– Miért nem lehettem én ottan? hogy láthattam volna az árvák örömét, e
nyomorból kiemelt, megszabadított, a világnak visszaadott nép
elragadtatását, oh az magasztos látvány lehetett, kenyeret adni ezernyi
ezer népnek, visszahívni az életre egy egész ivadékot, felosztani
szívét, lelkét, vagyonát, jövendője kincseit egy szenvedő nép között; ez
mennyei, ez túlvilági. Ezt a Fenyéryt irigylem és becsülöm, miként senki
mást.
Ezt a kitörését a lelkesülésnek Leonora hallatá, a főjegyző
magánlevelének elolvasása után, melyben ez az előbb eltávozott
alispánnal tudatja körülményesen a Kallósfalván történteket.
Lippay a tarnóczfalvi kastélyban várta be e tudósítást s épen ott ült a
szép Dobokyné mellett, kinek gyöngéden emlékbe hozott apró czélzataira
iparkodék mindannyiszor megfelelő anecdotákat mondani.
A szép Dobokyné practicusabb oldaláról vette fel a kérdést s azt
válaszolá Leonora elragadtatott szavaira, négy gyöngéd újját kecsesen az
alispán kezére téve:
– De a mi ezután fog következni, azt úgy hiszem, nem fogja kegyed
irigyelni Fenyérytől. Alig hiszem.
– Mi történhetik vele? kérdé Leonora magasan. Talán csak nem fog
büntetést nyerni ily nemes, bátor, elhatározó tett miatt, mely által
tizezer embert mente meg?
– Itt az alispán úr; tessék tőle megkérdezni.
– Hogyan, uram? szólt Leonora az alispánhoz fordulva, Fenyéryt érheti
ezért valami baj?
– Természetesen; felelt az alispán, akkor sem vesztve el jovialis
arczkifejezését.
– Például, uram, például?
– Hát legelőször is elveszti minden vagyonát.
– Elveszti? miért vesztené el? Ezt én nem értem. Sehogy sem értem.
– Azért veszti el, mert van egy törvény, a mi azt a büntetést szabja
arra, ki egy nemes ember házába erővel betör és ott hatalmaskodik.
– Törvények? Holt betűk! Hol marad a szív, hol az általános emberi
kötelességek? hol a felebaráti szeretet? Egy férfi, ki bátran
keresztültörve a törvénynek bástyáin, félretéve minden kicsinyes
formaságokat, merész lélekkel kiszabadított ezer szenvedőt egyes emberek
ördögi kénye alól, nem borostyánt érdemel-e inkább, mint büntetést? Ah,
uram, ily törvény nincs a világon, és ha van, nincs biró, a ki azt
végrehajtsa.
Az alispán jó kedvvel viszonzá:
– Bizony, alig ha nincs olyan biró.
– Akkor van Isten, a ki azt meg nem engedi történni.
– Minő kár, hogy nem hölgyek ülnek a törvényszék padjain! sóhajta fel
Lippay, fél tréfásan, de mélyebb érzelemmel. A prózai férfiak csak a
holt betű szerint itélnek.
– És ha így lenne is, Fenyéry nem volt a vagyon bolondja soha. Ezzel
nyugtatá magát Eleonora. Szegény lesz, de szívében annál gazdagabb. S
lesznek, a kik őt ezen gazdagságaért fogják becsülni.
Az alispán gyönyörködött az exaltált hölgy túlzott beszédében; hisz ő
maga is úgy szerette Fenyéryt, mintha tulajdon fia lett volna, s épen
azért ingerlé Eleonorát, hogy az mentül erősebben védelmére keljen.
– És pedig még ez nem az egész baj, szegény Fenyéryt még azonfelül
alkalmasint börtönre is fogják itélni.
– Börtönre! kiálta fel Eleonora. Nem! az nem lehet! Hisz akkor fel volna
fordulva a világ; hisz akkor jelen volna az Antikrisztus országa, a
mikor a bűn itéli el az erényt, s visszafelé olvassák az Isten
tizparancsolatját! Azonban… nem lehetetlen… nem, minden megtörténhető az
ég alatt. Miért ne eshetnék meg ez is. Az evangelium legelső hirdetőit
is börtönre vetették. Ők is épen így szenvedtek a közügyért. Jól teszik
önök, büntessék, gyalázzák meg, ostorozzák meg őt; annál jobban rá fog
illeni a martyr név, s annál jobban fogják őt szeretni, a kiknek szivök
az igazi helyen van.
