Tiz óra lehetett este, midőn István gróf és Cynthia kocsijai elindultak
a brenóczi fogadóból. Cynthia grófnő mélázva nézett ki hintaja ablakából
a kétfelől elmaradozó házikók sötét ablakaira.
Milyen boldog emberek lakhatnak azokon belül!
Ezek a felsővidéki falvak nem úgy kezdődnek és végződnek, mint mások;
messze a helységtől előtünik újra egy-egy távol eső ház és azután ismét
sűrű erdő folytatása következik, s ismét egy kis házikó, mely még mind
azon faluhoz tartozik.
Egyszer az útfélen egy olyan házikót pillanta meg a grófnő, melynek nem
volt teteje, s melynek ajtaja előtt egy csoport férfi, asszony, gyermek
sírt és jajveszékelt.
István gróf hintaja hirtelen elporzott a sopánkodó tömeg előtt, hanem
Cynthia megállítá a magáét s oda küldé inasát, hogy tudja meg, mi bajok.
A baj igen egyszerű volt. A ház leégett tavaszszal; a gazda itthon
hagyta leányát, hogy míveljék a kicsi telket, maga és fiai pedig
elmentek az alföldre kaszálni, aratni. A mi kis pénzt így szereztek,
azon vettek építéshez való szereket és egy pár lovat a gazdasághoz.
Szerencsétlenségökre azok lopott lovak voltak, benne veszett a pénzök. A
gazda bújában megbetegedett; füstpénz, dézma, robot tartozásban maradt;
ezekért most az árendás elkótyavetyéli tőlök a háztetőhöz való
épületszereket, a jámborok az Isten ege alatt maradnak a leégett házban.
Cynthia mélyen felsóhajtott. Tehát még a gunyhókban is van
boldogtalanság!
Épen tizenegy óra volt, midőn a maróthi kis lakba behajtattak. Szerény
kis mezei lak volt az, három szobával földszint, ugyanannyival az
emeleten. E kis lakot Cynthia anyja saját költségén építteté s leányának
hagyományozta, ilyenformán azt, mint Cynthia magántulajdonát, nem
lehetett az eladó levélbe foglalni.
A ház külseje valami oly csendes, zárkózott képet mutat. A téli zöld
repkény már a háztetőt is benőtte s szabadon fonta indáit a bezárt
ablakredőnyökön keresztül, jeléül annak, hogy azokat régóta nem
nyitották már ki. A párkányzaton a vastag levelű fülfű zöld rózsái
tenyésztek, a kert utai mellett elhatalmazott a puszpáng, a thúják
csoportozatai is megnőttek már a ház előtt… Mind, mind az emlékezet
növényei, mik nem hullatják el örökzöld leveleiket, mik nem lesznek
hűtelenek a földhöz az elmuló nyárral.
A háznál csak egy vén kulcsár lakik, vén feleségével, ugyanazon
szobában, melyben husz év óta laktak; öregek voltak már akkor is,
Cynthia soha sem ismerte őket ifjabbaknak.
Milyen nagyon örültek mind a ketten, hogy Cynthia grófnőt megláthatták
újra, hogy mondogatták egymásnak, a mint a kandallókban szították a
tüzet: «hogy megszépült, akkor is milyen szép volt, de akkor mégis
sokkal vígabb volt».
Ilyen, évek óta nem lakott házakból olyan nehezen akar kiengedni a
hideg; a kandallóban vígan lobogott már a tűz és mégis olyan hideg volt
minden szobában.
István gróf a földszinti hálóteremben telepedett le, a honnan egy
csigalépcső vezetett ismét fel az emeleti szobába, melyet Cynthia
foglalt el társalkodónéjával.
István gróf föltette magában, hogy addig nem fog elaludni, míg Cynthia
le nem fekszik. Illés gróf nagyon rábizta, hogy leányának minden
mozdulatára vigyázzon, bár ha nem veteti is észre, hogy vigyáz, hogy
gyanakszik.
Ez igen könnyű volt olyankor, midőn csak egy lépcsőn lehetett lejönni
azon hálószobából, azon felül az udvaron egy nagy szelindek őrködött,
mely minden neszre ébren volt.
István gróf odavitette asztalát a kandallóhoz s lábait felrakva annak
párkányára, nagy nyugalommal keverte és rakta kártyáit, néha-néha
megállva, hallgatózni.
Cynthia, a mióta megérkeztek, folyvást jár alá s fel a felső teremben,
mely épen István gróf feje fölött van, léptei majd lassúbbak, majd
sűrűbbek; egy perczre meg nem áll.
Egyszer mégis abba hagyja a járkálást s leküldi társalkodónéját a
kulcsárhoz, hogy készíttessen számára vacsorát, mert ő éhes.
István gróf ezen nagyon csodálkozott, mert alig pár órája, hogy ama nagy
vendégségtől felkeltek. Hanem utoljára ez mégis megnyugtatta, a ki éhes,
az nem igen lehet kétségbeesve.
Félóra mulva egy szép sült csirkével tért vissza a kulcsárné s azt
Cynthia grófnőnek felvitte.
Nemsokára a társalkodónő visszahozta az üres tálat, csak a puszta
csontok maradtak rajta. Cynthiának jó étvágya van ma, gondolá magában
István gróf a tizenhatodik patience közepett.
Cynthia grófnő pedig az alatt az ablakban ült s oda csalogatva a nagy
szelindeket, annak hajigálta apró darabokban az egész sültet. A kutya
nagyokat ugrott örömében s fülhegyeit és farkát csóválta e kedves
mulatságra.
Azután ismét újra kezdődtek a léptek a felső szobában és szakadatlanul
tartottak órahosszat. István gróf ásított és újra kezdte a kártyavetést.
