– Kedves Irénem, kedves kis tündérem! mi megválunk egymástól. Én nem
maradok önnél tovább. Én nem akarok azon a tájékon maradni, a hol
diadalt ül az igaztalanság s büntetést kap az erény. Nekem ez a Fenyéry
senkim és semmim, nem is kellene rá semmi gondomnak lenni; azt sem
foghatják rám, hogy szerelmes vagyok bele, elmultam negyvenhat
esztendős; teljes életemben távol tudtam magamat tartani minden
bohóságtól, de ha mégis eszembe jut, hogy minő igazságtalanság történt
egy nemesszívű férfival; – mert bár tudom, hogy ön előtt, kedves Irénem,
nem tünt ő fel valami kellemes alakban, de azért a kérges külső alatt
valóban tiszta, nagy lélek lakik; és ha eszembe jut, hogy e nagy
léleknek, ki míg gazdag volt, annyiak jóltevője tudott lenni, most
földönfutóvá kell lennie, ajkamig jön a keserűség. Nem, kedvesem, nem
élhetek tovább azzal a gondolattal, hogy ez annyiban marad. Mondják,
hogy szenvelgő, bolond vagyok; mondják, hogy olyan ügybe ártom magamat,
a mihez semmi közöm; nevessenek ki; mind azzal nem törődöm semmit. A
megmentett ezerek hálasóhajtása felmegy az égbe, de nem megy fel Bécsbe;
szükséges, hogy azt valaki felvigye. Az a valaki én leszek. Úgy is
mindig szoktam magamnak olyan dolgot keresni, mely rám nem tartozik;
most ez lesz az. Én eljárom a minisztereket, agyonbeszélem a
referendáriusokat, kisértete leszek valamennyi udvari ágensnek; ha az
ajtót bezárják előttem, bemegyek a kulcslyukon; úgy is «czifra
asszony»-nak hínak a parasztok. De meg nem nyugszom addig, a míg vissza
nem disputálom Fenyéry itéletét. Azért ne is vegye rossz néven tőlem,
kedves Irén, hogy elmegyek; ne is iparkodjék marasztani, mert bizonynyal
elmegyek. Ez föltett szándékom és ettől el nem állok.
Hogy e hosszú mondolatot Leonora tartá, azt említenünk is fölösleges
azok előtt, a kik vele ismeretesek.
A szép Dobokyné nevetve kérdezé:
– De hát miből fog Bécsben élni oly hosszú ideig?
– Az az én gondjaim közé tartozik; ha negyvenhat évig megéltem
tisztességesen, a nélkül, hogy valaki azt mondhatná, miszerint
megcsaltam, vagy koldultam tőle, ezután is csak megélek. Azért, kedves
Iréném, ez órától kezdve már csak vendég vagyok önnek házánál, még pedig
olyan vendég, a kinek be van fogva a szekere.
Irén nem is iparkodott a jeles delnőt marasztani, sem elválását
alkalmatlan érzékenykedéssel nem igyekezett nehezíteni; sőt maga
segített neki a szükséges holmikat csomagokba rakni, bőröndjeit
elrendezni, maga gondoskodott útikészleteiről. Az elutazás órájában is
megkimélte minden elájulástól, szívgörcsőktől, a mik olyan illendő
kisérők hasonló catastropháknál. Még csak nem is sírt, midőn őt utoljára
megölelte, megcsókolta, midőn a kocsiig kikisérte, mely a kapu-bejárás
előtt állt felpakolva.
– Erős szív, kedvesem, csak erős szív! un coeur ferme! biztatá őt
Leonora, kinek magának is oly erejébe került könyeit vissza parancsolni,
hogy kínjában minden ismert nyelven elmondá Irénnek, hogy csak erős
szíve legyen; pedig a jó lélek csak saját magát akarta azzal biztatni.
– És ha válni kell, váljunk gyorsan, mondá hirtelen felszökve a hintóba.
Adieu!
A kocsi elrobogott; Leonora szemeit törlé, midőn senki sem látta már és
suttogá magában:
«Erős szíve van annak a gyermeknek. Un tête d’enfant, et un coeur de
lyon.» Ezt a mondást mindjárt fel is jegyezte naplójába.
