I. A HALÁL ÉS A NEMTŐ.

Ne várjatok valami nagyszerű jelenetet, semmi regényes catastropha sem

történt, csak a burgonya rothadt meg. Három vármegyében nincs mit enni.

Éhhalál van.

Nem azon angyalai a halálnak küzdenek az emberekkel, kik a csatamezőn

véres arczczal, véres kézzel repkednek tűzszárnyakon, süvöltő golyókon,

s kiknek viselt dolgaikról olyan szép regényeket sikerül irni a

költőknek; nem is azok a csontkezű, denevérszárnyú dæmonai a halálnak,

kik a ragályos légben repkednek, egy lehellet, egy ölelés tőlük halottá

teszen. Az éhhalál szárnyatlan, földön csúszó rém, mely lajhár kezeivel

belekapaszkodik áldozatába, órárul órára együtt mászik vele,

hurczoltatja magát napokig, míg a kínzott lerogyik alatta, megint fel

hagyja kelni, hogy odább vitesse magát, s elveszi az álmot attól, ki

fetrengve kéri a halált; a gyorsan ölő, könyörületes halált.

Te boldogtalan szenvedő, ki orvosoddal tanácskozol indigestióid felől s

kimeríted Hyppocrates minden segédszereit, hogy megismerhesd azt a

kellemes érzést, a mit étvágynak neveznek, nézz egy pillanatra ebbe a

camera lucidába, melynek függönyét felhúzom előtted.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy erdős hegyoldalban állunk, a honnan két vármegye határát lehet

belátni.

Másutt tavasz van már, itt még tartós a tél. A mezőket ugyan nem lepi

hó, mert egész télen nem esett, minden olyan fakó, aszott szinű; a

völgyvágányok keskeny tisztásain még töretlen az ugar s mint egy sárga

szalag vonul el a fenyőerdők között.

Akárhová tekint az ember, nem lát egyebet, mint ezeket a barátságtalan

fákat, mik nem kinálnak se virágot, se gyümölcsöt, nem mennek aludni ősz

idején a többi növényekkel, nem hirdetik új zöldüléssel a tavaszt,

érzéketlenek természet és emberek bajai iránt.

Egyik hegy után a másik emelkedik, valamennyi mind egyenes, égbenyuló

fenyőkkel benőve, néhol a meztelen sziklaoldal látszik elő, másutt a

mély hegyszakadék, mit a zabolátlan folyam tép magának nagy

hóolvadáskor.

Ugyanez a folyam meglátszik alább is, most csak átgázolható csekély ér,

de a völgysíkon szétterített mázsányi kövek bizonyítják, hogy mikor

haragjában fölgerjed, be szokta tölteni az egész völgyet s meghordja

kovacsdarabokkal a vetéseket, kaszálókat ölnyi magasra.

Ilyenkor a mellette épült Kallósfalva házai az eszterhajig usznak a

vizben s a lakosok, ha jókor nem menekültek, a háztetőkre szorulva

várják a veszély végét, vagy végveszélyöket.

S ez a csapás minden másod, harmad évben elő szokott fordulni; a jámbor

gazda soha sem tudja, hogy ki fogja learatni a vetését, azért nem is

igen iparkodik vele.

Pedig hajdan ez volt a legjobb módu falvak egyike, míg a földes uraság

haszonbérlője el nem kezdte a nagy erdőket oktalanul pusztítani

hamuzsir-termelés végett; azóta a folyamár új medret mosott magának, s a

partot mindig tovább szaggatja. Kallósfalva, melyet jövedelmes kallóiról

neveztek így, már harmadszor épült ujra, a szorongatott lakosok

elhagyták régi helyöket s néhány száz lépéssel mindig odább mentek; a

meder közepén most is meglátszik még a régi templom romja, melynek

faragott kövét nem birta még szétfeszegetni az áradat. Akkor kőbül volt

a templom, most már csak fábul van, rongyos az is, a szomszéd faluból

jár bele a pap vasárnaponként imádkozni.

A hegyi út a meredek oldalban kanyarodik tovább, alig érintve itt-amott

az úttól messze épített helységeket, csak itt-amott látszik elő egy-egy

ablaktalan üres szénégető tanya, vagy egy bedült mészkemencze, mely

körül elszórták a használhatlan követ.

Majd bemélyed az út az egymásra boruló fenyőóriások közé, miknek erős

gyökerei keresztül nyulongnak a döczögős ösvényen s megy tova

kiismerhetlen tekergések között, szűk sziklavágások szorosaiban,

szekértörő lejtők veszedelmein át. Itt-amott az erdők sűrűjéből

kilátszik egy szent kép, melyre tavaly aratáskor koszorút akasztottak,

száraz lett azóta és levéltelen. Másutt látszik egy domb összehányt

kövekből, melynek közepébe idomtalanul faragott fenyődúcz van

felállítva; arra van felirva csodarossz irással, hogy ezen a helyen

ölték meg ezt meg ezt a szegény drótos tótot kilencz garasáért és egy

málépogácsáért. Minden azon menő vet reá egy követ s mond egy miatyánkot

érte.

Az út zivataros záporesésektől két felől ki van mosva, néhol akkora

kövek hevernek a közepén, mint egy fél ház; de minek is volna az jobb?

úri hintók nem igen járnak erre, s azoknak a hosszú csörömpölő

szekereknek, miken a deszkákat szállítják, ez is elég jó.

Most még ezek sem járnak rajta; állnak a fűrészmalmok, nincsen munka,

nincsen vásár, nincsen vevő, nincs munkaadó.

Az egész hosszú hegyi út egyik falutól a másikig vándorló néppel van

tele, mely gyalog, rongyosan, fázva, dideregve jön alá a hegyek közől;

sápadt, kiapadt arczok, tántorgó alakok, egy-egy csoport férfi, kik

kaszanyeleikre fektetve visznek magokkal egy-egy öreg embert, ki nem

birta már tovább a járást s az emberi fáradságtól leroskadt; utánuk síró

asszonyok, apró gyermekeik hátaikra kötve; a többi, a ki járni tud,

sírva-ríva ödöng utánok, tán észre sem veszik, ha egy-kettő az úton

elmaradt közőlök.

A mint egy zilált karaván eltünt, már nyomban jön a másik; szegény

háziasszonyok egész konyhaszereiket, lábast, főzőkanalat batyujokban

visznek: jele, hogy odahaza nincsen mit főzni; jámbor családapa felnőtt

beteg leánykáját két karján emeli: bizonyosan nincs neki több, vagy ez

már az utolsó. A kis gyermekek úgy zokognak, ennivalót kérnek, apa, anya

vigasztalja egész úton, majd lesz minden, csak még egy kicsit várjanak.