Odafenn a felső teremben kezeit tördelve jár megnyugvás nélkül a
boldogtalan hölgy, néha felsóhajtva keservesen:
– Oh anyám, édes anyám…
Még csak arczképe sem maradt fenn a meghalt nőnek, melyhez fordulhatna,
melytől erőt, tanácsot, vigasztalást kérhetne nagy szorongattatásai
közt. Egészen magára van hagyatva.
Lemondani nem tud, nem akar, nem szabad.
Segítséget nem lát sehol, senkinek, semmiben.
Vagy testvére fog elveszni, vagy kedvese, vagy ő maga. Ez a hármas út
kijárása.
Ha pénz volna kezénél, talán segíthetne vele; de azt is kitől küldené és
hová, hogy testvérét megelőzze?
Mindössze kétszáz forintja van chatouilljában, az nem lehet elég. Azt
sem bizhatná senkire. Illés megelőzné és ha megelőzi, akkor találkozniok
kell és akkor egyiknek vége van.
– Oh anyám, édes anyám…
A hold arcza előtt épen oly nyomtalanul mennek el ezek az alaktalan
felhők, mint az övé előtt az alaktalan gondolatok.
Most egyszerre egy nagy sötét felhő vonul a hold elé s hosszasan
elsötétíti a tájat. Ezek a sötétség perczei egy erős gondolatot adnak
Cynthiának.
A legmerészebb út a legegyenesebb és a legegyenesebb a legjobb.
Egy közönséges lélek azt tenné az ő helyzetében, hogy azt mondaná
testvérének, miszerint lemond és azután iparkodnék hasznára fordítani
azt a bizalmat, melylyel az szilárd igéretében megnyugodott. Cynthiának
e gondolat egy perczig sem jutott eszébe.
Hanem így gondolkozott: Vissza fog menni ez órában Brenóczra, – egyedül,
– gyalog; – fel fogja keresni Krénfyt, – saját lakán, – éjszaka, –
magánosan; – el fogja neki mondani rettegését, őszintén, – világosan; –
fel fogja szólítani, hogy a kért összegről rögtön küldjön váltót a
strassbourgi kereskedőhez; – átadja a magántárczájában levő kis összeget
neki; – s leköti, átirja, eladja neki maróthi kis jószágát, ékszereit,
mindenét…
Oh a szegény nőnek, midőn e háborodott eszméket kigondolta, nagy okai
voltak magában fel-felsóhajtani: «oh anyám, édes anyám».
Hogy mindezt hogy fogja kivihetni? arra nem gondolt többé.
Uti óráján már tizenkettőre jár az idő. Sietnie kellett.
A mellékszobában társalkodónéja aludt már; alulról sem hallatszott semmi
nesz, Illés gróf is bizonyosan lefeküdt.
Cynthia fejére burkolta shawlját, tárczáját keblébe dugta s a nyitott
ablakon körültekintett.
Jól tudta, hogy az egész délkeleti házfal be van futtatva a folyondár
bércse (clematis) erős indáival, azok bizonyosan meg fogják őt birni.
Nem csalódott; az ablakból igen könnyen lejutott a földre. Szerencsére a
hold egészen felhők alá volt borítva.
Azon perczben, a mint a földre ért, nagy rohanva futott felé a házőrző
szelindek. Cynthia meg sem mozdult előtte, magához várta szótalanul, s
midőn odaért hozzá, egyszerre lehajolt, kinyujtotta kezét szeliden s
megsimogatta vele a kutya fejét. A nagy izmos eb, a helyett, hogy
bántotta volna, elébb meglepetve állt meg előtte, azután hizelgő
nyüzsgéssel csúszott lábaihoz s a fejét simító kezet nyalogatá.
Cynthia egy sziszszenéssel sem árulá el magát. Lehet, hogy az eb
rohanása figyelmessé tett valakit. Így azt fogják gondolni, hogy valaki
a háziak közől jár az udvaron.
A kertre nyiló ajtó nem volt bezárva. A ház árnyékában könnyű volt oda
kerülni; a mint az ebet elhallgattatá, csendesen besuhant a kertbe.
Ott fehérlett egy szomorú kődarab a sötét myrtuszbokrok között. Ez volt
az ő anyja sírköve.
Itt már szabad volt sírni.
Odarohant, leborult a begyepesült földre és sírt szive mélyéből, lelke
keservéből, elpanaszlá néma könyeivel anyjának mondhatlan bánatát és
kérte szótalan fohászával, hogy legyen segítségére ez órában, ez
éjszakában, e magános útjában.
És azután megerősödött szívvel kelt fel onnan.
A mint feltekinte, ime a nagy házi eb ott ült mellette.
– Kondor! susogá a grófnő, s a nagy, veszedelmes állat farkát csóválta,
midőn nevén hallá magát szólíttatni.
A kertből egy hidon kellett átmenni az útig; midőn Cynthia onnan
visszatekinte, látta, hogy a szelindek utána megy. Gondolta, hogy majd
elmarad a házakon túl. Hanem a kutya kikisérte egész az útig és a mint
kiértek az erdők közé, akkor egészen melléje simult és fejét oda
dörzsölte hozzá barátságosan és fogait hizelegve vicsorgatá fel rá,
mintha mondani akarná neki: «látod, milyen szép, erős, fehér fogaim
vannak, ne félj ám semmit, hogy ily egyedül jársz, majd veled megyek
én».
