Hagyjuk el egy kis időre azt a sok éhenholt képet, ezeket a nyomorúság
bálványait, a koplaló, kuczorgó, hétrétbe gyűrt parasztnépet és az ő
viganós, vagy bajuszos nemtőit! Az embernek megunta teste-lelke ezt a
sok lamentót hallgatni, mikor épen az a legfőbb baja az olvasónak, hogy
Krimiában nem akarnak az emberek eléggé gyorsan halni;[8] akkor álljon
elő valaki és papoljon három hétig folyvást arról, hogy a felvidéken
hogy hal meg egy pár falu éhségben.
Az ilyen unalmas tárgyakat igazság és az æsthesis szabályai szerint nem
is volna megengedhető a regényirónak költői leirás tárgyáúl választani.
Lássunk már mulatságosabb jeleneteket.
Jeleneteket, a hol a vidám halandók örülnek az életnek és nem törődnek a
szomszédok bajával; a hol kiabálhat a koldus az ajtó előtt, mikor
odabenn vidám társaság élvezi egymás rossz élczeit és a gazda jó borát,
s az országot ért csapásokat csak a hirlapból olvassa, ebéd után
emésztési mulatságul.
Mintegy félnapi járásra attól a kisded falutól, melyben az oszlopos
kastély emelkedik, a hol a kis ismeretlen czukorbáb, a parányi tündérke
lakik, a ki a környék szenvedőiért megtagadta mennybéli lételét, s
leszállt a földre, és pedig a földnek legprózaibb, legkopárabb részére,
ottan látszik az erdők között Brenóczfalva.
A házak, melyek a falvat képezik, úgy szét vannak szórva, mintha
egyszerre megijedtek volna valamitől, szétfutottak az erdőbe, ki-ki a
hova látott, halmok mögé, sziklák alá, ott behuzták magukat nagy ernyőik
alá s csak úgy pislognak elő félszemmel rejtekeikből.
A mi pedig őket megijeszté, az valószinűleg nem egyéb, mint ama roppant
épület ott a domb tetején, vas kapujával, arany czimerével, kiülő
vaskosarakkal ablakain, nagy nyolczszögű toronynyal bejárása felett, s
ócska griffmadarakkal felvonó hidja előtt, a miknek látása azt a
fogalmat verheti a paraszt fejébe, hogy az előbb született urak ezekkel
a soha nem látott állatokkal egyidejű világból vették eredetöket, s ha
akarják, most is atyafiságban állnak velök.
Kivülről bástyái is vannak Brenóczvárnak, azokon egy pár hosszú
kereketlen ágyu únja magát, miket a brenóczi grófok nem tartottak
elégnek lánczczal odakötni a falhoz, midőn jószágaikat bérbe adták,
hanem külön szerződvényben is biztosították lételöket, különben a
haszonbérlő rég pálinkafőző üstöt öntetett volna belőlök.
Brenócz vára valódi historiai emlékezettel bir. Ez emlékezet
helylyel-közzel nem egészen tiszteletreméltó, hanem a tisztelet a
heraldikában úgy sem nyom semmit, itt csak a régiség számít.
Építtetett ez még a tatárjárás alatt, a hatalmas Fulkó idejében, nem
azon czélból, hogy a vidéket a tatárjárás ellen védelmezze, sőt inkább,
hogy az ide menekvőket kevés vagyonkáiktól megfosztogassa.
Abban a négyszegletű toronyban volt egy nagy harang; – kár hogy
elrepedt; – estenként azt huzatták meg a vár urai, s a jámbor bujdosó,
ki az üldöző tatárok elől az erdőben bolyongott, követte a vigasztaló
harangszót, mely őt keresztyén lakta helyre igérte vezetni, a holott
aztán megragadták, levetkőztették, s a vár hatvan öles bástyáiról
alátaszigálták. Oh a brenóczi urak maig is büszkék ezen historiai emlékű
bástyára. Nem minden család dicsekedhetik azzal, hogy ősei ezelőtt
hatszáz esztendővel vándor utasokat taszigáltak alá a sziklákról.
Ezen rendkivüliségért aztán a körüljáró vértörvényszék sorompókba idézte
a főurakat, az lévén szabva a vádlottakra, hogy «ország bajnokával»
Isten itélete szerint egyenkint párbajt víjanak, gyalog, avagy lóháton,
a hogy rangjok hozza magával. A balgatag Fulkó, ki legtöbbet cselekvék,
megszökött a rossz mulatság elől, de a brenóczi Gerő gróf megállta
magáért a sarat s utódai maig is mutogatják azt a nehéz vaskeztyüt,
melylyel fogta azt a dárdát, a mivel az ország viadorát letaszította a
nyeregből. Kár, hogy azt a hombárt is nem mutogathatják, a miből Gerő
gróf sáfárja sajtárral mérte az aranyat az ország viadorának, hogy ki
engedte magát üttetni a nyeregből szép szerével s meg sem látszott a
fogyaték a hombár tartalmán.
Hajh bizony hatszáz év alatt szomorúan megfogyott az emlékezetes úton
gyűlt kincstár, kiürültek az arany- és ezüsttartó hombárok, az
elfogadó-terem tallérokkal kirakott padozata helyet adott egyszerűbb
mozaiknak, a nehéz arany és drágakövekkel rakott serlegek, felhordó
tálak, a lecsavarható nyakú egyszarvúk vert ezüstből, mik mosdó edényül
szolgáltak az asszonyoknak, a csoda-alakokkal kivert gerézdes tányérok,
a hólyagos kulacsok, a szenteltviztartók, mind elvándoroltak ismeretlen
világokba, kérlelhetlen ötvösök kezei közé, kik azokból evőkanalat és
fülönfüggőket csináltak circumspectus polgárok és polgárleányok számára.
Elmultak a boldog idők is, hol a vándor héber-ivadék ingyen thalittal és
prémes bőrökkel szolgált az útját elzáró apró királykáknak; megfordult
az idő, az izmaelita lett úr és ő szedi a száraz fáról a gyümölcsöt.
Megveszik az úri adósságot is s egy vaskeztyüs poflével nem lehet ezer
márkát lefizetni.
A brenóczi grófok jelenleg idegenek az ő hazájokban, csak úgy hirökből
hallani, hogy most itt, majd amott laknak. Mi dolguk olyan messze? azt
nem tudja senki, de annyit mindenki tud, hogy roppant uradalmaiknak alig
van már annyi jövedelme, mint a mennyire adósságaik kamatja rúg.
A jövedelem egyre kevesebb, az adósság egyre nagyobb lesz; a mostan élők
iparkodnak elkölteni az unokáiktól beszedendő hasznot is, s olajat
facsarnak a kőből.
