmentő gyógyszert. Ne félj. Nem fog ez
fájni; nem okoz semmi kínt. Hatása rögtöni. Én itt leszek veled és
ölemben fogom tartani fejedet és lezárom szemeidet és lecsókolom
ajkaidról az utolsó lehelletet. Oh légy nyugodt.
A leány pedig a borzadály őrületétől sikolta fel és kirohanva ágyából,
odaborult atyja lábaihoz és görcsös kezekkel, kétségbeesett lélekkel
ölelte át annak térdeit.
… Irén lelkére oly iszonyú hatása volt e jelenetnek, hogy miként a
kínzott hölgy maga, felszökött ágyából s odafutva Leonorához, annak
ölébe rejté el arczát, rebegve:
– Oh ez irtózatos rege. Ne mondja ön tovább. Végezze el. Megölte-e
leányát ez ember?
– Nem. Nem. A rettegés az őrültség erejét, ékesenszólását kölcsönzé
Cynthiának. Elmondá, hogy nem tud, hogy nem akar meghalni, hogy kedves
előtte az élet, hogy kész atyját követni a világ bármely ismeretlen
zugába, ott elrejtve s elfeledve örömtelen napokat élni; minden
pillanatját az ő vigasztalására, nyugalmára szentelni: de meghalni nem
tud, nem akar, nem lehet neki.
A gróf gyűlölettel és megvetéssel taszítá el magától leányát s a düh és
utálat hangján kiálta rá:
– Ne érj hozzám.
A leány a földön vonaglott, mint egy féreg, mint egy elgázolt,
megtaposott féreg.
Brenóczi István még folyvást a méregpoháron tartá kezét, szemeit leánya
alakján, ki e tekintet alatt százszor kínosabban látszott meghalni, mint
ama rettegett méregpohártól.
A gróf újra felkavargatá a leüllepedett salakot a kis arany kanálkával,
míg az egészen lilaszínűre festé az egész pohár vizet, s akkor hideg,
tompa hangon mondá leányának:
– Tehát, ha te meg nem teszed, majd megteszem én.
S azzal a méregkelyhet saját ajkához emelte.
Irén csaknem leroskadt már a beszéd alatt. Leonora megszánta a szegény
leánykát, helyet csinált neki saját ágyában, odavonta maga mellé,
betakargatá szépen s azután tovább mesélt neki, mint a dajka szokott
mesélni altatott gyermekének, ki félve rejti magát védő keblére a mesélt
rémek elől, miktől elég behunyni szemeit, hogy azok ne bánthassák.
Cynthia őrült sikoltással kiálta fel atyjának ez iszonyú mozdulatára:
– Anyám! anyám az égben!
És abban a pillanatban kihullott Brenóczi István kezéből a pohár, s
cserepekre törve pattogott szét a padlaton; jobbja mereven esett alá
oldalára. Egy merev, elbámuló tekintetet vetett maga elé s azzal egy szó
nélkül végig zuhant a padozaton.
A sikoltásra és zörejre betörő cselédek két aléltat leltek a szobában.
Cynthiát vissza fektették ágyába s orvosért futottak. Cynthia csak két
óra mulva tért magához; István gróf csak harmadszori érvágás után.
Legelső szava, a mint felébredt, leánya utáni tudakozódás volt. Azt
mondá, hogy látni akarja őt.
Cynthia nem ügyelt saját gyöngültségével, sietett atyja fekhelyéhez.
A büszke Brenóczi István grófot nem lehete megismerni e pillanatban.
– Gyermekem, suttogá, midőn orvosai hátra vonultak, hogy őt egyedül
hagyják leányával. Egy századot álmodtam keresztül. Többet, mint a
mennyi egy egész hosszú emberéletben megtörténhetik; oh mi jó volt
felébredni! Nem jó az az álom oda át, nem jó az ott. Ne keressük azt fel
idő előtt.
És azután beszélt leányának iszonyú dolgokat, a miket önnek, kedves jó
Irénem, nem jó volna meghallani. És azután arra kérte Cynthiát, hogy ne
hagyja el őt soha, maradjon mellette. Oly jó lesz nékik egymással élni
együtt csendesen, minden zajtól elvonulva, emberek társaságától távol és
azután bocsánatát kérte leányának mindazon fájdalmakért, miket neki
okozott.
