Délután hét óra volt, a brenóczi vártoronyban ebédre harangoztak.
A kis falusi egyház tornyában pedig épen akkor harangoztak az éjszakai
imára.
Hejh sok ember nem mondhatá el azon este amaz imát, mely ekkép kezdődik:
«a ki ételt, italt adott…» Éhen, szomjan be sokan feküdtek le aludni, a
kiknek nem kellene felébredni többé.
A léha csőcselék! a renyhe, iszákos pórhad! ugyan ki búsulna miattok?
Ember volt is, lesz is több a kelletinél; nem kell félteni, hogy
kiveszszen a faj. Ugyan ki ügyelne arra, a mit ők beszélnek? Nincs mit
enni? nincs egy falat kenyér a háznál? sőt vannak házak, a hol a
kenyeret hírből sem ismerik? sőt még azt is mondják, hogy vannak
családok, a miknek nincs fogalmuk arról, hogy milyen lehet a meleg étel?
Ugyan ki hinne el ilyen badar beszédeket? Tessék, méltóságos uraim!
Rakva az asztal. A négy világrész inyletes étkei mosolyognak előttünk. A
mi a szemnek és inynek kedves, ezüst tálczákon, aranyozott edényben,
délszaki virágok között. A szakácsmesterség művészetté, tudománynyá
emelve mutatja be remekeit. Nagyobb pompát nem hiszem, hogy a maison
doreé-ban, vagy fréres provenceaux-nál találhassatok; magános úri
banquettekről nem is szólok, azok ismeretesek már. És ezt a pompát, ezt
a duskálkodást a ti szerény helyettesetek, a ti jószágaitok
haszonbérlője szerezte. Oh itt valójában láthatjátok, hogy jó világ van,
tejben, vajban uszik az ország!
Krénfy úr a legelegánsabb salonöltözékben jelenék meg méltóságos
vendégei előtt; csupa fehér és fekete.
A hivatalos iratok már készen vannak, aláirva, meg is pecsételve, az
összegek megszámlálva, kifizetve, a kastély termei mind hosszában nyitva
és fényesen kivilágítva; a mint Krénfy úr a hosszú sor ajtókon végig
tekint, büszkén gondolhat rá, hogy ő itt most már korlátlan úr Brenóczon
– hat évig – s ki tudja: tán még azután is?
Ez a gondolat nagy önbizalmat önt szivébe uri vendégeivel szemben. Többé
nem érzi olyan pakfongizűnek István gróf mosolygását, mely mindig ideges
izgatottságba hozta, nem fullad el Illés gróf viasz tekintetétől, mely
gondolatait meg szokta akasztani. Otthon érzi magát.
Sőt úgy szólván nem is igen iparkodik a két grófnak udvarolni. Oh
ezuttal sokkal érdekesebb tárgya van jelen az udvarlásnak, ki a hódolat
adóját magához vonzza: egy szép, egy rendkivüli bájakkal megajándékozott
hölgy, egy tündérnő a tüneményes századokból.
Egymás között úgy szoktuk őt nevezni, hogy «Cynthia grófnő».
És ha ez a nyolcz egymásba nyiló terem mind úgy tele volna ragyogó
szépségekkel, mint tele van ragyogó lámpákkal, még akkor is ő volna ott
a legszebb és ha Krénfy úron kívül még annyi férfi volna jelen, a
hánynál ő magát e perczben különb embernek érzi, az mind valamennyi
Cynthia felé volna fordulva, mint fordulnak a széles képű napraforgók a
magasan járó nap felé, mely annyit törődik velök, mint a többi
zöldségekkel.
Valódi venusi szépség. Bájosan telt idomok, miknek arányát a
legizletesebb öltözék emeli, s miken bizonyos kéjes hanyagság ömlik el,
kezei a legvakítóbb fehérek, minőkről valaha európai költő álmodott;
Krénfy úr szemei majd átégetik azt a könnyű csipke ujjacskát, melynek
finom himzetein át még folytatása látható a szép kezeknek. Arcza szebb,
mint a paphoszi istennőé, mert a szerelem istenasszonyának kicsiny
szemeket adott a költészet, minőké az édes epedések; míg Cynthia szemei
a legnagyobb két drágakő azok között, a miket a gyémántnál is nagyobbra
becsülnek.
Szerencse a világra, a boldogtalan fiatalságra és különösen Krénfy úrra
nézve, hogy e szemek rendesen le vannak sütve, hogy a hosszú fekete
szempillák szinte árnyékot vetnek az alabastrom arczra. Oh ég, ha ezek a
szemek még villámokat is lövellnek, ha ez arcz még pirul is, ha ez ajkak
még megszólalnak, ki véd meg halandó embert ellenök?
Az egész alak feltünő küljellege bizonyos nyugodt hanyagság, mely
mondhatlan lágyságot kölcsönöz minden idomnak, minden vonásnak, de ez
nem az erőtlenség kifejezése, hanem a fejedelmi oroszláni erő és szépség
nyugalmáé, mely bizonyos az ellenállhatlanságáról, mely tudja, hogy
szava, tekintete mindenható és nem akar azzal minden csekély tárgy
ellenében visszaélni. Az oroszlánnőt nem ingerli fel a játszó egérke.
Oh pedig Krénfy mennyire szerette játszani az egeret! csupa kézzé és
lábbá lett, hogy bájos vendégének kényelmére, mulattatására mindent
elkövessen, a mit hódolata találékonyságában megsejt.
Cynthia mindezen apró kedveskedést igen szivesen fogadja. Krénfy úr soha
sem tudhatja meg az ő arczáról, hogy nem követett-e el valami
ügyetlenséget, nem dicsekedett-e ostobaságokkal, nem kinálkozott-e
helytelenül? oh azok a magas delnők nagyon különbözők a táblabiró világ
hölgyeitől. Itt a legelső ügyetlenség után szemedbe kaczagnak,
izetlenkedéseidre fintorítanak, udvarlásod ha nem tetszik, hátat
fordítanak érte. Ám a finom körökben ily kellemetlenség mind nem érhet.