És valóban jól eshetett e jámbor vadállat barátsága e perczben
Cynthiának. Az út mindenütt sűrű erdők között vezetett el, a fenyőerdők
árnyéka nappal is hasonlít az éjszakához. Olyan neszes a csöndesség
éjjel a vadon közepett, néha egy-egy száraz galy esik le a fáról, mely
csörömpölve hull a haraszt közé, a szél úgy sóhajt sűrű lombokon
keresztül s a hold árnyékot vet a fák közől az útra, úgy tetszik, mintha
ott csupa élő alakok mozognának, minden nesz olyan ismeretlen… Milyen
jól esik, ha van egy élő lény ilyenkor közel, melyhez beszélni lehet, s
mely úgy szeretne felelni, biztatni, hogy ha tudna.
Egy helyütt egészen elmélyed az út a sűrű gyalogfenyők közé; a mint ott
egy beárnyalt odvas fa mellett kelle elhaladni, mely csaknem az út
mellett áll, egyszerre elkezdett az eb gyanakodva morogni, néhány lépést
előre szaladt, ottan megállt s azután haragosan csaholni kezdett a fára.
Cynthia figyelmesen tekinte oda s a sötétben észrevevé, hogy egy
férfialak támaszkodik annak a fának, két kezével görcsös botjára
támaszkodva.
A szelindek Cynthia elé veté magát s dühösen ugatott az alakra.
Cynthia odalépett a kutyához és elcsitítá, s azután erős bátor hangon
szólítá meg az alakot.
– Ki az? Jőjjön elő!
– Hát ki volnék? szólalt meg egy durva, mérges hang. Olyan ember vagyok,
a ki az úton szokott lakni. Az országút mindenkié, nekem szabad itt
lennem.
Cynthiának meg kellett fogni a szelindek örvét, hogy az rá ne rohanjon a
beszélőre. A grófnő most egész nyugalommal szólt az emberhez.
– Jó barátom; nem mondhatná meg nekem, messze van-e még ide Brenócz?
– Elég messze, volt a daczos válasz.
– Nem lenne szives engem odáig elvezetni?
E bátor felhivásra valamit dörmögött magában az alak, azután fenhangon
azt mondá:
– Nem bánom. S ezzel előlépett a sötétből a holdvilágra.
Valóban nem volt olyan külseje, mely különösen ajánlja arra, hogy éjfél
után sötét erdőn keresztül egyedül vezettesse magát vele az ember egyik
falutól a másikig.
Az a vén csavargó volt ez, a ki Kallósfalván rá akarta lázítani a
népséget a magtárra.
– Elvezetem az ifjasszonyt, dörmögé még egyszer, közelebb lépve
Cynthiához, kinek nagy bajába került meggátolni a szelindeket, hogy rá
ne rohanjon e vad kinézésű férfira.
– Tehát menjen egy kissé előre, mert ez a kutya úgy haragszik az
idegenekre.
A csavargó dörmögött és megfogadta a szót; nagy léptekkel indulva meg a
kősziklás úton, útközben vissza-vissza tekintgetett az utána jövő
hölgyre, kérdezgetve, ha bir-e vele lépést tartani.
– Oh igen, csak siessünk; válaszolt Cynthia, ki a sebes menetekben
annyira át volt hevülve, hogy shawlját kénytelen volt levetni fejéről s
félkarjára venni. A gyémántos karperecz úgy ragyogott karján a szép
holdvilágnál.
A vén csavargó most még többször nézett vissza, s szemei mindannyiszor
megakadtak azon a fényes ékszeren.
Az éjszaka olyan csendes volt, a táj olyan elhagyott, ők oly egyedül az
erdőben.
Egyszerre valami gyermeknyöszörgés üté meg Cynthia füleit az út mellett,
valami nem panaszos, csak önkénytelenül jövő nyögés; a hölgy odalépett:
egy kődarab mellett valami három éves fiucska üldögélt, külsejére alig
nagyobb egy csecsemőnél s ott sirdogált egy magában.
A grófnő megállt érte, bármennyire sietett is.
– Mi bajod? kérdezé, elvonva a gyermek kezét siró szemeiről, hogy
arczára láthasson. Szép kis szőke fiucska volt.
A gyermek nem értette azt a nyelvet, a mit a kisasszony beszélt, csak
egyre sírt.
– Kérdezze meg, hogy mi baja? miért van itten? szólt Cynthia
vezetőjéhez; mire az kemény hangon förmedt rá a gyermekre, valamit
kérdezve tőle.
A gyermek sirástól félbeszaggatott hangon hebegett rá feleletet, a míg a
csavargó görcsös botjával fenyegetni látszott, ha nem beszél.
– Azt beszéli a poronty, magyarázá azután a csavargó, hogy az apja,
anyja mind halálán van, őtet meg a többi testvérét szétküldözték, hogy
menjenek a világba, holnap eltemetik az apját, holnapután eladják a
házát, s most ez sír, mert nem tudja, hogy merre van a világ? – Gyerünk
ifjasszony, nem tartozik ez mi ránk.
– Ismeri kend talán a szülőit?
– Hogyne? A vén Simkó az, a kinek háza itt az út mellett látszik leégve.
– No, adjon egy krajczárt annak a gyereknek, aztán menjünk.
Cynthia azonban e helyett felvette a gyermeket az ölébe, s nagy byzanczi
shawljával beburkolgatá s oda szorítá magához, biztatgatva, hogy ne
sírjon, majd visszaviszi az apjához és azután nem kell neki elmenni a
világba.
A csavargó, botjára támaszkodva nézte, hogy mit csinál? Olyan vadul
leránczolá szemöldeit, mintha nem tetszenék neki ez a munka.
– Siessünk, barátom! szólt Cynthia s a morogva közeledő szelindek
kényszeríté a csavargót előre menni, mindenütt sarkában szaglálva s
minden mozdulatát gyanusan kisérve. Ha az ember néha magasabbra találta
emelni botját, úgy villogtak az eb szemei zöldes-veres fényben.
A csavargó félig magában, félig az ebhez beszélve, dörmögé szlávul:
– Morogj, morogj. Veled majd hamar elkészülnék én, csak azt a gyereket
ne vette volna fel.
