Könnyű most ügyvédnek lenni. Mai világban csak jó emlékező tehetség kell
hozzá, a paragraphusok bő ismerete, megfelelő stylus curialis, jó két
talp, mely nem fárad el a járás-kelésben; a többi mellékes dolog.
Hajdan művészet, virtuozitás volt az ügyvédség, a pör hasonlított egy
gyönyörű lovagjátékhoz, egy szellemi tornához, hol ügyesség, merészség,
tárgy- és helyismeret nagy előnyöket adtak; mikor már lováról le volt
verve a hős, még akkor is felülkerülhetett, s megesett, hogy az alperes
exequálta a felperest, ha ügyvéde bátor és nevének megfelelő dalia volt.
Az igazi ügyvéd kezében jó eszköz volt minden világi tényező, a
tisztújítástól kezdve fel az országgyűlésig; a kitérések, kifogások,
mellékútak gyakorlatában alkalma volt remekelni; egy szóval, minthogy
már benne vagyok a classicus hasonlításokban, a hajdani ügyvéd oly
viszonyt képez a mostanihoz, mint a négy szilaj paripát kormányzó kocsis
nyaktörős útakon a locomotivon ülő tender-vezetőhöz, kinek egyéb gondja
nincsen, mint hogy ki ne menjen a kerékvágásból.
A Krénfy contra Fenyéry pör olvasása valódi gyönyör lehetne egy igazi
ügyvédre nézve. Mindkét fél ügyésze remekelni akart e válságos ügy
eldöntésében, melyben a rokonszenv, az emberi jogok, a becsületesség
kétségtelenül Fenyéry részén voltak, de a kérlelhetlen törvény még
világosabb jogot adott a felperesnek.
A birák szíveik szerint mind kénytelenek voltak Fenyéry tettét
helyeselni, de a jog szerint el kelle őt itélniök. Lippay maga aláirta a
tanúvallomást azon ember ellen, kit az életben tán legjobban becsült,
legjobban szeretett.
Az első biróság rokonszenve csupán annyi jót tehetett irányában, hogy
szigorú itéletét szabad lábról engedé neki feljebb vinni a hétszemélyes
táblára.
Jószágai elvesztését nem gátolhatta meg. Azokat még ezen évben elfoglalá
a brenóczi uradalmak birtokosa s többé a nagy kiterjedt uradalmat nem
háborítá az a közbe tolt földdarab, melyért a brenóczi ősök annyi
áldozattal, haraggal és erőszakkal küzdöttek valaha és mindig
sikertelenül.
Fenyéry pöre ezzel a felsőbb régiókba vitetett át.
A kérdés második pontja volt a személyét illető büntetés.
Ezalatt azonban egy szerencsés eset jött közbe.
Minden oldalról szerencsésnek lehet azt nevezni, nem csak azért, mert
véletlen, de mivel nagy jótékonysággal hatott mind a mi ügyeinkre, mind
azon emberekére, kiket e regény folytán nem fogunk megismerni.
Ugyanazon évben, a midőn a felső megyéket az éhhalál ostromolta, hazánk
alsóbb megyéiben nem csekélyebb csapás fenyegeté a közjólétet.
A mi kedves Dunánk, kit a vers «hazánk szíverének» nevez, ugyanazon vers
sóhajtása szerint «be sokszor megárad». Dunamelléki elménczség ilyenkor
azt szokta mondani, hogy «kicsiny a Duna», tudniillik nem fér belé a
víz. A mi pedig belé nem fér, az kiönt a vidékre s elpusztít
husz-harmincz falut s egynehány ezer embernek megint nincs kenyere.
Ismét kenyérről van szó! Erről a kimondhatatlan prózai tárgyról, melynek
olyankor eszünkbe sem kellene jutni, a mikor regényt irunk és olvasunk.
Ez a rettentően leverő tanúbizonysága az ember földi származásának,
szellemi kisebbségének. Az emberi büszkeség semmi előtt sem lehet
annyira megalázva, mint a kenyér előtt.
A jámbor táblabirák szinte tudták azt, hogy a kenyér milyen nagy
szerepet játszik a földi tényezők között, s egyik közép megyében,
melynek vidékén a kenyérpusztító elem minden évben garázdálkodott,
összeültek a nemes rendek s megvizsgálva a megye térképeit,
elhatározták, hogy a nemes folyót eddigi szabadalmaiban megszorítandják
s a hol túlságosan regényes kalandor hajlamból illetlen kanyarulatokat
képez, ott egy szép átmetszést követnek el rajta, s kényszerítik azontúl
egyenes úton járni.
E bölcs terv annak rende szerint határozatba is ment, az átmetszés
kijelöltetett a térképen vörös tintával, a költségvetés is megtétetett;
hanem…
… ekkor azok a tisztelt hazafiak, a kiknek a földén keresztül kellett
volna húzatni az átvágásnak, felemelék az ő pálczáikat és azt mondták,
hogy ebből ugyan semmi sem lesz.
