A kik Krénfy urat ismerték, el nem tudták gondolni, hogy mit sejtsenek e
szokatlan változások alatt? Lakodalmához készül-e, vagy újabb hetes
évszámba lép, a mikor az ember természete megváltozik? Korteskedni
akar-e a jövő tisztujításra, hogy magát alispánnak választassa? vagy
valamelyik brenóczi ősanya ijesztett rá kisértet képében s most annak a
kedveért suroltatja ki a szobákat?
Krénfy úrnak pedig az a jó szokása volt, hogy ha tetteinek oka felől
tudakozódtak, azt soha sem mondta meg, vagy ha megmondta, az nem volt az
igazi ok.
Azonfelül ez alkalommal még egészen bizonyos sem lehetett felőle, ha
vajjon e fényes előkészületek sikere be fog-e következni; kedvezőtlen
esetben jó volt nem vezetni nyomra a kiváncsi közvéleményt.
Vajjon megalázzák-e magokat a büszke brenóczi grófok, hogy
haszonbérlőjöket saját ősi kastélyukban meglátogassák? vajjon igazán oly
szoros körülmények között vannak-e, hogy midőn egy oly felkapott
emberrel, mint ő, dolguk van, megbocsáthassák neki, ha az meghivásukra
viszon-meghivással felel; sőt szót fogadnak neki, azt mondják: hogy ha a
hegy nem akar jönni Mahomedhez, akkor Mahomed megy a hegyhez? Ha már
egyszer eljöttek, akkor minden meg van nyerve, mert akkor bizonyos, hogy
nagyon rá vannak szorulva.
Egy levél eloszlatta kétségeit, Bécsből jött, István gróf sajátkezű
caligraphiájával, ki sajátszerű büszkeségét helyezte abba, hogy ő is úgy
irjon, mint legelső őse Jeruzsálemi András király idejében, ki még úgy
tudta, hogy ökölre kell fogni a tollat; a brenóczi grófok mind sokat
tartanak arra, hogy a ki irásaikat olvasni akarja, beleizzadjon a
fáradságba.
Krénfy úr nem hiába izzadt. Kivánatai minden reményen felül teljesültek,
nemcsak István gróf fog eljönni Brenóczra, hanem még Illés gróf is; sőt
ha lehet hinni irott betűknek, még Cynthia grófnő is szerencsésíti
Brenóczot látogatásával, kinek most nagy kedve akadt az elegans salonok
helyett kősziklákat és fenyőerdőket látni.
Krénfy úr szakállát dörzsölte örömében. Az a rossz szokása volt, hogy
mikor valami indulat bántotta, mindjárt a szakállának esett.
A levél utóirata azt igérte, hogy a további tudnivalókról majd Illés
gróf pitvarnoka fogja értesíteni a haszonbérlő urat.
A levél igen gyorsan volt küldve a kérdésre; a mely nap Krénfy úr levele
érkezhetett Bécsbe, az nap küldetett vissza rá a válasz.
Ez minden jót jelent.
Másnap a komornyik levele is megérkezett. Ebben tudatá Krénfy úrral,
hogy a méltóságos grófok holnap útnak indulnak, két nap alatt ott
lesznek, mert éjszaka is szoktak utazni. Brenóczra éjjel fognak
megérkezni, a hogy az állomás számra pontosan ki van számítva. Visznek
magukkal ennyi és ilyen cselédséget, s ott fognak mulatni három nap.
Krénfy úr e tudósításra azután bátran előállt tudomásaival. Most már
bizton kihirdetheté, hogy a grófok lejönnek Bécsből az ő látogatására,
az egész méltóságos család, itt fognak nála mulatni és hogy mind ez
áldozat az ő kedvökért és az ő tiszteletökre történik.
A cselédségnek meghagyatott, hogy tisztára megmosakodjék, s a mely
éjszaka a méltóságos vendégek megérkeznek, ott legyen a kapuk előtt
elfogadni, akár béres, akár kocsis, akár mi egyéb a tatár, mind ott
legyen.
A méltóságos úri vendégek számára elkészített szobák hallatlan
pazarlással már alkonyatkor kivilágíttattak. Az utra zsellérek
állítattak ki szurokfáklyákkal egész a szomszéd állomásig. Maga Krénfy
úr is el akart menni vendégei elé, hanem azután eszébe jutott, hogy tán
ez még sem divat, s illendőbb otthon fogadni el őket? Jó lett volna
tudni, hogy melyik tartozik inkább a bontonhoz? Ha nem szégyenlette
volna, megkérdezendé valamelyik bérbe fogadott inasától.
Mégis inkább csak otthon maradt. Hisz ott több szükség volt reá. Készen
tartani a tüzi játékokat, vigyázni a kivilágításnál, hogy a lámpákkal
valamit meg ne gyujtsanak és a mozsároknál, hogy a fojtás valami kazalra
ne essék; nyolcz órától kezdve egész sötét éjfélig lótott-futott a
jámbor a kastély egyik helyiségéből a másikba. Hiszen minden jól el volt
rendezve; a palota homlokzatán öles betükkel ragyogott a vivat,
lámpákból kirakva, a fenyő-sétányon végig piros, meg sárga olajos
papiros lámpák csalták a szemet, s a falu végén egész máglyák lobogtak
szurkos fenyőkből.
Mind ezt gyönyörüség volt látni, de csak jöttek volna hát már a
vendégek, hogy lássák; a parasztság éjfél után unni kezdte magát s haza
széledezett; az ispán alig birta őket visszafogdosni, hogy legyen, a ki
vivátozzon a méltóságos uraknak.
