A boldogult Tarnóczy Mihály életében egyike volt a legjobb gazdáknak. Jó
karban tartott vagyona megért kétszázezer pengőt. Teljes életében
irtózott az adósságtól; soha semminemű kötelezvény, váltó, vagy egyéb
adóslevél azon megtiszteltetésben nem részesült, hogy az ő nevét leirva
viselje; sőt e névaláirási iszonya annyira ment nála, hogy ha valami
ártatlan bizonyítványt, vagy egyéb levelet kellett aláirnia, nevét
mindig oly szorosan a végsorok alá irta, hogy a benne levő hosszú betűk
szárai beleolvadtak a felettök levő irásba, ilyenformán biztosítva magát
az ellen, hogy névaláirásából váltót ne csináljanak, melyre, mint
sokszor gyűlölettel mondá, a legkeskenyebb fidibusz is alkalmatos.
S lám, hogy elesik az alma a fájától; egyetlen figyermeke, Béla, épen
nem ütött e tekintetben apjára. Ő már huszonhárom éves és tizenegy
hónapos korában revocált mintegy negyvenezer forint adósságot s igen
valószinű volt, hogy azután sem felejtette el a nevét leirni.
Ez a jó fiú mindazon phasisokon keresztül ment, a miket a fiatal
tékozlók meg szoktak érni; ruháit eladta, ha megszorult; adósa volt
minden embernek, a kivel valaha három szót váltott; el-elszökött, úgy
hogy hirét sem lehetett hallani; engedte magát ujságokban hirdettetni;
bujósdit játszott egy csomó váltóügyvéd, pinczér, mesterember, mosóné,
vendéglős és más egyéb fogdmegekkel esztendőkig; ha pedig pénzt kapott,
az épen csak addig tartott nála, a míg senkivel sem beszélt, egy jó
szóra kiosztotta azt a legelső bolondok és semmiháziak között. Ha ma
kifizették az adósságát, egy hó mulva megint annyi volt neki, mert az
tökéletesen mindegy volt ránézve, hogy a kapott száz forintért ezeret
irjon-e alá, vagy tizezeret?
Ilyenformán legokosabb dolog volt őt sorsára bízni és nem törődni vele.
Az öreg Tarnóczy a leghiggadtabb phlegmával hallotta fia bohóságait,
miket olykor hirül hoztak neki, s teljesen meg volt nyugodva abban a
jövendő kilátásban, hogy majd mikor ő meghal, ezt az ő szépen rendezett
birtokát milyen egyszerre dobra fogják ütni, hogy vezeti egyik üzér
erre, a másik arra ökreit, lovait kötőféknél fogva; Béla fia ott fog
állni a kerítésen kívül egy rossz köpönyegben, egy kölcsönkért
köpönyegben.
Pedig milyen szép, milyen daliás fiú volt! mikor az országgyűlésen járt,
minden leány, minden asszony utána volt bolondulva, mennyi szerencsét
csinálhatott volna életében, ha nem olyan szeles bolond.
Hanem már ennek mind vége van. Ezen segíteni nem lehet.
Mikor az öreg úr érezte közelgő halálát, oda hívta betegágyához leányát,
Irént.
Akkor még ez nem volt idősebb tizenöt évesnél; de már akkor is oly okos,
oly figyelmes teremtés; anyja halála óta ő vezette az egész házi
gazdaságot és pedig az öreg úr teljes elégültségére.
Az ember a ránézésnél fogva alig merte volna ezt róla feltenni; hisz
alig látszott idősebbnek tizenkét éves gyermeknél, oly finom, oly
parányi volt; apró kezecskék, lábacskák, mikről alig lehet elhinni, hogy
arra legyenek rendeltetve, mikre más ember keze és lába; oly piczi kis
száj és oly ártatlan, halavány arcz; hacsak ezek a nagy, komoly, eleven
szemek nem hirdették volna, hogy az, a kit mi gyermeknek néztünk első
pillanatra, komoly, tiszteletreméltó delnő, a kivel okosan kell beszélni
és meggondolni, hogy mit mondunk előtte, mert ha balgaságot találunk
kiejteni, ő bizonyosan megigazít, s ha valamit nem tudunk, ő tudni fogja
és megmagyarázza.
