Nyitva az ajtó uram!
Az udvaron felállított cselédség lerakja fegyvereit, a szelindekek
lánczaikra köttetnek; mindenkinek tudtára adatik, hogy ez az úr, ki ott
az ajtón belép fejszével kezében, hatalmaskodást kiván e házon
elkövetni, azért senki egy ujjal hozzá ne nyuljon. Álljanak félre az
útjából s engedjék neki, a mit tenni akar.
Ámde ha meg lehet kötni a dühös szelindeket, s lefegyverezni egy egész
várőrséget, ki az, ki meg tudja kötni egy dühödt némber nyelvét, ki
fegyverezi le egy harczra fölkészült asszonyi állat haragját?
Az asszonyi állat, a kiről szó van, az udvar közepén áll csipejére tett
kezekkel s kipirult arczával.
Hajdan szép lehetett, de túlpiros orczája éles redőiről meglátszik, hogy
a festék és a szenvedélyek korán lerontották annak virágát s most
tökéletesen olyan tekintete van, mint egy ruinának. Öltözete hanyag és
lompos, féloldalt ránczaiból kiszakadva, kezei veresek a sok munka miatt
s hajfürteiből egy-egy különvált csomó sehogy sem akar a szennyes főkötő
alá simulni, hanem a mint a szélnek tetszik, majd arczán, majd homlokán
repked.
Ez azon sokszor emlegetett asszonyság, kit Popákné a vén boszorka czím
alatt szokott tisztelni, s kiről a kutató világ nem tudja egész
bizonyossággal: anyja-e, nagyanyja-e, vagy régi szeretője, talán
dajkája, vagy épen felesége Krénfy úrnak? annyi látható, hogy valami
erős viszonynak kell kettőjök között létezni, mert mikor összejönnek,
mindig veszekesznek, hanem ha külön vannak, egymást senkinek sem engedik
bántani.
Ez a jeles asszonyság állt az udvar közepén.
A cselédek lerakták már a puskát, de ő nem irta alá a capitulatiót.
– Ah ti akasztófára valók, ti gyáva haszontalan nyomorultak; a kik
szemetek láttára be hagyjátok törni a ház kapuját, s lekonyítjátok a
füleiteket, úgy jöttök előre; takarodtok ebben a nyomban előlem! Hol egy
seprű, hol van egy sodrófa; ki innen az udvarról, tekintetes, nem
tekintetes, akár úr, akár paraszt; mert ha kapom azt a sótörőt, úgy
vágom a fejéhez minden embernek, hogy rögtön kiomlik a béle.
– Eredj az útból asszony, szólt Krénfy, ki restelni látszott a lármát;
ne szólj ebbe a dologba. Eredj föl a konyhába, ott a helyed.
– Én menjek? Te nyomorúság bálványa, te reszkető lidércz, te tehetetlen
féreg; hát ki vagy te, hogy én velem parancsolni akarsz? Ki vagy te, mi
vagy te? Rongyadta rongyházi vagy, a ki ha megharagítasz, úgy löklek ki
«velök» együtt ebből a házból, hogy szétmállasz bele. Takarodjatok innen
ebben a nyomban. Béres! juhász! tehenes! fogjátok azt a cséplőt,
fogjátok azt a villát, verjétek, szúrjátok őket agyon. Agyon mind a
hármat!
A pesti fiscalis protestált, hogy őtet ne!
– Te hetes! ereszd el a kutyákat a lánczról. Uszítsd rájok. Kinél van
egy puska? Barátom, masinista, kedves barátom. Maga tud lőni. Tegyen
abba a puskába három golyóbist, lőjje agyon vele egyszerre mind a
hármat.
Hogy azonban sem a béres, sem a juhász, sem a hetes, sem a masinista nem
látszottak hajolni a biztatásra, maga gyürkőzék neki a derék asszonyság
s hátracsapva főkötője kontyát, hirtelen megkapott egy sulykot s
találomra oda hajítá a három úr közé, mely is épen Krénfy úrnak a lábán
találta el az öreg hüvelykújját.
– Zárjátok be ezt az asszonyt! ordítá erre mérgében és fájdalmában
Krénfy úr. Boros, fogja meg és hurczolja el innen.
Boros uram előre lépett, oly orczával, mely Herkules akármelyik
föladatának megfelelni igérkezett.
– Ide ne próbáljon jőni, förmedt rá az élő Meduza, mert úgy képen
felejtem, hogy mind a két szeme kiugrik.
Boros uram megállapodott e szóra.
– Engem meg ne üssön az asszony, mert én nemes ember vagyok.
Krénfy, látva hogy ispánja nem mer a veszélyes vadállathoz nyulni, maga
ugrott oda s boszusan megragadá a némber karját, mire a dühös asszony
azonban hirtelen a másik kezével úgy ütötte arczul, hogy a kalapja a
sárba repült.