Végre, éjfél után két óra felé, hangzottak az előörsül kiküldött futárok
puskalövései, s nemsokára nagy fáklyafény között látták alászállani a
dombról lekerülő országúton a három úri hintót, mire megszólaltak a
kastély bástyáira kiállított mozsarak, elgyujtattak a röppentyűk és
tüzes kerekek, melyek ünnepélyes szikra-özönt prüszköltek a csendes
fenyőfák közé, s midőn a három hintó négyes postafogataival behajtatott
a döbörgős felvonó hidon a várudvarra, elég hangos «vivát» fogadta
azokat minden oldalról, melyet maga Krénfy úr is segített szaporítani,
hogy a lelkesülés azzal is többnek tessék.
Azzal örömrepesve futott a legelső hintóhoz, hogy annak üveges ajtaját
kinyissa, a mi azonban az öröm, vagy a sietség miatt neki oly ép oly
kevéssé sikerült, mint Boros uramnak a második hintó irányában
elkövetett előzékenysége; mig végre a harmadik hintóból kiszállt nagy
ásítva egy inasforma egyéniség, a ki álomtól boszus fővel tudósítá
Krénfy urat, hogy sohse nyitogassa azokat a hintóajtókat, mert azokban
nem ül senki.
A méltóságos urak még az állomáson túl leszálltak, kedvök telvén benne,
hogy a rövidebb gyalog-úton jőjjenek előre Brenóczig. A kisasszonynak
különös kedve telik a gyaloglásban.
Azóta réges régen meg is érkeztek már s beszálltak a vendéglőbe és
bizonyosan alusznak is, kivéve Illés grófot, a ki meghagyta neki, hogy a
naplójával utána menjen a vendéglőbe.
Krénfy úr úgy érezte magát, mint a ki álmában pénzt talált s azután
felébresztették.
Ő annyi költséggel, fáradsággal készül az ünnepélyes elfogadáshoz,
illuminál, futárokat küld előre, tűzi játékot süttet, vacsorát
készíttet, éjfél után két óráig űzi, hajtja a fél falut, vivátot ordít
maga és cselédjei három üres hintó elé, – míg vendégei az alatt régen
lefeküdtek és alusznak is már a vendégfogadóban.
– Oltsátok ki a lámpákat! Takarodjék minden ember haza! kiálta Krénfy
úr, ki közel volt hozzá, hogy ríva fakadjon… Mennyi gyertya, mennyi
olaj, mennyi sütés-főzés és a vendéglőbe szállanak!
Vajjon nem lehetne-e ezt a vacsorát holnap mint reggelit feltálaltatni
nekik? (Ez utóbbiakat már nem mondta, csak gondolá magában.)
– Tiszteletemet a méltóságos grófoknak! szólt a pitvarnokhoz fordulva,
ki akkorákat ásított előtte, hogy majd elnyelte, s utána Krénfy úr
cselédjei mind ásítottak. Elvárom a méltóságos urakat holnap «szerény»
lakom–lakunk–lakjokba, azaz hogy «úri» lakjokba… (A patvar! még az
inassal is milyen nehezen megy a beszéd.) Hány órakor szoktak a
méltóságos urak reggelizni?
– Az különböző, felelt a pitvarnok, ki szörnyen keresett a hintóban egy
könyvet, a mi már a kezében volt. Az öreg gróf épen nem reggeliz; a
grófné tizenkét órakor, Illés gróf pedig tizkor szokott.
Krénfy úr háromszor is utána mondta magában e tudósítást, hogy el ne
felejtse.
Végre meglelte a pitvarnok a naplót, mit a kezében tartott, s a nélkül,
hogy valakit köszöntene, futott vele a fogadóba. Krénfy úr egy darabig
utána eredt, hogy még egyszer a nyakába kösse legmélyebb tiszteletét a
brenóczi gróf urakhoz.
Azután szétkergette az embereket az udvarról; ráparancsolt a
cselédségre, hogy lefekügyenek és ne égessék a gyertyát, s maga is
hasonlót cselekedett.
Az éjszakai izgatottság, az éhen maradt kedély és gyomor sokáig nem
engedték elaludni s a mint elszenderült, álmában legelső dolga volt
Cynthia grófnőt látni, a mint azt a hirhedett, ölnyi hosszú fekete haját
lebocsátva, déli tizenkét órakor reggeliz, s hófehér kezével egy szem
szamóczát kinál Krénfy úrnak. Épen olyan szerencsés akar már lenni, hogy
azt szájával elvegye, a midőn fölébreszték.
Saját inasa volt az, Jakab, egy hülye ficzkó, a kit mindig kérni
kellett, hogy fogja be a száját, mikor nem beszél.
– A brenóczi grófoktól vannak itt! szólt a fiu suttogva, mintha nem
akarná nagyon fölébreszteni gazdáját, hanem csak egy kicsinyt.
– Oh, hadd jőjjön! kiáltá Krénfy úr hirtelen kiugorva az ágyból s egy
percz alatt hálóköntösében termett; mire Jakab beereszté a jövevényt,
már fel volt öltözve.
A komornyik jött. Egy pompás arany óra volt a kezében.
– Tiszteli a tekintetes urat Illés gróf, s azért küldi az óráját, hogy
igazítsa hozzá a magáét a tekintetes úr, mert ő perczre pontos szokott
lenni.
Krénfy úr egy kicsinyt vakarta a szakállát, hanem azért szépen
összeigazította az óráját Illés gróféval s újra megküldé tiszteletét.
Rendkivüli ember ez az Illés gróf.
Ismét lefeküdt. Most már ötven emberrel is álmodott, a kik közül
mindenik azt állította, hogy ő Illés gróf és mindenik az órájához akarta
igazíttatni az övét és mindegyiké másképen járt, az övé pedig épen
visszafelé járt.
