A következő nap délelőttje csupa unalmas foglalkozásban tölt le; a
küldöttek sorba kérdezték a nyomorult nép beszédesebbjeit. A szegény
ember, ha nyomoruságáról kell beszélni, könnyen ékesenszólóvá lesz;
elmondja apró bajait, csekély élettörténetét, garasos veszteségeit, a
miket más fel sem venne, de a mik nála élet-halál kérdések.
A jó urak ezt a sok, regénybe nem illő hitványságot mind irásba tették,
aláirták, megpecsételték, komolyan, türelmesen hallgatták ki
beszédeiket, nem mondták a panaszlónak: ezt már hallottam egyszer, – ez
nem én rám tartozik, – ezt add be hivatalosan, – menj vele a
szolgabiróhoz, majd az elküld a főügyészhez, az visszaküld az
adószedőhöz; hanem sorrul-sorra vettek minden embert és ők kérdezték: mi
bajt tud még?
Oh ezen apró-cseprő hangya-bajok tömegének rettentő alakja volt egy
összefoglalt képben. Két hét alatt csupán egy megyei járásban hétszáz
telek maradt üresen! Hétszáz szorgalmatos család pusztult el;
elvándorolt talán? vagy elhalt, halálban? micsoda halálban? azt senki
sem tudja. Járvány akkor nem volt sehol. Az emberek csak úgy vesztek el
maguktól.
… – Ah mily unalmas, rendkivüli emberek ezek a mi uraink! sohajta fel a
szép Dobokyné, midőn talált valamely helytálló személyre a háznál, a
kivel beszédbe eredhessen. Az öreg úr már rekedtté beszélte magát, a
hangját sem hallani; Lippay sem az, a ki hajdanában volt! Ah hajdanában!
Az idők persze nagyon megváltoztatják az embert: az idők, meg a
szenvedések. És ő, szegény, jól tudom, sokat szenvedett. (Dobokyné néma
szemrehányást tett magának, hogy e szenvedéseket ő okozta.) A mi pedig
ezt a fiatal ügyészt illeti: ilyet épen soha hiréből sem hallottam. Első
találkozásunkkor hölgyek társaságában elalszik, azután meg csak úgy
viseli magát, mintha a vármegye házában találkoznánk egymással, egy jó
reggellel elvégzi a dolgot s minden felelete «igen» vagy «nem», ha már
hosszabb: «nem tudom, nem szolgálhatok vele». Meglehet, hogy jó
hivatalnok, de felesége nem szeretnék lenni. Pedig elég csinos alak,
arcza sem rút, de semmi szellem benne, mint a németek mondják: «Ein Bild
ohne Gnaden».
– Quanta species! Aesop rókájaként, erősíté Leonora, kit szintén nagyon
izgatott az, hogy ennél a háznál tanácskoznak és őt nem híják oda.
– Ah Lippay ily idős korában mennyivel más ember volt! sohajta Dobokyné
s ezt elmondá kétszer-háromszor is.
Azonban ma Lippay is osztani látszék társai rossz kedvét. Az a
lelketlenség, a mivel a nagy birtokosok egészen a középosztály vállaira
engedék nehezülni a közinség enyhítése sulyát, őt is nagyon leveré.
Ezen a Kis-Tarnóczon, mely egyike a legszerényebb uradalmaknak, legalább
nyolcz közeli és távoli uradalomból összesereglett éhenhalók csoportja
élősködött, kiket a végső inség kényszeríte elhagyni telkeiket,
házaikat, és menni koldulni.
A brenóczi nagy uradalom minden faluja képviselve volt e nagy éhenhalók
conventjén, kiket hetek óta ápol, élelmez egyetlen földi tündérke, kinek
földi birtokát hasonló áldozat rövid idő alatt teljesen fel fogja
emészteni s akkor azután vissza mehet az égbe, mert birtok nélkül a
tündérekre sem igen sokat adnak ezen a világon.
A jó táblabirák ezt megfontolták szépen s határozatot hoztak, hogy
minden ember térjen vissza a megyei járásba, ott maradjanak együtt a
szolgabirók által lakott helységben, kik utasítva lesznek, hogy a
szegénység számára addig lakhelyről gondoskodjanak. Utieleséget a ház
úrnőjétől kap mindenki hazáig, mit a megye fog annak megtéríteni. Oda
érve, majd gondoskodni fognak a megye tisztviselői és nemes urai, hogy a
szegény jobbágyság rögtöni segély által végveszedelméből kiszabaduljon.
Irén utoljára maga is megneheztelt ezért a határozatért. Hát csak azért
jöttek ide a táblabiró urak, hogy őt ettől a gyönyörűségétől
megfoszszák? Mi szükség ezeket a szegény embereket innen kimozdítani,
mikor itt már olyan jól helyben vannak? Kinek van arra gondja, ha ő a
vetőmagot is kiosztja közöttük, mikor ő ebben örömét találja.