A nagy brenóczi várban nem ők többé az urak, hanem a haszonbérlő.
Egy jött-ment.
Így nevezi a magyar népnyelv a parvenuket.
Talán azért, mert nem tudja senki: honnan jöttek, hová mennek? de azt
igen, hogy mikor jöttek, nem hoztak semmit, mikor mennek, elvisznek
valamit. Mert nem köti őket sem vidékhez, sem országhoz semmi érdek,
csak a haszon; jönnek, mennek, nem ohajtják azt a földet, melyen laknak.
Nagyságos Krénfy úr nem igen régi nemes ember Magyarországon. Valamelyik
korábbi országgyűlésen eszközölte ki számára ezt a kegyet valamelyik
brenóczi főúr, kinek öt esztendőre előre kifizette a haszonbért. Krénfy
úr azóta kinyerte az indigenatus taksáján a vámmentességet, kiváltságot
s kibékült ez aranypénzekbe kerülő megtiszteltetéssel.
Azért neki választó joga van, s instellatióknál ő is sorba állhat a maga
hintajával a díszmenet közé.
A brenóczi kastélyban pedig oly úrnak érezheti magát, mintha Giskra uram
idejében a vitéz Tallóczi az ő elődeit füstölte volna ki a várból a
zsebrák barátságért.
A brenóczi urak csupán csak egy szárnyát tarták fenn az ősi várnak saját
rendelkezésökre, melynek termeiben a család azon ereklyéi tartatnak, a
miket hatszáz esztendő alatt nem lehetett pénzzé tenni.
E szárnyosztályokon kivül a többi részei a várkastélynak mind siralmas
újításokon mentek keresztül.
A várárokból kivágták a sánczkarókat s helyeiket beültették burgundi
répával, a lőrésekből ablakokat vágtak s a casamátákban göbölyöket
hizlalnak. A pompás corridoron végig, melynek griffmadaras rácsozatán
hajdan a lovagi tornák czímerei alatt szőnyegek lobogtak alá, most az
esett juhok bőrei vannak kiteregetve a napra; a kaszatömlöczből igen
könnyű volt trágyavermet rögtönözni; még inkább tanúsítja az új
átalakító leleményességét az, hogy a nyolczszegletű tornyot, melynek
ablakaiban a szélrózsa minden irányából jövő vihar megbotlik,
gabonaszeleltetőnek idomította.
Ama terem, hol egykor a brenóczi urak ittak szövetséget a hirhedett
kalandor, Bacsó Tamással, mostan birkanyíró; a terem közepén van végig
húzva az esztrenga, látszik is, nem is a szines kövekből kirakott czímer
a padlón a sok hulladéktól; a híres kínzó teremben most barmokat vágnak,
s tulok- és ürü-hullákkal parodiázzák a mult századok regényesebb
vérjeleneteit. Szinültig áll sajtos döbözökkel a kriptabejárat s
visszaijeszti rettentő sajtszagával hűvös koporsóikba az úri ravatalok
vándor szellemeit; teleaggatták a vértes vasember nyakát és karjait
hagymakoszorúkkal, s a márványmedenczékben, a hol a brenóczi delnők
játszottak az uszkáló aranyhalacskákkal, most kormos szolgáló mosogat
konyhai limlomot.
A haszonbérlő ezer forintot fizet a vár használatáért, forintját három
huszassal számítva; ezért joga van oly czélszerűvé idomítani azt, a mint
rá nézve leghasznosabbnak látszik; az első haszonbéri évsor kezdetén még
nem volt szabad betenni a lábát a várkastélyba, később ötszáz forintért
átadatott az is neki, de úgy, hogy semmihez hozzá ne nyuljon; most már
ezer forint fejében fúrhat, faraghat rajta, a mennyit tetszik. Senki se
bánja, ha az ősi falak rettentő frescofestményeit, melyek hálószobája,
irókamrája és ebédlője falait diszíték, behúzatja aranyos, ezüstös
papirszőnyegekkel, ha a magas hátu karszékeket Mária Terézia korából,
mik mind úgy néznek ki, mintha góth torony számára készültek volna
mintául, kihányatja a fakamrába s helyettök amerikai vas hintaszékeket
állít be; ha a nagy bajuszu arczképek helyébe egy csomó obscurus doctor,
poéta és művész kőnyomatú arczképét aggatja fel, a kiket senki sem
ismer, maga a gazda sem, mert ő birói foglalás útján jutott hozzájok, s
csak arany rámáik kedveért aggatta fel szobái falán.
Ezek a szobák magok, bizonyos hiány leszámításával, a legnagyobb
elegantiát képviselnék. Ez a hiány pedig abból áll, hogy a fényüzési
tárgyak mind oly rosszul vannak összeválogatva, mintha azokat jelenlegi
birtokosuk egyenkint kobzotta volna el rossz fizető adósoktól. A zongora
szine kirí a többi butorzat közől, az ágy függönyzete nem férfi-szobához
való, bőr és bársony bútor izléstelenül van egymással keverve s minden
zeg-zúg megrakva azokkal a csecsebecsékkel, mik az izlés embereinek
szobáit oly kedélyesekké teszik, de a miket itt nem tudtak hová rakni, s
a rendező semmi más czélt nem tartott szemei előtt, mint hogy minden
drága furcsaság lehetőleg szembetünővé legyen téve.
Krénfy úr nemcsak arczképeihez jutott kótya-vetye útján, hanem bútorain
kivül még gyűjteményeihez is.
Neki van híres tajtékpipa-gyűjteménye. Ő maga nem dohányzik, mert az
sokba kerül; hanem a tajt-gyűjtemény ékes pyramidja ott áll azért az
ablakban, – a hol nem kellene. Neki van könyvtára is, híres classicusok,
incunabulák, unicumok, pergamen- és maroquinba kötve.
Ritkaság-gyűjteménye is elállja az utat, mely tele van hallatlan
rendkivüliségekkel; ásványtára pedig épen szembeötlő.
Az elsőt alföldi földesúrtól vette el, kit repczeszállítási vinculumban
exequáltatott; a másik hirtelen meghalálozott tudósról maradt rá, ki
teljes életében azért dolgozott, hogy uzsorásait fizesse és könyveket
vásároljon; a harmadik könnyelmű úrfi csődtömegéből jutott neki, a
negyediket megszökött adós felejtette nála ingó zálogképen.