Ez így tart reggeltől késő estig, egyik menekvő nyomába lép a másik,

ugyanazon nyomor százféle változatban; a legérzékenyebb szenvedés

csoportozataitól egész azokig az elfásult, eltompult hordákig, melyeket

semmi emberi érzés sem tart össze, melyek félőrülten tántorogják be a

végeszakadatlan utat, közönyösen egymás iránt, nem látva, nem törődve

hozzátartozóikkal, nem hallgatva betegek, útfélen elmaradók

könyörgéseire, nem emelve kalapot a szentek jelvényei előtt, mik

vigaszul vannak az utak szegleteire emelve.

Valaki egy csomó romlott burgonyát fordított ki tarisznyájából épen az

út közepére, ez az egyetlen tárgy az, melyet mindannyian észrevesznek,

ezt mohó sietséggel rohanja meg mindenik, egymást eltaszigálják érte,

kiki felveszi kezébe egyenkint, megnézi, megszagolja, s undorodva

hajítja el ismét. Az utána jövők újra felveszik és újra elhajítják.

Napjában száz kézen megfordul; mennyi remény és mennyi csalódás! néhány

romlott burgonya miatt…

Késő este, mikor már a vándorok utolsó karavánját is elfödék a fenyők

árnyékai, mikor az aggodalmas zsivaj, veszékelés valahogy elcsendesült,

mintegy sereghajtó gyanánt még egy öreg ember czammog alá a hegyi úton,

hosszú, száraz, öles férfi, ki a mint megáll a tisztáson, a hol az

alkonyodó nap rásüthet a fenyő közől, úgy tünik elő, mint az erdők mesés

vénje, ősz, bozontos szakállával, hosszú, csontos ábrázatával, melyet

egészen fehér hosszú hajzat sátoroz körül, vállán fényes gombokkal

kirakott tarisznya van keresztül vetve, fejéről levette a széles

karimájú kalapot, s fényes homlokát engedi süttetni a nappal; egy redő

sincs rajta.

Balkezét egy kis hat-hét éves leányka fogja, szép kis szőke gyermek,

tétova kék szemeiben azon boldog kedély, mikor még a szemeken keresztül

nem beszél a lélek, mikor még a szenvedésnek, bánatnak, aggodalomnak

nincsen szava a pillantásban.

A vén szemei a kerek világot nézik, messze föld meglátszik onnan; és

olyan üres e látvány! A gyermek azt a hóvirágot nézi, mely lábai előtt

kikelt a harasztból, elsietett hirnöke a tavasznak, talán ő abban többet

lát?

Ez az öreg ember legalább van száz esztendős; mennyi mindent kellene

neki tudnia, ha az idő olyan kegyes nem volna, hogy az egyik félszázad

alatt elfelejtse a másik félszázadot! A gyermek talán unokáinak unokái

közől való, talán a legutolsó valamennyi közől.

– Marina! szól az öreg ember, a mint onnan a hegyoldalról a világot

nézi; nézd csak gyermekem, milyen veres az ég: az egész ég le a föld

szinéig milyen veres… Még a felhők is mind, – a föld meg olyan fekete.

Soha sem értem még ezt meg.

A gyermek nem felelt semmit, hanem erővel elvonta az öreget onnan s

nagy, csontos kezét két kis kezecskéjébe fogva, úgy iparkodott rajta

könnyíteni a menésben; a köveket, a mik útjában voltak, félre taszította

lábai elől, az öreg pedig egyre dünnyögte magában: «és a fák is milyen

veresek, és a kövek mind, mind. Soha sem értem ezt, uram Isten».

Pedig az ég csak olyan kék volt, mint azelőtt, fák zöldültek, kövek

fehérlettek; más, idegen világ az, melyből ez a véres homály jön a

jámbor szemei elé; a hetes inség szomorú hallucinatiója ez a veres szín,

mely körüle eget, földet befest.

A vén ember erős, izmos férfi volt valaha; minden esztendőben megjárta

az utat a Kárpátoktól a bánáti rónáig, gyalog, egy kaszával a vállán.

Egész évig abból tartotta családját, a mit így keresett. Még tavaly is

lenn volt az alföldön s szakmában dolgozott az ifjú legényekkel; milyen

különös az, hogy most alig birja magát, hogy valahol egy kereszt, egy

szűz Mária képe van az úton, mindenütt letérdel pihenni és azután az

imádság nem jut eszébe, a mit pedig olyan jól tudott máskor; a

gyermeknek kell azt előtte elmondani. Honnan jön ez?

Nem is igen nézte a jámbor, hová térdelt le; a mint a szent képet

meglátták szemei, két térde megroskadt alatta s ott maradt, kezeit

összetéve; míg a gyermek elmondá az üdvözletet és a miatyánkot.

Pedig ott útban fognak lenni a jámborok s ha szekér talál jönni,

elgázolja őket.

Hallatszik is valami csörömpölés már régóta a hegyi úton, s az út

magasán előtünik az utazó jármű, mely ezt a zajt költi.

Egy toldott-foldott szekér, melynek az ülése csézából van kölcsönözve, a

derekát parasztkontár csinálta elrontott remekbe, némi része zöldre van

festve, a saraglya egészen új, abba van kötve egy nagy halom csáté,

kopott kötéllel leszorítva. Öt ló van a szekér elé fogva: a két első

kisegítő előfogat, sovány, száraz gebék, mik egymást biztatva,

lapoczkáikat egymásnak vetik s jól kinyujtott nyakkal, eleresztett

farkkal, alákonyult füllel engedik magokat a lejtőn nagy kényelmesen

aláfelé futni, nem ügyelve kocsis lármájára, csepükantár rángatására. A

három hátulsó ló a birtokosé lesz, azokat is három világrészből

válogatták össze, az egyik tizenhatmarkos mustrált katonaló, melynek

csak a két első lába pókos; a másik két marokkal kisebb, csökönös,

mokány paripa, a hátán látszó tur fehér foltjai s a hámcsiszolás eleven

sebei tomporán tanusítják, milyen jó gondját szokták viselni; a lógós

még csak harmadfű csikó, melyet barbar fösvénység idejekorán szekér elé

fogott. Két lába csupa seb belül, a mint az istrángon keresztül szokott

hágni.

A kocsis-ülésen ketten ülnek; egy pofonütni való ficzkó, kerek kalapban,

tulipános szűrben, fazékkarimamentében vágott hajjal, a ki vagy alszik,

vagy káromkodik; a másik az előfogatos szotyák, a ki nagy úr most, mert

urat visz, s ebbeli kevélységében meg is fordította a pipaszárát, azt a

végét szíva, a mit máskor a pipába szokás dugni.