Az alispán nagy nehezen birta megengesztelni azzal, hogy a beteg száz
éves öreget, a kis Marinával együtt, nála hagyta. Ezen valahogy mégis
kibékült.
A táblabirák azután előfogatokat hajhásztak össze, kis biró, öreg biró,
esküdtek segítettek a csoportokat rendezni, s délután öt órára útban
voltak a megvigasztalt csoportok, ki-ki a megyei járása felé.
A kis tündérkének el kellett akkor rejteni magát, mert az emberek
egyenkint mind kezet akartak neki csókolni, s akkor ő megint nem
állhatta volna meg, hogy egyenkint ismét vissza ne híja őket.
Csak miután minden el volt rendezve és útbaigazítva, ülhettek le a
vendég urak az ebédhez, mely alkalommal Fenyéry ismét elkésett a
jegyzőkönyv-irással, s akkor jött, a mikor már minden étel el volt
hülve; nem is ért rá senkivel beszélni, csak hirtelen elvégzé, a mi
dolga volt a késével és villájával s nem várva be a csemegéket és
sülteket, az ebéd derekán felkelt az asztaltól, bocsánatot kért és nem
várta be, hogy megadják; kocsija már be van fogva, neki sietve kell a
székvárosba menni.
Leonora tartóztatni akarta, de a két táblabiró úr helyeslé a sietést,
csak hadd menjen, fontos végzendői vannak még.
Oh ezek az unalmas fontos férfiak! mintha nem volna a hölgyek kedve
mindennél fontosabb ügy a nap alatt.
Fenyéry bizony aligha vette magának azt a figyelmes fáradtságot, hogy
külön elbúcsúzott volna a jelen volt hölgyektől; azon időben szokás volt
a házi hölgyeknek kezet is csókolni, bizony ez sem jutott eszébe. Úgy
futott el, mint a kit kergetnek.
Dobokyné csípős élczczel «jó éjt» kivánt a távozónak, mit az vagy nem
hallott, vagy nem vett figyelembe, mert el sem mosolyodott rá.
A más két úr az ebédet végezve, kissé nagyobb körülményességgel, de
szintoly maraszthatatlanúl sietett az eltávozással. Lippay még arra sem
felelt Dobokynénak egyenesen, hogy mikor fognak ismét találkozni?
A hátramaradt hölgyek pedig egyedül lévén, kölcsönösen megegyeztek
abban, hogy soha unalmasabb, fásabb, ridegebb emberekkel még nem
találkoztak, mint ez a három táblabiró; de a kik között e tekintetben
még az elsőség Fenyéryt illeti, a ki az udvariatlanságnak és
izetlenségnek quintessentiája.
És az azután legjobb alkalom volt előhozhatni Csejti Gazsi érdemeit.
A kis tündérke hallgatott mindent és ha mondott is valamit, abból nem
lehetett kitudni a véleményét; ennek ellenkezőjét teljesíté Czenczi
kisasszony, a ki bár egy szót sem szólt, de arcz-, szem-, száj- és
kézmozdulatokkal a legcsodálatosabb gúnyoros megjegyzésekkel halmozá a
tollfaragó, ásítozó, jegyzőkönyv-iró, senkire sem ügyelő fiatal embert,
a kit, ha még egyszer idejönne, szeretne kicsukni az ajtón. Ah a Csejti
Gazsi! ez már egészen más ember, ez kedves, mulatságos ember. (Csejti
Gazsi volt ő nála az, mikor a két kezével mutatta, hogy a bajusza
felfelé van pödörve s a szemeit szokatlanúl felnyitotta hozzá s a
szájával nagyot fútt.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Irén asztala tele volt hirlapokkal. A lapszerkesztők akkor is ismerték
már azt a phrásist, miszerint az «irodalom pártolása a legnemesebb
hazafiúi kötelesség!» és e szerint a jó hazafiak és honleányok neveinek
legteljesebb és leghitelesebb lajstroma ott volt található az
előfizetési könyvekben, mint hajdan feljegyeztettek az égben.
Azon felül Irén mint kifáradhatlan előfizetésgyűjtő is volt ismeretes, a
kitől minden megtisztelő ív stereotyp tizenkét aláirás nevével tért
vissza. Ezek az aláirók ugyan empyrice nem léteztek, csupán elméletileg,
mert azokat Irén csak úgy gondolomra irogatta maga, hogy a boldog szerző
azt gondolja, miszerint tizenkét különböző egyént hódított meg
munkáival.
(Képzelem: e sorok olvasása után mennyien fogják keresni Fényes
földirati szótárában: merre esik Tarnóczfalva?)
Az asztalon hevert egy csomag Budapesti Hiradó. Ennek a boritékját sem
volt szokás felszakítani. Átellenben a Pesti Hirlap, melyet legelőször
átolvasni Leonora kiváltságai közé tartozott, ki épen e pillanatban
nagyon el van merülve valamely velős vezérczikk élvezetében s
arczkifejezésével iparkodik kimutatni: mennyire helyesli annak eszméit;
ő is épen így irta volna azt.