Cynthia gyanútlan, félelem nélkül lépett az ember nyomaiba, egyedül a
gyermekkel volt elfoglalva, azt ápolá, vigasztalta, a gyermek utóbb
aprózott sírással elaludt ölében.
– Nem lesz nehéz az a gyerek? szólt egyszer a csavargó, hátrafordulva;
majd én viszem.
– Csitt! alszik, monda a hölgy és még lépni sem mert oly hangosan, mint
azelőtt, nehogy fölébreszsze.
A hold nemsokára újra kiszabadult a felhők közől s Cynthia itt már
egészen ismerni látszék az utat. Jól emlékezék a szénégető tanyára
balrul, attól nem messze kell lenni a leégett háznak. Mint valami nagy
vár romja tünt az elő a fák közől az éjszaka optikai csalásában.
– Itt van a ház; szólt a csavargó. Tegyük le azt a porontyot, innen haza
talál.
Cynthia nem felelt neki, hanem egyenesen a háznak tartott, belépett a be
sem reteszelt ajtón; a kutya odafeküdt a küszöbön keresztül.
A csavargó az ablakhoz ment, onnan nézett be a szobába.
A tűzhelyen néhány hasáb fa égett, az világítá be a kis szűk szobát; a
hányt-vetett deszkákon keresztül a hold oda sütött egy ágyra, melyen egy
elsoványodott női alak feküdt, vénebb a nyomor, mint az idő miatt, egy
rossz gubával takarózva; az ágylábnál egy férfi feküdt hanyatt, hátával
a falnak támaszkodva s két kezét hóna alá dugva, talán hogy melegebbje
legyen.
– Tietek ez a gyermek? kérdé a grófnő a rábámuló pór szülőktől. Miért
hagyjátok elveszni? Nem kell kétségbe esni mindjárt, jó az Isten.
– Hát mit csináljunk? szólt siránkozó hangon a pór, a nő csak nyögni
tudott már; nincs mit enni adjunk neki, jobb ha elvesz, holnap minket is
kiűznek a házból, adósság, portió miatt, bár egyenesen a temetőbe
mennénk innen. Meg sem hagynak halni békességgel. Bár legalább
meghalhatnánk egy fekvő-helyünkben. Nem, mint a haldokló kutyát,
kihúznak a sövény mellől az árokba.
– Azt talán nem fogják tenni.
– Oh azt teszik. Ez az új úr ott a kastélyban nem igen számlálja az
embereket, a kik meghalnak.
Cynthia szive mélyében megborzadt.
– Mennyi az a tartozás, a miért el akarják venni a házatokat?
– Száz forint, nyögött a pór, mintha oly súlyos volna ez összeg, hogy ki
sem birja lélekzettel.
Cynthia ezüst száz forintot értett, pedig azon a vidéken még most is
váltóban számítanak.
– Hát a gazdaság rendbehozása mennyibe kerülne?
– Oh Istenem. Az is száz. Húsz esztendeig izzadtunk, koplaltunk, s egy
esztendő alatt mind elvesztettük. Sok pénz az nagyon. Nem lehet azt
megbirni, nem.
Cynthia kivette a keblébe tett tárczát s a benne volt kétszáz pengőt oda
adta a férfinak.
– A gyermekre gondot viseljetek. Isten áldjon.
Azzal sietve kijött a házból.
A szegény család örömsikoltása kihangzott utána, a beteg anya egész a
küszöbig vonszolta magát ágyából, hogy szótlan sirásával tudassa
áldását, melynek más hangot adni nem birt; a férfi csak ezt rebegé: én
Istenem, oh én Istenem! s nem tudott hová lenni azzal a sok pénzzel.
Cynthia most előre sietett; mintha az áldó hangok elől akarna
szabadulni, vezetője a háta mögött maradt, a nagy komondor meg a
mellett.
A csavargó egyre csóválta fejét s dörmögött, hol a gyanakodó kutyához
beszélve; most már öklében sem tartotta a görcsös botot, hanem hóna alá
vette.
– Furcsa ez, nagyon furcsa… De bolond kutya vagy te, hogy úgy morogsz
rám, hiszen jó ember vagyok én… Fölvette a gyereket és oda adta neki a
pénzét… Hm, hm. – Jó szelindek, ne szaglálj engem. Én ölném azt meg, nem
te, a ki a te kisasszonyodat bántani merné!… Ki hinne el ilyet a mai
világban, ha nem látta volna?…
Cynthia észrevevé, hogy nagyon előre sietett, s megállt, hogy kisérőjét
bevárja.
– Sietős dolga van a kisasszonynak? kérdé a csavargó, most már sokkal
lágyabb, csaknem elérzékenyült hangon.
– Elfáradt, jó öreg, úgy-e? viszonzá a delnő s maga mellett hagyta a
vénet ballagni. Lassabban is mehetünk.
– Vén vagyok már, kisasszonyom. Megnyomorított az idő, meg más is. De
nem panaszképen mondom. A mi bajom volt, megérdemeltem, s a mit
megszolgáltam, azért kiszenvedtem.
Cynthia odahívta egészen magához az öreg bujdosót, s bár a komondor
mindig kettőjök közé furakodott váltig, egész bizalmasan beszélgetett
vele; belehozta a beszédbe, elmondatta vele élte egész történetét,
zajos, bűnös fiatalságát, hosszú fogságának éveit, iszákos és gonosz
életét, elhagyatott voltát. A vén ember sok dolgot elmonda őszintén,
töredelmes szivvel, miket az itélő biró előtt és a gyóntató atyának ki
nem vallott soha.