Ott meg nem bántanak hibáid felfedezésével; ha ügyetlenséget követsz el,
alkalmat szolgáltatnak rá, hogy kövess el még többet; végig hallgatják
unalmas adomáidat, érdektelen magánügyeidet a legőszintébb
csodálkozással; ha szerelmes vagy, nem kaczagnak érte; ha nagy bolond
vagy, hagynak még egyszer akkorára nőni.
Krénfy úr büszkesége semmiben sem talált annyi elégtételt, mint midőn
méltóságos vendégeit feldiszített termeiben végig vezetheté. István gróf
nem győzte eléggé magasztalni azt az izlést, azt a finom elrendezési
tapintatot, a mit Krénfy úr e kastély feldiszítésében tanúsított. Krénfy
úr rá hagyta magát venni, hogy minden kútforrást megnevezzen, a miből
ezt a tudományt tanulta. István gróf tudakozódott a szőnyegek, függönyök
ára után. Krénfy úr mindent megmondott és esküdött rá, hogy igazat mond;
Cynthia grófnő meg is tapintá a selymet s fejével bólinta, hogy az igen
finom.
Krénfy úr egészen meg volt őrülve örömében s tökéletesen elhitte, hogy ő
most a legelegánsabb ember a szárazföldön.
Hogy fognak majd te rajtad mulatni egymás között a brenóczi grófok.
Minden szó, a mit kimondasz, elmés, csipős anecdotonná van öntve. Nem
mondanál-e még többet is?
– Minden pompás, minden díszes! szólt István gróf, finom taglejtéssel
hozzá. Csupán csak egy hiányzik még, csak egyet nélkülöz minden tárgy,
és ez: találja ki nagysád…
Krénfy úr olyan lett, mint a rák, mert kitalálta, de nem merte ráfogni.
– És ez: egy elegáns, mívelt, kedves nő, a mi hiányzik e kastélyból.
Krénfy úr a világ minden kincseiért fel nem merte volna e perczben a
szemeit emelni, mert ha történetesen Cynthia grófnő szemeivel
találkoznék, rögtön elájulna.
– No de majd az is megkerül, az is megjön; biztatá őt nyájasan a derék
gróf és barátságos leereszkedéssel veregetett vállára.
Cynthia grófnő légvonatról panaszkodott. Krénfy úr észrevette, hogy a
shawlt ő viszi karján s törte magát a többieken keresztül azt a grófnő
vállaira feladni.
Oh ez valóban kegyetlenség volt a grófnőtől, hogy a szegény embernek
ennyi szabadságot engedett.
Krénfy úr dolgozó szobájába is elvezette vendégeit. Ott állt iróasztala
felett egy embertelen nagyságú arczkép, melyet valami vándor művész
mázolhatott koszt, kvártély árában, s a minek Krénfy urat kellett volna
ábrázolni, ki, hogy jobban ráismerjenek, oda festette arany óralánczát,
ezüstgombú sétabotját, keztyűjét, kalapját, s szokatlan félrenéző
állásban állt ott a falon, egyik kezét mellényébe dugva, de úgy, hogy a
gyűrűs ujja kívül maradjon. A kóbor Apelles kedveskedésből még egy nagy
smaragd inggombot is festett neki, melylyel akkor nem birt.
Az arczképet természetesen mindenki igen sikerültnek találta; csupán
annyit jegyzett meg István gróf, hogy a festő mégis nem igen tudott
hizelkedni, mert Krénfy úr sokkal fiatalabb a valóságban, mint a képen.
Illés gróf pedig a legnagyobb komolysággal mondá, hogy ennek a képnek
nem itt kellene állani a dolgozó szobában, hanem egyenesen az elfogadási
teremben, a hol a brenóczi ősök képei állanak, a kik épen úgy
tulajdonosai voltak a várnak, mint Krénfy úr s ennélfogva az ő arczképét
is ugyanazon hely illeti.
A jámbor bohó elhitte, a mit beszéltek, s rögtön inasok után kiáltott,
szeget veretett a főterem falába s oda akasztatá arczképét a sok
pánczélos, prémes és aranysujtásos ős dalia közé. A sok rámába festett
kisértet csak úgy nézett reá azon nagy haragos szemöldök alól; kinek
kard, kinek buzogány volt a kezében: mit akar ez itt azzal a kis
nádpálczával?
A méltóságos vendégek igen meg voltak elégedve ezzel a tréfával. Azután
tovább mentek bámulni Krénfy úr comfortját.
Cynthia grófnő elmaradt az erkélyszobában, mely a palota egyik szögletét
képezé s a nyitott ablakhoz lépve, bámulni látszott az épen feljövő
holdat, mely sápadt rózsaszínnel utánozza a hajnalt.
Krénfy úr egy lépéssel hátra maradt a grófoktól, hogy Cynthia grófnőnek
gyöngéden megjegyezhesse, miszerint nem jó a nyitott ablaknál állni,
mert az ember könnyen náthát kap.
A grófnő elfogult, ábrándos hangon szólt:
– Ez volt az én legkedvesebb helyem, mikor Brenóczon laktunk. Itt ültem
gyakran egész éjfélutánig s megvártam, míg az esteli csillagból újra
hajnali csillag lesz.
És a mint hosszú szempilláit megrezzenté, Krénfy úrnak úgy tetszék,
mintha a hold fényénél két teljes könycsepp ragyogna azok alatt.
Hajlandó volt azoknak saját magyarázatot adni.
Cynthia grófnő azután a tulsó ajtóhoz lépdelt s mintha ott jutna
hirtelen valami eszébe, visszafordult s az átelleni üres falra mutatott
azzal a szép fehér kezével.
– Ott állt az én arczképem.
Cynthia grófnő azzal ismét odább barangolt, szép hattyúnyakát hanyagul
félrehajtva, mintha még az a kedves fejecske is nehéz hajzatával terhére
volna, hosszú shawljával a földet seperte végig, csak a két végét tartva
karjain. Krénfy úr kétszer is feladta azt vállaira, de egy percz mulva
megint a földön volt; míg az úrnőjét kisérő komorna meg nem rántá Krénfy
úr kabátját, fülébe súgva:
– Sohse bántsa a nagyságos úr; a grófnő szeret mindig valamit húzni maga
után. Néha csupa szenvedélyből lebontatja a haját s két lépésnyire húzza
maga után a földön, úgy jár fel s alá órahosszat a szobában.