A szép Dobokyné a pamlagon heverve forgatja a divatlapokat, ez az ő
szakmája. Bál-leirások, divatczikkek őt nagyon szokták érdekelni. Aztán
a novellákat is olvassa. Neki mindegy: akár Jósika irta azokat, akár
Holdas Péter; – mindegyik szép. A legújabb lapokat különös érdekkel
tépegeti fel. Resteli a papirvágó zománczos késecskét keresni, csak úgy
az ujjaival szeldeli fel a lapokat, a mitől azok aztán úgy néznek ki,
mint a szebasztopoli redán. A derék Csejti Gazsi verseket irt Irénhez:
azon bizonyos casinó-bál után megigérte, hogy valamelyik lapban ki fogja
azokat adni. Ez a legczélszerűbb út szerelmes nyilatkozatokat kézhez
szolgáltatni. Dobokyné keresi azokat az Életképekben, Divatlapban,
Honderűben a versek között. Semmi sincs. Holmi Vörösmarty, Petőfi, Tompa
s egyéb érdektelen emberek munkáival töltik meg ezek a szerkesztők a
lapjaikat; Csejti Gazsi nincs közöttük. Talán a szerkesztői mondani
valók között lesz. Valóban a Honderű galambpostája hoz egy levelet Cs.
G. úrnak. «Irénehez stb. versek nem közölhetők!» A Honderű mintegy
véletlenül az asztal alá esik. Ez nem ért hozzá, bizonyosan el sem
olvasta. A divatlap bizonyosan jobb érzelmű. Ahá! Ez is beszél Cs. G.
úrnak: «ugyan az Istenért, hogy irhat ön Irénéről ilyet: «Szemeidnek
éjkoránya bíbortengert gyöngyösít?» A Divatlap határozottan az asztal
alá dobatik. Nem érdemes, hogy az ember kezébe vegye. Hol az Életképek?
Ez meg azt irja a boritékon Cs. G. úrnak: «A pezsgőt megittuk, a hozzá
mellékelt vers visszavehető».
– Oh milyen szemtelenek, durvák, póriasak ezek a magyar divatlapok!
fakad ki Dobokyné. Mívelt hölgy igazán kezébe sem veheti azokat
elpirulás nélkül.
Iréne felkel a himzőráma mellől s szépen felszedi az elszórt lapokat,
gyöngéden lesimogatva összegyűrt boritékjaikat s visszateszi az
asztalra.
Leonora egyszerre érdekelten kiált fel a Pesti Hirlapból.
– Halljuk! uraim, halljuk!
Az «uraim», úgy mint Dobokyné és Irén, kérdezék, mi van ott?
– A székvárosi nagy gyűlés! A dicső szónoklatok! Az ellenzék diadala!
– Kérjük, olvassa fel! sipogott Dobokyné, míg Iréne nem várhatta, oda
futott hozzá s vállain keresztül iparkodott a tudósítás sorait szemeivel
kisérhetni.
Leonora nagy szónoki lelkesüléssel s minden zöld asztalhoz beillő
svádával olvasá a leirtakat, mint nyitá meg az ülést a főispán, mint
olvasá fel a főjegyző a küldöttség tudósítását a megyében tett körút
felől, a mi után felállt Fenyéry…
– Ah nem aludt el ott is? szólt közbe gúnyosan Dobokyné.
Leonora kezével intett csendet a hirlap magas bástyáin keresztül.
És olvasá elragadtatással azt a lelkesítő beszédet, melyben az ifju
szónok annyi tűzzel, annyi érzelemmel rajzolá a köznép szomorú
helyzetét, az inség megragadó képeit, a szívrendítő csapást, mely alatt
ezerek feküsznek meggörnyedve; – és elmondá azt a szent kötelességet,
mely ez Istentől látogatott napokban az ország vezetőin fekszik; az
óriási munkát, melyhez elég erőt csak az ég kölcsönöz, s csak nemes
szíveknek; – és midőn fel kelle szólítani a nép nemeseit önfeledt
áldozatokra, mily nemesen ajánlá fel mindenét, mivel bir, földön és
szivében, eszének, kezének munkáival együtt, oda ragadva magával együtt
minden igaz lelket az áldozat oltára elé s egy templommá varázsolva a
tanácskozás termét, melyben a lelkesülés kitörő zajában egy szívvel, egy
lélekkel mondák ki a megye nemesi rendei, hogy minden tehetségeikből meg
fogják menteni végpusztulásából a szegény földnépet…
– Csak az a kár, jegyzé meg mindezekre Dobokyné, hogy ezek a nagy
szónokok társaságban mind oly ügyetlenek.
Leonora nem hallgatott rá, de minthogy már benne volt az olvasásban,
folytatá azt, mint lelkesültek fel a karok és rendek Fenyéry
szónoklatára; hogy gyűlt össze egy óra alatt százezer forintra menő
önkénytes adakozás; minő erős határozatok hozattak az inség gyökeres
megorvoslására; kemény rendszabályok a gabnaüzérek, elővásárlók ellen;
mint adatott teljhatalom a küldöttségnek, hogy a megyében bárkinél
találtató fölösleges élelmiszereket összeirja, a megállapított piaczi
áron kifizesse és a hol szükségét látandja, kiossza a nép között.
