– Már pedig én azért sem teszek le róla; szólt a védnő kis
tündérkéjéhez, kinek az volt a dolga, hogy míg ő az illető országos urak
szíveit rettegteté, az alatt Irén családi összeköttetésénél fogva azok
urnőihez lelve bejuthatást, két oldalról segített a jó urak számára
meleggé tenni a poklot.
– Én még most sem adom fel ügyünket, monda Leonora egy reggelen, egy
nagyon sáros, piszkos reggelen, felkapcsolt volantjai, szürke harisnyái,
csatos felczipői, s hóna alá csapott esernyője jelképei által
gyaníttatva, hogy ma ismét nyakába ölti a várost, még pedig annak oly
érthetetlen utait, a hova nem kell elegáns öltözékben menni. E
tekintetben különben sem igen volt alkalmazkodó.
Irén sohajtva kérdezé, hogy hová akarja azt még feljebb vitetni.
– Az Istenhez! szólt Leonora, esernyőjét malasztteljesen emelve magasra.
Én nem állítom, hogy különös nagy reményem van, miszerint az égből egy
pár menykövet imádkozom alá, melyek a felperest és másokat eszökre
térítsenek, de folyamodom az emberi szíveken uralkodó Istenhez. Oh,
gyermekecském, az Isten nem fogyott ki csodatételeiből most sem. E felől
majd fogok én önnek egy történetet beszélni, hanem most arra nem érek
rá, mert mennem kell és estig alkalmasint nem is jövök haza, addig is
adieu, kedvesem.
A védnő és a kis tündér megcsókolták egymást, azután az előbbi kopogó
felczipőivel végig csattogott a folyosókon; Irén utána nézett az
ablakból, s látta, mint vágott keresztül az utcza közepén, nem igen
keresve, hogy hol kisebb a sár?
Irén egész nap egyedül volt a vendéglőben, semmi kedve sem lehetett
kimenni. Az eső megpihenés nélkül szakadt egész késő estig; a zuhogó víz
úgy tombolt az ablak fölötti rézcsatorna csövében, mint valami kínjában
kaczagó elkárhozott lélek, a ki jobb szállás hiányában oda vette magát.
Irén egész nap azt hallgatta, és rajzolgatott egy kis képet, melyen egy
zuhogó hegyi patak volt és az átvezető híd le volt törve, s két ember
úgy áll a két parton és nem tudja, hogyan jusson át egymáshoz? Az egyik
férfi, a másik leány. Azután este is lett, besötétedett; a lámpákat is
meggyujtogatták, Leonora még sem jött haza.
A két hölgy szobái egymásba nyiltak, a miért azokat úgy rendezték el,
hogy az egyiket használták ebédlőnek, a másikat hálószobának.
Irén vacsorát rendelt mindkettőjük számára, vizet forralt a theának; jó
meleg szobára várta Leonorát.
Azután, hogy még sem jött, csengetett a pinczérnek, hogy hozza fel az
estebédet. Sokszor hallotta azt a jókedvű babonát, hogy ha valakit
nagyon várnak az ebéddel, és azután már nem győzik várni, akkor csak
szaporán tálaltatni kell, mire az étel az asztalon van, a várt személy
is ott leend.
Most az egyszer különös kivételképen ez eset nem teljesült be. Leonora
nem jött meg és Irén egy falatot sem tudott enni; minden étel elhült,
megfagyott, a theakatlanból kifőtt a víz és Leonora még sem jött haza.
Irén már komolyan aggódni kezdett, a midőn egyszerre meghallja a nagy
eső-tocsogásban az ismerős kopogásokat; még künn az utczán meghallotta
azokat, száz hordár, utczakölyök, kofa s egyéb sárban járó teremtés
lépései közől kiismeré az ő sarkos czipőinek csattogását.
Előre kifutott eléje a lépcsőkig.
Nem csalatkozott; csakugyan ő jött.