Krénfy úr szivében megállt a verés: két lépésnyire úszik utána ez a
hajhullám, mint valami fekete hegyi patak, mely a szikláról aláomlik.
Ezt a gondolatot nehéz elviselni.
Az utólért grófok el nem tudták gondolni, Krénfy urat mi lelte? Olyan
alázatos, olyan pirulékony lett, mint egy ünnepi legatus diák. Előhozta,
hogy mégis jobban meggondolá és azt sehogy sem tartja helyeselhetőnek,
hogy az ő arczképe ott függjön annyi méltóságos és excellentiás úré
között s ezerszer engedelmet kér, hogy egy perczig is annyira elhagyta
magát önhittsége által ragadtatni. Hiszen az ő arczképének e kastély
bármelyik zúgában lehetni is nagy megtiszteltetés. Azért ő azt menten le
fogja onnan vétetni.
A két gróf egymás szeme közé nézett. Ez a Krénfy, úgy látszik, mégis
kezd eszéhez térni.
Pedig csak akkor kezdett még az eszétől eltérni.
Egyik ott ácsorgó inasnak néhány szót súgott fülébe. Valamit erősen
magyarázni látszott, azután végig vezeté méltóságos vendégeit díszes
termein, egész a téli kertig: ott letépett egy csomó virágot Cynthia
grófnő számára, s a világot érzé forogni maga körül, midőn Cynthia az
egyik biborpiros cactusrózsát minden gond és számítás nélkül oda tűzte
féloldalt hajába. Minden oly tébolyító szépen illik neki!
Innen ismét vissza kellett fordulni s ugyanazon termeken végig haladni
az ebédlőig.
A mint a két gróf előment, szótlanul, változatlan arczczal és a mint
abba az erkélyterembe beléptek, hol Cynthia az elébb ábrándozni
hátramaradt, egyszerre megállt mind a kettő, s mind a két arczon a
kaczagáshoz készülő vidámság derűje jelent meg egy pillanatra, Illés
gróf egy hahotai hangot is adott, de melyet rögtön félbeszakított, s
István gróf zsebkendőjét rántá elő, abba takarta arczát.
Krénfy úr arczképe már akkor ott volt az erkélyszoba falán. Átellenben
azon helylyel, melyet Cynthia mutatott neki, mint az ő arczképe hajdani
helyét.
Hajdan, mikor még itt laktak a brenóczi grófok, mikor még Illés gróf és
Cynthia grófnő kicsiny gyermekek voltak (rossz, makacs gyermek volt mind
a kettő), azt az erkély-szobát tartották bűnhödő szobának, ide küldték a
kis grófot vagy grófnőt, ha leczkéjét meg nem tanulta, ha makacskodott,
ha tiszteletlen volt nevelői iránt s egyéb ily dolgokért, a mikért
szegény ember fiát jól megverik, s azzal átestek a dolgon. Az ő
büntetésök pedig az volt, hogy a bűnhödő teremben kellett órákat
tölteniök egyedül, játék és mulatság nélkül, néha ozsonna nélkül is.
Azért a kis gróf és kis grófnő ezt az erkély-szobát gyermekkorukban
elnevezték «csunya szobának». Mikor azután már nagyobbak lettek, Illés
gróf már kártyázott és párbajokat vítt, Cynthia grófnő bálba járt és
hódolatokat fogadott el, akkor megtörtént néha, hogy egyik-másik
rokonukra megharagudtak, kinek arczképe a családi képtárban függött s
akkor azt büntetésül betették a «csunya szobába». Elégszer megtörtént,
hogy Cynthia grófnő Illés gróf képét, emez pedig hugáét száműzte a
csunya szobába, a miből aztán sok érdekes, tréfával kezdett, haraggal
végzett jelenet támadt elő; Cynthia egyszer meggyújtotta a házat miatta,
hogy bezárt arczképéhez nem juthatott; akkor István gróf levétette az
ajtót a szobáról sarkaival együtt. Cynthia arczképe azonban eltünt és ő
semmi kérésre, semmi fenyegetésre meg nem mondta, hogy az hová lett?
Ebben a csunya szobában akasztatta fel becses képmását Krénfy úr, szembe
azzal a helylyel, a mit Cynthia mutatott neki. És a két gróf ezt
megpillantotta, minden mesterséges és természetes komolysága daczára is
alig birta visszafojtani azt a bőszült vágyat, mely a nevetést
erőszakolja, s mely minden indulatrohamok között a legnehezebben
leküzdhető.
Vajjon hogy jöhetett Krénfy úr arra a gondolatra, hogy magát a csunya
szobába akaszsza fel?
Cynthia grófnő, mintha semmiről sem tudna, sétált nagy lanyhán Krénfy úr
mellett, hosszú selyem pilláit sötét szemeire eresztve, s telt piros
ajkát ábrándosan lepittyesztve, míg István gróf arczát kendőjébe rejté,
Illés gróf pedig nagyokat rándult, egyszer-egyszer félbe szakasztott –
ha! kiáltásokat hallatva.
– Valami bajuk van a méltóságos uraknak? aggódék Krénfy úr szorgalmasan.
– Oh semmi, felelt Cynthia grófnő. István grófnak náthája van, Illés
gróf pedig köhög.
Hm. Ezeknek a grófoknak még a tüsszögésök és köhögésök is egészen
másféle, mint a közönséges embereké.
Ebéd előtt még annyi időnek kellett telni, a míg a brenóczi grófok
Krénfy úr előtt a kastélynak eddig zárva tartott osztályát felnyittaták.