A hölgy nem pirongatá, nem gyalázta érte, hanem szánta és megismeré
róla, hogy a mit lelkében szenvedett, az még több és nehezebb volt, mint
a miket a törvény mért valaha rá, s majd mind jobban lesz az még ezután.
– Furcsa ez, nagyon furcsa… dörmögé az öreg ember, fejét csóválgatva.
Soha ilyen lénynyel nem jött ő még össze, a kinek így elmondta volna
minden búját, baját, a ki vigasztalta volna valaha életében!
Ezalatt mindig közelebb jöttek a brenóczi vár fekete tornyai, mik az út
mélyén keresztül régóta láthatók voltak a holdvilágos tájon. Cynthia
figyelmes szemei észrevették a gyertyafényt, mely még most is világít a
kastélyban. Tehát Krénfy úr még ébren van. A gyertyafény majd az egyik,
majd a másik ablakot világítja meg. Krénfy most vizsgálja sorba a
szobákat. Végre megállapodik egy helyen. Cynthia messziről is ismeri azt
a szobát. Az erkélyterem az. Krénfy úr ott szentel egy órát az
ábrándozásnak.
Az erdő szélében megállítá kísérőjét a grófnő.
– Ne jőjjön tovább, innen oda találok magam is. A járást ismerem.
A csavargó leült egy nagy kőre az útfelen s azt mondta: hogy várni fog,
míg a kisasszony visszatér. Bár ne esnék rajta semmi baj.
* * *
Krénfy úr el volt fáradva, mint egy lóversenyből hazatért paripa. Ez
nagy munkába kerülő nap volt. Reggeltől estig a méltóságos urak
mulattatásával erőltetni magát; keresztülesni mindazon kínzáson, a mit
egy szárazföldre kihúzott viziállat érez a nem neki rendeltetett
légkörben; azután, hogy a grófok eltávoztak, még be kelle számolni a
cselédséggel, nehogy egy nappal többet hiába fizessen nekik;
kiveszekedni magát bérencz inasokkal, ledisputálni tőlök egy pár garast,
fölétetett zabért, eltört findzsa-fülekért s azután meg a porczellán- és
edényárus biztosával czivakodni, hogy úgy kapta már törötten az
edényeket; zongorákat, tükröket még azon éjjel összepakoltatni, mert
azok mind napszámban vannak ott; – szőnyegeket felgöngyölgetni,
függönyöket, csillárokat leszedetni és azokat mind a számukra
rendeltetett deszka ládákba elpakolni, s minden egyes emberrel lármázni,
huzakodni, s mikor ez mind megvan, akkor még újra végigfutni valamennyi
szobát, nem tévedt-e valami igaz jószág a sok idegen vagyon közé?
És azután a mint magára maradt, a mint bezárt minden ajtót egyenkint, a
mint a kastélybeli zaj, lárma, csörömpölés, kalapácsolás lassankint
elcsendesült, akkor elkezdték valami különös érzések szállni meg
mellének azt a részét, a hol a poéták állítása szerint a szívnek kellene
lenni. Kezdte érezni, hogy ez a kastély sokkal üresebb ma, mint volt
azelőtt. A szobák között is kezdett különbséget tenni: az egyik nem oly
kivánatos, mint a másik. Azt hitte, hogy azokat a lábnyomokat is
észrevehette a tükörsima parquetten, a mik ott végig lejtettek, s
képzelte magában, hogy a mikor ezeket a tündérpicziny lábnyomokat azok
az utána úszó hosszú hajfürtök beseprik, hogy senki se találjon reájok.
Itt állt, ezen a helyen ült, ezen az ablakon nézett ki, oda mutatott,
hol arczképe állt egykor és sehol semmi nyoma ittlétének többé. Krénfy
úr százszor is összekeres minden széket, minden asztalalját, nem
vesztett-e el valamit a csodálatos hölgy nála? nem feledett-e el ott
valami csekélységet, csak egy gombostűt! Hisz az oly rendes dolog, hogy
hölgyek egy-egy gombostűt elejtenek; – ez semmit, semmit.
A zongora-terembe, hol annyi elragadtatással kísérte Cynthia ábrándjait,
nagy bajára nem mehetett, mert az be volt zárva. A kulcsát a grófnő
vitte el magával, azt gondolva, hogy ide költöznek át nehány napra, s
hihetőleg elfeledte azt visszaküldeni. Lakatost pedig a városból kelle
hozatni, a ki felnyissa.
Krénfy úr testben, lélekben kimerülten rogyott le egy székre s fejét
lehajtá az asztalra, mint egy őrült.
E pillanatban úgy tetszék neki, mintha ama bezárt ajtó zárába egy
kulcsot tolnának be csendesen.
Egyszerre felugrott. Hallgatózék. Talán csak képzelődött, vagy álmodta
ezt a hangot.
Most egyet fordult a kulcs a zárban.
Krénfy első gondolatja az volt, hogy rablók akarnak rá törni, s hirtelen
lekapva pisztolyait a falról, elkiáltá magát:
– Ki az? mit akar? Én lövök!
És mind a két pisztolyt az ajtónak szegezte.
A kulcs másodszor is elfordult, az ajtó feltárult s a két pisztoly
nyilása előtt ott állt Cynthia grófnő.
Krénfy halavány volt és reszketett, a hideg veriték ragyogott egész
orczáján.
Cynthia nyugodtan, szeliden nézett rá.
A férfi a rémülettől és csodálkozástól elfogultan állt e váratlan
tünemény előtt; csak későre jutott annyi is eszébe, hogy azokat a
pisztolyokat még sem kellene olyan sokáig a grófnéra szegezve tartani,
hanem elhajítani a szegletbe.
Cynthia nem várta a megszólítást, nem várta, hogy bámuló látogatottja
kérdéshez jőjjön, maga sietett hozzá.