Köröskörül csupa sár volt, mintha hajtóvadászatról jönne s lóháton
vágtatott volna keresztül turfás lápokon és márga földeken s azoknak
minden szinű sárpecsétjeit hozná magával. Kalapja, köpenye keresztül
ázva, keztyűi paczallá téve.
– Az Istenért, Leonora, hol járt ön? kérdé aggódva Irén, és sietett
barátnéját mentül előbb a meleg szobába vinni, vizes ruháitól, czipőitől
megszabadítani, s addig feleletet sem várt kérdésére, míg ismét szárazba
nem öltözteté, azután ismét nem engedte szóhoz jönni, míg a kis theás
asztalt oda nem vonta a kandalló mellé, a honnan Leonorának föl sem volt
szabad kelni a kényelmes karszékből; lábai alá egy puha zsámolyt tett és
azután teletölté findzsáját theával, azt megitatta vele, tányérján
darabokra szelé a sültet s csak azután foglalt ő is helyet mellette és
olyan elégültséggel nézte, mint fogyasztja Leonora a kettőjök számára
rendelt vacsorát és theát, mintha az saját étvágya volna.
– Ön nyugtalanul várhatott engem, szólt végre Leonora, midőn kissé
magához birt térni e működésből; tudom, a várakozás a legnehezebb
föladat, ez próbálja meg legjobban a philosoph lelket. Messze jártam,
aligha nem jártam ma négy mértföldet. Azt hiszem, meg is áztam egy
kicsit. Nem vehettem az esernyőnek semmi hasznát, az eső még nagyobb
cseppekben hullott róla rám. De nem tesz semmit.
– Miért nem fogadott fel egy bérkocsit?
– Ah, az nem lehetett kedvesem. Nem olyan helyen jártam, a hol bérkocsi
kell; látja, hogy elmerültek a czipőim. Az mind gyerekség. Nem árt
nekem. A kholera idején, mikor annyira el voltam foglalva a betegekkel,
sokan kérdezték, nem félek-e, hogy én is megbetegszem? Oh, én nem érek
rá beteg lenni, nekem nincs arra időm! Most is azt mondom. A kinek a
lelke úgy el van foglalva, semmi hatása arra a test törékenységének.
Egész nap ma ülök le először.
– De hol jár ön annyit?
– Azt majd elmondom egyszer. Istent kisérteni jártam, annyi bizonyos, és
aligha sikertelenül. Mától fogva igen jó reményeim vannak.
– Hogyan? kérdé Irén rendkivül érdekelve.
Leonora leönté az utolsó csésze theát, megmelegíté kezeit a kandallónál;
a hideg csak most látszott belőle kimenni tökéletesen. Vagy talán nem a
hideg volt az, hanem valami sötét bús történetre való visszaemlékezés,
mely jobban megborzogatja az ember testét, lelkét, mint a nedves
zivatar?
– Azt mondtam ugy-e kegyednek, hogy egy különös eseményt fogok
elbeszélni, ha visszajövök, melyben csodálatos jelensége van annak, hogy
azon általános szellem, kit a felvilágosodás hamis bölcsei úgy
szeretnének megtagadni, vízzé, léggé tenni, vegytani alkatrészeire
szétbontani, most is úrkodik az emberek sorsa felett és tanúbizonyságait
adja lételének ott, hol legjobban kétkednek azon. Iréném, az Isten él!
Azt mondom, hogy az Isten él. – Csak ezt a kis történetet hallgassa meg.
Leonora bezárolá az ajtókat, meggyujtá az éji lámpát, új szenet rakott a
kandalló tüzére, s akkor arra kérte Irénét, hogy előbb feküdjenek le
szépen, mielőtt elbeszéléséhez fogna, mert ez olyan történet, a mit az
ember csak úgy mer végig hallgatni, ha takaróját fejére húzta, s
bizonyossá tette magát felőle, hogy ajtók és ablaktáblák jól be vannak
zárva, ágy alá és szekrénybe sem rejtette el magát senki.