Mindössze három szoba volt abban, mely említést érdemel. Az egyikben
régi, ó-divatú butorok voltak, a másikban ócska zászlók, öltözetek, a
harmadikban mindenféle régi fegyvernemű. A brenóczi grófok hajdan nagy
becsben tartották ezeket az ócskaságokat, maga István gróf is emlékszik
olyan időkre, a mikor a történeti ereklyékre nagyon büszke volt.
Ez a büszkesége föléledni látszott, a midőn e rég zárva tartott terem
ajtaja fölnyilt előtte s ő ismét belépett rajta, s ez apáról fiura
hagyott, minden divat és használaton kívüli fényes ékszereket
megpillantá.
Krénfy úr vigyorogva állt meg ugyanazon tárgyak előtt, mik a brenóczi
grófokat egy fejjel nagyobbakká látszottak tenni; s gondolta magában:
«ejnye, ejnye, miért nem adják el a méltóságos urak ezt a sok
furcsaságot? szép pénzt bekaphatnának belőlök!» s ezzel a gondolattal
vizsgálgatá a szép drágaköves kardot, emaillos függórák, s vésett tálak
gyűjteményét.
István gróf különös büszkeséggel mutatott fel egy buzogányt, mely barna
volt már egészen az időtől, csak a gerézdjein látszottak ki az apró
arany arabeszkek. Krénfy úrnak is különösen látszott az tetszeni.
István gróf látta, hogy a nagyságos úrnak is van régiséggyűjteménye s
nagylelkű akart lenni, meg akará ajándékozni buzogányával.
E végett elmondá annak historiai sorsát, mint viselte azt IV. Béla
idejében egy Maróthi bán, hogy látszik meg a horpadás gerezdjén,
melylyel Athlamos tatárvezér sisakját, koponyáját betörte. Sisak és
koponya is ott áll mellette. Ugyan ez a buzogány volt az később, mely
Róbert Károly szerencsétlen havasalföldi hadjárata alkalmával Bazarád
vajda kezébe került, az ajándékozta azt később Blaku bojárjának, ki
Báthory István idejében, mint lengyel követ azzal kedveskedett a király
legkedvesebb emberének Zornyrszkynak, míg végre ennek a leányát, a szép
Zornyrszka Stefaniát egy brenóczi Maróth gróf Bécsben megismerve, nőül
vevé, s a lengyel családi tárban megismeré e buzogányt, és akkor minden
egyéb menyasszonyi hozományról lemondva, csupán ezt kérte magának. Így
került vissza a nevezetes műdarab Brenóczra.
Krénfy úr e beszéd alatt jobbra-balra forgatta a kezébe vett buzogányt,
nézegeté s mikor István gróf elmondta a historicumokat, azt kérdezé
tőle:
– Ezüstből van ez?
A nemes úr egy végtelenül hideg tekintetet vetett rá e kérdésre.
– Nem. Vasból van.
Azzal kivette a kezéből a buzogányt, mely pedig valóban tömör ezüst volt
s oda állítá vissza helyére. Többet azután nem is beszélt neki ereklyéi
felől, hanem csak arra kérte, hogy rakassa azokat mind ládákra és küldje
fel utána postán. A czímzetre irja azt, hogy értékök százezer pengő.
(Hm. Talán mégis ezüstből vannak ezek a furcsaságok?…)
«Messieurs et madames, le diner est servi!»
A kölcsönvett pitvarnok e hivatalos salonnyelven tett hirdetése adott új
lendületet a társalgásnak, a kölcsönvett inasok siettek a szárnyajtókat
szétcsapni s az ebédlő előfüggönyeit félrevonni.
Krénfy úr egy merész vállalatot kisérle meg. Bátorkodott, mint házi úr,
karjával kinálni meg Cynthia grófnőt.
A delnő elfogadta karját, a mi Krénfy urat a büszkeség tetőpontjára
helyezé.
A mint így diadallal vezeti elegáns vendégeit szőnyeges teremein át,
egyszer csak előtte terem Miska kocsis, azon szurtosan és borzasan, a
hogy máskor szokott lenni, s egy fél csizmát hoz a kezében, még pedig
úgy, hogy a lyukas talpát tartotta kifelé s mint a vak légy, mely senkit
sem néz, csak elkezdi Krénfy úrnak az úri vendégek előtt:
– Köszönteti a csizmadia nagy uramat, nem foltozza meg a csizmát nyolcz
garason alul, azt is előre akarja látni.
Krénfy urat majd a guta ütötte meg, közel volt hozzá, hogy ott hagyva
Cynthia grófnőt, ott mindjárt felpofozza Miskát. Szerencséjére a
kölcsönvett komornyiknak volt annyi találékonysága, hogy nyakon ragadta
a kocsist s kituszkolta a szobából, odakinn rátámadva, hogy miért jön
ilyen részegen a kastélyba, midőn a nagyságos urat meg nem tudja
különböztetni az ispántól.
Krénfy úrnak pedig minden ize reszketett a düh és szégyen miatt. Ha
kaczagni találnának rajta! Nem tették azt. A két gróf utazási tervekről
beszélt s észre sem látszott venni a kitaszigált cselédet, Cynthia
grófnő pedig arról beszélt, hogy milyen nagyon szereti ő a fenyőfák
illatát; mikor itt lakott, volt egy nyugágya, mely mindig friss
fenyőlevéllel volt töltve, s a mitől más elájul, a fehér szurok szagát
többre becsüli bármi illatszernél, s ennélfogva milyen boldogoknak
tartja azokat az embereket, a kik a vastag terpentint főzik.
Ez a bizarr beszéd kiverte Krénfy úr fejéből a csizma okozta kudarczot;
azt hitte, senki sem is vette észre zavarát, hisz az előkelő uraknak nem
szokásuk észrevenni a parasztot.
Azután asztalhoz kelle ülni, a mi Krénfy urat ismét újabb zavarba hozta,
mert nem tudta, hogy kit illet az asztalfőhez ültetés, István grófot-e,
vagy őt magát, mint házi urat. A grófot kinálta elébb, s mint meg volt
lepetve, midőn ez azt mondá, hagy az a hely Cynthia grófnőt illeti.