– Uram. Kérem, ne üssön zajt. Egyedül jövök. Egy rövid szóra.
– A grófnő! hebegé Krénfy. Hogy jött ide? Honnan? Lehet-e ez?
– Rendkívüli dolog mindenesetre; de nem lehetett másképen. Engedje ön,
hogy leüljek; elfáradtam, gyalog jövök Maróthról.
– Gyalog idáig? ebben az éjszakában? szólt Krénfy, kiben minden szónál
növekedett az elbirhatatlan bámulat.
Cynthia leült egy asztal mellé. Látszott rajta, hogy egészen el volt
fulladva.
– Láthatja ön uram, hogy valami borzasztó oknak kell annak lenni, a mi
engem erre kényszerített. Röviden kell mondanom, mert minden pillanat
veszély rám nézve. Kérem önt, üljön mellém. Krénfy úr égett és fázott,
midőn a kérelmet teljesítenie kellett; félig gyanítá e látogatás okát.
– Ön néhány óra előtt egy levelet kapott Strassbourgból; azt a levelet
ön elég gondatlan volt bátyámnak megmutatni.
– Oh kérem… Krénfy úr valamit akart hazudni.
– Már ez megtörtént. Most tudja meg ön ennek a következését. Azt a
levelet egy ember irta önnek, a ki most Strassbourgban az adósok
börtönében ül és onnan nem szabadulhat; Illés ez emberrel már egyszer
vivott párbajt, s akkor ő sebesült meg. Nem fog nyugodni addig, azt
fogadta fel, míg ismét és ismét nem kényszeríti a megverekedésre, a mig
csak egyik kettőjük közől el nem esik.
– Istenem! sopánkodék Krénfy úr.
– Nem titkolom el az okot sem, mely miatt Illés ez ember ellen tör; ez a
férfi nekem gyermekkori ismerősöm. Ez az én bűnöm. Láthatja ön, hogy
semmit sem titkolok el ön előtt. Kezébe tettem le jó híremet, ön engem
semmivé tehet egy szavával. Elmondhatja, hogy brenóczi Maróth Cynthia
egy éjfél utáni órában önt egyedül fölkereste, saját hálótermében, hogy
itt ön előtt megvallotta bűneit, hogy ön látta őt maga előtt sírni,
könyörögni, bűneit megvallani, magáról elfelejtkezni. E perczben csak
Isten hatalmában és az önében vagyok. Mindent koczkára tettem e
lépéssel.
Vannak emberek, kiket hasonló bizalmas vallomások nagyon lehűtöttek
volna. Krénfy úr nem tartozott azok közé. Ez eszme őt felmelegíté. Ezek
a szavak közel hozták, lealázták hozzá ezt a büszke grófnőt, a ki most
nem volt előtte egyéb, mint egy bájos némber, a kinek úgy illik, ha sír,
ha könyörög, ha ótalomért esd. Egy botlás azt szerzi a nőnek, hogy
egyszerre mindazok ismerősüknek tartják, kik azelőtt rá sem mertek
nézni.
Krénfy úr igen tökéletes fogalmat vélt alkotni magában Cynthia grófnő
felől, a midőn őt e helyzetben látva, így gondolkodott:
«Ez egy könnyelmű kalandornő, a ki nem hiába okoz főfájást a brenóczi
grófoknak. Megismerkedett tilos úton egy deli korhelylyel, azt persze a
grófok megugratták; most megtudta, hogy egykori kedvese külföldön az
adósok börtönébe jutott, szeretné onnan kiszabadítani; nem azért, mintha
különösen hűséges akarna hozzá lenni, mert hiszen hasonló korhelyt
találhatott, talált is bizonyosan eleget; hanem mert az ilyen hölgyek
rendesen jó szivűek szoktak lenni. Az összeg mindössze sem sok, a tárgy
megéri az áldozatot. Szép hölgyek miatt sok fösvény ember tett már
elveiből kivételt. Meglássuk, hogy mit tehetünk érte.
– Kezében vagyok önnek… szólt reszkető hangon Cynthia. Olyan lépést
tettem, a mit ha csak egy lélek megtud, el vagyok veszve. Önnek csak egy
szóval kell tudatni bátyámmal, hogy itt voltam és semmivé vagyok téve.
(Van eszemben, gondolá Krénfy úr, – hogy főbe lövessem magamat.)
– Legyen nyugodt nagysád, szólt egész bizalmasan közelebb huzódva
Cynthiához. Senki sem fog erről megtudni semmit.
Fölkelt, megvizsgálta az ajtókat. Azután ismét visszatért.
Minden ajtó zárva van. Beszélhetünk nyugodtan.
Azzal egy szivart vett fel asztaláról, meggyújtotta a gyertyánál s
levetve magát a pamlagra a grófnő mellé, elkezde fesztelenül beszélni,
mint a ki nagyon otthon érzi magát helyzetében.
Oh a grófnőnek e perczben egészen másutt jártak érzelmei, gondolatai,
hogy sem a durva figyelmetlenséget észre is vette volna.
– Nagyságod azt kivánja ugyebár, szólt Krénfy, nagy füstkötelet fújva
szájából, hogy Tarnóczy urat az adósok börtönéből kiszabadítsuk. Bizzék
bennem. Nagysád kedvéért mindent megcselekszem. Nekem ugyan Illés gróf
megtiltotta, hogy ez ügybe avatkozzam, de nagysád szemeinek egy
pillantása elfeledteti velem azt a tilalmat.
Cynthia most is oly gyanútalanul nézett ez emberre, mint a kinek eszméje
sincs arról, a mire ez e pillanatban gondol.