Oda künn most is egyre szakadt az eső, s a rézcsatornában zuhogó víz
infernalis párdalt bömbölt a kandalló kürtőjében helyét nem találó
széllel; az utczákon nem hallatszott már egyéb, mint egy-egy elkésett
kocsi robogása, mely olyan sokáig eltart, míg el tud enyészni.
A két hölgy olyan félve bújt fekhelye menedékei közé, csak ott érzi az
ember magát igazán bizton az éj és a képzelet rémei elől.
– Kedves Irénem, kezdé Leonora, egy történetet fogok önnek elmondani egy
ember életéből, melyet a napokban kellett egész iszonyatosságában
megismernem. Ezen ember Brenóczi István gróf. Elég szomorú emlék alkotja
e név ismeretét önre nézve. Ön eléggé tudja, minő büszke, önmagával
eltelt ember ő. Ez a gőg nagy szerencsétlenség volt azokra nézve mindig,
a kik vele érintkezésbe jöttek valaha. Ön hallotta talán már egyszer
azon catastrophot életében, mely őt Cynthia grófnő anyjának férjévé
tette?
– Nem hallottam.
– Azon igen csodálkozom, mert sokan tudják. Ő egy fiatal leányt
elcsábított, s szülei tudta nélkül titokban felvitte magához Bécsbe. A
leány egy nyugalmazott huszártiszt gyermeke volt, kit a gróf azzal
szédített el, hogy majd nőül veszi. A gróf sokáig rejtve tartá a leányt,
ily nagy városban könnyű ismeretlenül maradni; hanem azért egyszer
mégis, midőn épen kedvesét látogatni ment, a mint titkos szállása
ajtaján belépett, a leány helyett annak apját találta az elfogadó
teremben. A vén katona addig szót sem váltott vele, míg az ajtót be nem
zárta mögötte, s akkor elővett egy pisztolyt a zsebéből és bemutatta
magát, hogy ő annak a leánynak az atyja, a kit a gróf elszöktetett.
Brenóczi István azt hitte, hogy a sértett apa párbajt akar vele víni, s
késznek mondta magát minden elégtételre. Oh nem uram, szólt az apa, itt
csak egy pisztoly van, ez nem párbajvívásra való. És azután tudtára adta
a grófnak, hogy ezúttal semmi egyéb választása nincsen, mint vagy főbe
lövetni magát, vagy elvenni azt a leányt nőül, a kit elcsábított. A gróf
szabadkozott, a mint lehetett, de utoljára is kénytelen volt átlátni,
hogy elszánt emberrel van dolga, ki őt vonakodás esetében oly hideg
vérrel lövi főbe, mintha csak czélba lőne, s kénytelen volt beleegyezni.
Ekkor felnyitá az apa a mellékszoba ajtaját; ott volt egy pap, két tanú
és egy halvány reszkető nő. A katona bemutatá előttök a grófot, megmondá
neki, hogy ez a két tanú a menyasszony két testvére, a pap pedig
nagybátyja, s ez által megfosztá őt attól a reménységtől is, hogy a
tanúk előtt tiltakozzék az erőszak ellen vagy őket kényszerített
házassága körülményei ellen bizonyságokul használhassa. Meg kellett neki
esküdnie az elcsábított leánynyal, aláirni a házassági kötvényt,
folyvást a pisztoly végével homlokán. Mikor a szertartásnak vége volt,
az örömapa, a násznagyok, az eskető pap vették holmieiket, magokat
ajánlották, kocsira ültek és elmentek haza. A menyasszonyhoz nem szóltak
egy szót is, nem bánták azontúl, akármi történik vele.
István gróf kétségbe volt esve. Nagyszerű kilátása volt egy előkelő
herczegnővel leendő összeköttetésre, ki vén volt ugyan, de gazdag és egy
ranggal magasabb a grófnál, s most ez im szét volt tépve, semmivé téve,
s a helyett beültetve a családba egy névtelen köznemes leány, kinek apja
nyugdíjból él, testvérei prókátorok és a ki neki már azelőtt kedvese
volt.