A derék férfi mindezen műkincsekhez annyit sem ért, mint azok hajdani
birtokosai a repczekereskedéshez, hanem ha megfoghat valakit, a ki
kénytelen szavait hallgatni, annak sorba megmutogat mindent; annak
elmondja, hogy ez meg ez a tajtékpipa volt a nagy Hunyady János
szájában, mikor a csatából megpihent, a kupakot csak később csinálták rá
Nagy Lajos király idejében; megér az ezüst nélkül hatszáz pengő
forintot. Ez meg amaz a könyv attól a híres Hugo Grotiustól való, a ki a
görögök idejében olyan derék hőskölteményeket irt; csak ez az egy van az
egész világon, senkinek sincs több. Már ezért megadtak volna háromezer
forintot. Az a gyűrű azé a híres Coké, a ki háromszor körülhajózta a
világot és azokat a szép regényeket irta: das weisse Haus, Fifine és
több másokat. Ezek az ásványok pedig mind a föld alatt termettek,
egytől-egyig mind a bányákból hozták őket, mind igazi kövek; lássák,
hogy csillog bennök mindenféle drágaság, kiben gyémánt, kiben rubint, de
azt nem szabad belőle kivenni. Ez a nagy darab veres pedig, ez az a
híres platina, a mi épen egy ezer egy százszor becsesebb az aranynál. Ez
az egy darab maga többet ér, mint az egész brenóczi kastély.
Krénfy úr akad néha szerencsétlen emberekre, a kik kénytelenek tőle
hasonló ismertetéseket végig hallgatni, a kik tudniillik pénzt jönnek
hozzá kérni s nem mernek neki ellenmondással, vagy unatkozással
sérelmére lenni.
Hanem az elegáns termekbe természetesen csak úri látogatóknak van
bejárásuk. A pakrócz emberekkel csak odakünn az előszobában szokott
végezni, mely a pompás elfogadó teremtől csak egy ajtó által lévén
elválasztva, igen szép ellentétet képezett azzal, vetekedvén piszokban
és pókhálókban s rozzant lábú falóczákban akármelyik pusztai csárdával.
A sok unalmas tisztogatás és költséges tisztesség helyett nagyon
czélszerű intézkedés volt egy rossz ágyterítőből függönyt alkalmazni a
terem ablakára; így a setétség nem engedi a hiányokat olyan jól
észrevenni.
Krénfy úr bármely perczben igen érdekes tünemény. Jelenleg épen
előszobájában látjuk őt, a hova egyenkint szokta az ügyes-bajos
embereket bebocsátani kegyes kihallgattatásra. Künn a folyosón egy pár
paraszt ember ül, maga alá gyűrt subáján, mert széket nem vesztegetnek
reájok, azon kivül a haszonbérlő úr kocsisa és ispánja, kiket már
ismerünk.
Krénfy úr csönget, mire az egyik felkel és bemegy az ajtón. Nagy előnye
volt legelébb menni, mert fizetni jött. A legrendesebb gazdák egyike
volt, a füstpénzt hozta meg. Talán három tizes lehetett az egész.
A nagyságos úr átvette a három tizest.
– Hohó paraszt! Megállj csak. Ez az egyik tizes lyukas.
– Lyukas? Hm. Biz az lyukas, szólt a paraszt nagy jámborul. Bizonyosan
kilyukasztotta valaki.
– Oh bolond paraszt! Azt úgy is tudom, hogy azért lyukas, mert
kilyukasztották; de hát minek fizetsz ilyennel?
– Hát nincs másforma.
– Akkor tanuld meg, hogy a lyukas tizes öt krajczárral kevesebbet ér;
fizess rá még öt krajczárt.
A jámbor paraszt beszélhetett, hogy ő is annyiban kapta, a mennyiben
adja, hogy neki a sáfár adta, az pedig a nagyságos úrtól kapta; mind nem
használt az semmit, csak ki kellett ismét oldani a tüszőt s előkeresni
az öt krajczárt a kérlelhetlen nagyságos úrnak.
A mint a zsellér behúzta az ajtót, jött utána nagy alázatosan a másik
paraszt. Ez a fuvaros volt, ki az előfogattal jött.
Még az ajtón kivül hagyta a kalapját, úgy sompolygott be, s annyi jó
estét kivánt a nagyságos úrnak, hogy elég lesz neki egy hétre.
A nagyságos úr, ki most szállt le a kocsiról, épen sehogy sem tudott rá
emlékezni, hogy mi baja van ennek az embernek vele? Mit akar? Honnan
jön? Kinek hiják?
A legény rossz magyarázó volt. Félórai munkába telt neki, a míg
napfényre hozta, hogy ő az a fuvaros, a ki a nagyságos urat idáig
szállítani segítette. Két lóért járt neki két státióra két forint.
– Vagy úgy? Hát tudsz számlálni? Tartsd a markodat.
Azzal elővett a zsebéből egy csomó rettenetes heterogén pénztömeget,
melyben össze-vissza voltak keverve ezüst krajczárok, váltó krajczárok,
tizesek, ötösök, három krajczárosok, két garasosok kongóban és más
afféle érmek.
Ezzel a complicált numismaticai gyűjteménynyel kezdte el a nagyságos úr
a jámbor parasztot a kétségbeesés örvényébe űzni, odaszámlálva a markába
kápráztató gyorsasággal öreg pénzt, apró pénzt annyiféle minőségben,
hogy a jámbor parasztlegény másnap reggelig sem lett volna képes utána
számlálni, hogy csakugyan annyi-e az, a mennyinek mondják?
A mint a furmányos kilépett, jött utána a kocsis.
Krénfy úr és kocsisa között valami sajátságos viszony létezett, a mi
abból állt, hogy ők soha sem tudtak egymással úgy beszélni, hogy ne
veszekedjenek s e furcsa szenvedély kielégítésére semmi alkalmat sem
mulasztának el; nem mult el hét, hogy egymást kölcsönösen le ne
gazemberezték volna, hanem azért még sem tudtak egymástól soha megválni,
minden új esztendő napján megint csak megmaradtak egymással új
czivakodásra. Hihető, hogy sem a gazdát nem birta volna kiállni más
cseléd, sem a cselédet más gazda.
Még az ajtót sem tette be a kocsis maga mögött, már rárivalt a gazda.
– Hát te neked, te naplopó, mi kell megint?
– No csak ki ne dobjon addig, míg be nem jöttem. Pénz kell.
– Pénz? Te préda gazember, csak úgy mondod ki a szót, hogy «pénz»,
mintha az ocsú volna, vagy polyva, a mit a szemétre löknek. Pénz! Azt
gondolod, hogy lopják a pénzt.
– Lopják, meg csalják. Négy garas kell. Kongó!