Midőn betegágya elé hivatá Tarnóczy Mihály okos leánykáját, megmagyarázá
neki, hogy egész vagyoni állapotja mennyiben áll? Előkeresteté vele az
illető okiratokat, ott azokat elrendezve, csomagokba kötözteté s azután
tudtára adá, hogy azok között melyik a legutolsó végrendelete.
Kötelezvényekben közel kétszázezer pengő forintja volt; ez tisztán
keresmény. Ezt az egész összeget Irénnek hagyta, hogy azt halála után
rögtön minden gyámnoki őrködés nélkül kezéhez vehesse, vele
rendelkezhessék szabadon. Négyszem között elmondá azután leányának, hogy
ez a szép jószág, mihelyt az ő szemét befogják, Béla kezére jut, mint
ősi; azt pedig egy év alatt elfoglalják tőle azok, kik annyiban
rosszabbak a sírban lakó férgeknél, hogy az eleven embert eszik meg. A
birtok, a kastély, a szép kertek kótyavetyére fognak jutni. Irén ne
engedje azt idegen kézre szállni; hanem vegye meg. Így az ő szerzeménye
leend az. «Legalább te akkor nem fogod engedni, hogy szegény
szerencsétlen bátyád az útfélen haljon meg».
Ez volt az öreg Mihály úr szava.
És minden akként teljesedett be. A mint ő meghalt, egyik idéző levél a
másikat követte a tarnóczi ház kapuján s nem sokára eladó lett jószág és
ház, s Irén azt atyja hagyatékából magához váltá, miáltal alig tizenhét
éves korában a tarnóczi uradalomnak teljes hatalmú úrnőjévé lett.
Tizenhét éves leány, tündéri szépséggel és a mellett szabadon
rendelkezhető nagy birtokkal nem igen maradhatott titokban a környék
ifjai előtt. Az ilyen árvának örömest akad gondviselője.
Hanem Irén nem olyan könnyen választott magának pártfogót, a kit a jó
magyar nők ezen megtisztelő czímmel szoktak nevezni: «az én uram». A ki
neki ura akart lenni, annak őt elébb meg kellett hódítani.
Ennek következtében soha Gyimóton és Karádfalván annyi kosarat nem
kötöttek, mint a mennyit ez a kicsi parányi tündér kiosztogatott jók és
gonoszak között. Utoljára elnevezték kis Turandotnak, a minek ő nagyon
örült, mert legalább kevesebbet alkalmatlankodtak neki.
Ő odahaza is igen jól találta magát. Tökéletes ura volt tetteinek, saját
tetszése szerint választhatta házi körét.
Hajdani nevelőnője, madame Rayon, beszármazott lengyel nő, kinek férje
Francziaországban esett el a juliusi napokban, most rendes gondnoka,
felügyelője, barátnéja, mindenese. Ez pörlekedik helyette a hol kell, ez
lót-fut gazdaság, cselédség után, elfogadja, mulattatja a vendégeket,
nyáron kirándulásokat rendez füvészeti, bogarászati nemes élvekkel
összekötve, télen hangversenyeket jótékony czélokra és magasztalja a
maga kedves tündérkéjét boldogok s boldogtalanok előtt.
Azután van a háznál egy Czenczi kisasszony; született siketnéma, a kit
még Irén nagyanyja fogadott fel s a ki ereklyeként szállt leányról
leányra; most már sokkal idősebb, mint hogy évszámai után tudakozódni
udvariatlanság ne lenne. Igen mulatságos teremtés. Arczra csaknem
mumiaszerű már, ezer ránczra alkalmazva, azonban ezen ránczok mindegyike
mosolyog; s miután a hölgyekkel közös vágy, a gondolatnak másokkal
közlése iránt, benne a legnagyobb fokra van kifejlődve, a szokott
organum azonban hiányzik hozzá, e miatt a néma-beszéd legfurcsább
játékaival szokta rendesen meglepni a reá figyelmezőt, minden újjával,
szemeivel, arczfintorításával iparkodva megértetni vele közlendő
eszméit. Az idegen rendkívül jól mulathatja vele magát. Hanem Irén igen
komolyan, a legszivesebb tisztelettel szokott vele bánni, néma beszédén
nem szokott mosolyogni s másoktól is rossz néven veszi, ha abban
mulatságot találnak.
