Most egyszerre jutott eszébe, – talán a hűs éji lég hozta azt, – hogy
titkos látogatója ép oly megfoghatlanul jött e zárt, kijárástalan
termekbe, mint a hogy távozott. Erre nem volt nyugalmas ideje hamarább
eszmélni.
Itt titkos kijárásnak kell lenni e szobákból.
Ez a gondolat egyuttal meg is rettenté. Ez ismeretlen úton ugyan az, ki
csábító arczczal jelent meg nála, éles késsel is küldhet valakit reá,
midőn alszik!
Elkezdte a falakat kopogtatni. Sehol sem talált ürességet a szőnyegek
alatt. Talán a padlat négyszögei félremozdíthatók? A teríték szőnyegein
semmi rendetlenség sem látszott. Az ész megállt vele, nem tudott hová
gondolni többé. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az ajtók küszöbeit
vizsgálja, melyeknek egyike, valamely egyszerű szeg kirántása után,
rögtön lesülyed s miután a rajta állót a földszintre leszállította, egy
rúgó nyomására ismét fölemelkedik.
A hideg veriték csorgott homlokáról e hosszas keresés sikertelensége
után. Bezárta valamennyi ajtaját és azután leült iróasztala mellé, maga
elé vette pisztolyait s eszméletlenül bámult leégő gyertyája fényébe.
Az éji őr künn a kastély előtt vontatott hangon kiáltá:
«Éjfél után óra kettő!
Dicsértessék a teremtő!
* * *
Éjfél után két óra volt, midőn Cynthia grófnő elhagyta a brenóczi
kastélyt. Az ismeretes rejtek-út egy széles közfal üregében vezetett
végig s kívül egy vékony márvány lap által volt álczázva, mely szorosan
odaillett a bástyák alját szegélyező többi márványkoczkák közé, s ajtó
gyanánt befelé nyilt.
A mint Krénfy figyelmesen másolta egyik iratot a másikról, Cynthia
felhasználta a perczet, s nesztelenül el tudott suhanni háta mögül, úgy
hogy midőn ez az utolsó szavakat irta, akkor ő már a várkertben volt,
hová a hosszú bástya vezetett, azon a szűk sötét rejtek úton, melyen
évek óta nem járt emberi nyom, most a tekervényes angol kerten kellett
végig futnia még, hogy az erdőt elérje, melynek szélében kisérőjét
elhagyá.
A nagy komondort, midőn ide jött, bayadér shawljával egy fához
megkötötte örvénél fogva, a mit az csendesen engedett magával tenni.
Annyi volt neki azt a vékony foulard kendőt elszakítani, mint egy
pókhálót. Cynthia attól tartott, hogy egész a házig találja őt kisérni e
jóakaratú pártfogója, s a házi ebek zajt ütnek miatta. Ott találta, a
hol hagyá. Az eb tudta, hogy csendesen kell neki lenni, csak a farkát
csóválta, mig Cynthia eloldá a fától.
Azután futott előre az eb, hátra-hátra tekintve s olyankor füleit
hegyezve és nyelvét kitolva, mintha mondaná, hogy már most siessünk!
A vén csavargó ott várt az erdőszélen Cynthiára. A legszélső fákig előre
mert jönni.
Cynthia egyenesen oda futott hozzá.
– Nagyon köszönöm önnek, hogy megvárt. Igen nagy szükségem van önre.
Ennek a levélnek holnap reggel a a legelső posta-állomáson kell lenni.
– Ott lesz.
– Ezen levéltől két ember élete függ, ha gyorsan nem jut kézhez, meghal
valaki és az leghamarább én leszek.
– Sietek vele, kisasszonyom.
– Ime vegye ön ezt jutalmul jó öreg, szólt Cynthia, lecsatolva gyémántos
karkötőjét s az öregnek nyújtva.