Volt közöttük egy pár nagy birtokos, egy csoport kis birtokos, ezek nem
engedték jogaikat, ellenálltak, pörlekedtek, mérnököt, küldöttséget
megugrattak, a jelpóznákat feltüzelték, gyűléseken czivakodtak,
perlekedtek, a sok perből, perorvoslatból kényelmes gát készülhetett
volna már mind a két partján a kérdéses folyamnak, mely évről-évre nem
szünt meg azontúl is a nemes közbirtokosság szénáját, szalmáját a pörben
forgó félszigetről betakarítani; hanem azért egy hajszálnyit sem
engedett senki a maga jogaiból.
Nem is igen bátorkodott már minden gyenge szívű ember e per
bolygatásához fogni, mert annyi volt már abban az egymással ellenkező
itélet, parancsolat, határozat, hogy a ki tisztába akart volna jönni,
semmi hatalom sem mentheté meg, hogy az öt érzékét oda ne veszítse.
A mondott évben új veszélylyel fenyegette a jövő tavasz az alvidéket. A
felföldön roppant havak estek, a miből gyanítani lehete minden prófétai
ihlet nélkül, hogy rendkivüli árvizek fognak aláomlani s lesz ismét
siralom országszerte.
Volt azon időben az említett megyének egy vasszívű alispánja, a ki az
előre sejtett veszélyen törődve, egy szép napon parancsot adott ki a
járásokban, hogy kétezer szekér huszezer emberrel jelenjen meg a
vitatott félsziget előtt.
Azon a napon ő maga oda vezérlé az egész sereget, s a nélkül, hogy a
birtokosoknak csak jóreggelt is kivánna, helyet méretett az ásandó új
medernek a félszigeten keresztül, neki állított embereket, szekereket, s
meghagyta mindenkinek, hogy ha az ég rájok szakad, se hallgassanak senki
szavára, hanem ássák, hordják a földet, mig benne tart.
A meglepett közbirtokosság félreverte a harangokat e rettentő erőszakra,
protestált, opponált, teljes tehetsége szerint; fenyegetőzött
törvényekkel, visszatorlásokkal; senki sem hallgatott rájok s huszezer
embert lehetetlen volt birtokukról kihajigálni.
A sérelmet vallott felek nosza futottak Bécsbe – Budára! Fellármáztak
minden törvényhatóságot, orvoslatért a rajtok elkövetett istentelen,
égbekiáltó erőszak ellenében. Mint rendén is volt, egy pár hét alatt meg
is kapták, a miért jártak; a magasabb hatóságoktól kiadatott a
parancsolat az alispánhoz, hogy a míg a kérdés mibenléte bővebben
megvizsgáltatik, addig ne merje folytatni az erőszakos
folyamszabályozást.
Arra az időre épen készen is volt az alispán a munkával. A Duna már
akkor szépen folyt a félszigeten keresztül. Tessék ezt repellálni.
S e vakmerő tény által, melyben ily sérelmesen megbántotta a birtok igaz
jogait, megmenté az egész vidéket örök időkre a szokott Istencsapásától.
Ez analog esetben sok mellékes körülmény hasonlított azokhoz, a mik
Fenyéry perében előfordultak.
Az alispán a megye határozatát foganatosítá; ezt cselekedte Fenyéry is.
Amaz törvényellenes hatalmaskodást követett el a nemesi szabadalmak
ellenében; Fenyéry bűne is épen ez volt.
Ott az országos csapás elhárítása volt a merész tett indoka; Fenyéryt is
ugyanaz buzdítá.
A megtörtént tett sikere ott teljesen igazolá a heroicus orvosi műtét
helyességét; itt szinte úgy.
E hasonlítások váltak Fenyéry ügyének nagy egészségére.
Azt ugyan a törvénykiszolgáltatás legfőbb piaczain sem neki, sem az
alispánnak nem engedheték el, hogy a közjog tályogaiba olyan merész
keresztvágásokat mertek tenni, az alispánnak alkalmasint fel kellett
mennie ad audiendum verbum, mely állapot a közéletben veszélyes crisis
fogalmául volt feljegyezve. Fenyéry is megkapta itéletét, miszerint az
általa sértett birtokos, ha fejváltságával megelégedni nem akar, egész
birtokát lefoglalhatja. Hanem azért az alispán orráról senki sem mondta
azt, hogy hosszabb lett, mint azelőtt volt; s Fenyéry minden egyéb
büntetés alól teljesen fölmentetett, visszakapta ügyvédi oklevelét s
neve nemcsak megyéjében, de az egész hazában az ünnepeltek közé lőn
sorozva.
Az, hogy vagyonát elveszté, bánatra nem érdemes bohóság. Huszonöt éves
korában, eleven észszel, tele szívvel minden ember gazdag!