E két hölgyen kívül még egy csaknem mindennapos látogatója van Irénnek,
a szép Dobokyné; igaz ugyan, hogy ez asszonyságot már huszonkét év óta
hivják szépnek, hanem azért valóban szép ő most is s nem kis igényt tart
rá, hogy bájai elismertessenek; ha hozzá juthat, bele is szövi a
beszélgetésbe azon historiai tényeket, miszerint L’Enclos Ninon ötven
éves korában tartatott a legszebbnek s Cleopatra hatvan felé járt, mikor
Antoniust meghódítá.
A szép Dobokyné egy sajátszerű szenvedélyéről ismeretes a környékben.
Milyen boldog sorsuk volt a classicus költőknek, a kikre nézve meg volt
határozva a hét főerény, a hét főbűn, a hét főszenvedély; csak embert
kellett találniok, a kit beleillesszenek, s kész volt a classicus mű,
csak commentátorok kellettek hozzá.
Pedig Dobokyné szenvedélye akkor is bizonyosan ismeretes lehetett már;
hanem talán nem ütötte meg a classicitas mértékét, – sokkal
mulatságosabb ez, mint hogy erénynek nevezzük: a derék asszonyságnak a
«házasságszerzés» volt uralkodó szenvedélye.
Nem létezhetett miatta békével fiatal férfi és leány, hogy valami uton
beléjök ne kötött legyen; mielőtt észrevették volna, «összebeszélte»
őket, hanem azután hibái jóvátevéseül ugyanannyi házasságot el is
rontott. Elébb megcsinálta, azután elrontotta; ilyenformán rettegés volt
reá gondolni mind a házasságon kívül, mind azon belül élő férfiaknak és
némbereknek.
S hogy ez a törekvés tisztán szenvedély volt nála, azt ő saját magán is
bebizonyította. Tíz év óta volt özvegy; ez alatt legalább ugyanannyiszor
járt jegyben, s ugyanannyiszor bomlott fel leendő házassága, néha már
épen az oltárnál mentek széjjel. Vagy szerette a férfit, a kit
választott, de nem becsülte, vagy becsülte, de nem szerette; vagy
szerette, de az nem szerette őt; vagy becsülte, de az nem becsülte őt; –
az Isten őrizzen, hogy tovább folytassam ezt az összeállítást, a mi
hasonlatos volna a «kulcs nélküli lakat» theoriájához!
Hogy e szerint valahányszor megjelent a Tarnóczy-kastélyban, mindig volt
valakije in petto, magyarul mondva: «a begyében», azt előre lehet
gondolni; a környék valamennyi fiatal embereinek a nevét sorra próbálta
már a «kulcs nélküli szívhez», de egyik sem nyitotta azt fel. Irén nem
akart semmiről hallani, s ha valakit nagyon dícsért előtte szép rokona,
azzal tréfálta vissza: «hogy ha olyan derék az, miért nem megy ő maga
hozzá?»
Azon az estén, hogy a három táblabiró körútját végezve a környékben,
Tarnóczra, mint végső állomásra betért, épen jelen volt Dobokyné kis
rokonánál; hanem ezúttal nagyon rosszkor jött, mert az udvar, a pajta, a
pitvarok mind tele voltak éhen holt tótokkal, a kikkel a háznép minden
tagja el volt foglalva, maga Irén ott működött mindenütt, hogy
ételükről, ruházatjokról gondoskodjék, s ha Dobokyné felkereste, csak
annyit nyert vele, hogy a kezébe nyomott vagy egy irtóztató nagy ollót,
hogy segítsen neki ingeket, mellényeket szabni a szegény emberek
számára, egész vég vásznakból, varrta az egész házi cselédség, vagy a
konyhán állította dologba, rábizva egy-egy nagy főzőkanalat, melylyel
irtóztató üstökben fővő gombóczokat kellett rendben tartani, vagy
felkérte, hogy az életkiosztást segítse végrehajtani, mely rendkívüli
munkáktól a derék asszonyság egyre ájuldozott.
Ha neki ezeket a nyomorult parasztokat így kellene látni napokig, ő
nervosába esnék, ő rajta még a mágneskura sem segítene, ő teljes életére
szerencsétlenné tenné magát.