Még szerencse volt rá nézve, hogy ebből a kétségbeesésből újra
felébresztették.
– A brenóczi grófoktól vannak itt, susogá Jakab, tátva feledett szájjal.
– Jőjjön be no, mondá Krénfy úr, de ezuttal fel nem kelt az ágyból.
A pitvarnok jött megint.
– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, hogy a hátulsó kaput tartsa
nyitva, mert ő nem szokott a főkapun ki- s bejárni.
Krénfy úr meglepetve csóvált fejet erre a sajátságos izenetre s midőn
másodszor is fejére rántá paplanát, elgondolá magában, hogy milyen
sajátságos úr ez az Illés gróf, milyen jó volna ennek hosszas ideig házi
gazdájának lenni. Ismét elaludt, de álmodni már nem ért rá, mert Jakab
megint ott volt az ágynál és rángatta alóla a lepedőt.
Krénfy úr izzadtan és ijedten riadt fel:
– Mi kell? Mi baj? Mit akarsz?
Jakab tetőtül talpig fehérbe volt öltözve, mert őt is az ágyából verték
már fel, s nagyon fázott.
– A brenóczi grófoktól van itt valaki.
– Ereszd be! kiálta Krénfy úr s vánkosai közé dörmögött egy teringettét.
A pitvarnok megint beállt.
– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, küldjön neki egy üveg
phosphorsaures hydrokalisublimat-ot.
– Mi a török csodát küldjek én a grófnak, he?
– Egy üveg phosphorsaures hydrokalisublimat-ot.
– Mi az? Dörzsgyufa?
– Nem, hanem olyan szer, a mit ha az egerek lyukaiba töltenek, azok
megfuladnak tőle. A gróf otthon feledte a magáét, azért kéret innen.
– Hát azt gondolja a gróf úr, hogy én patikárius vagyok, vagy
alchymista? kiálta Krénfy úr apródonként dühbe hozatva.
– Hát nincs? kérdé a komornyik.
– Nincs.
– Hm, hm.
Azzal nagy hmgetve elballagott a derék követ, Krénfy úr nem állhatá meg,
hogy utána ne kiáltson:
– Hallja! Igy megy ez maguknál minden éjjel?
A pitvarnok hivatalos komolysággal mondá, hogy: igen is, így megy.
A mint behúzta az ajtót maga után, Krénfy úr odaintette az ágyhoz
Jakabot.
– Tartsd ide a füledet.
Jakab azt gondolta, hogy valamit súgnak neki s odatartá a fülét; Krénfy
úr pedig megfogá azt két ujjával és jól megrángatta, hogy el ne
felejtse, a mit mond neki.
– Ha te énnekem reggel kilencz óráig akármiféle izenethozó embert
bebocsátasz, hát én neked kétfelé hasítom a füledet.
Jakab hüledezve futott ki a szobából s csak odakinn kezdett róla
elmélkedni, hogy mit vétettek az ő fülei, a miért azoknak kell
kiszenvedniök?
Krénfy úr legalább pihenhetett valahára. Egy darab ideig nem tudott
ugyan a sok boszuság miatt elaludni, hanem aztán elkezdte magában a
kétszerkettőt végig sokszorozni, a minek tökéletesen az a hatása van, a
mi az opiumnak, a hétszerhétnél már horkolt.
Lehetett hajnali négy óra, mire harmadszor elhagyták aludni, hét órakor
már szépen sütött be a felkelő nap az ablakredőnyök között.
Mint tudva van, nincs kellemesebb a hajnali álomnál; megéneklik ezt a
népköltők is és méltán; ekkor jönnek a legkedvesebb álomlátások, ekkor
nyeri vissza test és lélek különös tündéri erőkből tegnapi
villanyosságát, egy órai hajnali álom édesebb az ébrenlét minden
gyönyörüségeinél.
Ezt az édességet, ezt a gyönyörüséget rabolta el Krénfy úrtól Jakab.
Még csak akkor harangoztak a rorátéra, midőn újolag rángatta valami
dzsin Krénfy úr feje alatt a vánkost, és úgy tetszék neki, mintha
álmában valami rém azt suttogná: «a brenóczi grófoktól vannak itt!»
– Mi kell már megint? Mit költögetsz fel? Mondd hogy várjanak! Aluszom.
Jakab kotródott. Krénfy úr szavait pedig a mellékszobában is lehetett
hallani. És épen nagyon rosszkor lármázott pedig, mert ezuttal nem a
pitvarnok volt ott, hanem magok a brenóczi grófok mind a ketten, kiktől
Jakab úgy megijedt, hogy kiabáló urának daczára, tessék-et mondott nekik
s kinyitotta előttök a hálószoba ajtót.
Krénfy úr épen a botot kereste, melylyel Jakabot ellazsnakolja, midőn
belépett hozzá István gróf.
Most a haszonbérlő úron volt a megrettenés sora.
– Oh ezer bocsánatot kérek! kiálta, észrevéve gyászos tévedését.
Bocsánat méltóságos uram. Pardon ezerszer. Nem gondoltam. Egészen mást
gondoltam.
És a legőszintébb ijedelemmel iparkodott úgy, a hogy, felöltözni
váratlan látogatói előtt; a mi természetesen ismét a legnagyobb zavarba
hozta, s utoljára ugy belekeverte magát hálóköntösének zsinórjaiba, hogy
ha Jakab nem könyörül rajta s rá nem ad holmit, megfogja magát
öltözékeivel, mint a vad majom az enyves csizmákkal.
– Én kérem nagyságodtól a bocsánatot! szólt finom hangon István gróf,
kinek szokása volt minden embert egy fokkal feljebb czímezni az
illetőnél: az árendást nagyságosnak, a korcsmárost tekintetesnek, a
bérest kegyelmednek, a kit nem szeretett, édes barátomnak. Az édes barát
volt nála a legalábbvaló megtisztelés.