A bőr-ülésen foglal helyet maga az úr. Hogy miféle úr, azt nem könnyű

kitalálni; az úton járó embert legnehezebb jellemezni, mert akkor

mindenki vesz fel magára valami idegent. A mi a nagy előbőrös sipka

miatt arczából kilátszik, az két mindennél feketébb szem, melynek soha

sincs nyugalma; száraz, sovány orrában van valami a kos jelleméből,

sokkal több a sasok profiljából, meghódíthatlan, könyörületlen orr. Az

arcz alsó részét azután nagyon jellemzetessé teszi az, hogy bajusz és

szakáll oly módon vannak nyirva és borotválva, miszerint az ajkakon alul

összefolyva, rövid fekete sertéikkel tökéletes lakat idomot képeznek.

A szekér nagy zörögve jött alá a zökkenős úton, a rúd pofozta a lovakat

jobbrul-balrul, a kocsis nyűtte az ostort rajtok és káromolta a

gazdájokat és ezt a köves utat, és a rossz hámot és az elszakadt

kerékkötő lánczot és még azt is, a ki a lovat, szekeret kigondolta.

Még hozzá az az öreg ember ott az út közepén, a ki épen a kerékvágásba

térdepelt le.

A kocsis jól látta az embert, de nem kiáltott rá, gondolva, hogy majd

felugrik, ha látja, hogy a lovak közel járnak hozzá.

De az öreg ember nem látott sem lovat, sem embert.

A lakatképű úr felemelkedett üléséből, pálczájával megbökve kocsisa

hátát.

– Kiálts arra az emberre, hogy menjen az útból.

– Majd elmegy, ha nem akar a lovak alá jutni, mordult ez vissza

durczásan s csak azért is a lovak közé csapott.

– De kiálts rá! sürgeté az úr, mert ha elgázolod, nem te fizetsz miatta,

hanem én.

– No hát kiáltson rá az úr maga, feleselt a kocsis.

– Tudod, hogy én nem értek a nyelvén.

– Majd megérti, ha a nyaka közé szedek ezzel az ostorral! szólt nagyot

káromkodva a ficzkó s kieresztve hosszú ostorát, a mint sebesen

közeledének a térdepelő agg felé.

A gyermek és az öreg ekkor ijedtek fel a zajra s az ősz férfi, kinek nem

volt ereje rögtön felkelni onnan, önkénytelen emelé kezét magasra; talán

az éghez?

A lovaknak több becsületérzésök volt, mint gazdáiknak, mert azok e

pillanatban rögtön félrekapták a szekeret, ki a döczögős útfélre, s a

kocsisnak nem maradt ideje a vén embert üthetni, ha fel nem akart a

szekérrel borulni, mely alig egy lábnyomnyira haladt el a térdeplők

mellett.

A lakatképű úr egészen dühbe jött, azt gondolta, ő előtte térdepelnek, s

ő feléje nyújtják kezeiket.

– Léhűtő piszoknép! kiálta vissza rájok. Részeg gazember! Pálinkára való

kellene, úgy-e? Most sem tudsz a lábadon állani. Semmirevaló vén

csavargó. Milyen korán megtanítja koldulni a kölykeit; gonoszabb az

utonálló rablónál.

A szekér rohanó döczögése nem engedte, hogy többet beszéljen. Egy

pillanat alatt legördültek az út völgyeletébe a meredekről; maguk sem

tudták, hogy jutottak le épkézláb. Rendes ember agyonzúzta volna magát

szekerestül. Bizonyosan más végre tartogatja őket a sors.

A mint odalenn megállapodtak, fenn a szentkép előtt még akkor is ott

térdepelt az öreg ember kis leánykája mellett, keze akkor is

fölemelkedve.

– No csak jőjjek megint vissza s találjalak megint ottan! fenyegetőzék a

kocsis tépett istrángjait kötözve boszusan.

* * *

– Vezess be engem az erdőbe, Marina; szólt az öreg ember, s nagy

fáradsággal birt már térdeiről fölállani.

A gyermek bevezette őt az árnyékos fenyőfák alá, csak olyan messzire, a

honnan még a szentképet lehetett látni, ott az öreg ember lefeküdt egy

gyalogfenyő-bokor mellé, mely őt a naptól eltakarta, a kis leánykát oda

ültette mellé és megfogta kezét.

– Ide hallgass rám, Marina. Én most lefekszem ide, behunyom a szememet

és aludni fogok sokáig. Engem nem szabad senkinek felébreszteni. Te ne

várj rám itten, mert nagyon sokáig fogok aludni. A tarisznyám fenekén

van még egy darab zabkenyér, itt van, ezt vedd ki, tedd a kebeledbe és

menj vele, a meddig benne tart; csak mindig arra felé tarts, a merről a

napot kelni látod; a hol a hegyek elvégződnek, ottan laknak a jó

emberek, azok majd pártodat fogják. A gyermek hallgatta okosan, a mit az

öreg beszélt.

– Azután ha kérdeznek emberséges emberek, azoknak okosan felelj. Ha

kérdik, ki leánykája vagy? mondd, hogy apád, anyád becsületes emberek

voltak; mondd, hogy volt kilencz testvéred, egygyel kevesebb, mint a

hány ujj van a kezeden. A nagyapádnak még volt azonkívül három fia,

három leánya és a szépapádat is ismerted. Tudod úgy-e, hogy én vagyok a

szépapád? És ha kérdik tőled, hogy hol vannak hát azok? mondd azt, hogy

valamennyien alusznak az urnál, az Istennél. Tégedet magadat hagytak

itten jó emberek ótalmára, jó Isten gondviselésére. El ne felejtsd kis

leánykám.

A gyermek fejével intett némán.

– És most mondd el előttem azt az imádságot szépen.

A gyermek letérdepelt és imádkozott halkan, az öreg ember utána mondá

azt töredezett hangon.

Amen, amen.

– Most pedig csókolj meg még egyszer.

A gyermek lehajolt szépapjához s remegve csókolá meg annak tisztességes

arczát.

– Áldjon meg téged az Isten, kis leánykám.

És azzal végig feküdt a száraz haraszton az öreg ember, szemeit lehunyva

csendesen, két kezét mellén összetéve, egymáshoz az ujjak hegyeit, a

hogy szokták a halottak, kiket a terítőre tesznek.