– Az összeg, melyet Tarnóczy úrnak kell küldeni, elég szép. Úgy hiszem
ezer frank. Azonfelül még a perköltségek és a szükséges uti költség,
hogy Tarnóczy úr rögtön eltünhessen Strassbourgból, ez fog tenni ismét
ezer frankot.
– Istenem, Istenem! sóhajta Cynthia, ki minden pénzkészletét ez órában
egy nyomorult családnak ajándékozá.
– Ha épen nagysádnak nem volna kezénél ez összeg, ámbátor ez órában
nagyon ki vagyok költekezve, a méltóságos grófoknak nagy összegeket
kellett kifizetnem, de nagysád bűbájos szavára kész vagyok azt
előteremteni a föld alól is.
Cynthia nem merte arczán mutatni örömét. Érzé, hogy teljes szüksége van
önmérsékletére, minden indulatos köszönet és hálálkodás helyett a száraz
szerződési térre vitte a kérdést.
– Én e szivességet nem akarom sem ingyen, sem biztosíték nélkül
elfogadni. A brenóczi grófok minden jószágaikat zálogba vetették már, de
még nekem van egy csekély birtokom, melyet anyám hagyott rám. Szegény jó
anyám. Nem szép tőlem, hogy az ő sírjára alkuszom. Ő nem tartozott a
brenóczi nagy urak közé, kiket utódaik kriptástul együtt eladnak, a hogy
feküsznek sorban. Ő egy igénytelen, sokat szenvedett nő volt, ki a
legegyszerűbb sírkő alatt nyugszik, a legcsöndesebb kertben, csak néhány
lépésnyire attól a háztól, a hol annyit szenvedett. Ezt a házat, ezt a
kertet, ezt a sírt én zálogba adom önnek. Látja ön, milyen nagy
kincseket áldozok fel. Én nem tudom, mennyit érhet ez mindössze? de
gondolom, hogy kétezer frank fedve lehet általa. Kérem uram, adjon ön
tollat kezembe és mondja, hogy mit irjak? Az idő rám nézve rövid.
Krénfy úr sokszerűen megbűvölve érzé magát a különös nő által, annyiféle
érzésen vitte őt keresztül, a mitől ő máskor távol tudta magát tartani;
majd vágyat érzett iránta, majd szánalmat, majd végtelenül magasan látta
őt, majd végtelenül alant.
– Jól van, én nagysád kedvéért mindent megteszek, szólt nemeslelkű
szenvelgéssel, s letette szájából a szivart, mert az nem illett a
nemeslelkűség kifejezéséhez. Nagysád ez ügyet sürgetősnek találja, ugy-e
bár?
– Oh igen, meg kell előznöm Illést, ki holnap egyenesen Strassbourgba
indul, hogy azt a párbajt folytassa, melynek vagy ő, vagy Tarnóczy fog
végre áldozatul esni. Láthatja ön, hogy miért tettem e kétségbeesett
lépést.
– Tökéletesen értem. Erre nézve nagyon könnyű lesz segítenünk. Nagysád
ír egy levelet Saint Gris strassbourgi kereskedőnek, vagy talán más
akármi név alatt, akár névtelenül, ez nem jelent semmit. Sőt legjobb is
lesz, ha épen semmi nevet sem tesz levele alá, ez minden lehető
kellemetlenséget elhárít.
A lehető kellemetlenségek közt leglehetőbbnek tartotta Krénfy úr azt,
hogy Illés gróf, ha megtudja közremunkálását, felnyársalja.
– Én félek nevemet aláirni, felelt Cynthia. Egyébiránt úgy teszek, a
hogy ön kivánja.
– E levélhez mellékel nagysád egy váltót kétezer frankról, mely általam
lesz elfogadva; az említett bankár régi összeköttetésben áll velem s
váltóim készpénzül forognak kezében. Nagysád utasítni fogja őt, hogy e
váltó értékéből levonva Tarnóczy úr adósságát, őt rögtön szabadon
bocsátani siessen, s a fenmaradó összeget kézbesítve neki, adja tudtára,
hogy illanjon tova, mig Illés gróf oda nem érkezik.
Cynthia grófnő e lenéző kifejezésre egészen elfeledkezett magáról.
– Uram! ő nem gyáva! monda indulattól reszkető hangon. Azután halk
hangon tevé hozzá: nem akarom, hogy megölje testvéremet.
Krénfy úr bocsánatot kért válogatatlan szavaiért, nem akart bántani
velök.
– Nagysád maga leggyorsabban fogja eszközölni e levél elküldését; az
egyszerű levélpostával térítvény mellett elébb kézben leend az, mint
Illés gróf megérkezhetnék.
– Kérek uram egy tollat.
Krénfy úr oda húzta a grófnő elé iróasztalát, azzal a kis réz dæmonnal
tintatartója fölött, egy jó tollat keresett ki számára s odanyújtá, hogy
irjon vele.
Valóban nem volt tréfa dolog ezeket a finom rózsáshegyű gyöngéd ujjakat
elnézni, mint simulnak végig a papiron, hajszálnál vékonyabb betükből
font sorokat rajzolva arra és elnézni, mint kisérik ezek a nagy fekete
szemekre zárt hosszú selyempillák ezeket a microscopicus betüket, s
elnézni, mint rebegik utána néha ezek a piros, élveteg ajkak egy
reszketeg rándulással a leirt szót… Krénfy úr három váltót elrontott, a
midőn így szemközt ülve a grófnővel, rajta felejté szemeit.
A levél készen volt. Krénfy úr átadta a váltót, Cynthia összehajtotta a
levelet s egy finom kis amethyst gyűrűvel lepecsételé azt. Krénfy úr
saját kezével írta rá a czímet.
– És most irjuk meg a záloglevelet. Mondja ön, mit irjak.