Midőn Cynthia a büszke gróf szemében e soha nem látott könyeket látta
megjelenni, odaborult zokogva keblére és sírt oly hosszan, a milyen
hosszan jól esett fájdalommal teljes tele szívének.
Kérte atyját, hogy ő bocsásson meg neki és bocsánata jeléül ölelje meg.
A gróf csak nyögve tekinte rá és nem teljesítheté kivánatát. Az a jobb
keze, melylyel a méregpoharat ajkához emelé, meg volt a széltől ütve s
örökké mozdulatlanul hevert ott mellette.
E naptól kezdve Brenóczi István egészen megváltozott. A dölyfös
férfiúból csendes, alázatos ember lett; a síma, mosolygó világfi egy
megtört, roskatag alak most, kit gyakran láthatni reszkető fővel,
megnyomorodott tagokkal a város csendesebb helyein sétálgatni, egyedül
leányától kisérve, annak karjába kapaszkodva; s korán reggel már ott áll
hintaja a templom előtt. Nem a báltermeket többé, most a templomokat
látogatja. Olyan későn jönnek rá erre a gondolatra az emberek, hogy az
egyetlen úri szállás, a honnan senki keserűséget nem hoz magával vissza:
a templom. Meg kell törve, őszülve lenniök, érzékeik felét elveszteniök,
míg erre a gondolatra jutnak.
Azután megint az egész napot azzal tölti, hogy kikocsikázik leányával
valamely félreeső városnegyedbe, kocsiját megállítja valamelyik téren s
akkor neki indul szegény embereket látogatni. Felkeresik a betegeket, a
nélkülözőket, kikérdezik bajaikat; itt élelmiszert, amott orvosságot
szereznek a szűkölködők számára; gondoskodnak téli tüzelőjökről;
elhagyott árvagyermekeket felruháznak, mesterséget tanulni visznek;
megállnak beszélgetni mindenféle nyomorult emberrel és ez így megy
napról-napra; eső, hó, zivatar nem tesz különbséget nálok; mindennap
megújítják ezt a járást s az öreg grófnak nem hogy ártana e megviselő
foglalkozás, sőt erőt látszik neki adni, midőn napról-napra látja, mint
javul választott szegényeinek állapota.
Ha őt valami véletlen baj gátolja a kimehetésben, akkor Cynthiának
egyedül kell megtenni ez utat. Most már nem félti őt a gróf: egész nap
távol lehet, a nélkül, hogy egy gyanakodó tekintettel megbántaná. Hisz
tudja, hogy jó helyen jár, – a szegények, a nyomorultak között.
Ily alkalommal találkoztam vele egyik külvárosban. Én épen a
tizenkettedik nagy befolyású személytől jövék, ki által a
tizenharmadikhoz kelle bejutnom, hogy attól megtudjam, vajjon a
tizennegyedik nem mozdíthatna-e Fenyéry ügyén valamit? Cynthia rögtön
rám ismert s egészen meglepett az által, hogy ott kisérő cselédje
láttára megölelt és azt mondá, hogy örül láthatni. Gyermekkorában igaz,
hogy nagyon szeretett, mert anyjának csaknem egyedüli barátnéja voltam,
hanem a későbbi események mégis nagyon valószínűtlenné tevék, hogy
Brenóczi grófnő engemet megismerjen Bécs utczáin. Kérdé tőlem, hogy mi
járatban vagyok? Én kitérőleg feleltem neki: ügyeim, bajaim vannak, a
miket el kell intéznem. Ő rögtön egész készséggel ajánlá, hogy utasítani
fog, hogy kihez forduljak leginkább. Itt kénytelen voltam neki
megmondani, hogy jóságával lehetetlen visszaélnem, miután épen a
brenóczi uradalom oka minden bajainknak, s az ellen járok informálni. Ő
nem látszott érteni szavaimat. Őszinte elbámulásából bizonyossá levék,
hogy egy szót sem tud a legközelebbi félév alatt történtekről. Mennyire
el kell zárkózva lennie a világtól; a legcsekélyebb hír sem hatott hozzá