Dobokyné nagyon jó kedvűen kaczagott fel e bohó szavakra, mert az
alispán mosolygott. De Lippay mosolygása alatt rejtett könyek voltak, a
miket nem vett észre senki.
A piczi tündérke ott hímzett egy ablakmélyedésben, s nem látszott
egyébbel elfoglalva lenni, mint ezekkel az egymást követő apró
keresztkékkel; valamelyik szónál megszúrta az újját a himzőtűvel, a
bibor cseppecske odaesett a szövetre; le sem törülte azt onnan, hanem
ott hagyta száradni s eltakarta azt a hímzet gyöngyeivel.
Eleonora ingerelve volt Dobokyné jó kedve által, most már igazán tűzbe
jött s heves elragadtatásában többet talált mondani, mint a mennyit
akart.
– És ha önök százszor kikaczagják, százszor elitélik őt, én tisztelem,
én becsülöm, és ha itt volna, képes volnék őt megcsókolni!
És épen abban a pillanatban nyilt föl az ajtó és lépett be rajta
Fenyéry.
Hasonló jelenetek nem csak a franczia drámákban, hanem az életben is
akárhányszor történnek.
Fenyéry komoly ember volt, komoly arczczal lépett be, s épen el nem
tudta gondolni, miért kaczagnak oly nagyon megjelenésén.
Dobokyné szinte megrontotta magát a nevetésben, melynek rohama nem volt
arányban vállfüzője korlátaival.
– Ah! ime itt van. Mintha hívták volna. Leonora! ön igéretét teljesíteni
tartozik. Fenyéry úr itt áll előtte.
Leonora egy perczig sem jött zavarba, hanem komoly méltósággal felállt
székéről, ünnepélyesen, mint egy áldozatra járuló druida papné, lépett a
megdöbbent ifjú elé s megfogva annak két kezét, magasztos hangon mondá:
– Uram, Fenyéry úr; én azt mondtam, hogy önt becsülöm, tisztelem s ezt
ismétlem önnek szemében. Tekintsen úgy, mintha ezt édes anyja, vagy édes
testvére mondta volna önnek.
És azzal gyöngéden odahajolt Fenyéryhez s annak homlokát ihletteljesen
megcsókolá.
Dobokyné visított nevettében e tréfás jelenetre s csak arra jött
lassankint magához, midőn tapasztalá, hogy kivüle senki sem nevet, még
az alispán sem.
Leonora pedig büszke öntudattal emelé fel arczát, erősen megnyomva a
szót, «hony soit, qui mal y pense!» (A miből Dobokyné egy szót sem
értett.)
A mulatságos jelenetben senki sem gondolt a ház tündérkéjére, hogy
megkérdezte volna tőle:
«Miért lett halvány arczod oly piros?»
Fenyérynek elég jó tapintata volt átlátni, hogy neki most komoly arczot
mutatni nem szabad. Az mindig kellemetlen dolog, ha valaki saját bajai
miatt támadt rossz kedvét észrevéteti, kivált ha az ember vendég.
Különben is azt a bajt maga kereste magának, a kimenetellel meg kell
elégedve lennie.
Nem is kellett neki sok alakoskodást játszania, mert valóban nem
törődött azzal, hogy saját magával mi történik? A dolog jól ütött ki. A
többire nézve meg volt nyugodva.
Szépen megköszönte Leonorának a csókot, s azzal helyet foglalva
mellette, tréfás komolysággal kérte fel rá, hogy ha ügyét előveszik a
királyi táblán, legyen ott ügyvédje.
Leonora egész komolysággal állítá, hogy ő bizonyosan jobban is megvédné
őt, mint akárki más. Szerinte Fenyéry koszorút érdemelne.
– Csakhogy azzal a koszorúval úgy járhatna, szólt az alispán, mint a
czigány a lopott süveggel: nem merte viselni, mert félt, hogy megismerik
a fején, hanem egyszer éjjel kelt fel az ágyból. «Hát kend mit csinál?»
kérdi a felesége. «Hallgass anyuk. A süveget viselem.»
Ezen azután mindenkinek nevetni kellett.
Leonora is nevetett, de annál jobban megharagudott saját magára, hogy
miért nevetett.
– De uraim, hogy lehet ilyen komoly dologból tréfát csinálni. Fenyéry
úr, én önön csodálkozom legjobban, hogy mit tud ezen nevetni?