– Bocsánat, hogy felzavartuk önt. Nem sejtettük, hogy háborítni fogjuk.
Én már egy órával ezelőtt felkeltem, Illés gróf pedig rendesen csak két
órát szokott aludni naponként. Ajánlom nagyságodnak az én kedves
barátomat, brenóczi gróf Maróth Illést.
Krénfy úr először látta életében Illés grófot, de meg is nézte.
Emlékezett rá, hogy valaha találkozott hasonló kifejezésű arczokkal, de
nem jutott eszébe, hol?
Valószinűleg valami viasz-kabinetben.
Semmihez sem hasonlít Illés gróf tekintete annyira, mint ezekhez a
merev, mozdulatlan szemű alakokhoz, a miknek meg van adva az élet szine,
a szemek kéksége és még sem élnek; szemeiket az emberre szegezik és még
sem látnak.
Ugyanaz a viaszfény az arczon és homlokon, az a változatlan öntvényű
szigor az elsimított vonásokban, az az üveg-viszfény a szemek előtt.
Egész órákig el lehet rá nézni, a nélkül, hogy arczvonásai
megmozdulnának, hogy szemével egyet pillantana, hogy ajkain
meglátszanék, miszerint valaminek örül, haragszik, vagy gúnyolódik. Mint
azok a viaszképek ott a mutogatóknál.
Krénfy úr fejében egy perczre az a gondolat is bukfenczet vetett, ha
vajjon nem valami rendkivüli automatot hozott-e magával István gróf, a
mivel őt rá akarja szedni. A gróf az ilyesekre sokat költött, s voltak
neki önmozdonyai, a mik kártyáztak, trombitáltak és zongoráztak. Vajjon
ez nem onnét való-e?
Különös sajátság az némely családnál, kivált előkelő családnál, hogy
legközelebbi rokonok a csodáig nem hasonlítanak egymáshoz.
Azt ugyan senki sem mondta volna, hogy ez ifju automat, kit István gróf,
mint kedves barátját, Illés grófot mutatott be, az ő tulajdon édes fia,
testvére Cynthia grófnőnek, a birodalom legszebb hölgyei egyikének.
István gróf egy vonással sem hasonlított hozzá.
Az ő alkata, modora, magaviselete egy tökéletes udvaronczot árulának el,
minők a leghódítóbb királyné, Mária Terézia udvarában végezték
tanulmányaikat: arcza simára borotválva, mint egy ifjonczé, vonásai
teltek és ragyogók, homloka sima, gazdag hófehér hajfürtökkel, mint minő
fehér hajfürtöket egy század előtt a fiatal lovagok viseltek; István
gróf hajfürteit az évek hajporozták be ily szépen; kezei simák, fehérek,
finomak, nőiesen gömbölyűek, mozdulatai kimérten kerekek, csupa
előzékenység, csupa illem, csupa mosolygás az egész alak; öltözete,
mintha katulyából volna kivéve, egészen ellentétben Illés gróffal, ki
egy matróz-kabátban jött mellette, mely épen oly koczkás volt, mint
mellénye és kimondhatlanja, még a mellénye közől kilátszó inge is
koczkás; az embernek szinte rosszúl esik, hogy miért az egész képe is
nincsen koczkákra felosztva, mint egy földabrosz.
Illés gróf az alatt, mig Krénfy úr felöltözött, minden kinálás nélkül
felült egy három oktávás fali zongorára, mely ugyan eléggé hasonlított
valami czifra lóczához, hanem azért mégis kár volt annyira csúffá tenni,
hogy felüljön rá s a lábait lógassa le róla.
Krénfy úr félve tekintgetett rá félre, s emlékezett magában, hogy
olvasott valaha olyan automatról, mely a lábait lógázza a zongorán. Most
mindjárt le fog szállani és elkezd zongorázni. Szokták ezt is a
viaszfigurák.
István gróf ez alatt mindent az egész szobában a legnagyobb figyelemmel
látszott vizsgálni s a legédesebb udvariasság hangján kezde szépeket
mondani Krénfy úrnak.
– Valóban alig ismerek rá e rozzant kastélyra, ön oly széppé, oly
elegánssá változtatta ezt át. Egészen meg vagyok lepetve. Mintha a
Luxemburg-palaisban járnék.
– Oh kérem alássan, szólt Krénfy úr, a ki egészen felbuzdult e
magasztalásra. Én kevéssel hizelkedem magamnak, de mondhatom, hogy
mindent elkövettem, hogy méltóságtokat magas rangjokhoz illően
fogadhassam el. Tetszett látni a lépcsőkön az uj statuetteket?
– Oh pompásak, remekek. (István gróf bizonyosan nem látta azokat.)
– Minden az olaszországi Belvedere mintájára készült, és a…
Krénfy úr belesült a beszédbe, mert Illés gróf elkezdett a két kezén
levő tiz darab csont segítségével a zongorán dobolni s a mint reá
nézett, úgy megzavarodott viaszfényes szemeitől, hogy elfejtette, mit
akart mondani.
– Mondhatom önnek, szólt István gróf, hogy mióta e kastély áll, ilyen
fényben nem úszott soha. Ezek a repkények a falon valami felséges
gondolat. Ezt terjeszteni fogom, és elmondom mindenütt, hogy hol
tanultam.
– Oh kérem alássan, monda Krénfy úr, ki kezdett szemlátomást hízni a
dicsekvések miatt, hátha még tegnap este tetszett volna látni. Az a
tömérdek lámpás, méltóságtok neveivel; csak az üvegekért kiadtam
ötvennyolcz pengőt.