az egész hatalmaskodási esetből, mely Fenyéryre oly rossz következéseket
hozott. Én azután elmondtam neki mindent. Látszott arczán, szemein,
mennyire új dolgok ezek rá nézve mind. Rosszul esett neki, mikor azt
találtam mondani: most már a brenóczi urak teljesülve láthatják sok
százados vágyaikat, hogy a birtokukba benyuló kis uradalom nem okoz
fehér foltot térképükön. Ő elhalaványodva kérdezte, hogy hát van ez
ügyhöz valami köze a brenóczi családnak? Én vállat vontam. Erre ő azt
mondá, hogy másnap, úgy mint ma, jőjjek össze vele korán reggel ismét
ugyanazon helyen, akkor valamit fog nekem mondani, a mi ez ügyben
nagyfontosságú lehet. Nekem is egy gondolatom támadt, mindig azt hittem,
hogy a grófoknak is van szívök, csak úgy, mint más embernek, csak hogy
jobban el tudják titkolni, hogy hol van? Meg akartam kisérleni, ha
rátalálnék-e egy ily elrejtett szívre? Ma reggel azt mondtam, midőn
eltávozám: én appellálok az élő Istenre! Hanem az Isten megelőzte
ohajtásomat, előbb járt ott, – a hova én őt hívni akartam.
A megjegyzett kapu alatt várt reám már a grófnő; úgy látszott, hogy ő
még előbb sietett megjelenni a találkán, mint magam. A mint meglátott,
rögtön elém jött. Karját kezembe ölté, egy esernyő alá bújtunk mind a
ketten, s azzal vitt magával vizen, sáron keresztül a leggonoszabb
külvárosi utczákon jobbra és balra. A vízre, sárra csak most kezdek már
emlékezni, akkor az ő szavai foglalták le testemet, lelkemet.
Azon kezdé legelsőbb is, hogy segíteni nem lehetetlen az elveszettnek
hitt ügyön. Tegnap értekezett családjok ügyvédjével, a ki igen
megnyugtató választ adott felhívására. Az itéletet megmásítani már nem
lehet, minden perújítás hasztalan volna. Kegyelmet senki sem adhat itt,
csupán csak a nyertes felperes. Egy új jogvitát kell tehát az iránt
támasztani, hogy ez ügyben a felperes nem Krénfy, a rövid ideig tartó
zálog birtokosa, hanem a Maróth grófok, mint Brenócz örökös urai, s így
a foglalás őket illeti; az ügyvéd azt mondá, hogy a kérdésnél csaknem
bizonyos a siker.
Akkor aztán a Maróth-családnak szabadságában áll a neki itélt
Fenyéry-uradalom helyett a hatalmaskodó fejváltságát, kétszáz forintot
fogadni el. (Zárjel között mondva: ez engem boszant, hogy Fenyéry fejét
csak kétszáz forintra becsülik.)
Irén megcsókolá e parenthesisért Leonora arczát.
– Nemde, kedvesem, Fenyéry minden «kellemetlen» szokásai mellett is
többet ér ennél az összegnél? Az eszme igen szép, mondám én Cynthiának,
de a hogy én Brenóczy grófot ismerem, alig merem reményleni, hogy ez
alkalmat egy szívbeli nemes tett véghezvitelére el ne szalaszsza. Ha
hölgy volna, a kitől függ az ügy, nem kételkedném; de a férfiak a
mennyivel gyöngébbek a szerelemben, annyival tartósabbak a gyűlöletben.
A férfi törhetetlen, ezt én jól tudom, daczára annak, hogy minden
századbeli irók a legmakacsabb álarczossággal az ellenkezőt akarják
bebizonyítani.
Ekkor mondá el nekem Cynthia grófnő ama borzalmas történetet, mely a
férfiak legbüszkébbikét a legalázatosabb emberré tevé. Brenóczy István
gróf nem az, a ki volt. Egy komor, túlvilágra gondoló férfi lett belőle,
mint a kinek jobbja már elzsibbadt a halállali kézszorítás miatt.
Cynthia biztosított róla, hogy pár nap alatt indulni fognak Brenóczra, s
István gróf maga sietteti az ügy rendbehozását. Az ember nem tudja, hogy
meddig él.