Krénfy erre bőszült méreggel ragadta meg a némber kuszált haját s a
földre teperte, annak vadállati rikácsolása közt.
A körülálló háznép világért közbe nem vetette volna magát, sőt egymást
csitítani látszék, hogy senki el ne rontsa ezt a mulatságot.
Fenyéry szivét fenékig felfordítá ez az utálatos jelenet. Odarohant a
czivódók közé; szétválasztá őket egymástól, kiszabadítá Krénfy
nyakravalóját a némber körmei közől, valamint ennek hajbozontjait Krénfy
markából s kétfelé tolva a tépett, fuldokló feleket, véget vetett a
küzdelemnek.
Az asszonyi állat megcsókolta Fenyéry kezét, Krénfyt pedig leköpte s
azzal nagy átok, szitok között felfutott a konyhába, kihajigálva onnan
az udvarra minden megmozdítható edényt; a mi által természetesen csak a
fazekakban történt kár, az emberek bátorságos helyekre húzván el
magokat.
Krénfy urat egészen kihozta sodrából – vagy mint polgárisultabb nyelven
mondanák: egészen decontenancirozta e rosszul rendezett jelenet;
nyakravalója helyrehozhatatlan állapotban volt s orczájának épen a
leggondosabban borotvált helyein egy pár letörölhetetlen runája maradt
az asszonyi körmöknek.
– Várj, hiszen várj! dörmögé magában, nyálazott zsebkendőjével
nyomogatva a karczolásokat. Majd megkeserülitek ezt!
Még haragja nem higgadt meg annyira, hogy tudhatná kin álljon inkább
boszut: a némberen-e, vagy Fenyéryn, a ki mind ennek közvetett okozója.
Az ügyvéd meg akarta szolgálni napidíját s hivatalához sejtő buzgalommal
ajánlkozék Krénfy úrnak, ha nem kellene-e ezt a «szolgálót, vagy
micsodát?» criminalis perbe fogni.
– Szolgálót, vagy micsodát? förmedt fel erre Krénfy úr. Imhol van az
úrnak napi díja, itt van az úti költsége, üljön kocsira, menjen vissza
Pestre. Tisztelem a principálisát. Majd ha beszélni akarok vele, magam
megyek hozzá… Szolgálót, vagy micsodát!
A jámbor férfi alig birt magához térni ijedtéből s megkapva a
saláriumot, elkotródott szépen, magára hagyva Krénfy urat Fenyéryvel.
– Uram, lesz ön szíves magtárait felnyittatni? kérdezé Fenyéry, a mint
egy előszobába értek.
– Én, uram, semmihez sem nyulok. A belső szobában vannak a kulcsok; ott
függnek a falon, hanem azokat önnek magának kell onnan elhozni; én azt
sem mondom meg, melyik kulcs az igazi, sem azt, hogy melyik ajtóba illik
bele; önnek egészen úgy kell képzelnie magát, mint a ki egy idegen házba
betört és saját leleményességére van bízva, hogy a kivánt szerekhez
hozzá férjen. Én csupán annyiról biztosítom, hogy erőszakkal ellene nem
állok; hanem minden ténye ellen tiltakozni fogok.
Fenyéry meg volt elégedve s benyitott a belső szobába. Ott azonban hiába
kereste a falon a kérdéses kulcsok csomagát, mert azokat már akkor
Krénfy úr hárpiája régen lefoglalta s ott függöttek a fentisztelt
sárkány köténye szatying-övébe akasztva; a ki vérben forgó szemekkel
várta az eléje lépő fiatal embert.
Krénfy gúnyos kárörömmel nézte a nyitott ajtókon keresztül a
bekövetkezendő jelenetet.
A sárkányok királynéjának kezében egy tűzvonó vaslapát volt marokra
fogva, mely elszánt akaratot látszott képviselni.
Krénfy úr óhajtotta látni, hogy tépik össze egymást! Legalább csak az
orrát harapná le ennek a szépséges fiatal embernek!
Fenyéry udvariasan lépett közelebb s egészen illedelemmel meghajtva
magát a kétséges rangú delnő előtt, monda:
– Tisztelt asszonyság, én szivemből sajnálom azt a kellemetlenséget, a
mit kegyednek okoztam, s a mennyiben az miattam történt, őszintén
bocsánatot kérek.
E szavak oly szíves, oly nyájas hangon voltak mondva, hogy a sárkány
fejedelemasszony elszégyenlé magát, hogy azt a vaslapátot kezében tartá,
s mintha csak azért vette volna azt föl, hogy valami dolga volt vele,
ismét szépen visszatevé a kandalló párkányára.
– Én régebben óhajtottam, és szelidebb úton kegyed ismeretségébe
juthatni; de soha sem lehettem szerencsés kegyed által elfogadtatni.