Az árendás úr leghatározottabban hivé jó szándékát bebizonyítani az
által, ha mindennek megmondja az árát.
– Ötvennyolcz pengőt? szörnyüködék István gróf azzal a komoly képpel,
mintha ugyannyi millióról volna szó. Hát még a faggyú mennyibe
kerülhetett? mert az rettenetes drága az idén.
– Oh kérem alássan. Nekem semmi áldozat sem nagy, méltóságtok
tiszteletére, semmi, semmi.
Krénfy úr valami nagy dolgot vélt mondani.
– Csupán azt sajnálom, hogy nem lehetett szerencsém méltóságtoknak
bebizonyíthatni hódolatomat.
– Oh mi sajnáljuk azt ezerszer! sietett válaszolni István gróf.
Vigasztalhatatlan vagyok e miatt. De reménylem magamat kimenthetni
nagyságod előtt. Cynthia grófnő szeszélye volt, hogy a hegyeken át
gyalog jőjjünk, a hintókat útjokra bocsátva. És Cynthia grófnő, tudja
nagysád, elkényeztetett gyermek, a mit ő kiván, annak teljesülni kell.
Reménylem, hogy ezért nagysád meg fog bocsátani a grófnőnek és minekünk
és nehezteléséről lemond.
Oh Krénfy úr annyira kész volt megbocsátani Cynthia grófnőnek, hogy
csaknem a pallót érinté orra hegyével.
Ez a finom udvaroncz valami rettenetes ember! Úgy földre sujtja, úgy
megizzasztja, úgy kifárasztja az embert véghetlenül lekötelező,
barátságos, udvarias modorával, hogy utoljára örömestebb ülne az ember
Illés gróf mellé és nézne annak mozdulatlan szemei és szája közé, melyek
egy szót sem mondanak.
– Méltóztassanak méltóságtok átsétálni az elfogadási terembe; kinálkozék
végre Krénfy úr, remélve, hogy ott erősebbnek érzendi magát. Illés
grófhoz nem mert hozzá nyulni, attól tartva, hogy valamelyik keze vagy
lába a kezében marad, ha megfogja, hanem István grófot unszolá,
illedelmesen előre bocsátva őt, mint illik házi gazdához.
– Oh kérem! kérem! szólt István gróf, megállva az ajtónál, midőn odáig
értek s a legfinomabb udvariassággal, a legparancsolóbb szivességgel
állva félre Krénfy úr útjából, őt kényszeríté elől menni és fejét
kecsesen hajtá meg előtte és szemeivel nyájasan hunyorított.
Krénfy úr, mint a kit leforráztak, ment előre; egészen odavolt minden
büszkesége egyszerre, mert ez a finom udvariasság, ez a szives
hunyorítás, ez az előzékeny hajlongás mind azt a lenéző mondást adta
neki tudtul:
«Itt én vagyok az úr, te csak jövevény!»
István gróf inte kezével, hogy tessék helyet foglalni.
Krénfy úr helyet foglalt szófogadó képpel; mintha még az a karszék is a
brenóczi uraké volna, pedig azt ő vette árverésen kilencz forint
huszonkét krajczáron.
István gróf mellé ült, egy másik karszékbe, Illés gróf pedig elkezdett
sétálni a teremben alá s fel, a mi Krénfy urat nagyon bántotta, mert a
gróf minden lépésnél biczczentett a jobb lábával, mintha egy fog ki
volna törve annak a gépezetnek egyik kerekéből, a mely ezt az automatot
lépni tanítja, de nem merte őt megkérni, hogy üljön le.
A finom, udvarias gróf a legnagyobb nyájassággal szólt Krénfy úrhoz:
– Méltóztatott nagysád bennünket szivesen meghívni Brenóczra és mi oly
lekötelező modorúnak találtuk becses meghivását, hogy azonnal siettünk
azt elfogadni, bárha elébb magunknak akartuk fentartani azt a
szerencsét, hogy nagysádat Bécsben elfogadhassuk, a mi egyébiránt most
sem késő és mi most sem teszünk le arról a reményről, hogy nagysádat
magunknál tisztelhessük.
Krénfy úr apródonkint érzé magát semmivé lenni e lekötelező szavak
által. Érzé, hogy mennyire ügyetlen, mennyire darabos ember ő, hogy így
engedi magát nyájasságokkal elhalmoztatni, a nélkül, hogy azokat vissza
tudná adni. De mégis! Volt egy alapeszméje, mely nem hagyta el soha; azt
megengedé magában, hogy nyájas nem tud lenni, hogy udvariasságokhoz nem
ért, de van pénze! Ilyenkor Krénfy úr két kezét mondhatlanja zsebjeibe
szokta mélyeszteni s a bennök tartott örök négy krajczárral csörömpölni.
És akkor ez a négy kis réz dæmon elmondá neki, hogy mikor ő még gyermek
volt, ezzel a négy krajczárral kezdé meg az életet és azóta ezek
százezerekre szaporodtak, és ő úr lett, és most nem tartozik sem sima,
mívelt, sem divatos lenni, mert ő vagyonát maga szerezte, s módjában van
mind azzal dicsekedni, a mit a született urak pénzen megvehetnek.
– Nem méltóztatnék elébb méltóságtok egy kis reggelihez ülni? kérdezé az
érdemes házi gazda, az által remélve alkalmat nyerhetni, hogy saját
munificentiájával a brenóczi urakat meggyőzhesse s elmondhassa nekik,
hogy ez a thea pecco, terem Chinában, a chinai császár asztalára volt
szánva, neki életveszélylyel csempészték, fontja került tiz aranyba.