Oh hisz ezt magától is fel kellett volna érnie észszel! Hiszen hallotta
már a gróftól, hogy Cynthia a család zsarnoka, kegyencze.
A rossz lelkiismeret sehol nem nyilvánul oly erősen, mint ha felkapott
ember ebédel együtt igazi nagy urakkal; Krénfy úr minden perczben
megzavarta magát az által, hogy majd István gróf finom franczia modorát
akarta utánozni, majd ismét Illés gróf amerikai kényelme tetszett meg
neki; ha pedig épen Cynthia grófnőre talált tekinteni, akkor megállt
lelkében a gondolat és kezében a villa; ez nem azon prózai tünemény,
melyet hétköznapi nyelven evésnek neveznek, ez költészet, ez plastica,
ez ideál, mint a lepkék mézszivása, mint a galambok szem-szedése, mint a
mythoszi istennők ambrozia-szürcsölése.
Cynthia grófnő semmi húsfélét sem eszik. Az vadítja az embert. Az eszme
maga is borzasztó egy nőre nézve. A farkasokkal, rókákkal állani egy
koszton. Ha rá néz Krénfy úr, neki ad igazat. Illés gróf ellenben csupán
húsfélét eszik és pedig sokat, és nem látszik rajta, hogy rág valamit.
Egyik kezében a kés, másikban a villa, egy percz alatt összevágott, el
is takarított mindent, a mi előtte volt. És ennek is igaza van. Az evés
egy szükséges prózai, unalmas dolog: czélszerű azon minél rövidebben
általesni.
István gróf csak vizet iszik s minden evése abból áll, hogy a mely étel
mellett rizskását talál, azt leszedi, s a mártásokat kenyérszeletekkel
felitatja. Csupa merő rendkívüli emberek! Mennyire különbözik evésök is
más közönséges emberétől, a ki az evés dolgát gyönyörűségnek találja s
egymásnak jó étvágyat kiván.
Illés grófnak ezenfelül még az a rendkívülisége is van, hogy a
társaságot azzal mulattassa: ez vagy amaz ételt mivel szokás páczolni,
micsoda szerekkel teszik azt a bort édessé, pezsgővé, nehézzé; mitől
lesz ez a sajtnemű olyan sárga; mivel hizlalják ezt a tekenős békát,
hogy olyan fehér legyen a húsa? s több efféle izletes dolgokat, a miknek
tudása után kedve volna az embernek, mind ezeket a dolgokat kihajigálni
az ablakon, és nem enni egyebet száraz kenyérnél. Illés gróf azonban
mindezt igen jó tréfának tartja. Igazi yankee-ötletek. István grófnak
elég nagyszerű alkalma van ilyenkor bebizonyíthatni, mennyire tud
arczával nem csak szivén, de gyomrán is uralkodni, a mi Krénfy úrnak
kevésbbé sikerül; ő majd kékül, majd zöldül, a mint Illés gróf
észrevételei folytán villára szúrt legizesebb falatjait visszateszi a
tányérra s úgy szeretné, hogy gondolatait ő is azon tündéri mezőkre
tudná vinni, a hol Cynthia szép lelke jár, s a hová nem hallatszanak
Illés gróf rendkívüli chemiai és technologiai ismertetései.
Krénfy úr egy tál császármadár felhozatala alkalmát meg akarta ragadni
azon czélra, hogy egy régen kigondolt áldomást igyék a brenóczi Maróth
grófok és Cynthia grófnő egészségére, a midőn az igazi pitvarnok, Jakab,
besompolyogva a bérencz inasok között, egy levelet hoz a kezében s azzal
urához iparkodik közelíteni. A bérencz pitvarnok észrevette a fiut, s
attól tartva, hogy az is valami ügyetlenséget jön elkövetni, útját
állta, s kérdőre vevé, hogy mit akar?
– Ez a levél nagyon sürgetős, stafétán jött, az van ráirva.
– Nem tudod, te féleszű! suttogá, karjába csipve az ideiglenes
pitvarnok, hogy becsületes pitvarnoknak a levelet, mikor vendégek előtt
adja át, tálczára kell tenni.
Jakab megértve az etiquette-szabályt, kifordult a konyhába, felfedezett
valahol egy nagy huszonnégy személyre való theacsészés tálczát s arra
téve a levelet, úgy hozta azt vissza az ebédlőbe.
– Nagyságos, – méltóságos, – ez a levél… hebegé odatartva az asztalra a
tálczát levelestül. A jámbor azt is feledte, hogy kinek hozta azt?
Az asztalnál ülők természetesen mind a levélre tekintettek, melynek
boritékczímje oly szép gömbölyű betükkel volt írva, mint a felfűzött
gyöngysorok.
Ezt az irást mind a négyen látszottak ismerni, mert az a rögtöni
arczváltozás, a mit e sorok látása előidézett, elárulá meglepetésöket.
Legfeltünőbb volt e hatás Illés gróf arczán. Mintha valami belső tűz a
viaszmázt egyszerre leolvasztotta volna róla, minden vonása
megelevenült, fellázadt, összerándult; ő volt az egyetlen, a ki a levél
után nyult, a ki elvette azt a nagy tálczáról, indulatosan megfordítá
mindkét lapjáról előre hátra s azután oda adta azt Krénfy úrnak, ki alig
merte eléje kinyujtani kezét.
– Ez önnek van írva.
Krénfy úr csak tétovázva merte elfogadni a levelet.
– Tessék. Önnek szól.
– Óh könyörgöm. Én nem állok ezen úrral semmi összeköttetésben,
mentegetőzék az elhalványult férfi, én nem tudom, miért irhat ő énnekem.
– Hisz ön még azt sem tudja, hogy ki irja e levelet?
– Óh igen, kérem alássan, ismerem jól ezt a hátrafelé dülő irást, így
nem ír senki se rajta kívül. Ez a levél bizonyos Tarnóczy úrtól jön.