A gyermek csak nézte egy ideig, hogy igazán oly mélyen fog-e aludni

szépapja, mint mondá? nem merte őt felkölteni, a ki az Istennél alszik;

sírni sem mert oly fenhangon, csak úgy némán hullottak nagy könycseppjei

a kezében tartott száraz zabkenyérre.

Még azt a kenyeret édes anyja sütötte az utolsó lisztből, még azt az

édes apja metszette meg, emlékezik arra a darabkára is ott, ez a

szépapjának jutott, az öreg nem fogyasztotta azt el, hanem eldugta

iszákja fenekére. És ezek most mind alusznak az urnál, az Istennél.

Mikor ezt elgondolta, úgy tele volt egyszerre a szive, nem nézhette azt

a darab kenyérkét. Visszadugta azt az öreg táskájába, csendesen, hogy

fel ne ébreszsze s azzal kiment az erdőből; egy kicsinyt elhaladt az

úton lefelé, mikor már gondolta, hogy nem hallik vissza, akkor leült egy

nagy kőre az útfélen és sírt keservesen.

Alkonyatra vált már, a midőn egy elkésett csoport jött az úton alá

ügetve, sok gyermekkel megáldott férfiak, asszonyok voltak, némelyik

kettőt is vitt a karján, harmadikat a hátára kötve.

Egy rongyos asszonynak épen akkora gyermeke halt meg az úton, mint ez a

kis leány; az odament hozzá megkérdezni, hogy miért sír?

Alig lehetett a lyánka feleletét érteni a zokogástól; hogy a szépapa

lefeküdt aludni és nem akar felébredni többet, s hogy a nagyapa és az

édes apa és a testvérek mind aludni mentek és nem hagyták magukat

felkölteni.

– Hát senkid sincs, a hova mehess?

– Szépapa azt mondta, hogy menjek a jó emberekhez.

– No hát akkor add ide a kezedet s gyere velünk.

A jámborok közakarattal felfogadták az elárvult leányt; egygyel több,

vagy kevesebb, úgy sem tesz már sokat, a rongyos asszony megengedte

neki, hogy kapaszkodjék a kötényébe. Igy ügettek tovább.

A hol a hegyi út az országútba belevág, mely egyenesen visz felfelé a

kapaszkodó lejtőn, három úri hintó jött szembe a bujdosó csapattal,

melyeknek utazói gyalog ballagtak a meredek úton a hintók után.

Ez még régi táblabirói időkből való szokás, hogy a hol gonosz az út,

kiszáll az utas a hintóból, hogy könnyítsen a lovon. A paraszt azt

mondja: «miért nem lett püspök?» de a jóravaló ember szánja a nemes

állatot és inkább gyalogol.

A három hintó tulajdonosa három egymástól igen különböző egyéniség volt.

Az egyik mintegy negyvenes férfi, barna, kissé ragyás ábrázattal,

melynek teljes vonásaiból a lélekjósággal párosult erő és tekintély tünt

elő, telékeny termete egyenesre törekvő állásra kényszeríté fejét,

melyet vastag, daczos nyak tartott széles vállain; határozott domború

álla simára volt borotválva; rövid bajusza erős, mint a serte, melyet

beszédközben egyre pödörgetni szokott s ilyenkor apró fekete szemei

villogtak leránczolt szemöldei alól.

Az a másik úr mellette jobb felől egy sápadt öreg férfi, beesett

orczával, fehér bajuszszal, fehér szemöldökkel, még a szemei is

megsárgultak már az öregségtől és a lépbajoktól; termetét az aranyér két

rétbe görnyeszté s a jobb válla menés közben mindig előbbre törekszik,

mint szokott olyan embereknél, a kik sokat ültek iróasztal mellett.

A harmadik egy szoborszépségű ifjú, kinek telt, tojásdad arczán most

hamvadzik még csak a férfikor pelyhe, kinek dús szőke fürteiből egy szál

sem hullott még ki a gond miatt, szép kék szemei tele érzelemmel,

tűzzel, igézettel, ajkai még csukva is beszédesek.

A feljövetelnél az a meggörbült öreg úr látszik beszélni valamiről; csak

látszik, mert ércztelen asthmaticus lehű hangját két lépésre sem

hallani, így is minden lépten meg kell állnia, hogy valamit érthetővé

tegyen.

Egy domb-emelkedésnél egyszerre összetalálkozik a három utazó a vándor

karavánnal.

A nyomorult bujdosók, a mint e díszes urakat meglátják, egyszerre két

oldalt az út mellett térdre esnek, kezeiket összeteszik s úgy jönnek

könyörögve, térden csúszva közelebb az urakhoz s esdekelnek – nem

sokért: csak egy betevő falatért.

Az a ragyás képű úr odalép közéjök és szilárd, de nyájas hangon

megszólítja őket:

– Ne térdepeljetek. Hol tanultátok azt? Isten előtt kell térdepelni, nem

emberek előtt. Honnan jöttök? hová utaztok?

Azok elmondák, hogy az éhhalál elől jönnek és mennek, maguk sem tudják

hová? talán a hol boldogabb világ van.

A termetes úr ellátta magát apró pénzzel az útra s mindegyiknek ad

közőlök valami csekélységet.

Mikor a kis árva leányra kerül a sor, annak rendkivüli szépsége feltünik

előtte.

– Milyen szép gyermek. Melyiteké ez a leányka?

A rongyos asszony előállt, azt mondta, hogy az övé.

– Kár lenne neki elvesznie. Hagyd itt azt a gyermeket, én felneveltetem.

A rongyos asszonynak nem kellett azt másodszor mondani. A mint a kérdés

tétetett, a leányka keze ott volt a táblabiróéban.

– Csókolj kezet szépen, Marina.

A gyermek remegve fogadott szót, kezet csókolva a nagytekintélyű úrnak.

– Ne félj kis leány, biztatá a tekintetes úr, ezután én leszek a te

apád.

És erre nem sok gondolkozás kellett a derék úrnak, ő azt szokta tenni, a

mi legelőször eszébe jut.

A többi vándorlók oly irigyen néztek a pártulfogott leánykára.

Hát még a midőn a tekintetes úr tárczájába nyulva egy öt forintos

bankjegyet elővett s azt a lyányka volt szülőjének adta; csupa szives

nagylelküségből, hogy segítsen nyomorúságán.

Az éhenhaló nép szomorú tréfára vette ez ajándékot: arra értették azt,

hogy a tekintetes úr megvette a hanák asszonytól a leányt s rögtön

körülfogták a három idegen urat.