– Ezerszer le vagyok kötelezve; én nem szoktam reggelizni. Az én kedves
barátom, Illés gróf, csak pontban tiz órakor, Cynthia grófnő pedig
tizenkettőkor.
Ezt már tudta Krénfy úr, mert a pitvarnoktól is hallá.
– De egy szivarral talán szolgálhatok? szólt még egy kisérletet téve, s
három rendbeli szivar-ládikát tolva a gróf úr elé. Cabanos, valódi
Havannah…
– Köszönöm, nem szivarozom.
Csupa rendkivüli emberek. Senki sem tudja, mikor bántja meg azzal, ha
valamit kinál nekik; mert az valódi megbántás, oly kevés figyelemmel
viseltetni az árendásnak földesurához, hogy azokat a rendkivüliségeit se
ismerje, miszerint az nem szivarozik, bort, kávét soha sem iszik, s
napjában csak egyszer szokott enni. Ezt már mind kellenne tudni a
haszonbérlő úrnak.
Illés grófot már aztán nem is merte kinálni semmivel.
– Bátrak voltunk, kezdé István gróf, nagysád sokszor tanusított szives
indulatját legközelebb ismét igénybe venni, azon szerénytelen kéréssel
alkalmatlankodva, hogy ha lehetőnek találja, tegye meg értünk ezt a
nagyrabecsülendő áldozatot, hogy a haszonbéri összeget családunk számára
egyszerre három évre előlegezze, mely szivességért mi viszont készek
vagyunk magából az évi összegből elengedni. Ezen bizalmas kérésünkre
nagysád nagyrabecsült levelében oly sajátságos választ adott, melyet mi
nem birtunk magunknak kimagyarázni, mely a mily meglepő rejtély
előttünk, ép oly kellemes leend annak megoldását hallanunk.
Krénfy úr önelégülten mosolyogva csörömpölt a négy krajczárral zsebében,
mintha mondaná: «elhiszem, hogy kellemes fog lenni».
E szavakra Illés gróf is felhagyott az üveg-almáriumokba rakott
ritkaságok szemszurkálásával (fixer) s odalépett a beszélőkhöz, egyik
lábát feltéve az asztalra s merev szemét Krénfy úrra szegezve.
Krénfy úr megpróbálta egyenesen ő hozzá intézni feleletét, megkisértve,
ha meglehet-e ennek az önmozdonynak valami vonását külső befolyás által
is mozdítani?
– Igen is. Azt irtam, – volt szerencsém irni – méltóságtoknak, miszerint
kész vagyok az eddigi haszonbéri összeget nem három, hanem hat évre
előre lefizetni. Kész vagyok a mostani összeget nem kevesbíteni, hanem
szaporítani, sőt még azon felül négyezer darab aranyat adni kölcsön
méltóságtoknak minden kamat nélkül.
Krénfy úr szavainak hatásán gerjedt diadaltól ragyogó arczával tekinte a
két grófra. István gróf mosolygott és fejét malasztteljesen ingatá;
Illés gróf most is csak úgy nézett, azzal a viaszképpel, azokkal az üveg
szemekkel, a mikkel az elébb.
– És mi legyen az a föltétel, mely alatt nagysád e nagyrabecsülendő
ajánlatot tevé? kérdezé István gróf, gyémánt inggombjait igazgatva
helyre.
– Az csekélység, a mi méltóságtoknak semmibe sem kerül; tisztán semmibe.
Én csak a czímet, a haszonbér czímét akarom másra változtatni. Majd
annak is okát adom, miért? Én kifizetem méltóságtoknak azt az összeget,
a mi hat év alatt haszonbérül járni fog. Sok pénz! Méltóztatik
elismerni, nagyon sok pénz. Az annyi, mintha öt évre adna valaki kamat
nélküli pénzt. S ki teszi azt mai világban? Még a ki törvényes kamatra
ad is, rendkivüli ember most, az több mint kereszténység. Én adom kamat
nélkül azon haszonbért, melyet csak hat egymás után leforgandó év alatt
fogok behajtani.
Krénfy úr erősen apostrophálva mondá ez utóbbi szavakat, egyenesen Illés
grófhoz fordulva, az pedig csak az asztalra feltett lábát lógatá, mintha
az valami órainga volna, mely a benne levő gépezetet szabályozza.
– A mit ez ajánlatért kivánok, az pedig csekélység, igazán nevetni való
dolog, nem érdemes méltóságtok részéről róla gondolkodni. Nekem, mint
puszta haszonbérlőnek, itt nagyon precair helyzetem van. Igen
kellemetlen állás. A szomszéd földesuraktól sokat kell szenvednem,
különösen kettő üldöz kiválólag, két család; egyik közőlök a Fenyéry, a
másik a Tarnóczy…
Krénfy úr arra volt készen, hogy a mint ezen neveket kimondja, a
brenóczi grófok fel fognak ugrani székről és asztalról, elkezdik
rugdalni az ajtókat, betörik az ablakokat s a falhoz hajigálnak mindent,
a mi megmozdítható.
Semmi sem történt abból. István gróf most is csak oly nyájasan tekinte a
beszélőre, mint eddig, Illés gróf pedig mintha hirét sem hallotta volna
azoknak, a kikről beszélnek; a mi Krénfy urat úgy megzavarta, hogy
egyhirtelen alig találta vissza magát elvesztett tárgyfonalába.
… – Igen is. Engem mindenütt rontanak, károsítnak, boszantanak, s ha
panaszra találok menni a megye uraihoz, ott meg annyi gyűlölettel
fogadnak, oly igazságtalanul bánnak velem, mintha ember sem volnék. Ott
is nagy befolyásuk van a Fenyéryeknek és Tarnóczyaknak. Én nem tudom,
hogy mit vétett nekik Brenócz, mert én nem vétettem nekik semmit.