Pedig ez a látvány mindennap szaporodott, nem hogy fogyott volna; a
szegény inséges csak oda tartott, a hol enni adtak neki; Irénnek alig
volt már annyi helye a kastélyban, mennyin maga és vendégei
megszorulhassanak, alig jutott ideje olvasásra s gyakran megesett, hogy
saját maga, hozzátartozandóival együtt, csak késő este jutott az elhült,
elázott ebédhez, a nagy szolgálat miatt.
Hanem azért Dobokyné nem hagyta el a házat, sem ideglázba nem esett;
most megint volt valakije, a kit mindenesetre elő kellett hozni Irén
előtt, egy derék fiatal ember, a kinek annyival több kilátása lehet Irén
hajlamát megnyerhetni, minthogy az instellationalis bálban tánczolt is
vele s mint az ifjú ember maga dicsekszik, egy bokrétát kapott is
Iréntől emlékbe, melyet szünten szivartárczájában hordoz, neki is
megmutatta.
Erről azután van mit hallani Irénnek. Nem állhat meg, nem ülhet le egy
pillanatra, hogy Dobokyné valami furcsát ne mondjon neki a derék Csejti
Gazsiról, a ki milyen ügyes, derék fiatal ember, milyen qualificált
ifjú, micsoda carrierja van neki, már is tiszteletbeli főjegyző,
fölségesen lovagol. Azután következnek a féltréfás példálózások a bálban
töltött kedves órákra, bizonyos ott feledett bokrétákra, mik miatt a
szegény kis leánynak egy pillanatig sincs helyben maradása.
Késő este végezte el a takarítást Irén, kinek ilyen roppant nagy
családról kellett gondoskodni s miután meggyőződött róla, hogy házán
belül senki sem maradt éhen, épen akkor érkezett egy új csoport
udvarára, kiket egy megyei hajdú vezetett odáig.
A hajdú engedelmet kért, hogy a kisasszonynyal rögtön szólhasson.
Felvezették hozzá. Néhány percz mulva maga lejött Irén az udvarra, az
újon érkezett csoport közől kiválasztotta azt a kis hat éves leánykát,
öreg apjával együtt s felviteté őket saját előszobájába, ott ágyat
vettetett számukra, a többieket elhelyezteté a még üresen álló csűrben.
Dobokyné most kezdett még csak az igazi ájuláshoz. Ez a leány már az
előszobába is behordja a koldusokat, az ember ki sem mehet a nélkül,
hogy keresztül ne lépjen rajtok, az ajtón keresztül kénytelen hallani
nyöszörgéseiket, sopánkodásaikat; ha vasból volna az ember idegzete, még
sem állaná ki. Ez a három némber itt a háznál, ez mind más, ezek
kiállják: Irénben épen semmi érzékenység sincs, az a volt nevelőné még
orvosi tudományokat is tanult, tehát szinte érzéketlen, Czenczi
kisasszony pedig nem hall semmit; de oly sensitive hölgy, mint a szép
Dobokyné, képes halálra ijedni, ha valami ilyen borzas fejű koldus azt
találja neki mondani éjszaka, hogy – adjon egy darab kenyeret.
Hanem azért még sem szökik meg a háztól. Fülhegygyel kivette a hajdú
beszédéből, hogy éjszakára a megyei körutazó küldöttség ide fog betérni
s másnap itt fog határozatot hozni a rögtöni teendők felől. Itt
Dobokynénak okvetlenül jelen kellett lenni. Ha Dobokyné soha egy regényt
sem olvasott volna életében, pedig sokat olvasott, mégis igen
természetesen így kellett okoskodnia: a küldöttség tagjai között van egy
fiatal ember, derék, okos, férfias ifjú, ez meg fogja látni Irént, Irén
meg fogja látni őt, egymásba szeretnek, s azzal a regény be van fejezve.
Oh ebből semminek sem szabad lenni! Hát akkor a szegény Csejti Gazsi
hová legyen? Dobokyné annak szánta Irént és most más constellatiókat nem
szabad az ő számításai közé keverni.