– Ah nagyságos uraim, ah méltóságos uraim, vegyétek meg az én fiamat is,

az én leányomat. Ez már nagy, ez már hasznavehető; ebből lehet

tehénpásztor. Ez már szolgáló is volt és fejni tud. Az enyimet vegyétek

meg, nagyságos urak. Az enyimet. Adom két forintért. Én adom két

huszasért. Én mind a hármat odaadom két forintért!…

A kis bozontos porontyok, a szőke molyhos hajú, mosdatlan sihederek

félve huzakodtak vásárt ütő apjaik térdei közé, miután nem tudták elég

világosan áruba bocsáttatásuk végczélját s tartottak olyanforma sorstól,

a milyet a fiatal csirkék érnek meg, kiket a faluzó tyukászok ilyen

formán szednek össze s bizonyosan gonosz kimenetelre hizlalnak fel.

Az újabbkori olvasó e jelenetet undorító túlzásnak veendi, s tán egy

honi Beecher Stowe alkalmat vesz magának egy új Tamásbátya kunyhóját

szerzeni e hallatlan embervásár felett a czivilizált Európa közepén;

pedig ezek valódi tények, a szegény éhenholt nép városról-városra

keltében, el-elhagyogatta apró gyermekeit, tisztességes vargákra,

szabókra s egyéb mesteremberekre bizva gondviselésöket, s nem képzelt

jogtalan és természetellenes dolgot elkövetni, ha attól, kinek gyermeket

adott, némi kis kárpótlást követelt, – egy-két-három huszast darabjáért,

a mi bizonyosan nem nagy ár. A nevét sem kérdezte annak, a kinél

elhagyta, megnyugodott benne, hogy jobb dolga lesz neki, mint otthon.

Az éhség kivetkőzteti az embert nemcsak az emberiségből, de még az

állatiságból is. Apák, anyák legkisebb érzékenység jele nélkül siettek

porontyaikat odahurczolni a három úr köré, össze-vissza kiabálva: «ez jó

lesz kocsisnak, ez jó lesz pásztornak, ennek bocskorkája is van,

bocskorral együtt odaadom egy forintért, odaadom fél kenyérért!»

Legtöbben a tisztes öreg urat fogták körül; úgy látszik, ahhoz volt

minden tekintetben legtöbb bizodalmuk, csaknem az ölébe rakták a kis

gyerkőczöket s erővel húzták a kezeit, hogy nyuljon utánuk.

Ez sokat levont a jelenet tragikumából. A jó öreg úrnak hárpia felesége

volt otthon, ki még most is dühösen féltette az urát, – pedig bizony nem

volt rá semmi oka; csak az kellett volna még, hogy egy ilyen apró,

sívó-rívó portékát vigyen haza a házhoz, hogy a családi béke tökéletesen

felforduljon.

Azért az öreg táblabiró nagyon komolyan vette a dolgot.

– Jó emberek, mondá, két kezével védve magát minden oldalról az

ajánlatoktól; mi nem vagyunk rabszolgakereskedők, kik embereket

vásárlani jöttünk, hanem a tekintetes vármegye küldöttei vagyunk, kik

vizsgálatot fogunk tartani azon inség felett, mely benneteket falvaitok

elhagyására kényszerít s iparkodunk rögtön segélyt hozhatni. Azért

állapodjatok meg a legközelebbi faluban, Tobozon, ott már rendelkezés

van téve, hogy az oda csoportosulók minden szükségessel elláttassanak,

mi addig a szomszéd Kallósfalvát tekintjük meg, a hol a nyomor, mint

mondatik, legnagyobb fokát érte el, s reggelre ismét visszatérünk

Tobozra, a midőn a tekintetes vármegye rendeleteit foganatba veendjük.

Ezen bölcs beszédből az ragadt meg leginkább a bujdosók érzékeiben, hogy

Toboz helységében kilátás van az evésre; sokan meg sem várták a beszéd

végét, hanem roham-lépésekkel indultak előre, néhány becsülettudónak

eszébe jutott kezet csókolni a jó uraknak, azután vette ki-ki ölébe,

hátára gyermekeit s futott az elébb elsietők után.

A jó öreg úr egészen el volt fulladva ebben a nagy beszédben s még most

is különösen csóválgatta a fejét; jovialis társa mosolyogva kérdé tőle:

– Domine spectabilis, mit mondtak volna otthon egy pár fiatal

csemetéhez?

Az öreg úr kitérő mondással válaszolt.

– Ennyi sülyedést nem képzeltem embernél. Eladná a gyermekét!

– Egy jó anecdota jut erről eszembe. (Az említett táblabiró úr mindig

tele volt anecdotákkal.) Egyszer szolgabiró koromban a járásomban

utaztam, valami falu végén szegkovács czigány putrijából kilencz

félmeztelen purdé szaladt a kocsim elé, ősi szokás szerint hányva a

czigánykereket. Fiatal lovaim nem voltak szokva az ilyen mulatsághoz,

megijedtek tőlök, félrekaptak az útról, neki az ároknak, a kocsi

feldűlt, én fejtetőre bele a pocsétába. El lehet képzelni, milyen szépen

szidtam az egész czigány fajt, a mint lábra tudtam állni, haragomban tán

azt is igértem nekik, hogy kifordíttatom a bőrüket. A nagy zajra

előszaladt a vén czigány s mikor legjobban szidom, fenyegetem a

kölykeit, odahozza a kocsiból kiesett puskámat s odaadja a kezembe:

«ugyan lőjjön agyon belőlök vagy ötöt, tekintetes úr!»

– Hasonló anecdotát tudok én is, mond az öregebb táblabiró. (Hajh, ennek

a régi táblabiró világnak egyik jó oldala volt az anecdotamondás, néha

reggelig is elanecdotáztunk, s az volt a legvígabb mulatság). Hát az

úrfi vadászni járt s róka helyett meglőtte a hajtó czigány fiát; hogy

lárma ne legyen belőle, adott száz forintot az öreg czigánynak s az

elhallgatott a dologgal. Elfogyott azonban a száz forint s egyszer csak

megy az öreg czigány az urfihoz: «mikor megyünk megint hajtó-vadászatra?

van ám még fiam!»

Az anecdotázást félbeszakítá a legifjabb utitárs, ki az előre haladókat

ezalatt utólérte.

– Hol késett oly soká?

– Azok után az emberek után néztem, a mint elhagytak bennünket, hogy

ölelték, csókolták gyermekeiket. Mégis örültek neki, hogy nem váltak meg

tőlük.

Az öreg úr vállára veregetett az ifjúnak.

– Optimista, idealista…

– Hát a mi kis lányunk mit csinál? kérdé az anecdotás úr, a mint a

hegytetőn ismét összejöttek a hintókkal. A kocsis mellett ült a gyermek

s a kezében tartott egy czukros kétszersültet, melyet a hajdu adott

neki, s melybe még belé sem harapott.