Mindenre azt válaszolják: ön nem úr Brenóczban, csak haszonbérlő.
Egyenesen azon törekszenek, hogy engemet innen megszöktessenek. Látják,
hogy a brenóczi uradalmat szépen rendbe hoztam s ez nem akar nekik
tetszeni. Én nem tudom, mit véthetett nekik Brenócz?
A gróf urak egy szóval sem mondták meg Brenócz vétkét, pedig Krénfy úr
kétszer is kérdezé.
– Én már azon gondolatra is jöttem, hogy méltóságtoknak akarják kárát,
mert ha én innen elmegyek, pedig kénytelen leszek elébb-utóbb azt tenni,
utánam semmiféle haszonbérlő ki nem állja a boszantást, a kártételt és
zsarolásokat. – Tessék figyelemmel kisérni méltóságtoknak, a mit mondok:
csak egy esetet mondok. Ezekben a körülfekvő falvakban csupa merő léha,
dologtalan nép lakik, mely elhanyagolja gazdaságát, rontja, csalja az
uradalmat; dolog idején pénzért sem kapni munkást, s télen azután
elszaporítják koldussal az egész vármegyét. Mikor nekem kell, akkor egy
sincs itthon, de bezzeg, mikor én kellek nekik, akkor gyerekestül,
öregestül itt vannak. Azután tolvajok, zsiványok, s minthogy egymástól
nincs mit lopni, honnan lopnának, mint az uraságtól? Ha azt mondom, hogy
a brenóczi uradalom parasztjai közől minden tizediket bátran fel lehetne
akasztani, minden negyediket megveretni s minden másodikat becsukatni,
egy cseppet sem nagyítottam a dolgot. Ezek csalnak, ezek lopnak, ezek
koldulnak, ezek részegeskednek… és kérdeni méltóztatik, hogy hát
lehetséges-e ez? Hát a hatóságok az ilyesmit elnézik, nem tudják? Sőt
védelmezik. Igen, mondom, hogy védelmezik. Nem húzom vissza
kifejezésemet. A tekintetes vármegye, a helyett, hogy a szegény
üldözött, boszantott, károsított birtokost ótalmazná, mit cselekszik?
Imhol ni: kiküldenek egy deputatiót, hogy tegyen vizsgálatot
országszerte, vajjon miért nincs az embereknek mit enni? S a bölcs
küldöttség mit határoz? Semmi egyebet, mint hogy nem lévén a korhely
naplopóknak télire valójok, el kell foglalni a legelső legjobb uradalmi
magtárt, a mit legközelebb kapnak s arra a parasztságot rászabadítani.
Melyik hát a legközelebbi uradalmi magtár? Talán a Fenyéryeké? Oh nem.
Az maga egyik tagja a küldöttségnek; vagy tán a Tarnóczyaké? Oh nem.
Mert az tudni való, hogy üres; melyik volna másik, mint a brenóczi és
kallósfalvi magtárak? Hisz azok csak egy haszonbérlő tulajdonai; a kit
felrúgnak, kilöknek, kinevetnek! De így van! méltóztassék elhinni, hogy
igazat mondtam. Tessék megkérdezni az ispánomat, a ki ősi nemes ember,
armalista, cortesvezér és mivel e napokban világos adósságot, tetszik
érteni? vi-lá-gos a-dós-sá-got vala bátor behajtani egy gazdag birkásnál
az uradalom számára, a vele találkozó küldöttség által az út közepén
hat, mond: «hat botütéssel» frissítteték fel. Ilyen a dolog állása
Brenóczon!
Krénfy úr saját magába disputálta a lelkesedést. Beszédje végén nemcsak
a két kezével hadonázott az asztal felett, hanem a két lábával is az
asztal alatt, úgy, hogy István gróf jónak látta a magáét ovatosan a szék
alá húzni.
De a haszonbérlő szavai csakugyan nem maradtak hatás nélkül. Az örök
mosolygás, mely Mária Terézia boldog uralkodása óta ott ragyogott a
nemes gróf arczán, most egy perczre elmult onnan s az érzett bántalom
valami kőhidegségű szigort vont e mindig derült vonásokra, hogy a ki így
nem szokta őt látni, szinte megzavarodott tőle.
Krénfy úr itt egyszerre félbeszakítá beszéde fonalát s mintha gondolatai
egyszerre más irányt vettek volna, azt a kérdést intézte István grófhoz,
hogy szabad-e neki az asztalon álló ananászok közül egyet Cynthia
grófnőnek küldeni?
István gróf első perczre összeránczolá homlokát erre a kérdésre, hanem
azután egyszerre visszatért ismét arczának mosolygása. Fejével kegyesen
inte helybenhagyást. Krénfy úr csengetett, parancsot adott a berohanó
inasnak, hogy hova vigye azt az ananászt, milyen tányérra tegye, és mit
mondjon, s azután Illés grófhoz fordult és azt kérdezé tőle, hogy
látta-e már azt az Attila-tallért ott a régi pénzgyűjteményben, melyet
folyvást bámulni látszott.
Az automat ez egyenesen hozzá intézett kérdésre, ha csakugyan élő lélek
volt benne, kénytelen volt feleletet adni.
– Láttam; szólt oly száraz hangon, a milyent nem tudnak utánozni az
önmozdonyok, így csak ember tud beszélni. Azt a gyárat is ismerem, a hol
készítik. Hanem most másról beszéljünk. Mi nem jöttünk egymásnak bókokat
mondani, sem egymáson sopánkodni, hanem azon igen prózai dolog végett
jöttünk össze, hogy szerződést kössünk. Mi pénzt akarunk kapni, ön
feltételeket szab. Halljuk azokat.