– Oh hogy akaszszanak fel, nem ki vagy már a béreddel előre? Még majd én
legyek hiteleződ, ilyen rongyos csavargónak, mint te vagy. Egy garast
sem, egy krajczárt sem; még ha kisebb pénz volna, mint a krajczár, azt
sem adnék.
– Nem kell oly nagyon lármázni. Tudja az úr, hogy a magam pénzéből adtam
négy garast a tapolczai kovácsnak a lópatkolásért. Hát ide vele. Mert
azt bizony nem fizettem az úr helyett.
– Micsoda ló? Micsoda patkó? kiálta Krénfy úr bedugva zsebeit kezeivel,
mint ki egyáltalában nem akar ilyen rubricára emlékezni.
– Micsoda ló? Tán biz a Szent-Mihály lova? hogy kocsikázna rajta mentül
elébb. Hát kinek a lovát hajtom én, mi? Nem az úrét? Az úr lovának
kellett a patkó.
– Hát hiszen volt annak a lábán patkó.
– Volt hát; miért nem parancsolta meg neki az úr, hogy ne koptassa el.
Ha egyszer eltörött fele.
– Hát az a fele hova lett, a mi eltörött?
– Tudja a magas mennykő! Elmaradt az útban. Mit csináltam volna én azzal
a fél patkóval.
– Mit csináltál volna? Elvitted volna a kovácshoz, az én tulajdon
kovácsomhoz, az összeforrasztotta volna, megint új patkó lett volna
belőle. De te nem vigyázasz az én jószágomra, te kárttevő gazember. Az
egész úton alszol, azért nem veszed észre, ha félpatkó elvész; pedig az
igazi jó cselédnek az a kötelessége, hogy egy szeget se engedjen a
gazdájától elveszni. Azért most azt mondom, hogy a míg nekem azt a
félpatkót, a mit elvesztettél, meg nem keresed, addig meg nem adok neked
egy garast sem, már csak azért sem, hogy máskor jobban vigyázz.
– No hát maradjon az úrnak koporsószegre! kiáltott a kocsis s úgy
bevágta maga után az ajtót, hogy minden ablak rezgett. Odalenn pedig az
istállóban elővette a nagyságos úr lovait s a háromágú villa nyelével
azokon töltötte boszuját.
Krénfy úr most meglátva künn várakozó ispánját, nagy nyájasan kilépett
előtte az ajtón. Ezen nyájasságnak pedig nem volt egyéb oka, mint hogy
tartott tőle, miszerint a paraszt nemes ember betolakodik a czifra
szobájába, s szokás szerint besározza drága szőnyegeit.
Hanem mielőtt az ispán üdvözletét elfogadhatta volna, az iménti
furmányos állítá meg egy szóra, megrántva kurta otthonkája szárnyát.
– Ifju uram. Hallja ifju uram.
– Mit ifju uram? Engem nem hínak ifju úrnak.
– No hát öreg uram. Ez a tizes lyukas.
Krénfy úr nagyon csodálkozott rajta.
– No s aztán? Annál jobb. Húzz rajta keresztül madzagot s akaszd a
nyakadba.
– De én nekem azt mondták odalenn az udvaron, hogy ez most öt
krajczárral kevesebbet ér.
– Azt mondták? Te szamár paraszt, okosabb akarsz lenni, mint én? Hanem
hiszen jó, hogy visszajöttél, ugyan szeretem, hogy újra látlak. Most
mondja a kocsis, hogy a te vigyázatlanságod miatt elveszett az egyik
lovam lábáról a patkó. A ló megsántult. Ezt nem viszed ám el ingyen.
Csak maradj itt. Várj odalenn az udvarban, míg lemegyek. Ha igaznak
találom, a mit mondtak, itt marad az egyik lovad.
A jámbor parasztnak csak elmeredt a szeme, szája; alig várta, hogy
Krénfy úr félreforduljon, azonnal leosontott, összekapta hámistrángjait,
felugrott az egyik lovára s úgy elnyargalt tátosaival, hogy a
kapufélfától sem vett búcsút.
– Hát kedves édes Boros uram, mi jót hozott? szólt az ispánhoz fordulva
Krénfy úr.
Az a kedves édes epitheton csak arra való volt, hogy Boros úr ne akarjon
bemenni a sáros csizmákkal a szép szobába.
– Már csak menjünk be innen, szólt pedig Boros uram, az örök pipával
agyarai között. Mert ez a hely nem arra való, hogy itt elmondhassam, a
mit akarok.
– Olyan fontos dolgot akar velem közleni, Boros uram?
Boros uram látva, hogy épen nem kinálják, maga benyitotta az ajtót,
engedte Krénfy úrnak, hogy utána menjen; az irószobában leült a
legszebbik bársonyszékre, a pipáját kiverte s a hamuját szépen felrakta
az alabastrom kandalló párkányára, kostól származott dohányzacskóját
előkereste, kitekergeté, pipáját beleállította, megtömte; az asztalon
heverő ujságból lehasított egy darabot, összecsavargatta fidibusnak,
meggyujtotta a horganyos gyúszernél, rágyujtott vele, az égő darabját
elhajítva a viaszos parquettre, s fontos talpú bagariacsizmájával
eltaposva azt illendően.
Krénfy úr nem tudott hová lenni azalatt. Szeretett volna tiltakozni e
visszaélések ellen, de mindennel elkésett s nem maradt egyéb teendője,
mint a támadt piszkot elsepergetni az útból.
Miután Boros uram meggyőződött felőle, hogy pipája igazán ég, két
tenyerét térdeihez fenve, elkezdé nagy fontos képpel:
– No, nagyságos uram, van ám baj!
Krénfy úr nyugtalanul tekinte rá, nem tudhatva, hogy mi baj van.
Boros uram pedig azon emberek közé tartozott, a kik ha valami rossz hírt
tudnak, szeretik azt az emberrel igazán élveztetni, ráhagyva, hogy elébb
találgassa azt.
A nagyságos úr lélekzetet sem mert venni, a mig végig nem gondolá:
vajjon mi baj lehet? Pálinka-üst pattant-e szét? Göbölyök közől esett el
valamelyik? Uzsorával tartozók szöktek-e el? Vagy tán valamely bécsi
vagy pesti kereskedőház bukott meg, mely vele összeköttetésben áll?…
– No hát miért nem mondja Boros uram, hogy mi baj van?
Boros uramnak még elébb dolga volt a dohányzacskót magyar nadrágja
szíjjába belegyűrni, csak azután felelt.
– Tudja-e azt az úr, hogy hány esztendeje viselem én ezt a nadrágot la?
– Tudja a fészkes ördög! Van én nékem arra gondom…
– Hát azt mondom, hogy tizenöt esztendeje viselem… De nem ütött ám erre
tizenöt esztendő alatt senki fia egy botot sem, pedig háromszor voltam
ezen idő alatt befogva.