Pedig azon esetben bizton remélem, hogy e mindnyájunkra nézve
alkalmatlan jelenetek helyett sokkal kellemesebb módon végződhetett
volna az egész ügy. Én annyit hallottam kegyed jószívűségét, igaz
emberszeretetét magasztaltatni, miszerint bizonyos vagyok felőle, hogy
ha az illető felvilágosítással kegyed elé járulhatok, okvetlenül czélt
fogok érni. Mert azt én teljesen méltánylom, hogy kegyed a lusta,
korhely naplopóktól megtagadja a martalékot, a mit azok követelnek, de
én a megye nevében jöendék kegyedhez tisztelettel könyörögni, hogy azon
valóban nyomorultakon segíthessünk, a kik azt méltán megérdemlik. Hiszen
én jól tudom, hogy kegyednek igen jó áldott szive van s a szegény
haldokló árvák, az elhagyott kisdedek látása könyekre indítja. Oh kérem,
ne titkolja kegyed e könyeket; ezek egy nő legszebb ékszerei.
A hárpia, Krénfy úr nagy bámulatára, egy széket emelt föl, még pedig nem
azért, hogy azzal Fenyéryt kiverje, hanem hogy «tessék leülni reá».
– Oh köszönöm. Kegyed valóban igen szíves hozzám. Mennyire sajnálom,
hogy nem lehetett kegyedhez fordulnom legelőször. Hiszem, hogy kegyednek
sikerült volna Krénfy urat rábeszélni, hogy a megye közóhajtásának
eleget tegyen. Annyival inkább, minthogy mi ezt semmiképen sem kivántuk
ingyen, sőt a méltányosság szabta árt azonnal készek voltunk lefizetni s
azonfelül kegyednek örökre hálás lekötelezettei lettünk volna.
A sárkánykigyó egészen elérzékenyült: köténye nem volt elég könyeit
törülni.
Miért nem beszélt hát az úr velem hamarább? Ha én velem ilyen szépen
beszélt volna valaki, a czipőmet is odaadtam volna a lábamról (az pedig
ugyan rossz állapotban volt mind a kettő), de én velem azt hitette el ez
az akasztófára való (értette Krénfyt), hogy ide erőszakos rablás végett
jőnek, hogy az urak elhatározták, hogy minket koldussá tegyenek; így
tett engem csúffá az urak előtt, az egész világ előtt, hogy felhuszított
mint egy lánczos kutyát, s azután megint be akarta tömni a számat, mert
nem is tudom, hogy miért nem hasítottam ketté a fejét a semmire valónak?
E szóknál kitörő mérgében megint felkapta az elkeserült amazon a letett
vaslapátot s a mint Krénfy úr ott bámult a nyitott ajtóban, egyenesen
neki rohant s ezuttal bizonyára csúffá teszi, ha Krénfy nem elég gyors
becsapni előtte az ajtót s a kulcsot hirtelen ráfordítani.
A tigris kalitkájába zárt Fenyéry óhajta véget vetni e népszinműnek s
igen nyájasan instálta az asszonyságot, hogy ha elhalaszthatja máskorra
annak az ajtónak döngetését, tegye meg az ő kedvéért s inkább keresse ki
a sok kulcs közől, a melyik a magtárhoz vezet.
A bőszült amazon ezt igen helyes boszuállásnak találta Krénfy ellenében.
– Tessék; szólt leoldva harczias csipejéről a csomó kulcsokat s
kifacsarva a vaskarikából kettőt a sok közől. Ezzel nyilik a vasajtó itt
balra a folyosó mellett, ez a másik a lakat-kulcs, mely a rácsajtó
vasdorongját fogja. Hanem ez a semmirevaló ide zárt bennünket, most nem
lehet kimenni a szobából.
– Majd mindjárt ki fogja nyitni; szólt Fenyéry bizton mosolyogva. Addig
is legyen szíves kegyed, igen tisztelt «házi asszonyság», az általam
majdan átveendő gabonaneműekért az illető méltányos összeget kezéhez
venni.
– Szívesen, szívesen! monda a hárpia. Hanem ebben a perczben fel is
nyilt aztán az ajtó s Krénfy úr nem törődve sem a két szeme világával,
sem semmi eltörhető porczikájával, esze nélkül rohant be az ajtón,
kézzel-lábbal protestálva e veszedelmes tény ellen.
– Egy fillért el nem szabad tőle venni. Ellent mondok, protestálok. Itt
én vagyok az úr. Egy félpénzt se vegyen el senki ettől az úrtól, sem
ajándékba, sem fizetésképen. Te félbolond asszony. Tönkre akarsz tenni?
el akarsz pusztítani?
A némber még tán gonoszabb dolgokat is akart Krénfy úrral mívelni, de
Fenyérynek már nem volt kedve azt végig várni.
– Tetszik önnek velem jönni, uram, vagy itt maradni? kérdi Krénfytől,
midőn az ajtó már nyitva volt s a kulcsok kezében.
Krénfy természetesen inkább vele ment, s ez által a tragœdia
befejezetlen maradt.