Krénfy úr ajka úgy mozgott, mintha minden szót utána mondana Illés
grófnak.
– Igen is. Tehát feltételeimet adjam elő. Minthogy úgy méltóztatik
parancsolni, tehát előadom. Az én ittmaradásom nagyon kétséges, csaknem
lehetetlen a mondott körülmények között. Nem akarom magamat ismételni.
Csak annyit mondok, hogy énnékem lehetetlen minden egyes esetben Bécsbe
futnom méltóságtokhoz elégtétel végett; hanem én olyan állást akarok
magamnak biztosítani, a mi engemet valódi urává tegyen
rendelkezéseimnek.
Itt megint megállt, mintha várná, hogy ki fogja-e találni valaki, a mit
mondani készül.
– Nincs róla fogalmam, szólt István gróf szárazon.
– Mondám, úgy-e bár? hallották méltóságtok, hogy hat évre szándékozom e
birtokot újólag megtartani? Ez ellen nem volt semmi kifogásuk. Továbbá
azt is mondtam, hogy hat évre kifizetem a haszonbért előre. Ez is jól
van, nemde. Még négyezer aranyat is adok kölcsön, kamat nélkül. Helyesen
van. E szerint méltóságtoknak hat esztendeig nincsen gondjuk ez
uradalomra, hat esztendeig rendelkezésemre bizzák azt. Úgy-e bár? E
szerint méltóságtokra nézve tökéletesen mindegy, ha én azt kivánom,
miszerint szerződésünknek ne legyen haszonbér a czíme; hanem – zálog.
Tegyük fel a szerződést úgy, hogy én méltóságtoktól hat évre megvettem a
brenóczi uradalmat zálogba azon négyezer aranyért, melyet énnekem a
határidő lefolytával tartoznak visszafizetni. Méltóságtokra nézve ebben
az ajánlatban legkisebb különbség nincs: hat év mulva ismét birtokosai
lesznek az uradalomnak, én pedig azon hat évig háboríttatlanul
élvezhetem fáradságaim gyümölcsét.
Krénfy úr elég nagy feneket kerített ajánlatának és mégis nagy volt
aggodalma, ha nem bántotta-e meg e büszke ősnemes urakat azon merész
gondolattal, hogy a brenóczi hat hegy közötti tér, melyet még Zobor
idejében hódított el buzogányviselő Marót ős, bár csak hat évre, avagy
hat perczre is egy jött-ment új nemesnek birtokába jusson, a mit a
hajdani ősök még királyaik hadaitól sem engedtek elfoglalni?
Az újabb brenóczi urak nem oly büszkék.
István gróf igen elégült arczczal tekinte Krénfy úrra. Illés gróf pedig
az óráját nézte s azt mondta, hogy már most neki menni kell, mert
pontban nyolcz órakor szokott mosdani. Krénfy úr kivánata olyan
bagatella, hogy nincs miért beszélni róla tovább. A többit majd elvégzi
a fiskális.
Azzal leszállt az asztalról és a sipkája után látott. Krénfy úr sietett
azt neki kézbesíteni, szerényen megjegyezve, hogy kivánná e vételbe a
kastélyt és egyéb épületeket betudatni.
– Szivesen, szivesen, sietett felelni Illés gróf és szeretett volna már
menni, de Krénfy úr nem adta oda neki addig a sipkáját, míg újra meg nem
igérteté, hogy a magtárakat és a tiszti lakokat is odaértette a vételbe.
– Akár még az ősi brenóczi sirboltot is, viszonzá Illés gróf sietve; ha
addig meghal ön, miattam oda temetkezhetik valamennyi brenóczi és maróti
urak és asszonyságok közé. Adieu!
Azzal elkapta a sipkáját s futott csuklós lábával ki a szobából, sem a
házi úrtól, sem István gróftól búcsút sem véve.
Krénfy úr nagyon sajnálta, hogy saját magát nem birta két példányban,
egyikkel Illés grófot kisérendő, ki úgy futott, mintha kergetnék,
másikkal István grófnak udvarlandó, ki szinte, végzett ügy után,
eltávozott, megtartva az illedelmet, mely finom társaságokhoz szokott
férfiaktól várható, s ügyelve rá, hogy minden ajtónál a legildomosabb
menuett-bókot alkalmazza, s háttal menjen kifelé, mindannyiszor különös
kegyeibe ajánlva magát a nagyságos úrnak.
Most már nem unszolá Krénfy urat, hanem maga lépett ki elébb az ajtón.
Az etiquette szabályai szerint most már ő tartozott vele, mert ő volt a
vendég és amaz a gazda.
A lépcsők aljáig kiséré őt le Krénfy úr hajadon fővel. István gróf
hasonlóul kezében tartá kalapját. Ott Krénfy úr alázatosan kikérte
magának azt a szerencsét, hogy a méltóságos családot vendégeiül
elfogadhassa mind lakás-, mint étkezésre.
István gróf azt állítá, hogy rendkivüli szerencséjének fogja tartani.
A szoborcsarnok előtt állt már az ezüstös hintó a bérbefogadott
lovakkal, mely a grófot a fogadóig szállítsa; e különös figyelem Krénfy
úr részéről nagyon tetszett István grófnak. Még a hintóból is kihajolt,
úgy köszöngetett vissza.
Krénfy úr azután felszaladt a lépcsőkön s termeibe érve, kitörő örömmel
járta végig nagy léptekben azt a szobát, melyben e rövid alkut köték az
imént, s a markába vett négy krajczárt oly ügyesen hajigálá a levegőbe,
tenyerével újra elkapva, mint valami yongleur, titkosan suttogva magában
ez elmés mulatság között: «ezekkel ugyan könnyen elbántunk».