– Én? kiálta az, visszaijedve s eltávolító mozdulatot tett kérges
kezével. Nekem nem kell az; nekem semmi sem kell. Tudja: megteszem én
azt egy jó szóért, – semmi másért. Tegye el előlem azt a ragyogó
portékát. Valamit mondok. Mikor éjszaka egyedül jár sötét erdőn
keresztül, ne rakjon fel olyan ékszereket magára.
Oh Cynthia erre nem is gondolt. Hisz az rá nézve mind nem volt értékes
tárgy. Hanem a postára mindenesetre pénz kell. E végett oda nyujtá a
csavargónak zománczos portmonnaie-ját, melyben az apróbb érczpénzt
szokta tartani.
A csavargó kivett belőle egy huszast.
– Ennyi elég lesz a postára. A többit visszaadta.
– Oh nem lesz elég, monda a grófnő, a levél igen messze megy.
És azzal még néhány darab pénzt tukmált rá az öregre s kérte, hogy már
most siessen, maga pedig ellenkező irányban indult sebes léptekkel a
maróti útra.
A csavargó egy darab ideig gondolkozva állt, azután utána sietett a
delnőnek.
Cynthia észrevette, hogy követi s bevárta.
– Mi kell, öreg?
– Bocsásson meg, kisasszony. Nem engedhetem, hogy így egyedül térjen
vissza, elkisérem az erdőn keresztül. Tudja, nem szeretném, ha valami
baj érné. Még majd ezekre a szegény emberekre hárulna a gyanú, a kiknek
pénzét adta.
– Oh ez nem baj. Csak a levéllel siessen. Én nem félek, engem megvéd az
Isten.
Azzal sietve ment tova, úgy ellebbenve, mint valami holddal járó
tünemény.
A vén csavargó fejcsóválva dörmögte magában:
– Az Isten, az Isten! Milyen nagyon kell bízni annak az Istenben, a ki
egyedül védtelenül mer járni setét ismeretlen éjszakában, és a ki egy
levelet egy ismeretlen csavargóra mer bízni, a melytől emberek élete,
halála függ. Milyen különös az, milyen különös!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Három órát ütött István gróf ismétlő zsebórája, midőn a feje fölötti
szobában valami neszt hallott.
– Ön az, Cynthia? kérdé a gróf.
– Igen, atyám.
– Mit csinál?
– Öltözöm az úthoz. Négy órakor el kell indulnunk.
– Úgy? tudom, szólt a gróf s nagyot ásított, mint a hogy a közönséges
emberek szoktak s inasa után csengetve, felöltözteté magát, miután
legelébb szokása szerint egy pohár mandulatejet czukorral megivott.
Néhány percz múlva Cynthia is lejött hozzá, egészen más úti ruhába
öltözve, mint tegnap.
István gróf gondolá magában, hogy a kinek a pipereváltoztatás még az
úton is eszébe jut, annál nem igen lehetnek veszélyesek a szív sebei.
– Hogyan aludt ön? kérdezé Cynthiát udvarias nyájassággal.
– Igen jól, de keveset. Atyám sokat zörgött álmában.
– Valóban? Álmodhattam valamit, már nem jut eszembe.
István gróf valóban azt hitte, hogy Cynthia hallotta, miszerint ő
nyugtalanul aludt.
Pontban négy órakor előálltak a hintók, az ég kezdett már szürkülni; a
hold közel volt a láthatárhoz, és fénye nem vetett árnyékot többé.
Cynthia grófnő engedelmet kért atyjától, hogy egy perczre
meglátogathassa anyja sírját, István gróf nem ellenzé, sőt maga is
elkisérte odáig. Oh a gróf nem fél a kisértetektől. A kik már meghaltak,
azok jó emberek.
Cynthia semmi túlságos komédiát sem követett el anyja sírja előtt, mint
ezt István gróf talán várta, egyszerűen oda térdelt a fűbe, és
megcsókolva a követ, susogá:
– Köszönöm jó tanácsodat, anyám, édes anyám.