Jámbor, jámbor táblabirák, milyen bajt csináltak magoknak olyan
dologból, a mi az ő bőrüket bizony nem égeté.
Fáradtak is, költöttek is, vitatkoztak, heveskedtek, fejöket törték – és
most szépen kinevetjük őket érte.
Mert lehet-e annál nagyobb balgaság, mint ha valaki a más bajával
törődik: ha valaki azt veszi a fejébe, hogy ő ennyi meg ennyi ezer ember
boldogságán munkálódik, a helyett, hogy hagyná a magok útján folyni az
időket s megnyugodnék a bölcsek azon arany mondásán, hogy «a kinek lova
nincsen, járjon gyalog».
A szép Dobokyné már akkor mondta azt, a miből kitünik, hogy a szép
lelkek gyakran évtizedekkel megelőzik a kort, melyben születtek.
Előtte igen nagy hitványság volt ez az egész izgalom, miután a furcsa
határozatok miatt a pünkösdre indítványozott urak bálja is elmarad, az
illetők az összes kiállítás költségeit a közczélra szentelvén.
Azonfelül a koldulási ívet bizonyosan ő hozzá is el fogják vinni. Bár
csak addig hoznák, a míg Irénnél van; ez majd irna akkor helyette is
alá.
Irén majd szintén adósságokba veri magát, kénytelen lesz háztartását
összébb húzni, a mit ismét rokonai keserülnek meg.
És mindezt csupán azért, hogy néhány rongyos Istenadta tótnak a bőre
megmaradjon.
Oh ezek a könnyelmű táblabirák!
Irén csendesen, szótlanul himzett tovább rámája mellett, egy sirkő volt
az, virágbokorral, a mit himzett; valami tárczába való kép.
Ah, ha valaki tudná, miket gondol azalatt a hölgy, míg így gyöngyöt
gyöngy után rak? ezek az egymást követő öltések apró keresztjei mennyi
gondot, mennyi reményt, mennyi ábrándot zárnak le? Ha azokat a sorokat
úgy végig tudná olvasni valaki, az volna még a regény!
Hanem ezek az öltések titoktartók. Ez egyedüli titkos irás, a minek
kulcsát csak egy ember találja meg. És néha az az egy ember nem támad
elő soha.
Ha a bölcsek, ha a tudósok el tudnák olvasni a himzetek apró
keresztjeit!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kallósfalván, a nagykéményű ház előtt szokatlan népcsoportozást lehete
látni. Egész sor szekerek álltak az utcza hosszában, sovány
lovacskákkal, kifáradt ökrökkel befogva. Az emberek nyugtalanul
látszottak az országútra vigyázni, s kétségesen tekintettek a nagy zárt
kapura, a vörös téglafalakra, s a füstokádó kéményre.
Egy szögletkövön ott ült a vén csavargó a körüle csoportosuló néptömeg
közepett, mely szavait hallgatá.
– Oh ti marhák, oh ti bolondok, ti ostoba szénaevő állatok ti! Hát ti
azt hiszitek, hogy csakugyan segít rajtatok valaki? még ma? most
mindjárt? oh ti ökrök! Még szekerekkel jönnek ide, mint valami készre!
Még zsákot hoznak a hátukon. No rajtatok ugyan beteljesedik, hogy ha
nincs mit enned, hát tánczolj! – Azt mondjátok, a vármegye elhatározta,
hogy eleséget oszszon ki közöttetek, már pénz is van rá elég. Jól van
biz az; hát meg lehet enni a pénzt? Ha én nektek egy marok kövecset
adok, vagy egy marok ezüstöt, nem mindegy? Annyi százezer embernek ki
adhat kenyeret. – Azt mondja valaki a hátam mögött, hogy van itt abban a
házban elég, kitelik innen százezer emberre is. Ejnye de bölcs fiú vagy
öcsém, de kár, hogy nagyobbra nem nőttél; majd ha a kallósfalvi tornyot
bádoggal befedik, megmondom, hogy az ócska zsindelylyel a te fejedet
zsindelyezzék be. Elébb meg kell azt fogni, a mit meg akarsz enni. A
nyulnak is jó husa van, de nem adja oda, míg meg nem nyúzzák. Azt
gondolod, hogy azért hozatta ez a lakatszájú azt a pesti fiscalist
extrapostán, hogy boltot nyisson a háza oldalán s beleállítsa péknek?