– Óh könyörgöm, elvégzem én azt magam; szólt Krénfy úr, és hozzá fogott
a záloglevél irásához, de alig tudott vele elkészülni s annyi minden
bohóságot belefirkált, hogy maga sem igazodott ki belőle; azok a száraz
hivatalos műszavak sehogy sem jutottak eszébe, inkább szerette volna
azok helyett ezt irni: «én szeretlek, én imádlak, én bolond vagyok;»
vagy földhöz csapni a tollat és nem irni semmit.
– Készen van ön? kérdezé Cynthia, látva, hogy Krénfy úr oly sokáig
mereszti rá szemeit, s a toll hegyét rágja.
– Igen, felelt az, s úgy reszketett a keze, midőn a grófnőnek átadta az
irást.
Cynthia végig futott rajta; talán nem is olvasta azt, hanem maga elé
tette és teljes nyugalommal aláirta a nevét.
Mikor Krénfy úr e szép selyemszál nevet leirva látta, már akkor
tökéletesen eszén kívül volt, szemei égtek, arcza hevült; mindenről
elfelejtkezett, csak e bűbájos tünemény számára volt érzése, gondolatja.
Nem törődött vagyonával, nem Illés gróf pisztolyaival, nem a pokol
valamennyi bűnhödésével. Őrült volt.
Cynthia pedig minderről nem tudott semmit.
Mikor nevét aláirta, a nélkül, hogy ránézne az emberre, odanyujtá neki
az iratot.
Krénfy úr egy perczig reszkető kezeiben tartá Cynthia grófnő
kötelezvényét, s akkor egyszerre kétfelé repeszté azt.
– Mit tesz ön? kiálta föl a grófnő, s egyszerre rátekinte a férfira.
Egy pillanat elég volt a grófnőnek az indulatzavart arczra, hogy azon
helyzetet átértse, melyben forog. Még csak szempillái rezzenésével sem
árulá el magát.
Közönyös, hideg tekintettel vett újra maga elé egy tiszta papirlapot;
biztos, szilárd kézzel ráirta a keletet és saját nevét, azután felvette
a ketté hasított iratot s azt a fehér lappal együtt Krénfy elé helyezve,
csendes, de határozott hangon mondá:
– Irja ön uram újra. Én ajándékot elfogadni nem tudok.
Krénfy gondolá magában, hogy így még jobb. Szive teljes rosszaságát
visszanyeré.
– Kérem önt, irja le ezt ismét, szólt Cynthia és fölkelve, fél kezével
azon szék karjára támaszkodott, melyen Krénfy ült és írt, kinek úgy
tetszék, hogy a grófnő vállain keresztül nézi az irását.
A férfi sietett az irással, nem törődött most a betük szépségével, nem a
helyesirással, csak mentül elébb készen legyen vele, úgy tetszék neki,
hogy a delnő forró lehellete minden perczben éri arczát, a mint háta
mögött állva nézi, hogy ugyanazt másolja-e le? Az a kis rézördög úgy
látszott vigyorogni, kezeivel, lábaival verni az ütenyt a rossz
gondolatokhoz.
Az utolsó sorok alig birtak már valami olvasható jelleggel.
Egy hosszú gondolatjel a végére.
– Készen van, grófkisasszony! szólt rekedten a férfi s lázongó kebellel
ugrott fel a székről.
És ime, – a grófnő nem volt sehol.
Krénfy bámulva tekinte körül. Senkisem volt rajta kívül a teremben.
Végig simítá kezével homlokát. Keze hideg volt, mint a jég és homloka
forró, mint a tűz. Azt képzelé néhány perczig, hogy álomból ébredt.
Hanem hiszen az oklevél ott fekszik az asztalán, a grófnő saját
aláirásával. Két percz előtt itt állt ő még, a toll még nedves, melylyel
írt; neki itt kell közel valahol lenni.
Minden ajtó zárva volt, csak a zongora-teremhez vezető volt nyitva;
abból pedig sehova sem volt kijárás.
Krénfy sebesen futott azon terembe, két szoba vezetett odáig, mindkettő
tárva-nyitva volt, egyikben sem talált senkit; a harmadikba lépett és az
is üres volt.
Csak egy nagy falitükör állt az átelleni falon, mely egy perczre
visszadöbbenté; úgy tetszék neki, a mint véletlenül belé pillanta,
mintha négy öt végig kinyitott szoba következnék még azután, melyekből
egy vad, bódult kinézésű férfi tör elő: a milyennel nem jó éjszaka ily
magányos házban találkozni. Idő kellett hozzá, míg észrevette, hogy az
saját arcza.
Hanem most már nem mondott le erről az arczról. Ha mindjárt egyenesen a
kárhozatra kellene is azzal mennie. A hölgynek itt kell valahol elrejtve
lennie.
Összeszaladgálta az egész szobát, székeket, pamlagokat elránczigált
helyökből. A legapróbb butort megnézte minden oldalról, a legkisebb
fiókokat kinyitogatá, a szőnyegeket letépte. Sehol senki. Ismét
visszarohant az elhagyott szobákba, összehányt, vetett minden utjába eső
tárgyat. Néha egy-egy perczre megállt merően, hogy nagy lelki
erőfeszítéssel eszébe juttasson magának valami elképzelhető rejteket,
mit még nem keresett meg és azután újra visszafutott oda, a hol már
tizszer volt és újra felhányta butorait és lábaival toporzékolt, mint a
ki meg van dühödve.
Minden ajtót, minden ablaktáblát megpróbált.
Mind zárva voltak. Az ablakokat kinyitogatá, kinézett a holdvilágos
éjszakába. Olyan csendes, olyan néma volt minden. A hűs éjszakai levegő
égő arczába csapott kivülről. A fák susogásán kívül semmi nesz; még a
kutyák sem ugatnak. Itt nem járhatott idegen.