– Nem éhes a kis leány? kérdé a táblabiró úr, vagy nem mer beleharapni?

úgy járt talán vele, mint a palócz a disznósajttal, mikor legelőször

látta, azon csodálkozott: hogy fér bele a német szájába ez a nagy hurka?

A kis leány nagyon szomorú anecdotát mondott erre a víg adomára:

– Majd ha odaérünk, a hol a nagyapa alszik, ott leszállok, felébresztem,

azután neki adom ezt a jót.

– Hát hol alszik a te nagyapád? kérdé a táblabiró úr elkomolyodva.

– Ott a szent képen túl – az Istennél.

– Jó leánykám, a ki Istennél alszik, azt nem lehet többé felkölteni.

A gyermek maga is gondolt ilyesmit, mert erre a szóra elfakadt sírva.

A jó úr vigasztalni akarta.

– Mikor temették el nagyapádat?

– Oh nem temették el, csak úgy lefeküdt a harasztba, a bokor mellé, s

azt mondta, hogy én menjek el az úton, majd találok jó emberekre, ő

addig aludni fog. Volt neki még egy darab kenyere, azt nekem adta, de én

visszadugtam a tarisznyájába, ha fölébred, majd megtalálja.

– Mikor volt ez, kis leányom?

– Még akkor fenn volt a nap.

– Megismernéd azt a helyet, a hol nagyapád lefeküdt?

– Oh én tudom, hogy odatalálok, ott fekszik a szent kép mögött; mikor

elhagytam, a szénégető helyén felvettem egy darab szenet, avval

mindenütt megjegyeztem a fák derekait; hogyha messze-messze elmennék is,

odáig, hol az ég van, még onnan is visszatalálnék hozzá.

A három úr rögtön felült a hintókba, az anecdotás táblabiró maga mellé

ülteté a kis leánykát, ki parányi reszkető kezeivel mutogatá a névvel

irott kereszteket, miket itt-amott a fák oldalaira jegyzett.

Egyszerre elkezdett örömteljesen repesni: «amott a szent kép!» Még nem

látta, de a fáról ráismert, a mibe az be volt vésve.

A hintókat megállíták azon a helyen; a gyermek legelső volt leugrani, a

táblabiró megfogta a leányka kezét s az vezette őt a fenyőbokrokon

keresztül, a többiek követték.

Ott feküdt az öreg férfi a hallgató bokrok között, sápadt arcza az ég

felé fordítva, két keze imára illesztve mellén, a hogy a ravatalokra

szokták faragni a hullák szobrait. Épen olyan mozdulatlan, mint azok a

szobrok a ravatalon, mint azok a hullák a ravatal alatt.

A kis gyermek eleinte félénk szepegéssel közelíte hozzá, mintha félne őt

felkölteni, s csak lassacskán suttogott fülébe: nagyapám, jó apám, kelj

fel, jó urak vannak itt; nézd, ennivalót hoztam; s csak azután, hogy az

nem akart ébredni semmi szóra, hogy sem kezét nem lehetett elvonni

melléről, sem hangját hallani, akkor kezdett el a gyermek keservesen

sírni, akkor borult az alvó keblére s összecsókolá arczát, homlokát,

szemeit, jajgatva fájdalmasan.

Az anecdotás táblabiró odahajolt a fekvőhöz, megtapintá üterét,

rátartotta fülét a mellére.

– Ez az ember nincs még meghalva.

Ismét tapogatott, ismét hallgatózott. A táblabiró orvos is tud lenni.

– Nincs meghalva.

A hajduk ott álltak és nézték a másik két urral együtt; a táblabiró

körülnézett, rájok rivalt:

– Mondom, hogy nincs meghalva! hát kendtek mit állnak itt, mint a

fanyelű kép? a helyett, hogy segítenének. Hozz vizet «te egyik».

– Hol kapok, kérem alássan? kérdé az «egyik» megrettenve.

– Hol fiam? Hát elkezdve Zólyom vármegye határától le egész Zemplén

vármegyéig mindenütt kapsz, csak keresd.

– Miben hozzam?

– Hozz a kalpagodban, azért csináltatta a vármegye kanta-formára.

Szaladj! Ennek az embernek semmi egyéb sem kell, mint hideg vizzel jól

megdörzsölni a lábát, gyomrát, szive környékét, hevenyében egy pár kanál

meleg leves egészen magához téríti.

– De hol vesszük azt a kanál levest? szólt aggódva a legifjabb úr.

– Maga nem practicus ember, maga hallgasson; majd tudom én. Te másik!

Nyargalj a kocsimhoz, vedd ki az ülés alól azt a kis négyszögletes

ládát; – itt járjon az eszed! nehogy a borotválkozó eszközt hozd el;

abban van egy hólyagba kötve valami, azt szedd elő, azután találsz ott

egy gömbölyű kettős tányérforma czinedényt, azt is hozd el, szaladj!

Kettőt lépj egy helyett. Te harmadik sehova se menj, hanem csinálj

tüzet. Majd megmutatom én, hogy mindjárt lesz itt leves.

A három hajdu sebesen követte a parancsszót, maguk az urak az alatt

kocsivánkosokból feje alját raktak az öregnek; a víz néhány percz alatt

előkerült és a czinedény s a tömött hólyag.

A másik két úr csodálkozva kérdezé, mi lehet az? midőn a kinyitott

hólyag barna, morzsás tartalmát megpillantá.

– Nem ismeritek? Ez kizárólagos magyar találmány. Én ezt

hajóslegényektől tanultam, a kik midőn hosszú útra mennek, otthon előre

elkészíttetik feleségeikkel félesztendőre a leveshez való rántást, azt

hólyagba kötik s azután akárhová veri ki őket a szél, csak egy kis forró

vízre van szükségük, hogy egy kanálnyi morzsalék segélyével tápláló

meleg ételhez jussanak. Táborban sok hasznát lehetne venni ez együgyű

magyar találmánynak.

A táblabiró szakács is tud lenni, ha megszorul.

A czinedény Papin-féle légmentesen zárható lapos tálcza volt, melyben

nehány galy tüze mellett öt percz alatt felforrt a víz, a mit a szinpadi

bűvészek mutatványain bámulunk; a puszta erdő közepén egy parancsszavára

a táblabirónak, éltető leves-illat gőzölgött.

Most a három úr hozzáfogott, hogy a félholtat etesse.

Egyik tartotta a fejét, másik iparkodott egy csontkalánt szájába

illeszteni, a harmadik a tálat fogta.