Egy szem buzát nem fogtok onnan kapni! Ezt a bozontos fejemet adom oda,
ha szinét is látjátok e gabonasárkány takarmányának, a min úgy ül, mint
a pokolbeli szörnyeteg az elásott kincsen s négy árát kivánja, a ki
venni akar belőle. Hallom, hallom, hogy mit mondasz: a vármegye csak
nagyobb úr, mint ez a csutorafejű. Látszik, hogy szamár vagy, paraszt
vagy. Te nálad persze, hogy nagyobb úr a hajdu is, ha szót nem fogadsz,
kihúznak a házadból, végig vernek; de tudnád csak, hogy mit tesz az a
két szó azon éhség-vár kapuján: Salva Guardia. Az azt teszi, hogy annak
a birtokosa egy pálczikát a kezébe vesz, nem nagyobbat, mint ez a te
kurta ostornyeled és azt mondja: takarodjatok innen! hát az a kis
pálczika erősebb ám az ő kezében, mint az egész vármegye, ha mind talpig
fegyverben állna is. Igaz, nagyon igaz, hogy ezért azután majd pör támad
ellene, azt bizonyosan el is veszti, megbüntetik kétszáz forintra – majd
két esztendő mulva. Hiszen két esztendeig könnyű lesz ti nektek itt
elvárakozni szekerestül, zsákostul. Ha, ha, ha.
A vén csavargó kaczagott erősen és vasas botjával döfte a földet. Igen
tetszett neki, hogy az emberek arczai úgy meghosszabbodtak gonosz
biztatásai után.
Az öreg Popák jött a többi falvak előljáróival, jelentve, hogy a
tekintetes küldöttség hintói már az országúton vannak; ők magok is
mindjárt itt lesznek. A nép tartsa fenn a jó rendet egymás között. A vén
Mártonnak szinte meghagyatott, hogy csak akkor szóljon, a mikor
kérdezik.
A népség parancsszó szerint, illő távolban helyet foglalt szekerei
mellett, ott találta őket szép rendben a megyei küldöttség, mely a
közgyűlés határozatait foganatosítni határról-határra jött.
Az alispán, a főjegyző és a tiszti ügyész a birák kiséretében a salva
guardia ajtajához léptek s azon illendően bekopogtattak.
Az első koczczanásra felnyilt az ajtó, s a három úr belépett. Vártak
reájok.
A nyitva maradt ajtón kiváncsian bekacsingatók előtt kitünt, hogy az
első kapun kívül a bejárat tulsó felén egy másik kapuval van elzárva az
udvar.
E két kapu közötti téren várta a küldöttséget Krénfy úr és egy magas,
vékony, minden perczben kettétöréssel fenyegető alak, a kiről azt
mondták, hogy pesti fiscalis.
Az obligat üdvözlések után előadá az elnök küldetésök czélját, hogy a
megye határozatából felhatalmazásuk van minden fölösleges élelmi
készletet az éhhalállal küzdő néptömegek számára átvenni, azoknak folyó
árát készpénzzel kifizetvén. Reménylik, hogy Krénfy úr az emberbaráti és
hazafias szándékot méltánylani fogja és nagy mennyiségű gabonakészleteit
a közjóra átengedi, annyival inkább, minthogy azokért becsületes árt
fognak fizetni.
Krénfy úr egy szót sem válaszolt, hanem helyette az a hosszú férfi
lépett a küldöttek elé; a lehető legszárazabb hivatalos hangon felelve,
melyben még az a rendkivüliség is volt, hogy a beszélő szertelenül
hebegett, s mikor egy-egy betűt nem tudott kimondani, akkor ezerféle
ránczba húzta arczát és homlokát.
– S – s – s – s – sajnálattal vagyunk kénytelenek kifejezni abbeli
határozatunkat, miszerint a brenóczi uradalomnak egészen más szándékai
vannak gabonakészleteivel, mint hogy azokat most árúba bocsáthassa;
minélfogva a tekintetes vármegye felszólítását kénytelen teljesítetlenül
mellőzni.
Lippay megemelinté kalapját a beszélő előtt.
– Kihez legyen szerencsém?
– Én Kompolthy vagyok, a nagyságos brenóczi uradalom birtokosának
jogigazgatója.
– A gróf Maróthoknak?
– Nem a gróf Maróthoknak, hanem Krénfy Adolf ő nagyságának, ki a jelen
zálogeladási levél szerint jelenleg a brenóczi uradalmak törvényes és
valóságos birtokosa.
Az ügyvéd átnyújtá az alispánnak a záloglevél hiteles másolatát.
Lippay rendkívül meg volt lepetve. A záloglevél keletéről látszott, hogy
ez azalatt támadt, míg a küldöttség körutját végezé. Krénfy ezúttal nagy
előnynyel birt, ő törvényes birtokosa volt ez uradalomnak.
Az alispán sóhajtva tekinte a szegény ügye-fogyott nép előljáróira, kik
áhitatos arczczal álltak a kapun kívül, kalapjaikat levéve, s bizva
uraik jó voltában.
Még egy kisérletet kivánt tenni.