A mint ez a név ki volt mondva, egyszerre visszanyerték a grófi vendégek
elébbi nyugalmukat s Illés gróf menten elkezdett egy adomát
közrebocsátani: hogyan etette ő meg több nagy urak társaságában egy
lateinerrel a bogáncsfejeket árticsóka helyett, a mire Cynthia grófnő
azt jegyezte meg, hogy vannak lények, a miknek a bogáncskóró ideál;
István gróf mosolygott a tréfás szóváltásra; csak Krénfy úr reszketett
még egy kicsinyt, ha arra a levélre gondolt, melyet olvasatlanul dugott
el asztalkendője alá; mígnem arra a gondolatra jött, hogy talán nem is
ezek a brenóczi grófok azok, a kik a Tarnóczyakkal örök viszálkodásban
éltek és nem Cynthia grófnő az, a kibe egy vakmerő Tarnóczy szerelmes
lenni merészelt és nem ezen Illés gróf az, a kinek a tomporába lőtt
ugyanazon kalandor ifjú ugyanazon ügy miatt.
Az egész ebéd igen vigan ment azután végbe, a kölcsönös toasztok nem
vesztek kárba; Krénfy úr maga olyan jókedvű lett, hogy még zongorázott
is ebéd után, egészen Lisztet utánozva feje hajigálásával. Illés gróf
komolyan állítá, hogy valami nyilvános hangversenyben kellene hallatnia
magát. Elhitte. A zongora is valami fölséges! Azt is elhitte.
– Óh, hát még az, a mit Cynthia grófnő szobájába vitettem! hetvenkedék a
derék úr. (Ez a zongora is bérbe volt véve.)
Illés gróf említé, hogy Cynthia grófnő gyönyörűen zongorázik.
Krénfy úr a hetedik égbe készült, ha e bájos ujjaktól néhány accordot
hallhatna.
Cynthia grófnő mosolygott és engedett; átment az egész társasággal a
neki szánt vendégi lakosztályba, helyet foglalt a fehér gyökérfa-zongora
előtti causeuse-on, s bűbájos ujjait végig futtatá az ábrándos
hangszeren, valami felismerhetlen dallam változatait adva elő.
– Ah superb! ah fameus! sohajtozék Krénfy úr, fejével ütve a taktust,
mint a hogy affektált ábrándozók szokták, a midőn legnagyobb
elragadtatása közepett karja alá nyúl Illés gróf, azzal a száraz, hideg
automat kézzel s azt súgja fülébe, hogy jőjjön csak egy kissé a szomszéd
terembe.
István gróf a másik felől fogta meg Krénfy úr karját, s így kivezették
szépen három négy termen keresztül, a hol nem hallhatta az ábrándos
zongora-hangokat többé, s ott leültették magok közé, midőn egyedül
voltak s ott azt kérdezé tőle Illés gróf röviden és szárazon:
– Uram, mi volt azon levélbe írva?
Ha Krénfy úr birt volna azzal a középkori, furcsa tulajdonnal, a mit
lovagiasságnak neveznek, erre a kérdésre ilyenformát felelt volna:
Uram, a levélre azért ütnek pecsétet, hogy annak tartalmát csak az tudja
meg, a kihez czímezve van. Az én leveleim tartalma engem illet és ahhoz
önöknek semmi közük nincsen. Ha nem tetszik önöknek ez a válasz, tudok a
kertben egy szép kis magányos helyet, a hol valamelyikünk, a ki
megsértve érzi magát, háborítatlanul elégtételt vehet.
Szerencsére Krénfy úrba ebből az ábrándos szenvből egy cseppnyi sem
szorult; Illés gróf sem intézett volna hasonló kérdést más bárkihez. Az
érdemes úr szép nyugodtan keblébe nyult, kivette a levelet és odaadta
Illés grófnak, hogy olvassa el.
Egy negyed óra mulva azután a három úr visszatért ismét azon teremhez, a
hol Cynthia grófnőt a zongoránál hagyta.
Már nem zongorázott a grófnő, sőt ott sem volt már. Jakab a pitvarnok
értesíté az urakat, hogy a méltóságos kisasszony visszament a
vendéglőbe, az uti holmikat ide szállítandó, s társalkodónéjának
meghagyta, hogy addig zárja be a zongoraterem kertre nyiló ajtaját. A
grófnő nagyon sensitive a nyitott ajtók ellenében.
A gróf urak ezt igen helyesnek találták s Krénfy úrral nagy hálálkodások
közt kezet szorítva, ők is visszamentek a vendéglőbe.
Öt percz mulva jött Illés gróf pitvarnoka, a ki Krénfy urat annyiszor
felköltötte az éjjel, hozott ötven aranyat s azokat urai parancsából az
úri cselédség között kiosztotta. Egyszersmind tudatá Krénfy úrral urai
üdvözletét, kik sajnálják, hogy nem vehetik tovább igénybe
vendégszeretetét, miután még ez óranegyedben visszaindulnak Bécsbe.
Krénfy úr annyira nem volt ura indulatainak, mik e rögtöni utazás
fölötti sajnálatából eredtek, hogy még a vendégpitvarnoknak is
elfelejtett ajándékot adni, a miért ez viszont elfelejtett minden szép
üzenetet, a mit Krénfy úr a méltóságos urak és Cynthia grófnő számára
küldött.
A hintók már készen álltak a vendéglő udvarán, felpakolva bőrládák,
kalaptartók, nyeregben az előfogatosok, köpenyegben a hajduk.
Illés gróf, Cynthia grófnő a fogadó legbelső szobájában voltak együtt.
István gróf egy mellékteremben.
Cynthia látta, mint veszi fel Illés gróf útiköpenyét; Illés gróf is
látta, mint készül el Cynthia grófnő otthoni piperéjével, egyik sem
szólítá meg a másikat.
István gróf egy kis asztalnál ült és patienceozott. Azt a nagy
Laudon-patienceot játszotta két tuczat kártyával, a mi olyan érdekes és
figyelemvonzó, a mire őt maga Soult maréchal tanította, a ki szinte
szenvedélyes patience-játszó volt. A nagy emberek mind igen szenvedélyes
patience-játszók.
Mikor Illés gróf az utolsó gombot bekapcsolá kamasliján, a postakürt
épen akkor szólalt meg az ablak alatt.