Én Istenem, milyen tréfás gondolat az: három kaputos úr, hogy etet egy

rongyos öreg tótot! Nem veszem rossz néven senkitől, ha kineveti őket.

A hajduk ez alatt az öreg lábait dörzsölték vizes flanellel, a kis

gyermek szive táját csókolgatá, mintha attól leghamarább feléledne.

És valóban nemsokára elkezdtek a félholt arczvonásai lágyulni,

szelidülni, a halál hideg szigorúsága eltünt lassanként arczáról, s

szemeit csendesen felnyitá és lélekzeni kezdett.

Eleinte csodálkozva tekinte szét ez ismeretlen nagy urakra; az ifjú

idealista érzékeny részvéttel biztatá: ne félj jó öreg, meg fogsz

szabadulni.

A kis leány sírt és közbe kaczagott, a hogy gyermekek szoktak.

– Jobb lesz, spectabilis, ha arra vigyáz, hogy forró levest ne töltsön a

torkába, szólt az anecdotás táblabiró, ki nem szerette a sentimentalis

jeleneteket, s hogy minden érzékeny szinezettől megfoszsza az

emberbaráti cselekvényt, rögtön előhozott egy ide illő anecdotát.

Tudjátok azt a palóczról, a ki hallotta, hogy Budavárát csak éhséggel

lehet bevenni s felment Budára és leült a várkapuban s ott elkezdett

éhezni. Mire azután felvilágosították, hogy nem neki kellene az éhséggel

küzdeni, hanem odabenn a törököknek, akkor már annyira oda volt, hogy a

kezét sem tudta mozdítani. A magyarok vezére azután maga elé viteté s

három embert odarendelt mellé, azt parancsolta, hogy kettő fogja, egy

pedig rakja a szájába az ételt. «Jaj! nyögött az ember, inkább csak egy

fogjon és kettő rakja!»

A többi uraknak lehetetlen volt magokat a táblabiró úr anecdotái miatt

megilletődött állapotukba visszatalálniok. Neki különös szabadalma volt

mások szomoruságát elrontani s a legérzékenyebben kezdődő jeleneteket

tréfára fordítani. Az ő adomái vetettek véget a legingerültebb vitáknak

a közgyűléseken, az ő adomái fejtették meg a legbonyolultabb

jogkérdéseket, azok engesztelték ki a haragvó feleket egymással, azok

paralizálták a legsulyosabb dictiókat, azok deríték föl még magát a

halált is.

– Azonban mi itt nem maradhatunk, különben úgy járunk, mint az egyszeri

generális, a ki elvesztette a sereget, de megmentette a zászlót. Az én

hintóm forduljon vissza, az öreget emeljétek bele; a hajdu meg a kis

leány üljenek mellé. Szép csendesen léptetve vigyétek Tobozra a

kastélyba. Mi pedig siessünk Kallósfalvára.

Az öreg szlávot felemelte a két hajdu, a vén ember alig tudta mozdítani

a száját, mégis megemlékezett a becsületről.

– Marina! susogá a leánykának, csókolj kezet helyettem a nagyságos pán

viczispánnak.

Az anecdotás úr meglepetve tekinte rá:

– Hát ismer kend engem?

Az ember csak kezével mutatta a választ, tenyerét közel vivé a földhöz,

mintegy azt értetve, mikor még ilyen kicsi volt a nagyságos úr, azóta

ismerem.

A megyefőnök is kezdett valamire emlékezni.

– Nem kend az öreg Sztropko Mihály, a ki minden nyáron lejárt ezelőtt

harmincz évvel a jószágunkra kaszálni?

Az öreg csak fejével intette az igent.

– Kend akkor is volt már hetven éves.

Úgy van. A szegény öreg úgy didergett az esteli hűs légben.

Az alispán, mint egykor szent Márton, kétfelé választá uti köpenyét s

magának a gallérját tartva meg, a béllelt részét ráteríté az öregre.

Maga helyezé el hintajába. A kocsizsebben volt egy kis lepecsételt

palaczk, azokból a kedves karcsú nyakú üvegcsékből, a miket ismer

mindenki, ki valaha igazi ó tokaji bort ivott, az óságtól már az üveg is

el volt szivárványosodva. Az alispán kiszakítá belőle a dugót s a vén

ember ajkaihoz tartá az üveg nyilását.

– Húzz belőle jót, öreg; ez is olyan vén legény már, mint te…

Azzal betakargatá s útnak ereszté.

– Ilyen nyomorban élni le száz évet! sohajta fel az ifju utitárs.

– Bizonyosan ez is úgy járt mint a debreczeni vén kofa, a kiről

elfelejtkezett a halál, hogy még ő is itt van a világon; mondá az

alispán, ismét tréfára fordítva a dolgot, nehogy az elérzékenyülés még ő

rajta is «meglássék»…

Az érzékenység legtöbb embernél komédia és ő becsülte bár a komédiásokat

a szinpadon, de gyűlölte a közéletben s restelte volna, hogy ő róla

valaha azt higyje valaki, hogy szivével, arczával a világ előtt

alakoskodást űz.

Az országúttól egy mély, veszedelmes dülő vezet le Kallósfalvához,

melynek rosszasága minden magyarországi fogalmat felülmul; itt csak úgy

bir a szekér lejutni, ha mind a négy kerekét megkötik; az út két oldala

oly szűk, hogy mind a két félen látható a csiszolás, a mint a hosszú

tengelyek hozzá fenődnek s ilyenformán arra sincs eset, hogy itt két

szekér kikerülhesse egymást, hanem elővigyázatul a járókelők vaskarikát

szoktak a kerékagy közé rakni, miknek riasztó csattogása

félmértföldnyire előre hangzik s figyelmezteti a szemközt jövőt, hogy a

hol tisztásra akad, álljon félre.

Itt tanácsosabbnak tartották a kiküldött urak hátrahagyni hintóikat s

gyalog tenni meg az utat a kérdéses faluig. Bár késő volt már az idő, de

ezt a járást el kellett még az nap végezni. A késedelem veszélylyel

járt, a segélylyel sietni kellett.

A mint fele útján lehettek a lejtő-útnak, valami sajátszerű karaván jött

velök szembe; egy riska tehenet hajtott hátulról egy koros paraszt

férfi, egy pórnő és egy növendék leány, előlről pedig szarvára kötött

zsinegnél fogva vezette azt egy kaputos ember. A tehén meg-megállt,

visszafordította nyakát és bőgött keservesen, olyankor a pórnő és a

leány odaborultak az állat nyakába, czirogatták, simogatták, olyan

nyájasan beszéltek hozzá, a míg a vezető somfanyelű fokosával aztán jót

nem húzott a sentimentalis állat oldalára. A két némber csak úgy sírt,

mintha őket ütötte volna.