– Ha talán önöket az látszik akadályozni, miszerint mi a folyó piaczi
árt ajánlottuk az átadandó készletekért, ez ne legyen ok a
tartózkodásra; mi készek vagyunk azokat bármi áron megszerezni, csakhogy
rögtön megnyerhessük, mert itt minden elmulasztott nap száz meg száz
ember életébe kerül. Elhiszszük, hogy nagyságos Krénfy úr később még
magasabb árt remél termékeiért. Nyilatkozzék, mit tartand
legmagasabbnak, s mi fizetni fogunk a szerint.
A fiscalis védenczére tekintett. Krénfy végig simítá ujjait lakat-állán
s fejével inte némán tagadólag.
– A nagyságos úrnak okai vannak nem állani rá.
Az alispán ajkaiba harapott, kezei reszketni látszottak. Nem tudott mit
mondani e hideg válaszra. Félrefordítá arczát.
Az ősz főjegyző lépett akkor Krénfy elé s kalapját levette alázatosan és
szólt reszketeg könyörgő hangon:
– Uram! Ha van önben emberi szeretet, emberi szív, hallgasson meg
bennünket. Nem parancsolni, nem végrehajtani: könyörögni jövünk most
önhöz. Im lássa ön ezt az ősz fejemet alázatosan meghajolva ön előtt, ki
soha magam földi javáért még Istennek sem alkalmatlankodtam
könyörgéssel, de most az inség látása, e nyomorult nép elveszésének
sóhajtásai kényszerítenek, hogy ön előtt kalaplevéve, fejemet meghajtva
álljak és könyörögjek, kolduljak: hogy ne hagyja ön a legirtózatosb
lassú halállal elveszni ennyi embertársát, a kik önnek hű szolgái,
jobbágyai voltak eddig, Isten előtt tanubizonyságai lesznek ezután.
Fogadja el az általunk ajánlott összeget; ha kevés az, mi
megsokszorozzuk, de nyujtson segélyt rögtön, mert ön teheti azt.
A jámbor falusi birák, midőn látták, hogy e nagy úr oly alázatosan
könyörög ama kőszivű ember előtt, nem állhatták tovább a hallgatást,
hanem ők is oda borultak le térdre, ez ember lábaihoz és kezeit, ruháit
csókolták, hogy – adja vissza jó pénzért azt, a mit tőlök féláron,
uzsorában elharácsolt.
– Krénfy csak az utolsó szavakra felelt, a többit keresztül bocsátá
fülein.
– Igaz, hogy én tehetném, ha akarnám. De nem akarom. Nyiltan kimondom,
hogy nem akarom. Magtáraim teli vannak, de azokból én egy szemet sem
adhatok, mert nekem szerződéseim vannak gabonaszállítás iránt, a miket
meg kell tartanom. Ezen az én hitelem áll. És a hitel nekem drágább,
mint minden a világon.
– Hát a másvilágon! kiálta egy hang a nép közöl. Krénfy nem látszott
róla tudomást venni, hanem folytatá:
– Én nem áldozhatom fel hitelemet tekintetes uraságtok kivánatának. Hogy
a nép most ilyen inségben van, az nem az én hibám. Miért nem iparkodott
a munka idején szerezni? Sajnálom, hogy nem segíthetek, de kimondom,
hogy lattal sem mérhetek ki számukra gabonát.
Azzal az ajtó felé fordulni látszott.
– S elnézheti «az úr!» kiálta rá indulatosan Lippay, hogy itt ajtaja
előtt haljanak meg az emberek éhen ezer számra?
Krénfy, kiben a megvető «az úr» megszólítás felkavarta a pórgőg epéjét,
egyszerre hevesen kifakadva felelt:
– Mit gondolok én életökkel és halálukkal? Semmi gondom reájok, miattam
elveszhet az egész nyomorult, piszkos, haszontalan faj, melynek apraja
nagyja meg van rohadva, mint az a krumpli, a mitől felnőtt, mely csak
részegségre, tunyaságra való, mely mindenütt rontja, pusztitja urait,
hátam mögött szid, átkoz, szemben letérdepel és kunyorál, valódi örökben
kapott ellenség! Ha csapás van rajta, megérdemelte azt, s ha egy jó
szóval megmenthetném, azt a szót sem mondanám ki érte. Történjék vele, a
mi történni akar. Ha kivesz a földről, nekem majd lesz gondom rá, hogy
falvaim üresen ne maradjanak.
– Halljátok azt! ordított kivülről rikácsoló hangon a csavargó.
Hallottátok ezt emberek? Hát van itt miért isteneskedni többé? Hát
könyörögni akartok-e még, csúszni, mászni kutyamódra? Adjatok egy
fejszét a kezembe és én magam leütöm őt, mint egy veszett kutyát! Tüzet
a nyelvére, tüzet a házára.
És valóban a vén csavargó kapott valahol egy fejszét s a felbőszült
éhdühös néppel oda rohant a kapuhoz. A többiek is vasvillák, dorongok
után futottak s elhagyták szekereiket.
Krénfy ijedten hátrált vissza.
– Uraim. Ezért önök felelősek! E lázadást önök idézték elő.