A gróf rögtön elküldé új nejét maróthi jószágára, ott egy kis szerény
lakba számüzé, a honnan a nőnek soha sem volt szabad még csak a megyei
székvárosba is kimenni.
Ott szülte számüzetése első hónapjában Cynthiát a szerencsétlen grófné,
ott nevelte őt hét éves koráig, még tán emlékezik ön arra a mélabús
arczra, mely olykor a tarnóczi kastélyban megjelent; ön lehetett akkor
tán négy éves.
Cynthia hajlama ön testvéréhez még ezen időktől kezdődik.
A gyermek érezni látszott anyja szenvedéseit, s mindig rejthetetlen
gyűlölettel viseltetett azon körök iránt, honnan anyja számüzve volt, s
daczosan kereste a rangján alóli társaságokat.
Midőn atyja és testvére Brenóczra jöttek lakni, őt elvették anyjától, s
ott nevelteték magok előtt; anyját csak nagy ünnepeken volt szabad
meglátogatnia, mindig egy udvarmesternő kiséretében, ki rendesen úgy
bánt Cynthia anyjával a maróthi házban, mint egy cseléddel; a mit
azonban Cynthia százszoros mértékkel fizetett vissza neki a brenóczi
kastélyban.
Azt tartották felőle, hogy soha gonoszabb, boszantásokra találékonyabb
gyermek nem volt nálánál a földön; de én sokszor láttam őt anyjánál, ott
olyan volt, mint a galamb, csupa szeretet, csupa gyöngédség, ki a komoly
szenvedő hölgy minden arczmozdulata előtt remegett.
Az anyja néhány év mulva azután meghalt. Cynthiát fölvitték Bécsbe! El
kellett válnia játékszereitől, játszótársaitól s egész parasztos
magaviseletétől.
Ott szép, bájos delnőt neveltek belőle, a ki csillaga lett az előkelő
köröknek.
Részesült mind azon bálványozásban, mire szépsége és helyzete
följogosítá. Keze által a Brenóczi család ismét új gyémánt kapocscsal
fűzhetett egy új ragyogó nevet törzsfája leveleihez. Voltak főurak, kik
boldognak tartották volna magokat, ha neveiket elfogadná. Sőt beszéltek
egy németországi fejedelmi család ivadékáról is, ki két izben megújított
ajánlatot tett István gróf előtt.
Cynthia mindazokat visszautasította.
Mire vár még? mondák az emberek egymás között. Minő szerencse után jár
még képzelődése?
És a midőn így keresték a magasban Cynthia elképzelhetetlen
eszményképét, akkor egyszerre kisült, hogy a grófnő egy vagyontalan
köznemes ifju után ábrándozik, kivel gyermekkorában tán együtt játszott
szembekötősdit, s kit azóta sem feledhet. Ez az ön testvére.
Ki birná leirni azt az elkeseredést, mely a brenóczi grófok szivét
ellepte, midőn a botrány kitudódott. Hogy kaczaghatott az egész világ!
Herczegek helyett egy korhely köznemes, egy tekintetes úr!
– A gyalázatos parasztvér! kiálta István gróf, kit kétségbeejtett az a
gondolat, hogy az ő megbocsáthatatlan összeköttetése által egy köznemes
leánynyal, ez a vérszerinti vonzalom az alsóbbak után, mint valami átkos
testi kór, ivadékról ivadékra átmegy s elkorcsosítja a Brenócziak
ibolyaszinű nemes vérét.
A leány a legborzasztóbb szellemi kínzásokon ment ezután keresztül, hogy
gyűlölt hajlamáról lemondjon. Ön sajnosan tudja a következményeket, hogy
Cynthia ezt nem tevé, hanem makacsul, megtörhetetlenül maradt szívének
első, örök hajlama mellett, s szerencsétlenné tette általa mind magát,
mind önnek testvérét.