– Ez elég szép dicsőség, van vele mit dicsekedni. Hát azután?
– No hát ma volt az a nap, a mikor rám ütöttek. Hatot ütöttek rám,
bottal ütöttek rám hatot!
– Hát ez az a nagy baj? No az bizony nekem nem fáj. Megütötték Boros
uramat már máskor is a korcsmában. Nemcsak botot, de széket is vágtak
hozzá.
– Az egészen más. A kocsmában megveretni, az nem gyalázat. Ez megesik
nemes emberen is, s ez senkinek sem derogál. De lehuzatni az út közepén
és megcsapatni hajdu által! ez uram, rettentő eset! Ez uram, az égre
kiált.
– Hát ki csapatta meg kegyelmedet?
– A vármegye deputatiója! a viczispán, a főjegyző, meg a főfiscalis.
Krénfy úrnak nagy respectusa volt a megyei hatóságoktól még korábbi
időkből. Ez a felfödözés legkisebb bátorságot sem öntött szivébe.
– Jaj bizony, ezen senki sem segíthet. Hogy tudott kegyelmed olyan nagy
urakba belekötni. Énnekem semmi közöm hozzá. Olyan nagy urakkal kikötni
veszedelmes.
– Pedig épen az úrnak van köze hozzá, mert a szolgálatában piszkoltak
meg, a miért az öreg Popákot megverettem szerződés értelmében; sőt a
tehenét is visszaadatták s azzal fenyegetőztek, hogy törvényszék elé
hozzák a dolgot s büntetést kérnek arra, ki azt a szerződést csinálta.
– Én nem csináltam! kiálta megijedve Krénfy úr. Én nem csináltam, az úr
csinálta. Feleljen érte.
– No, no, ne ijedjen meg. Engem vertek meg. Ez az én bajom. Hanem most
következik az úr baja. Majd megfelelek én magamért ott, a hol kell, s
nem szorulok az úr védelmére; hanem hamarább szorul az úr az enyimre.
Mert ne gondolja azt, hogy a kegyes vármegye azért küldött ki
deputatiót, hogy engemet megcsapassanak, hanem valami másért.
– Példának okáért?…
– Azért, hogy körutat tegyenek a vármegyében, megszemléljék az éhenhaló
népet, kitudják nyomorusága okait, kötelességül tegyék a földesuraknak,
hogy jobbágyaik sorsát enyhítsék, s a hol fölösleges gabonát, élelmi
szert találnak, azt a megye rovására a piaczi áron összevásárolják, akár
ki fiáé s a szegény emberek között kioszszák.
– Piaczi áron? szólt megszeppenve Krénfy úr, s féltében leült az ispán
úr mellé; de hát ki határozza meg azt a piaczi árt? Én azt mondom, hogy
nálam húsz forint a piaczi ár.
– Akkor Lippay alispán úr kiküld saját raktárából ötszáz mérőt a
székvárosi piaczra s elkezdi árultatni tíz forintjával s ez lesz a
piaczi ár.
– De ha én nem akarom adni, ki parancsolhat nekem, hogy eladjam? Ha én
egyáltalában nem akarok eladni semmi árért, egy szemet sem?
– Az imént maga mondta az úr, hogy a vármegye urai hatalmas emberek.
Gondoljon ki maga valamit.
– Nem jó volna őket…? Tovább nem mondta szóval, hanem hüvelyk- és
mutatóujjának morzsolásával fejezé ki azt az ismerős pantomimikát, a mi
pénzzel való kenést jelvényez.
– Ohó hó! Azt ugyan nem. Majd szépen fejéhez vágnák az úrnak. Nem olyan
emberek azok. Mikor velök találkoztam, épen Kallósfalvára mentek;
bizonyos, hogy az ottani parasztság feljelentette nekik tömött
gabonatárunkat. Az annyi, mintha el volna veszve.
Krénfy úr lakatforma állát simogatta nagy aggodalmasan, még pedig oly
erővel, hogy félteni lehetett, miszerint az egész állkapczája kezében
marad.
Boros uram pedig, mint a ki czélt ért az által, hogy másnak rossz kedvet
csinált, s ezzel teendőit bevégezve hiszi, felállt megint a székről,
kiverte pipáját a csizma sarkához, s visszájárul beledugta a
csizmaszárába és jójczakát kivánt.
– Hát ne siessen még, Boros uram; tartóztatá őt Krénfy úr aggodalmas
ragaszkodással.
– De ehetném.
– Talán bizony még nem vacsorált?
– Ugyan mikor vacsoráltam volna?
– Hát szokott vacsorálni?
– Hogy ne szoktam volna, egyebe sincs az embernek, mint a mit megeszik.
– De nem mindig egészséges vacsorálni. Az embernek nyomást csinál.
– No én akkor álmodom bikával, a mikor éhen fekszem le. Jojczakát
kivánok.
– Hiszen, ha épen akarja, ide hozhatja a vacsoráját.
– Majd bizony, még elébb haza fáradok, azután meg vissza: ez épen nekem
való mulatság lenne a kallósfalvi gyalogolás, meg a hat pálcza után.
– Hát – hiszen – épen – nálunk is lesz valami, ha megelégszik vele,
Boros uram, nyögé ki végre a haszonbérlő úr ő nagysága, ki minden áron
ott kivánta tartani a nagyszájú embert, még ha egy pár szelet kenyérbe
kerülne is ezt a nagy szájat beszédre birni, bármilyen nehezen essék az
embernek ingyen adogatni valamit ilyen drága időkben.
– Ha – ne – ha, dörmögé Boros uram, újra helyet foglalva a karosszékben,
s kétfelé törölve bajuszát, mintegy előkészületül, míg Krénfy úr nagy
kénytelen-kelletlen egy férges mahonifa-szekrényhez lépett és annak
kettős szárnyát kinyitva egy kulcscsal, a másik kulcscsal egy
rejtek-fiókot tára fel s abból elővett egy zöldszélű tányért, melyen
valamely negyedrész parasztsajt ruinái voltak láthatók, s melyhez ő
ugyanoda rejtett hosszukás kenyérből két igen vékony szeletet metszett
le, finomul kiszabva két ember illetőségét s azzal ismét duplán
belakatolva a szekrényt.
Boros uram azalatt odahúzta maga elé a palisanderfa asztalt, új ezüst
foglalójával s nagy sáros csizmáit felrakva annak pakfong arabeszkjeire,
úgy várta nagy készen csizmaszára mellől előszedett baranyai bicskával
az igért vacsorát.