– Legyen ön nyugodtan, szólt az alispán, s azzal a három férfi kilépett
a kapu elé.
– Megálljatok! Kiálta dörgő hangon Lippay a zendülőkre, s végig hordozá
hatalmas uralkodó tekintetét a néptömegen, mely láttára meglepetve
huzódott vissza.
– Ki merészel e dologba avatkozni?
– Én, én merészelek! kiálta a csavargó fejszéjét rázva öklében. Menjenek
az urak e helyről, az urak nem tudnak semmire menni; majd elvégezzük mi
magunk, a mit végezni kell. Én leszek a vezér, én leszek a legelső. Az
én életem annyit ér, mint egy kutyáé. Nosza azt az olcsó életet elég jó
árért adom most oda.
– Figyelmeztetek mindenkit, kiálta Krénfy reszkető hangon, hogy
cselédeim fel vannak fegyverezve és lőni fognak.
– Takarodjatok innen! dörgött haragos szóval az alispán az újra
felzajduló néptömegre, s teljes lélekjelenettel lépett egy nyommal még
előre.
– Ejh! félre az útból uraim! kiálta a csavargó, megforgatva feje fölött
a fejszét, s vakon előre rohant; utána a többi.
E pillanatban, mint az oroszlán, szökött előre Fenyéry s egy kezével
mellbe ragadva a csavargót, a másikkal egy percz alatt kifacsarta
kezéből a fejszét s azzal úgy hajítá őt a hajduk közé, hogy az ember
térdre bukott.
– Vasra kell verni! kiáltá rámutatva a hajduknak és végig tekintve
kigyuladt orczával a lázadókon, szilárd hangon mondá nekik:
– A ki közel mer lépni, azt egy percz alatt leütöm!
A zúgolódó nép meghunyászkodva huzódott el onnan, míg a csavargó békével
engedé kezére lakatolni a könnyű bilincseket, miket az egyik hajdu
készen hozott magával.
A táblabirák azután ismét visszatértek a kapu alá Krénfy úrhoz, kit e
pillanatban a legirtózatosabb haláltól mentettek meg.
– Beszéljünk komolyan, uram, szólt az alispán Krénfyhez; önnek más
gondolatra kell jönnie.
– Talán az iménti jelenet miatt? kérdi Krénfy gúnyosan. Újabb okom van,
ugyebár, e népet megszeretni? Vagy talán azért, mivel megrettenék e
jelenettől? Oh nem, uraim. Én jól tudom, hogy önök engemet védelmezni
kénytelenek minden zendüléstől, mert önök a vármegye urai, s mert önök
rendelték ezt a népet ide; tehát önök tartoznak is azt innen elrendelni.
Én semmit sem félek; önök jobban félhetnek attól, hogy e nép
kicsapongásokat követ el, mint én magam, mert önök annak vezetői. Önök
azzal hívták ide a csőcseléket, hogy kenyeret adnak neki; most ám
magyarázzák meg neki az ellenkezőt.
– Uram, mi a megye képviselői vagyunk, szólt szilárd hangon az alispán,
kiknek jogunk van parancsolni és nem kérni s minden eszközt elővenni, a
mi ez országos csapás elfordítására jónak látszik.
– Minden eszközt? szólt gúnyos hangon Krénfy s hátra fordult, hol Boros
ispán állt kezében tartott kétcsövű puskával. Az ispán azt hitte: a
puskára van szükség. Nem, csak a vessző kell.
És azzal felemelve a puskavesszőt, oda állt Krénfy az ajtó elé:
– Én a törvények által adott jogomnál fogva minden hozott határozat
végrehajtásának ünnepélyesen ellenállok.
Azzal kihivó tekintettel nézett végig az urakon.
– És most csak egy eszköz van önök előtt határozatukat végrehajtani.
– Igen; szólt Fenyéry és előre lépett, a csavargótól elvett fejszét
kezében tartva. Ez az eszköz, az ön ellenállását figyelembe nem venni és
a kaput erővel betörni.
Fenyéry arcza szokatlan lánggal égett e pillanatban.
– Uram! kiálta közbe Krénfy ügyvéde, hosszú kezét felemelve bot gyanánt.
Ön tudja, hogy az gonosz következésű merénylet fog lenni, mely miatt ön
egész vagyonát, jövőjét, becsületét elvesztheti: ez actus majoris
potentiæ!…
– Tudom, szólt Fenyéry, s még közelebb lépett a kapuhoz.
– Uram, én figyelmeztetem önt a leggonoszabb következésekre! rikácsolá
éles hangon az ügyvéd, míg az ispán a lőfegyvert az ifjú szivének tartá.
Ez pedig nem ügyelt sem fegyverrel, sem tiltakozással.
– Bocsássák őt! Bocsássák! kiálta Krénfy; engedjék neki tenni, a mit
akar. Tegye kend le azt a puskát! Ha Fenyéry úr felakarja magát áldozni
a haza javáért, az alkalom előtte áll. Csak egy fejszecsapás uram és ön
lesz a haza megszabadítója, neve dicsőíttetni fog, és vagyonait elveszti
és hivatalából kicsapatik, és fog ülni a börtönben a gonosztevők között.