– Hát hiszen semmi rendkivüli dolog sem történik velem. Majd egy kicsit
becsuknak, ott legalább más visel rám gondot, s ha elképzelem, mennyi
kellemes látogatást fogok kapni hajdani szép ismerőseim és
ismerőnéimtől, még kellemesnek is fogom találni helyzetemet. Ha pedig
kieresztenek (egyszer csak rám unnak) – akkor majd eléldegélek
egyik-másik atyámfia, jó barátom, hajdani kenyerespajtásom nyakán; ma
itt, holnap amott, olyan mulatságos életem lesz, hogy Lavotának sem volt
különb.
Dobokyné most már egész érzékenységgel, egész szánalommal szólt bele,
hogy «bizonyára mindenütt igen szívesen fogják látni».
– Oh ez iránt nem aggódom, felelt könnyű vérrel Fenyéry; Csejti Gazsit
úgy is épen most hagyta el a lengyelje, majd beszegődöm hozzá –
lengyelnek.
Azon időben nagyon népszerű dolog volt birtokos nemeseink részéről a
muszka földről átmenekvő lengyel patriotákat felfogni. Ki mentül
magasabb rangú lengyellel birt, annál nagyobb dicsőség volt házára
nézve.
Leonora ezekért a rossz élczekért szerette volna kötőtűjét anyailag
keresztül szúrni e könnyelmű fiatal kabátján.
– Hogy tud ily könnyen beszélni oly súlyos balesetről?
– Hisz ez máson is megtörtént és sokkal kisebb ok miatt. Hát ha egy
éjjel elkártyáztam volna vagyonomat és most semmim sem volna. Nem
kellene-e könnyen vennem akkor is?
E szavaknál Iréne felkelt himző asztalától s hirtelen kisietett a
szobából.
Nem sejté senki, hogy mi baja lehet? Hanem a mint a szép Dobokyné
felállt, hogy karját Lippay karjába fűzve, a mindig kedves táblabirót
néhány gyöngédebb szóra a szomszéd termekbe átvezesse s Fenyéry egyedül
maradt Leonorával, a derék delnő komolyan szemrehányó szóval mondá neki:
– Ön rossz húrt pendített meg, kedves barátom, kedves testvérem (mondjuk
így, hogy kedves testvérem).
Fenyéry kezet adott rá: és kérdezé, hogy mit vétett?
– A midőn ön oly könnyelműen beszélt vagyona elvesztéséről, az én kedves
tündérkémnek nagyon rossz érzéseket okozott.
– Hogyan?
– Úgy, hogy igen élénken emlékezteté őt saját bátyjára, ki valóban
kártyán és könnyelmű pazarlással vesztegeté el minden vagyonát.
– Valóban, nagyon ostobául viseltem magamat; mondá Fenyéry megilletődve.
– No lássa. Az ilyen fiatal gyermek nem bir annyi emberismerettel, hogy
megitélhetné, miszerint a könnyelműség a férfiaknál őket ért csapások
fölött, csak a világnak mutatott álarcz s elszomorodik rajta, hogy azok
mind ily szívtelenek. Pedig én tudom, hogy önnél ellenkezőleg van az
eset. Azért ezt a hibáját jóvá kell tennie.
– Mutasson kegyed utat és módot és én örömmel cselekszem.
– Menjen, keresse fel Irént azonnal. Bizonyosan az angol kertben fogja
őt találni. Lássa, mennyi bizalmam van önhöz; magam utasítom önt hozzá,
a kit tulajdonképen őriznem kellene. Ez csak önnel történik. Menjen és
győzze meg felőle, hogy az nem érzelemhiány, nem kérgesszivűség, a mi a
férfiakat könnyelműen nézeti a balsors szemébe. Menjen ön, testvérkém.
Fenyéry engedett a komoly szónak. Valóban bánta, hogy a kedves kis
jólelkű teremtésnek meggondolatlanul szomorúságot okozott és sietett őt
felkeresni.
Mint Leonora mondá, épen az angol kertben találta őt.
A leányka, a mint őt megpillantá, hirtelen felszárítá finom
zsebkendőjével szemeit, azt hivé, hogy így nem fog azokon meglátszani,
hogy sírt.
Fenyéry észrevette azt. Egy gyöngéd, finom lélekkel volt dolga, melynek
tiszta tükrén még a lehellet is meglátszik.
Nem tagadhatá meg magától, hogy szíve annyira elfogódott e perczben,
hogy nem tudta magát elhatározni, vajjon megszólítsa-e, vagy egyszerűen
üdvözölve úgy tegyen, mintha csak véletlenül találkozott volna vele és
ismét tovább menjen?