Azon kívül még egy különösebb oka is volt, le nem feküdni addig, a míg a
küldöttek meg nem érkeztek, hanem fenvirrasztani Irénnel együtt és
ájuldozni attól a gondolattól, hogy ennyi meg ennyi vég vásznat mind
magok a háziak varrjanak fel, ingeknek rongyos emberek számára. A
küldöttség elnöke, az alispán, ezelőtt tizenhat esztendővel az ő
nyilatkozott imádója volt. Akkor még nem volt alispán, hanem csak kezdő
tiszti ügyész. Dobokyné igazán érzett iránta hajlamot, mint ifjú leány,
hanem a közben megkérte kezét Doboky úr, ki igen nagy birtokú volt és
főbirói hivatalt viselt, s biz ő elfelejté a fiatal ügyészt a főbiró
kedvéért s annak lett nejévé.
Később elégszer megbánta ezt. Doboky úr egy tisztújítás alkalmával
kimaradt hivatalából, erre következett az, hogy miután befolyását
veszté, osztozatlan testvérei, kiknek osztályrészét bitorolta,
beperelték, exequálták, csak a saját harmadrésze maradt neki. Lippay
ellenben mindig magasabbra lépett, majd másodalispán, végre első alispán
lett, megnyerte őseinek egy régi zálogos perét, mely rögtön nagy
uradalmakhoz juttatá, s első tekintély vált belőle a megyében.
A szép Dobokyné nagyokat sohajtott, hogyha erre gondolt, s midőn ez
alkalommal megtudá, hogy Lippay ide fog jönni, az a gondolatja támadt,
ha nem lehetne-e tizenhat évet kifelejteni az élet sorából s ott
kezdenie, a hol félbenszakadt.
Lippay az ő férjhez menete után még csak kisérletet sem tőn a nősülésre;
nem volt legkisebb hire, hogy valaha bárkit megkért, megszeretett, vagy
még csak biztatott volna is. Ez jelent valamit. Itt szikra van a hamu
alatt.
Éjfél körül lehetett már az idő, midőn az udvarra begördülő hintók
zörgése hirdeté, hogy a várt vendégek megérkeztek.
Néhány percz alatt lekászolódott mindenki a szekérről s Leonora (az volt
a hajdani nevelőnő neve) a három táblabiró úr kiséretében feljött a
kastélyba.
Következett a kölcsönös bemutatás. Leonora elbeszélé a történteket, a
miket egyszer meghallani is, úgy hiszem, elég unalmas volt az olvasóra
nézve. Dobokyné láttára Lippay alispán úr azt mondá, hogy mi már régi
ismerősök vagyunk, a mire Dobokyné sohajtva jegyzé meg, hogy óh nagyon
régiek!
Irén szokott szivességgel fogadá vendégeit, öregét, fiatalát s rájok
bizta, hogy helyezzék magukat kényelembe.
Már most tisztességes regényi eljárás szerint az következnék, hogy
Fenyéry és Irén, mint a két legjámborabb jellem a többi között, a mint
megpillantják egymást, rögtön egymásba szeressenek; ebből támadnának
illendő jelenetek titkos sohajtozással és obligát holdvilággal
illusztrálva; regényhős és regényhősné szenvednének sokat, míg végre a
szerző, ha annyi papirost teleirt, a mennyire szerződve volt, megszánná
őket s összeadná kihirdetés, dispensatio s egyéb ceremonialék nélkül.
Hanem ezt a mulatságot nem köszönnék meg a mi becsületes táblabiráink, a
kik tizenkét óra óta egy falatot sem ettek, s el vannak fáradva és
csigázva; az ilyen holdvilágos jelenet nagyon gonosz tréfa volna rájok
nézve.
Irén talán három szót sem váltott Fenyéryvel, hanem ment a konyhába és
az ebédlőbe, a vacsorát elkészíteni, feltálaltatni; Fenyérynek pedig
esze ágában sem volt, hogy szivéhez kapjon, elénekelve: «látni téged és
szeretni pillanatnak míve volt», hanem előkeresteté iróeszközeit s egy
szögletbe leülve, nagy sietséggel megirá a bizottmánynak e napról szóló
jegyzőkönyvét.
Lippay és az öreg főjegyző azalatt Dobokynéval mulattak, ki minden áron
szerette volna a társalgást valami sentimentalis térre átvinni, de a
honnan minduntalan elűzték az alispán örök adomái, miken Czenczi
kisasszony nevetett legtöbbet, pedig a jó lélek egy hangot sem hallott
belőlök.