Testvére, Illés, a grófnak első házasságából, egy angol myladytől
származott fia, párbajra hívta ki testvére gyűlölt kedvesét, a hol az
hatvan lépésről lőtte meg a grófot tomporán, hogy az összerogyott és
elájult. Azt mondják, hogy ha Illés lőtt volna elébb, amannak kellett
volna elesni, de barrierben lőttek, s Illés gróf néhány lépéssel
közelebb akarta őt még ereszteni, hogy lövése halálos legyen.
Ez eset után Cynthia megfogadtatá kedvesével, hogy Illés grófot
mindenütt kerülni fogja, tudva azt, hogy mihelyt ez fölgyógyuland, nem
nyugszik addig, mig ellenfelét föl nem találja, s egyik kettőjök közül
halva nem marad. Cynthia irtózott a találkozástól, s kedvese fölfogadá
előtte becsületére, szerelmére, hogy el fogja magát rejteni Illés gróf
elől.
És azzal úgy eltünt a szerencsétlen ifju, hogy senki sem tud felőle
semmit, még mi sem.
… Irén szomorúan sohajta föl.
Leonora folytatá az elbeszélést.
– Csak Cynthia maga tudá Tarnóczy hollétét. (Nem akarom keresztnevét
említeni, tudom, hogy az önre nagyon bánatosan hat.) Egy izben azonban a
grófok egész véletlenül rájöttek e jól őrzött titokra. Éppen Brenóczon
voltak, jószágaikat zálogba adni Krénfynek, midőn ez egy levelet kapott
a szerencsétlen ifjutól, ki abban régi gonosz uzsorását felszólítá, hogy
küldjön számára valami összeg pénzt, mely összeg erejéig ő az adósok
börtönében van letartóztatva. Ezt a levelet irta Strassbourgból.
Irén sírni kezdett keserűen.
– Istenem. Legnagyobb ellenségének ir, midőn baja van és nem nekem.
– Büszke volt ahoz folyamodni, a ki őt annyira szereti, a ki érte annyit
áldozott s inkább folyamodott ahoz, a ki őt megrontotta. Ez férfierény
kedvesem… Krénfy nemcsak hogy kedvet nem érzett magában a kivánt pénzt
megküldeni neki, hanem azonfölül még a levelet is megmutatá a grófoknak,
a miből azok megtudák, hogy Tarnóczy oly helyzetben van, a honnan még
csak el sem futhat előlük.
– Irgalmas Istenem! kiálta Irén, dobogó szívvel emelkedve föl
fekhelyéről.
– Ne aggódjék, kedvesem. Engedje tovább mondanom. Illés gróf elmondá e
tudomását Cynthiának és fölszólítá, hogy ha azt nem akarja, miszerint ő
rögtön fölkeresse Tarnóczyt, mondjon le őrült hajlamáról.
– Istenem, Istenem! És lemondott-e?
– Másnap reggelig határidőt kért gondolkodásra, éjszakára atyjával
Maróthra utazott, hol anyja tölté szomorú napjait, s reggel tudatá Illés
gróffal, hogy nem mond le szerelméről. A gróf még azon órában elutazott.
Iréne ajkain megfagyott a szó, keblében elállt a lélekzet.
– És a midőn Illés gróf Strassbourgba megérkezett, Tarnóczyt már akkor
nem találta ott. Előtte való nap ki volt fizetve adóssága – egy Krénfy
által kibocsátott váltóval.
– Ah! sóhajta megkönnyült kebellel Irén, s a felakadt vér annál
sebesebben kezdett szívében dobogni. Ez mégis különös.
– Illés nem tudott az eseménynek magyarázatot adni; hogy ez Cynthia
ténye volt, azt tudta jól, de hogy mikor és mi úton vihette ezt végbe,
az keresztülláthatatlan talány volt, miután Cynthiának Krénfyvel
találkozhatni, vele beszélhetni sem ideje, sem alkalma nem volt, nem
lehetett.