Oh a férfiak oly ostobák ilyen helyzetben; – értve az okosabb részt,
mert a bolondok mindig készen vannak valami semmit nem mondó phrasissal,
a mi csak a nyelvnek adott dolgot.
Fenyéry elfogultsága annál nagyobb lett, midőn Irén egyenesen hozzá
lépve, szemeibe tekinte azokkal a mélybe látó, okos szemeivel, s karját
megfogva, mondá:
– Jó, hogy jön.
A fiatal férfi nem tudá, mi történik vele?
Jó, hogy jön! ki értené ezt? Hiszen még alig váltottak egymással szót.
Egymást alig érdekelhetik.
Irén karját az ifjuéba akasztva, komoly, érdeklett hangon kérdezé tőle:
– Igazán elveszti ön vagyonait?
– Kétségtelenül. Ebben meg kell nyugodnom.
– És ez nem a legnagyobb baj önre nézve. Ön csorbát szenved becsületében
is?
– Az is nagyon valószinű. Az ilyesmi együtt jár.
– De ön nem aggódik azon, mert tudja, hogy vannak jó barátai, tudja,
hogy a kik eddig becsülték, bukása után még jobban fogják becsülni.
Fenyéry könnyedén mosolygott és fejét tagadólag rázta.
– Ezt nem tudom. A szerencsétlenség mindig megvetést szül; a bukás
egyuttal becstelenség. Olyan helyen nem mardok, a hol ismernek.
Irén egy vén hárs mohos oldalához támaszkodék. Egészen egyedül voltak; a
kertben dolgozó cselédség sokkal távolabb volt, hogy sem szavaikat
hallhatta volna.
– Nincsenek önnek barátai, a kik önt megmenthessék? kérdezé oly hangon,
mely szilárd, elfogulatlan akart lenni, de mégis úgy reszketett.
– Azok csak kötelességöket teljesíthetik és az rájok nézve szomorú
kötelesség lesz.
– Elitélik önt.
– A törvény igen.
– De a világ nem.
– A világ? szólt Fenyéry, szomorún mosolyogva s azzal tárczájába nyulva,
egy kis vékony arany gyürűt vett ki abból, mely két összecsavart
fonálból látszott állani. – Lássa kegyed: tiz évi ismeretségem volt egy
leánykával, még mint gyermeket ismerém. Szüléi szerették volna, ha nőmmé
lesz s előttem mindig azt beszélték, hogy a leányka mennyire ragaszkodik
hozzám! ő előtte pedig arról, hogy én mennyire szeretem. És meg is
lehet, hogy jó férj és nő lett volna belőlünk. Már jegyben jártunk, nem
sokára meg kellett volna esküdnünk. És most ez eset után ime
visszaküldték jegygyürűmet, azzal a hideg tudósítással, hogy már mást
gondoltak.
Irén lihegő kebellel vevé kis finom ujjai közé a vékonyka gyürűt, arczán
az látszott, hogy örül valaminek e mondottakból, pedig hiszen ez elég
szomorú dolog.
– Ez legjobb mértéke annak, hogy bukott ember mit várhat a világtól?
sohajta Fenyéry.
– Hátha talán nem volt oka ennek a hölgy? rebegé Irén, a gyürűt forgatva
ujja hegyén. Hátha szülői kényszerítették annak visszaküldésére?
– Ah, nagysád, egy nőt, a ki szeret, nem lehet kényszeríteni. Egy nő, ki
annak jegygyürűjét, a kit szeretett, ujjára vonta, csak önkényt vonhatja
azt le onnan és nincs hatalom a világon, mely őt annak elhagyására
birja, saját meggyőződésén kivül. És én ezt a meggyőződést igazán nem is
vehetem rossz néven szegénykétől. Jól meggondolva a dolgot, nem is nagy
kedve lehet valakinek egy oly kezet elfogadni, melyre még lánczot is
tehetnek, s összekötni sorsát egy férfiuval, a ki a helyett, hogy ősi
kastélyba vinné menyasszonyát, az oltártól egyenesen a börtönbe
vándorolhat. Ilyen lemondást senkitől sem kivánhatok s még csak meg sem
ütközöm rajta, hogy gyürűmet visszaküldték.
És azzal kezét nyujtotta Fenyéry gyürűje után, hogy ismét visszategye
tárczájába.
Hanem a vékony aranyfonál gyürűcske ez alatt, hogy? hogy nem? Iréne
ujjára csúszott, arra az alabastrom fehér ujjra, s a lyánka összefogta
kezét s visszatartá azt.
Hanem arcza oly szokatlanul égett, és szemei úgy ragyogtak e perczben.