Mindig ilyennek ismeré ezt a lánykát. Szíve tele érzelemmel; mert oly
finom, hogy egy párja vesztett madárka szenvedésit is megérzi, s
érdekkel tud viseltetni egy beteg hangya sorsa iránt, de tud parancsolni
magának! Mennyire szerette őt, talán anyját sem jobban: még sem mutatta
ez érzést; pedig képzelhetni, mennyire rosszul esett neki. Maga Leonora
is csak egy hajszálnyira volt attól, hogy elfeledve spartai jellemét, a
leghevesebb könyekre fakadjon, s kedvenczét átölelve, ott minden ember
előtt össze meg összecsókolja; és ez aligha meg nem történt volna, ha
Iréne legkisebb kezdeményezést tesz rá. Derék leány volt, hogy nem
tette. Erős szíve van.
Az egész úton adott foglalkozást ez a gondolat Leonorának. Mire Bécsbe
ért, egészen ki volt eszméjében dolgozva az a szilárd, belül
szellemgyöngéd, kivül aczélkemény jellem, mely nem sír, midőn szíve jobb
felétől örökre megvál. E csodás ellentétekből még csodásabb lélektani
bonyolulatoknak lehetett támadni, melyeket Leonora mind a
leggyönyörűbben megfejte, azokat egymással kiegyezteté, s naplójába,
mely életbölcsészettel tele volt, fel is jegyzé érdemeik szerint.
Bécsben azután beszállt azon vendéglőbe, melyet Irén előtt kijelölt,
hogy legelső leveleit oda intézze, a míg a sors más megállapodási helyet
mutatand számára; ott egy szerény szobácskába felhordatá holmiait, s
midőn már ideiglenes kényelembe tevé magát, hogy uti fáradalmait
kipihenje, kopogtatnak az ajtaján.
– Ki az?
– Egy hölgy. (Ismerős hang.)
Felnyitja az ajtót. És ime ki borul a nyakába? Senki sem más, mint az ő
kedves kis vasszívű tündérkéje.
– Hát ön itt? kérdi Leonora, ki nem tudta, hogy örüljön-e, vagy
ijedtében sikoltozni kezdjen?
– Egy órával hamarébb érkeztem önnél.
– S miért jött?
– Ugyanazon okból, a miből ön.
És ezen azután elkezdtek kaczagni és sírni, és újra kaczagni és sírni,
mint a hogy philosophok nem volnának képesek tenni, a hogy csak nők
tudnak egyszerre sírni és kaczagni szíveik mélységes érzelméből.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Leonora, igéretéhez híven, kisértete lett a referendariusoknak, ijedelme
az agenseknek és fátuma minden rangon levő hivatalbeli embernek, a kinek
legkisebb befolyása volt a Fenyéry-perben.
Egy hónap alatt úgy ismerte már a miniszterek, kamarások, titkos
tanácsosok bejárásait, mint egy húsz esztendeig szolgált sollicitator és
rettegésben tartott minden embert, a kiknek szerencséje volt
megismerkedni élőszóval elmondott vezérczikkeivel.
A derék urak kénytelenek voltak őszinte bámulattal nyilatkozni az
asszonyi ékesenszólásnak ily különös mértékbeni adománya felett s a
hideg lelte őket, a mikor nevét a kihallgatásért folyamodók között
olvasták, mert ettől menekülni nem lehetett; ez nem engedte magát emberi
nyakról lerázni, ez elől hiába tagadta el az ember magát, ott is
rátalált, a hol legbiztosabbnak érezte magát s nem tágított, nem engedte
magát kidisputálni; úgy tudott kérni, okoskodni! ez képes volna az
ördögöt rábeszélni, hogy mosdjék szappannal.
Hanem azért a per még is elveszett.
Az a hit, hogy egy peres ügyben a birákhoz szaladgálás, informálás
változtat valamit a dolgok folyamatán, valóságos babona, egyenlő szűk
felfogás a jégeső-hárítóval, a zivatar elleni harangozással és a
sympatheticus gyógymódokkal.