– Készen van ön az útra? kérdé Cynthiától.
– Én? – Nem.
– Úgy jó volna, ha sietne, mert ön miatt késni fogunk.
– Én mit sem tudok az útról.
– De én tudok. Rögtön vissza kell mennünk.
– Miért? Nem értem az okát.
– Kegyed kiváncsi.
– Nem vagyok az. Ön mehet, mikor akar, de én itt maradok.
– Itt? Hol?
– Ebben a vendéglőben.
– Csodálatos! És miért maradna ön itt, ha én és István gróf utazunk?
– Én nem azért jöttem ide, hogy a brenóczi uradalmak pusztulását
megünnepelni segítsem; nem azért követtem önöket ide, hogy egy bolonddal
többet megismerjek, hanem azért, hogy anyám sirját meglátogassam, a hol
hat év óta nem voltam.
A grófnő deli arcza büszke méltósággal fordult e szavak alatt
testvéréhez, s csak az utóbbi szavaknál szemeibe tóduló köny
kényszeríté, hogy szempilláit e büszke szemekre lezárja.
Illés gróf hideg gúnynyal tekinte rá.
Cynthia grófnő megbánta, hogy érzékenységet mutatott s azután hanyag
nyugalommal veté hozzá:
– Én nem kivánom öntől, hogy nekem higyjen. Gondolja azt, hogy csak
komédiázok, hanem azután gondoljon arra is, hogy igen jól komédiázok.
Illés grófban forrni látszott e szóra az automatokban nem sejtett vér.
Közelebb lépett Cynthiához.
– Ön már fenyegetett bennünket egyszer ezzel a szóval.
– Azt ujra teszem. Önök én velem tehetnek, a mit akarnak, de akkor én is
teszem azt, a mit akarok. Önök a brenóczi grófi név büszkeségét
emlegetik előttem. Büszkeségem nekem is van elég és ahoz nem szabad
közelíteni senkinek. Ha önök engem szabad akaratomra hagynak, ha nem
leskelődnek, nem gyanakodnak utánam, fogom tenni azt önkényt, szabad
akaratból, a mivel ennek a chimærának, ennek a képzelt brenóczi nagy
névnek tartozom; ha önök azt mondják: ehez, vagy ahoz az emberhez ne
szóljak, mert az a brenóczi névnek kisebbítése, nem fogok szólani; de ha
erővel, erőszakkal akarnak kényszeríteni, ha mint gyermeket ma ide,
holnap oda akarnak hurczolni, akkor elfeledem azt, a mit igértem, és
eszembe fog jutni az, a mivel fenyegetőztem.
– Ön azzal fenyegetett bennünket, hogy ha akaratát erőszakoljuk, el
fogja hagyni szülői házát és szinésznő lesz.
– Igen. Én nagyra becsülöm azt a társadalmi állást, szemeim előtt semmi
megaláztatás sem lenne az; de jól tudom, hogy annál irtózatosabb döfés
volna ez a ti büszkeségteken, a brenóczi büszke néven; mert ugyanazon
Brenóczi Maróth Cynthia grófnő név alatt lépnék oda, a mit az
anyakönyvben kaptam. Ezt mondtam és hidd el, hogy meg fogom tenni. Mikor
először mondtam, kaczagtál rajta, mikor most mondom, nem kaczagsz. Én
jól tudom, hogy szép vagyok, hangom tiszta csengő, indulataimmal tudok
bánni, bizton hiszem, hogy szerencsét fognék csinálni e merész pályán
is; de ha ellenkező volna az eset, ha kikaczagnának, kicsúfolnának,
hallatlanul, az a brenóczi névre nézve csak nagyobb baj volna, mert
akkor gúnyt is hoznék reá. Pedig megteszem.
Illés gróf összefont karokkal dült a szék karjára, melyen Cynthia hevert
s legnagyobb nyugalommal beszélt bátyjához.
A gróf szájában kialudt a szivar. Összemorzsolta azt s nem gyujtott
másikra.
– Önnek bizarr eszméi vannak, Cynthia. Kész vagyok elhinni, hogy ön
mindenre képes és lemondok minden hatalmaskodásról. Ön, mint mondá,
anyja sírjához akar menni?
– Igen, anyáméhoz. (Illés grófnak más anyja volt.)
– Ez a bizonyos hely Felső-Maróthon van?
– Igen, Maróthon, a hová anyámat méltatlanul száműzék, a hol szenvedett
tőlem távol.
– Ezt nem vitatom. Az a hely ide egy óra járásnyira van. Ön hihetőleg
kedves dolognak találandja a következő éjszakát azon házban tölteni, a
hol anyja meghalt?
– Kétségtelenül.
– Önnek atyja ott fog önnel maradni.
– Ha nem borzad azon szobáktól.
– Óh, nincsenek ily gyöngeségei. Nekem azonban megbocsát ön, ha az alatt
útamra megyek; együtt nem maradhatunk.
– Nincs okom tartóztatni.
– Igen jól van. És már most egy okos szót, Cynthia. Ha épen komédiásné
akarsz is lenni, előttem ne játszál komédiát. Én keresztül látok rajtad
és azt is tudom, a mit gondolsz. Te nem azért akarsz Maróthra menni,
vagy itt maradni, hogy ott mezei virágokat keress, s azokat koszorúba
fond, hanem: elmondom miért. Te ma az ebéd felett egy levelet láttál
átadatni ennek a filkónak oda fenn. Az irást megismerted te is, én is.
Láttad, hogy a postabélyegre kívül Strassbourg volt nyomva. Tudod jól,
hogy ebből mi következik most?
Cynthia kínos hallgatással inte tagadólag.
– Mondtam azt neked, szólt Illés csaknem susogva és odahajolva hozzá,
hogy ha ezen emberről le nem mondasz, én ezt az embert megölöm!
Cynthia halkan susogva rebegé:
– Azt nem engedi megtörténni Isten.