Azután még egyszer megcsókolá a sírkövet, és felkelt, karját István gróf
karjába akasztá, ki őt udvariasan felvezeté a hintókig és gondolá
magában, hogy milyen derék nő az, a ki még holta után is ad jó
tanácsokat a leányának.
Ott fölsegíté Cynthiát a hintóba, kitől könyezve bucsúzott el a vén
kulcsár feleségestül és a mint azok elbucsúztak, oda jött a hintóhoz a
nagy házi kutya, lobonczos farkával mind összesározva a körülállókat s
hiába mondták neki: csihi-te! juhoz-te! erővel oda furakodott a
hintóhoz, föltette két lábát a szőnyegre s orrával a grófnő kezeit
kereste.
A grófnő úgy tett, mintha most látta volna először az ebet, s lehajolt
hozzá, megczirogatva fejét.
– Oh be szép eb, jaj be kedves eb. Adják nekem, elviszem magammal! elfér
itt a lábunk alatt; nem lesz alkalmatlan.
S mielőtt választ adhattak volna neki, fölsegítette a nagy medvényi
komondort a hintóba, mely szépen meghúzta magát a lábai alatt.
– Már látott valaha valaki ilyet, dörmögé a kulcsárnéhoz a társalkodóné;
ezt a nagy kegyetlen komondort elhozni magával Bécsbe. Képes lesz ott a
szalonban tartani. Ilyen bolond szeszélyei vannak. Ezt most csak azért
teszi, hogy engemet szekirozzon vele, mert tudja, hogy mennyire félek a
kutyáktól.
István gróf vállat vont rá:
– Nem kell a szeszélyeinek ellenmondani…
… Hét óra után néhány perczczel érkeztek meg a hintók a megyei
székvárosba.
Illés gróf rögtön sietett Cynthiát a vendéglőben fölkeresni.
– Vártalak. Jó jelnek tartom, hogy siettél. Határoztál-e már?
Cynthia óráját nézte.
– Nyolcz óráig tart határidőm. Még csak húsz percz hét után.
– Igaz. Majd addig elfecsegjük az időt.
Legjobb időtöltés volt ez idő alatt Illés grófnak a nagy komondoron
gyakorolni dressirozó szenvedélyét, mely eleinte úrnője széke alá
behúzta magát, de miután az előhívta, kénytelen volt magát Illés gróf
tanrendszerének alávetni, ki őt két lábra állította, fejét felemelve
tartani, orra hegyén kenyérdarabokat egyensulyozni tanítá. Az ilyenekhez
nem szokott komondor nyugtalanul szűkölt, nyihogott, s fejét mindig
Cynthia felé forgatá, mintha kérdené tőle: «ne kapjak ennek az inába?»
De úrnője ilyesmire nem látszott őt bátorítani. Csak azzal vigasztalta,
hogy majd nem soká tart ez.
Illés gróf azután azt próbálta, hogy széttépett zsemlyéket hajigált fel
az eb előtt: hogyan tudja elkapni. Az hozzá sem kapott.
– Oh be ostoba állat ez, hisz ez semmit sem tud.
Egyszerre ütötte a nyolcz órát. Illés gróf abba hagyta a kutyamulatságot
s testvéréhez fordult.
– Grófnő, nyolcz óra. Tetszett elhatározni magát?
– Igen.
– Lemond?
– Soha sem, felelt Cynthia és félre fordítá fejét.
Illés gróf egy couplet danáit dudorászta, míg felöltönyét magára vevé.
– Akkor én utazom.
– A hova tetszik.
– Adieu.
A postakocsi készen állt. Illés gróf elbucsúzott atyjától s a hintóba
veté magát. Midőn a fogadó előtt elhajtott, felnézett Cynthia ablakaira.
A grófnő nem állt ott; még csak utána sem nézett…
… Cynthia grófnő ezután mintegy négy hét mulva, midőn már Bécsben
voltak, egy levélkét kapott Illés gróftól, melyben csak ez volt irva:
«Cynthia! ön valóban egy ördögi némber.»