Krénfy úr letette az asztalra a tányért, elébb aláterítve egy kiolvasott
Allgemeine Zeitungot, hogy el ne piszkolja az asztalt; azután magának is
széket húzott oda, mely intermezzot Boros uram sietett felhasználni
arra, hogy mind a két darab kenyeret elvette a tányérról, s megszelte
darabokra, mintha lágy tojást akarna enni. Krénfy úrnak nem maradt egyéb
teendője, mint újra felkelni, felnyitni a kettős mahagoni szekrényt s
újra egy darab kenyeret szelni saját magának, de a melyet ezuttal le sem
tett a kezéből, nem bízva többé Boros uram embertudásában.
– Hát mit gondol Boros uram, hogy kellene a bajon segítenünk?
Boros uramnak pedig az a szokása volt, hogy mikor evett, akkor nem
szeretett beszélni; aligha le nem szelte felét annak a sajtnak, Krénfy
úr nagy hüledezésére. Minthogy pedig a sajtnak egy része érett volt a
régiség miatt, azt ismét lefaragta és eldobta a tányérra.
– Mit csinál, Boros uram! kiálta rá kétségbeesetten a haszonbérlő úr ő
nagysága; hiszen az a java.
– Egye meg, a ki szereti! dünnyöge Boros uram, tele tömve a félpofáját
sajttal, mi közben félelmetesen járt a kezében tartott baranyai bicsak.
Krénfy úr azt bámulta, hogy ki nem szúrja vele a szemeit s igaz
buzgósággal saját maga elé vevé át a sajt érett részét, mit Boros uram
elhajított, olyan csinján rakva azt fogai hegyére, mintha creosot-olajba
mártott pamutot rakna fájós fogára s féltené, hogy a nyelvéhez talál
érni.
– Gondolja Boros uram, hogy valamit kellene tennünk?
– Ühüm, viszonza a kérdezett, veszedelmes nagyot nyelve a száraz
eledelből, melyet oly mohón látszott fogyasztani, mint ha inkább akarná
vele boszantani annak adóját, mint gyomrának kedveskedni vele. Persze,
hogy kell tenni valamit. Hanem az úr épen úgy tesz velem, mint az ördög
a fiával: ennem csak ad, de innom nem.
Krénfy úr nagyot sohajtott.
– Mit iszik? Vizet, vagy bort?
– A vizet csak mosdani használom.
Boros uram, kezeinek és orczájának mibenlétére hivatkozva, még a mosdást
is eltagadhatta volna.
A kettős szekrény újra megnyilt czifrán elkerített nyikorgással, mintha
valósággal sírna azon a hallatlan pazarláson, a mit gazdája elkövet.
Krénfy úrnak, úgy látszik, tetszett ez a muzsika, mert olyan lassan
nyitotta az ajtót, hogy az végig lejátszhassa az egész overturát, azután
hirtelen becsapta ismét, mire az ajtó olyan ijedelmes sikoltást
bocsátott közre, mintha valakit odabenn nyakszirten vágtak volna.
A megsiratott tárgy egy pezsgőpalaczk volt, valóságos franczia pezsgő
palaczkja, a chateau Laffitte devise-al, még a horganyos dugó is benne
volt.
Krénfy úr mosolyogva tevé azt le az asztalra, Boros uram pedig minden
kinálás nélkül hozzáfogott a vizsgálathoz, teletöltve a poharát azzal a
valamivel, mi abból a pezsgős palaczkból előtámadt. Képzelhető, hogy az
pezsgő nem volt. De hogy mi volt hát? azt nehéz volt kitalálni; kicsinyt
verhenyeges, kicsinyt zavaros, a tetején elmulni nem akaró hab.
Boros uram először felülről nézett a pohárba, azután szemei elé
tartotta, azután fejet csóvált rá, szájához vitte, megkóstolta, s minden
kétkedés nélkül kimondta rá véleményét:
– Brenóczi máslás!…
Brenóczon pedig nem terem szőlő, csak almából sajtolnak bort; hogy színe
legyen, meggyvizet kevernek hozzá s azután szőlő törkölyén engedik
megforrni. Ezen italt tartja Krénfy úr pezsgős palaczkokban, boldog
illusiókkal ámítva hol magát, hol mást.
– Verhovinai pezsgő! monda Boros uram, variálva a csúfolódást; valódi
fenyőfamuskotály.
Krénfy úr kezeit dörzsölte titkos örömében. Azt gondolta, Boros uram
olyan rossznak találja az italt, hogy meg sem iszsza, megmarad. De akkor
ugyan rosszul ismerte emberét.
– Az Isten éltesse! monda Boros uram, kissé felé emelintve a poharat, a
második perczben már üres volt a pohár. Eltünt annak tartalma,
gyorsabban mint Bosco bűvészkelyheiből és ha épen választóviz lett volna
is, szinte úgy tűnt volna el egy percz alatt, s szinte úgy nem látszott
volna Boros uram arczán, hogy ivott valamit.
– Már most hát beszéljünk, szólt egész megnyugvással a vendégség után az
ispán úr, eldúgva görbe kését, míg Krénfy, sajnálva bársony székeire
ülni, a kandalló szegélyéhez támaszkodott háttal, zsebébe dugott kezével
egy pár rézkrajczárt vallatva hangosan.
– Beszéljünk, már most hát beszéljünk, ismétlé Boros uram.
Krénfy úr helybenhagyólag inte fejével.
– Hát hol is hagytam el? Úgy! hogy engem megvertek.
– Ne kezdje elől, Boros uram. Az már megtörtént. Kegyelmedet már
megverték, de még engem nem vertek meg. Beszéljünk erről.
– No hát beszéljünk arról. A nagyságos urat kényszeríteni akarják
gabonája eladására, s a kik akarják, azoknak hatalmok is van rá és
megtehetik. Úgy-e, hogy így van?
– Úgy van. Azaz hogy nem úgy van. Ki parancsolhat énnekem? Én tovább
folyamodom.
– Az nem ér semmit. Hallgatnak is magunkforma kurta nemesember
panaszára!
Krénfy úr valami ellenvetést akart tenni a «magunkforma» kifejezés
ellen, hanem azután csak elhallgatott vele.
– Nekünk hatalmasabb emberekre kell szert tennünk, a kik ügyeinket
magokévá tegyék. Tudja az úr, nekünk azt szokták mondani: «ott künn
tágasabb!»
Krénfy úr köhögött, de nem tett ellenvetést. Nem várhatott valami
különös ékesszólást, mert hiszen ő sem adott valami különös jó vacsorát.
– De ha olyan embereket lehetne bevonni, a kik még ezeknél az uraknál is
magasabban állanak, tudja?