Ez a rejtély sokáig megoldatlan maradt a grófok előtt. Egy napon
azonban, midőn a farsangi vigalmak évszaka elkezdődött, herczeg ***,
kinek régi kiváltságai közé tartozik a saisont megnyitni, szokott
meghivó jegyével ismét megtisztelé a Brenóczi családot. István gróf nagy
megütközéssel vevé észre, hogy a meghivó lapon csak az ő neve és Illés
grófé volt fölirva. Máskor Cynthia grófnő is különösen megszokott azon
nevezve lenni. A gróf azt hivé, hogy ez bizonyosan a titkár hibájából
történt s a herczeg szórakozottságból nem vette észre az
etiquette-hiányt, hogy a grófnő is külön meg nincs nevezve a családi
meghivó jegyen. E figyelmetlenséget éreztetni akarta István gróf a
herczeggel, s az estélyen csak fiával jelent meg, Cynthiát otthon
hagyva.
A herczeg azonban egy szóval sem kérdezé tőle, hogy hát a grófnőt miért
nem hozta el magával, a mire pedig István gróf különös finom, udvarias
keserűségeket tartott már előre készen. Nem volt alkalma azokat
elmondani.
A második estélyre ismét megküldé hivókáját a herczeg István grófnak, s
arra ismét csak az ő és fia nevei voltak fölirva.
Regényekben rendesen csak a hármas szám a teljes, hanem az nagyon
rosszul ismerné Brenóczy Maróth István jellemét, a ki azt hinné felőle,
hogy ő hasonló meglepetésekből a harmadikat is elvárja. Rögtön elment
személyesen *** herczeghez, komolyan megtudandó tőle, hogy mi akar az
lenni, hogy mikor egy előkelő ősnemest társas ünnepélyre hívnak,
családjának bármely tagját kifeledik a meghivásból.
A gróf beszéde a herczeggel egész késő estig tartott. Közel volt már az
éjfél, midőn hintaja palotája kapuin berobogott.
Pitvarnokától kérdezé, hogy Cynthia grófnő megérkezett-e?
Régen alszik, válaszolták neki; azzal először fölment szobáiba, ott
sokáig járkált egyedül, cselédeit elküldé aludni, s mikor mindenki
elcsendesült a háznál, akkor vevé gyertyáját, s egyedül átment Cynthia
szobáiba.
Az előteremben aludtak a grófnő szobaleányai, azoknak meghagyá, hogy a
míg ő a grófnővel fog beszélni, addig öltözködjenek föl, s várjanak a
társalkodónő szobájában, a míg csengetni fog nekik.
Azzal benyitott Cynthiához.
A grófnő nagyon keveset szokott aludni, most is ébren volt, s
megdöbbenve látta atyját belépni hálószobájába e szokatlan órában és e
szokatlan feldúlt arczulattal.
– Ébren van ön? kérdezé a gróf, betéve maga mögött az ajtót, s azzal
leült egy karszékre Cynthia ágya elé.
– Cynthia, szólt hozzá reszkető, elfogódott hangon. Én maga felől egy
gonosz történetet hallottam, a melytől beteg vagyok, sokkal betegebb,
mint valaha voltam életemben. Már kétszer történt rajtam olyan
megbántás, hogy egy magas körből, melynek ön egyik csillaga volt,
egyszerre kihagyták az ön nevét és csak rólam egyedül emlékeztek meg
fiammal. Én az ön irányában történt sérelmeket nem szoktam eltürni. Én
ismerem azon kötelességeket, a mikkel mint apa, családomnak tartozom, s
még a lehelletet is megtorlom, a mi az ön nevére homályt vetne.
Valóban e szavakat mondá István gróf, a finom, mosolygó udvaroncz, ki
igazi képét nem szokta mutatni senkinek. Most valódi hangjával jelent
meg leánya előtt.
– Én kérdést tettem e figyelmetlenség iránt, folytatá a gróf; most jövök
*** herczegtől, a ki a következő történetet mondá el nekem. – Történt
egy éjjel, hogy én és ön azon házban háltunk meg, melyben az ön anyja
lakott. Én, mint őr, feküdtem az alsó szobában, ön mint fogoly a felső
teremben. Mit őriztem én? családom becsületét. Mit vesztett el ön? Azt,
a mit én őriztem.