Keblének elfogultsága meg-megszaggatá a szavakat, a miket mondott.
– Fenyéry! Meglehet, hogy önt a törvény elitéli oly tettért, a mi önnek
nemes szivét tanusítja. Meglehet, hogy ön szegénységre jut. Az is
meglehet, hogy balesete után a világ elzárja magát ön előtt, hogy a kik
legjobb barátai voltak, azok elitélik, hogy nevét meg fogják bélyegezni…
Akkor jusson önnek eszébe, hogy van egy lény, ki önnel kész megosztani
szegénységét; kinek ön előtt háza és lelke nyitva áll, ki önt fölmenti,
ha el van itélve, s ki büszke lesz azon nevet viselhetni, melyet mások
igaztalanul megbélyegeztek…
A kedves gyermek szép szemei könyben úsztak e szavaknál, olyan szép
volt, oly való, oly égi szépség; egy elragadó tünemény, a milyen csak
ritka boldog halandónak jelenik meg életében.
– És most emlékezzék ön arra, a mit mondott; rebegé a leányka és oda
mutatott az ujját átszoritó vékony kis gyürűre és azután összeszorítá
azt mind az öt ujjával, mintha igy akarná kimondani azt a gondolatot:
«ha egy nő annak gyürűjét, a kit szeret, ujjára felvonta, azt onnan
semmi hatalom sem képes elvenni!»
És ezzel elfutott onnan. Mire Fenyéry utána nézett, már eltünt előle.
A fiatal férfi egy új világot látott maga előtt. Nem az az ég, nem az a
föld, a mi az elébb. Ő maga sem ugyanaz többé. Valóban egy szívvel több
volt keblében: egy szívvel, a mely tele-tele boldogsággal, érzelemmel,
reménységgel!
Alig tudta, mint jutott fel újra a kastély termeibe, ott sehogy sem
találta magát többé vissza elébbi helyzetébe. A társaság minden
tagjainak olyan visszás válaszokat adott; ebédnél olyan szórakozott
volt, hogy az alispán komolyan aggódni kezdett miatta, a szép Dobokyné
pedig meg is szólította, hogy szokás szerint megint el ne aludjék itt
közöttük.
Csak Leonora látszott jól értesülve lenni.
Irén az egész ebéd alatt meg nem jelent az asztalnál. Azzal menteté ki
magát, hogy rosszul van, kénytelen szobájában maradni.
Leonora félre hivta Fenyéryt.
– Ön gyaníthatja, hogy mi oka Irén elmaradásának. Önnek a stoicismusa
még jobban elvadította őt. Ő ugyan nem szól egy szót is arról, hogy mit
beszélgetett ön neki, de én megszoktam az emberek arczaiból olvasni,
különösen Irén lelkét keresztül-kasul ismerem. Ön a helyett, hogy
gyöngéden megengesztelte volna őt, bizonyosan cynicus hidegséggel
beszélt előtte sorsa felől s ez az, a mi Irénnek legrosszabbul esik.
Annyit mondhatok, hogy Irén nagyon haragszik önre, kedves testvérkém;
nekem ugyan nem szól, de valahányszor önnek nevét eléhoztam, mindig
mintha galvanicus ütés érintette volna idegeit. Az én psychologiámnak ez
is sokat mond.
Fenyéry arcza gyönyörteljesen mosolygott.
Leonora pedig, ki nagy emberismerő és olvasni tud az arczokból, mindjárt
átlátta, hogy ez megint nem egyéb, mint gúnymosolygás s keményen
megfeddé érte kedves testvérkéjét.
– Nekem sehogy sem tetszik ez a gúnymosoly, kedves barátom, sem önhöz,
sem általában fiatal emberhez nem illik az a blazirt kedély, ez a gúnyos
fitymálása minden föllengésnek, ez az örökös negativ tartás minden
érzelem ellenében; mi egészen más úton haladunk s bár mennyire
tiszteljem is önt, ha ön e diogenesi phlegmát, gunyort akarja
szenvelgeni, akkor mi önnek határozott ellenségei leszünk.
Fenyéry megragadá a delnő kezét és csókjaival halmozá el azt és oly jó
kedvűen kaczagott bele.
– Hogy bohóskodik! suttogá Dobokyné.
– Hogy erőszakolja jó kedvét a bánatra, gondolá Lippay magában.
– Hogy gúnyolódik, hogy affectál! haraguvék Leonora.
Pedig oly igazán boldog volt, miként boldogok azok, a kik az égben
vannak.