Boros uram úgy mutogatott felfelé újjával, hogy Krénfy úr kénytelen volt
a boltozatra nézni, vajjon nincs-e valaki oda akasztva? a kit segítségül
kell hívni.
– Megálljon csak az úr, mindjárt mondok egy dolgot, nagyságos uram.
Az érdemes ispán gyakran elvétette a megszólítást s ráment a nyelve a
fitymáló «az úr» czímezetre, a mivel a parvenuket szokás megtisztelni, a
mikor még rongyos csizmában járnak és nem nemes emberek. – Ilyenkor
azután a posteriori tette a «nagyságos uramat», a mely megilleti a
jött-mentet, mikor már hintóban jár s gólya van a czímerében.
– Tudhatja a nagyságos úr, hogy ez a brenóczi uradalom mily roppant
kiterjedésű, mennyi falut, mennyi erdőséget foglal magában, hány vize,
hány hegye van és a többi. Úgy-e, tudja?
Krénfy úr pedig arra gondolt, hogy mennyi sok gyertya ég el ez alatt a
sok haszontalan beszéd alatt.
– Ennek a roppant nagy uradalomnak csupán csak egy nagy hibája van; az,
hogy a kellő közepébe oda van ékelve egy kis uradalom, a Tarnóczi uraké,
mely mintegy kétfelé osztja az egész határt s az ezzel szomszédos Fenyér
pedig egészen belenyulik a brenóczi erdőségbe, mint valami ördögnyelv.
Boros uramnak tetszett ez a hasonlítás, mert nagyot nevetett rajta.
– Sok baj volt már e két kis uradalom miatt, szólt félig nevető ajakkal
Boros uram, oh ezt én tudom legjobban, mert magam is szolgáltam a
megholt uraság alatt, az apám még kulcsár volt annak az apjánál és az
öreg apám…
– De mi szükség nekem megismerkednem Boros uram genealogiájával! kiálta
közbe türelmetlenül Krénfy úr.
– Csitt csak! Mást mondok. A brenóczi méltóságos grófok örökké
perpatvarban éltek a Fenyéryekkel, meg másfelől a Tarnóczyakkal. Majd
szép szerével akarták tőlök megvásárolni azokat az útba eső jószágokat,
majd boszantásokkal akarták elkedvetleníteni őket, majd meg
erőhatalomhoz folyamodtak: semmi sem használt. Utóbb a brenóczi urak
pénze fogyott el s a szomszédok lettek gazdagok; az ő jobbágyaik féken
tartották a többieket, végtére még ha ökölre került volna a dolog, a
szomszédok tulajdon jobbágyaikat uszíthatták volna ránk. Így áll a
dolog.
– De mi köze ennek a dolognak az én magtáraimhoz? pattant fel végre
Krénfy úr, kinél ugyanazon arányban fogyott a türelem, melyben fogyott a
gyertya.
– Az a köze van, hogy ugyanezen Fenyéry úr van kiküldve most a brenóczi
uradalomban vizsgálatokat tenni a többi urakkal együtt s szükség esetén
a magtárakat felnyittatni; s ugyanazon Tarnóczy-család ajánlkozott
határozatlan mennyiségű pénzt kölcsönözni e czélra, hogy a szegények
közt kiosztandó jószágot meg lehessen venni. Érti-e már?
Krénfy úr vállat vont rá, mintha értené is, nem is; pedig abban a
perczben már túljárt az esze Boros uramén.
– De még több is van hozzá. Ugyanennek a Tarnóczy fajnak van egy korhely
ifjoncz sarjadéka, a ki nagy szélkergető, nagy pazarló.
– Tudom, ismerem.
– No ha az úr is ismeri, akkor eléggé le van írva. A brenóczi grófok
erre ez ifjonczra nagyon haragusznak, s miatta még jobban boszankodnak
az egész családra. Tudja az úr miért? Tudja a nagyságos úr?
– Bánom is én.
– Azért haragusznak rá, mert az öregebbik grófnak van egy kisasszonya,
derék, szép személy, magam is láttam. Hát a Tarnóczy fiu bizony, meg a
kisasszony, hát – jól értik egymást.
Boros uram jónak látta e szavakat szépen suttogva mondani el.
– Hát e miatt a grófok nagyon haragusznak. Sok vitájok volt már együtt,
az ifjabb gróf egyszer ki is hívta párviadalra az ifjonczot, az ekkor
belelőtt a tomporába, azért sántít ma is; az urfi meg a világba szökött,
ma sem tudni hol van.
Krénfy úr eleget hallott. Minél fogva úgy bele nyomta a dugót a pezsgős
palaczkba, hogy onnan azt sem kézzel, sem villával ki nem lehetett húzni
többé.
Boros uram pedig még reménylette, hogy igen messze el fogja nyujthatni
érdekes adomáit s minthogy még sejtett valamit az átláthatatlan üvegben,
szeretett volna ahoz valahogy hozzájutni; a görbe kés hegye azonban
elhajlott a kisérletben, s hogy fogaival ismételte azt, szerencsésen
leharapta a dugó kiálló részét.
– Ugyan instálom: nincs itt egy dugóhuzó heverőben?
– Nincs! és nem is lesz! Kiálta a nagyságos árendás úr, rögtönzött
haraggal kapva ki ispán uram kezéből a palaczkot. Kend most is olyan
részeg már, hogy se lát, se hall, azt sem tudja, miről beszél. Itt
elmesélne nekem éjfélig és inná a boromat, ha hagynám. Menjen innen a
hetvenhét ördögbe! Mi szükségem van nekem a kend ostoba történeteire, a
mikkel kend engemet egy óra óta bolonddá tesz?
Az ispán úr szeretett volna mindenik vádra mentséget mondani; szerette
volna elmondani, hogy hiszen ezután jön még az érdekese és hogy ezek a
dolgok mind összefüggenek egymással, s miképen, hogy ő nem is lehet
részeg, mert voltaképen az nem is volt bor, a mit ő megivott; de még ha
bor lett volna is, olyan kevés volt, hogy attól nem érdemes részegnek
lenni, s több efféle, hanem egyátaljában nem tudott szóhoz jutni a
nagyságos úr miatt, ki a kezében tartott palaczkkal olyanforma
taglejtéseket követett el, mintha most már az üveget is meg akarná
kóstoltatni Boros urammal, a mihez pedig ispán úrnak legkisebb gusztusa
sem lévén, nagy hamar összekapkodta, a mi sajátja volt, kucsmáját,
pipáját, s az ajtóig hátrálván, ottan álla csak meg, s szivéhez nyomva
süvegét, elérzékenyült hangon kezde nehány szót rebegni, hogy ő
bizonyára jót akart mondani a nagyságos úrnak s nem akart vele tréfálni.