Csak egy ütésbe kerül mind ez a dicsőség erre a czímeres ajtóra, Fenyéry
uram! Hozzá ne nyuljon senki egy ujjal is.
Fenyéry egy perczig tétovázni látszott; mialatt Krénfy ördögi gúnynyal
rikácsolá:
– Nem tetszik úgy-e a dicsőségnek ez az útja módja? Könnyebb,
háladatosabb a zöld asztal mellett dictiókat tartani a nép boldogságára,
mint elveszni a kedvéért. Ezt mindjárt gondoltam.
Fenyéry arcza egy pillanatra elsápadt, – azután hirtelen felemelte a
fejszét s olyat csapott vele a czímeres ajtóra, hogy az recsegve hajolt
meg sarkaiban s ütközőjéből kipattanva, egyszerre feltárult…
– Hah! Actus majoris!… kiálták egyszerre Krénfy, az ügyvéd és az ispán.
– Actus majoris… ismétlé a düh vigyorgásával Krénfy, Fenyéry mellé
lépve.
És a két táblabiró úr is szomorúan hajtogatva fejeiket, suttogák:
– Valóban ez actus majoris.
Csak a vén csavargó volt megelégedve e fordulattal; tapsolva verte össze
bilincses kezeit:
– Ez már ütés volt. Ennek van keze. Nem hiába bánt olyan könnyen velem.
Olyat ütött, mint az istennyila!
Lippay szomorúan nyult az ifjú keze után.
Fenyéry hirtelen visszavonta kezét.
– Maradjon ön tőlem távol. Nekem semmi közöm önökkel többé.
Az alispán súgva mondá neki:
– Ön gonosz bajba hozott bennünket; hanem már most legyünk együtt.
Fenyéry meghajtá magát az alispán előtt mélyen:
– Uram, ne feledje ön, hogy ön nekem e perczben birám.
Az alispán rögtön átértette Fenyéry gondolatát, mert hátra lépett tőle s
a főjegyző karját megfogva, a nélkül, hogy egy szót szólna, elhagyta a
házat.
De Krénfy esze is járt annyira. Oh Krénfy úr finom ember.
– Valóban, Fenyéry úrnak helyén van az esze. Eltávolítja az alispánt,
hogy a bűnrészese ne legyen, kiben kegyelmes biráját fogja látni. Hanem
hiszen feljebb is van még világ.
– Ne töltsük az időt hasztalan beszéddel; vágott közbe Fenyéry. A mit
tettem, az magán tényem s azért magam vagyok felelős. Én bezúztam önnek
kapuját, hogy felhalmazott élelmi szereihez hozzájussak. Meg van ön
elégedve ennyi hatalmaskodással.
– Hogy érti ön ezt? Az ördögbe lehetek én megelégedve a
hatalmaskodással?
– Azt akarom tudni, ha átengedi-e már most élelmi szereit?
– Semmi esetre sem uram. Engemet a pokol nyeljen el, ha engedem.
– Hideg vérrel beszéljünk uram. Én már betörtem önnek egy ajtaját, be
fogom törni a többit is, míg azt meg nem lelem, mely magtáraihoz vezet.
– Akkor ön mint rabló tör házamra.
– Az meglehet.
– És énnekem jogom van önt akkor főbelőni, mint egy betörő zsiványt.
– Az rám nézve még legjobb lesz, mert akkor az az éhes nép utánam rohan
és önt agyonveri. Láthatja ön, hogy önt senki sem mentheti meg más, mint
én.
Krénfy kénytelen volt kínjában kaczagni, olyan jó volt Fenyérynek ez az
elménczsége.
– Én tökéletesen tisztában vagyok azzal, a mit tennem kell, szóla
Fenyéry rendületlen nyugalommal. A mit elkezdtem, azt bevégezem.
Vagyonomat, szabadságomat már koczkára tettem; ha kell, életemet is
odavethetem. Még most csak hatalmaskodást követtem el az ön kapuján, még
most megtorolhatja ön rajtam, a mi sérelmet ejték nemesi jogain. Ha még
egy lépést akar tovább, én arra is el vagyok határozva. Csak azt kell
mondanom, hogy vegyék le a lánczot arról a csavargóról s engedjék
beszélni és egy óra mulva – uram – akkor én is, ön is – halva lehetünk.
Fenyérynek e szavai oly határozottan voltak mondva, hogy Krénfy elsápadt
bele.
Az ügyvédhez és az ispánhoz fordulva, fogvaczogó hangon mondá:
– Önök tanuim urak, hogy én rajtam a leggaládabb, a legerőszakosabb, a
legtörvénytelenebb hatalmaskodás követteték el, s hogy én az ellen
ünnepélyesen tiltakoztam és csak a halálos fenyegetéseknek engedek. – És
most nyitva az ajtó uram!