A párolgó gulyáshús már az asztalon volt, sőt a túrós galuskát is
hozták, Fenyéry még sem volt készen az irással csak néhány sort
engedjenek még; utoljára Leonorának kellett ahhoz az erőszakos eszközhöz
folyamodni, hogy elvegye előle a kalamárist, s így kényszerítse abban
hagyni az irást. Pedig tessék elhinni, hogy nagyon siet.
Az asztalnál szemközt kell ülnie Irénnel. Ez igen alkalmas helyzet egy
gyöngéd viszony megkezdésére; de mikor az ember nem ér rá: Irén minden
perczben kénytelen felkelni az asztaltól, hogy házi asszonyi tisztjét
teljesítse, mert Leonora ért ugyan az elmélethez s eltartja beszéddel az
egész társaságot, de tálaltatni nem tud, Dobokyné pedig százszor jobban
affectál most, mint egyébkor. Irén és Fenyéry az egész vacsora alatt tán
annyit sem néztek egymásra, hogy számot tudnának adni róla, ha
megkérdené valaki: milyen szinüek szemeik.
A mint Fenyéry letette a villát, rögtön megint szaladt az iróasztalhoz,
s mert nagy válogatás nem volt most a szobákban, ott kellett
jegyzőkönyvét bevégeznie, a hol ebédeltek, úgy látszott, hogy egy
kicsinyt még boszantja is, hogy körülötte olyan hangosan beszélnek.
Vacsora után a delnők még egy kis ideig együtt maradtak vendégeikkel,
Fenyéry egyre irt és nem sokat ügyelt Lippay mulatságos adomáira,
Leonora tudós értekezleteire, Dobokyné patheticus emlékezéseire; Irén
szerény, csengetyű hangocskája csak néha-néha szólt közbe.
Egyszer-másszor azon is rajta kapta magát Fenyéry, hogy ásítani kezdett
s alig birá azt a vágyat magába visszafojtani. Negyedik éjjel nem aludt
már, éjjel-nappal úton, munkában, izgatott lélekállapotban volt. S mikor
az ember még fiatal, a természet nagyon szigorúan követeli adóját.
Egyszer huzamosabban kellett valamin gondolkoznia, a mi nem elég tisztán
jutott eszébe; e végett hátradült karszékében. A keresett tárgy helyett
egyre-másra mindenféle zavart eszmék jelentek meg agyában, egyszer csak
kiesett a toll a kezéből s midőn Dobokyné észrevevé, hogy Fenyéry már
nem ir, oda fordult hozzá, a legédesebb hangon sipegve: – Ön is
visszatér hozzánk, úgy-e Fenyéry úr? hát az egész érzékeny társaság
meglepetésére akkor vevék észre, hogy Fenyéry – alszik!
Ott abban az ülő helyében elaludt, a mulatságos delnők közepett, a kik
között egy szép özvegy asszony, egy tudós dáma és egy bűbájos tündérke
is volt jelen; és Fenyéry valamennyi szemeláttára aludt, behunyt
szemmel, félrehajtott fejjel, a hogy aludni szokás.
No ez derék gavallér! Ez ugyan nem lesz veszedelmes vetélytársa Csejti
Gazsinak, a ki hét éjjelt végig tánczol egymás folytában, s ő az utolsó,
a ki a bálból elmegy. De aludni ennyi delnő társaságában!
Dobokyné nem birt magához térni a szörnyűködésből.
Még Leonora is scandalizálva volt egy kissé e váratlan eset által;
csupán csak a kis tündér maga találta ezt igen természetesnek: az urak
sokat fáradtak, nyugalomra van inkább szükségök, mint mulattatásra.
– Kivánjunk egymásnak csendes jó éjszakát.
Fenyéry még erre sem ébredt fel; a hölgyek eltávoztak, a cselédek
ágyakat, pamlagokat rendeztek fekhelyekül, azután azok is elmentek
lefeküdni.
Lippay megrángatá az alvó kabátját.
– Mit álmodtál öcsém? Zabban a lovak!
A fiatal ügyész felnyitá szemeit s azon mámorosan, a hogy szokott az
ember lenni, ha első álmából felébresztik, felállt nagy nehezen,
körülnézett s meglátva, hogy ágyak vannak vetve, nagy phlegmával
vetkőzéshez fogott.
– Talán álmos vagy? tréfálózék vele az alispán.
– Nagyon.
– Meg sem vártad, hogy elmenjenek.
– Kik?