– Takarodjék kend! ismerem a fajtáját; az egész nem volt egyéb rossz
paraszttréfánál, hogy majd holnap eldicsekedhessék vele a rektornak, meg
a notáriusnak: no rászedtem most a zsugorit, megtraktáltattam vele
magamat, azért, hogy egy pár rossz anecdotát elmondjak. Hanem hiszen
megadja kend ennek az árát, hogy én belőlem így mert bolondot űzni; mert
ha dühbe jövök, kapok egy botot és olyan igaz történetet csinálok a kend
hatpálczás meséjéből, hogy azt regélheti azután el.
Boros uram csakugyan komolyan vette a fenyegetést; nem találván ugyanis
semmi jót abban, ha az embert négyszem között megütögetik, a legelső
nyíláson, mely a háta mögé akadt, megszökék a szobából, s csak a
lépcsőzet közepén álla meg, némileg magához térve ijedelméből, s mint
egyike azon ritka példányoknak, kiktől a drámairók eltanulták a
magánbeszédet, elkezde magában dörmögni, végig a lépcsőkön.
– Látott már valaki ilyen bolondot? Nem hagyja kibeszélni az embert,
mikor legjobban javát akarná. Még azzal fenyegetett, hogy megver. Azt
próbálta volna! Ne sajnáltam volna csak úgy azt a pipát, tudom, hogy úgy
vágtam volna hozzá, hogy még úgy nem vágtak pipát árendáshoz soha.
Szerencséje, hogy kijöttem a szobából. Már most legalább nem mondok neki
semmit. Nem tud meg semmit.
A jámbor ispán azt hitte, hogy Krénfy úr nem tud még semmit, pedig az
már akkor többet tudott, mint ő. A mint Boros uram kihúzta a lábát,
bezárta utána az ajtót gyorsan, mepkoppantotta a gyertya hamvát,
iróasztalához ült, tollat faragott, előszedett mindenféle alakú és
minőségű levélpapirokat és irt nagy gyorsasággal különféle leveleket.
Egy roppant nagy ércz-kalamáris állt iróasztalán, melynek porzó- és
tintatartója között egy furcsa kis bronz szörnyeteg állt; azokból a
gézengúz csodaszülöttekből való, mikkel a vasöntészek fantásiája
népesíté meg a világot. Krénfy úr mikor irt, – talán megszokásból, –
rendesen a kis bronz szörnyetegre szokta szemeit függeszteni, mintha
attól kérne jó gondolatokat, az pedig úgy vigyorgott, úgy mosolygott
reá, mintha helyeselné, mintha a tactust ütné hozzá karika lábaival. Ha
az ember hirtelen tekintett oda, úgy tetszék, mintha a fejét is mozgatná
s csak azután szedné egyszerre arczvonásait mozdulatlan rézmosolygásába.
Mikor egy-egy levelet megirt Krénfy úr, azt rendesen a kis bronz szörny
karjaiba tevé, miként a hajdani bálvány-imádók ünnepélyes áldozataikat.
Az első levél finom, aranyszegélyes papirra volt irva, melynek illatos
boríték és aranyporos pecsét jutott. Az egész levelet nagy gonddal és
caligraphiával szerzé Krénfy úr, irása vetélkedett bármi
aczélmetszéssel, minden vonást nagy elégültséggel rajzolt oda; arcza
épen úgy mosolygott, mint azé a kis réz csodáé ottan szemben. A levelet
műtárlatba lehetett volna adni, oly remekül volt leirva. Kivül ez a czím
jött reá:
«Nagyságos Brenóczi gróf Maróth István úr ő excellentiájának, Bécsben.»
Természetesen francziául.
Azután közönséges posta-velinre irt néhány levelet.
Egyik szólt a legelső bécsi vendéglősök egyikének, azon megbizással,
hogy küldje el számára legjobbik szakácsát néhány hétre, akármibe kerül.
Másik iratott ottani spediteurjének, hogy vásárolja össze számára az
évszakok legdrágább ritkaságait, a mit kertészeknél,
nyalánkságboltokban, jót és drágát lehet kapni.
A harmadik trieszti ügynökéhez szólt déli gyümölcsökért, a negyedik a
legelőbbkelő porczellán-gyároshoz, hogy neki huszonnégy személyre való
terítéket küldjön czímerével ellátva, arany szegélyzettel. Az ötödik
ezüstneműekről szólt hirhedett ötvöshöz, a hatodik téli virágokért a
főváros legnevesebb kertészéhez. A hetedik közhitelű borkereskedőhöz
pezsgő, bordeauxi és spanyol borokért.
Azután ismét durvább papirosok következtek: egy levél ment a szomszéd
uradalom erdészéhez, hogy számára fáczányokat, őzeket szállítson; a
másik a vágvölgyi halászat árendásához a legszebb pisztrángok- s egyéb
halakért; harmadik pesti szőnyegészhez, hogy számára legdivatosabban
ékesítsen fel tizenkét szobát.
Legutoljára előkeresett egy mindennél durvább és vastagabb negyedrész ív
papirost, arra irta meg parancsolatját Boros uramnak, hogy mind ezen
leveleket a legnagyobb gyorsasággal küldözze szét expressus emberek
által s a rendelkezők parancsára annyi előfogatot tartson készen, a
hányat kivánni fognak. A pénzt a szükségesekre ne kimélje.
Boros uramnak bizony kiesett a pipa a szájából, a mint e levelet olvasá
és bizony mondá magában:
«Ez az ember vesztit érzi.»
És mind azok, a kikhez e levelek intézve voltak, bizony csóválhatták a
fejöket és bizony szintén azt mondhatták:
«Ez az ember vesztit érzi.»
Krénfy úr pedig még egyszer átolvasá e leveleket, mielőtt lepecsételné,
némely sütemény nevét, némely drága gyümölcsöt kifeledett, azt a sorok
közé irta. És azután lepecsételé a leveleket és mind odarakta a kis
vigyorgó rézördög karjai közé és jó kedvvel dörzsölé kezét. Az asztalon
még ott hevertek az érett sajt maradványai, a félig tölt palaczk,
almaborral és egy megharapott kenyérszelet. Krénfy úr felcsipegette
mutató ujjával a tányérra hullott morzsákat, megnézegette jobbrul balrul
a kenyeret, a sajtot, a bort a gyertya elé tartá, azután szépen a
tányérra rakta valamennyit s érintetlenül elcsuká a mahoni szekrénybe.
Hiába, gazdálkodni kell.