– Az meg fog történni. Egyszer már találkoztam vele, akkor neki
kedvezett a szerencse. Különös szerencséje volt. Ez nem fog másodszor
lenni. Te tudod jól, hogy én Strassbourgig egy órai alvás kedveért sem
állapodom meg. Lemondasz-e?
– Nem; felelt Cynthia határozottan s volt bátorsága sötét szemeinek
bátyja félelmetes tekintetével találkozni.
– Nem mondasz le, hanem így gondolkozol: bátyám nem járhat sebesebben,
mint a postaszekér, elmaradok Maróthon, onnan levelet irok Tarnóczynak,
hogy menjen Strassbourgból és hová menjen s bátyám ismét keresheti őt
egyik világ végitől a másikig, úgy-e így van?
– Én felfogadtam, susogá Cynthia, hogy meg fogom gátolni
találkozástokat.
– Jól van. Igazságos akarok lenni irántad. Tudtad, hogy egy másodszori
találkozásunkból vagy ő, vagy én nem jön élve vissza, és sem azt nem
akarod, hogy én öljem meg őt, sem azt, hogy ő öljön meg engem. Ezt
elismerem. Nem szokatlan dolog. Tapasztaltam is több izben, hogy
Tarnóczy csaknem azon órában távozott el valamely városból, a melyben
épen ráakadtam; ez a bujdoklás egy ellenfél elől rá nézve nagyon kínos
lehet, mert ő bátor ember. Kár, hogy nem más viszonyba hozta őt a sors
velem. Most az egyszer találkozni fogok vele. Igen, igen, most nem fog
kijátszhatni. Te így okoskodtál jó leányka: a míg az én bolond bátyám
felhányja Strassbourgot, mint egy szénaboglyát, vagy mint egy megyei
archivumot, olyan embert keresve, ki álnév alatt él ott, azalatt ez
régen megkapta az intő levelet az ismerős betük alatt, odább állhat.
Hanem ezúttal nem fog odább állani.
– Azt nem hiszem.
– Hidd el. Be fog várni, mert kénytelen vele. Adott szava, hűsége
ellenére.
– Úgy valami irtóztatónak kellett vele történni.
– Nem történt biz azzal semmi borzasztó, csupán csak becsukták valami ki
nem fizetett adósságért, a mit úgy hiszem játékban veszte, s most onnan
ír a börtönből ennek a régi vampyrjának, hogy Tarnóczy birtokaira,
illetőleg testvérjeére, küldjön neki bizonyos összeget, hogy ebből a
fatalis helyzetből kiszabaduljon.
Cynthia arcza még fehérebb lett, mint azelőtt volt. Alig látszott rajta,
hogy él.
– Ez a pimasz odafenn el hagyta e levelet olvasnom, folytatá Illés gróf,
a miből meggyőződtem, hogy az én emberem előlem nem menekülhet. Te hiába
intenéd, mert onnan nem eresztik; pénzt sem küldhetnél neki, mert nem
tudod, mennyiért van bezárva. Krénfy természetesen egy batkát sem
koczkáztat, – már csak irántam való szivességből sem. Most én tehát azt
teszem, hogy elmegyek Strassbourgba, felkeresem azt a hitelezőt, a kinek
tartozik, magamhoz váltom kötelezvényét, abból csinálok két töltést két
pisztolyba, oda állok a börtön ajtajához s mikor kilép rajta, engem fog
legelőször meglátni; és azután nem válunk el egymástól többet, mint élő
emberek.
Cynthia ajkain az iszony rebegése tört ki.
– Oh te iszonyú ember vagy, Illés.
– Nem vagyok az. A legszelidebb, a legnyugalmasabb ember vagyok. Csak
egy szavadba kerül és az egész szomorú tréfának vége van. Mi elnevetjük
magunkat és azt mondjuk, hogy csak bohóskodtunk. Csak ezt a rövid szót
kell kimondanod: «lemondok» és én megfordítom rögtön utamat; lemegyek
Erdélybe vaddisznó-vadászatra és úgy elfelejtem az egész dolgot, mintha
soha meg sem történt volna, s ha valaki elő találja hozni előttem
Tarnóczyt, azt mondom, soha sem hallottam hirét. Nekem egy szavad elég.
Ha te e szót kimondád, biztosabb vagyok felőled, mintha annak a
kolostornak kulcsait hordanám magammal, a melybe be vagy zárva.
Cynthia hallgatott.
Illés gróf uti köpenyét vevé vállára. A postakocsis újra trombitált.
– Kedves Cynthia, az idő siet. Nekem menni kell. Gondolkozzék, hogy
valamit válaszoljon, míg el nem indultam, mert azután késő lehet.
Cynthia megfogá Illés kezét, s kérő tekintettel emelte hozzá szemeit.
– Adjon ön egy napi határidőt.
– Sok lesz.
– Csak holnap reggelig…
Illés gróf megnézte óráját.
– Jól van. Nem bánom. Holnap nyolcz óráig elvárok a válasz után. Én
előre megyek a székvárosba s ott nyolcz óráig bevárom önöket, István
gróf és ön Maróthon maradhatnak az éjjel, a hol nekem nincs mit
keresnem. Az én anyámnak nincs sírhalma, mert az a tengeren halt meg, s
a hullámok közé temették. Ön tökéletes ura eszméinek és tetteinek holnap
nyolcz óráig; ha négykor felkelnek, hétre már találkozhatnak velem. Egy
órát engedek előre nem látott véletlenségekre. Gondolkozzék komolyan
arról, a mit mondtam. Adieu!
Illés gróf betekintett még atyjához is, mielőtt eltávozék, megkérdezé:
kijött-e a nagy patience? fölfedezte, hogy egy alsó az asztal alá esett,
azért nem jöhet ki a játék, a miért István gróf véghetlenül le volt
kötelezve.
Azután tudtára adá, hogy a hintók már be vannak fogva, Cynthia szólni
fog, ha indulni kell és tudni fogja, hol álljanak meg, a mire István
gróf azt mondta, hogy igen jól van, s nagyon megörült, midőn Illés gróf
eltávoztával újra kirakhatta kártyáit s nagy örömére az as-ok mind alsó
sorba estek.