Az egész ember olyan jól illett ahhoz a somfanyelű fokoshoz: kurta nyaku

feje messze előre hajolt, úgy, hogy kopott azur kaputjának a gallérja

arasznyira volt a tarkójától, s minthogy mégis szerette volna az

orczáját egyenesen tartani, az ebbeli törekvéstől úgy kiment minden

arczvonása a maga helyéből, hogy egyik a másik kárára alkotott helytelen

szögleteket, szemöldei kitolták a homlokot rendes állásából, mély árkot

nyomva a közepébe, két hosszú ráncz a két pofa mentiben meghiusult

törekvéssel iparkodott a két száj-szegletet felhúzni egész a szemekig s

gonosz helyzetbe hozá ez által a rendkívüli pisze orrt, melyet az

önfentartási ösztön előre állni kényszeríte; csak az áll lehetett

megelégedve magával, mert az oly fölösleges arányban nyult csontos

végével előre, hogy az agyaraiból kiálló kurta szárú hegyes kupaku

pipával valóságos özönvíz előtti monoceros physionomiáját kölcsönzé

gazdájának, melynek nem az orrából, hanem az állából nőtt ki a szarva.

Az út szűk volt, a karavánnak nem lehetett a tehénnel kikerülni az

urakat, a nélkül, hogy szóba ne álljanak velök, a mit pedig az említett

agyaras ember szeretett volna olyanformán elmellőzni, mintha észre sem

vette volna őket.

Hanem az alispán épen eléje állt.

– Miért sírnak azok az asszonyok?

Az agyaras ember arra fordítá a kérdező felé kurta pipáját, s az állával

még jobban felnyomta azt, s arczának egyik felét még jobban összehúzva,

úgy sandított a pipa kupakja felett félszemmel az alispánra, mintha lőni

akarna rá a pipával.

– Hát mert nem tudnak máskép, felelt azután goromba rövidséggel,

gonoszul megszokott affectatióból orrán át és fogain keresztül eresztve

a galuskás hangot.

– Üm. Álljunk meg csak egy szóra, mondá az alispán, kit nagyon

megakasztott ez a goromba válasz. Ki «szolgája» kend?

– Megkövetem, én nem vagyok «szolga», pattogott vissza az agyaras ember;

én a nagyságos haszonbérlő úr ispánja vagyok.

Az alispán végig nézett rajta, felülről lefelé.

– Ne tessék a csizmámat nézni, van otthon jobb is. Ide ez is jó volt.

– Mi bajok ezeknek az asszonyoknak? miért sírnak? Nem kendet kérdeztem.

Azok beszéljenek, szólt az alispán, eldugva kezét jó mélyen nagy

felöltönye zsebeibe, nehogy valami «szerencsétlenség» történjék velök.

– Ah Istenem, oh én édes Istenem, siránkozik az idősebb némber. Elviszik

a Popák tehenét!

És azt olyan valódi kétségbeesés kifejezésével mondta, mintha ezeknek az

uraknak tudniok kellene: micsoda nevezetes állat ez a Popák tehene s

milyen világi baleset az, hogy ha azt elviszik.

A nagyságos úr ispánja akkor odafordult hozzájok s még jobban

előrehajtva a nyakát s még feljebb tartva pipáját, nagy hadarva szólt

közéjök:

– Lám, mondom, hogy ha kiállja kend a huszonötöt, akkor visszaadom a

tehenet. Nos aztán.

– Micsoda huszonötről van itt szó? kérdé az alispán szigoruan.

A nagyságos úr ispánja nem annyira szolgálatkészségből, mint saját

mulatsága végett, hozzá fogott a furfangos eset elmondásához, miután

pipájába lenyomkodta a tüzet s vagy hármat szítt belőle, melyre olyan

erőt fordított minden arczvonása, mintha a szemöldökei húznák ki belőle

a füstöt.

– Huszonöt botot kell a Popáknak kapni, vagy megválni a tehenétől, ez

olyan igaz, mint a csizmám talpa.

– De hát mi jogon osztogatja itt valaki oly bőkezűleg a botokat?

– Kérem! szólt süvegét homlokába nyomva az ispánnak állított ember; a

brenóczi uradalom pallos-joggal bir a jobbágyai fölött, s oszt nekik

botot, a mennyit tetszik.

Az ősz táblabiró sietett beleszólni ez állításba.

– Ha jól tudom, a brenóczi uradalom haszonbérben van, s a haszonbérlőre

nem háramlanak a pallosjogok és azokat az uradalom is csak az úriszékek

útján gyakorolhatja.

Az alispán hátra támaszkodva nádpálczájára, hideg büszkeséggel veté

közbe:

– Nem fog tán a tekintetes úr vitába ereszkedni egy ilyen emberrel? s

azzal kemény szigorú hangon fordult az ispánnak. Hogy hívják a kend

urát, a haszonbérlőt?

– Nagyságos Krénffy Adolf úr.

– Micsoda –ffy? kérdé gúnyosan a nemes úr; azelőtt csak Péterhez, Pálhoz

ragasztották a nemes végzetű ffy-t, most már Krénhez, szeghez, fűhöz,

fához lehet azt ragasztani? no de legyen, érthet valaki rosszul az

etymologiához s lehet azért becsületes ember, ha egyéb hibája nincsen.

Hát hogy jut ez az ember a huszonöt bothoz?

Az agyaros nevetett, úgy vélte, hogy semmi által sem fogja annyira

kitüntetni tisztelethiányát az urak iránt, mint ha mindig nevet.

– Hát a nagyságos úr szerződést kötött ezzel az emberrel bizonyos

mennyiségű sajtok előállításához, mert ő szállítja a sok sajtot a pesti

kereskedőknek.

– Úgy? hát a brenóczi uradalom pallosa sajtvágó késnek is jó?

Az agyaras erre is nevetett, gondolván, hogy itt az a kérdés, ki mulatja

magát legjobban?

– Ez a Popák azonban lusta gazember, mint valamennyi tót. Ki is

pusztítanám őket innen, ha az uramnak volnék; százszor megcsalják az

embert, s addig rimánkodnak, míg megenged nekik. De hogy újra rá ne

szedjék az uramat, olyan kötést csináltam a ficzkóval, irásban, pecsét

alatt, hogy ha Szentgyörgynapra valamennyi sajt ott nem lesz Brenóczon,

akkor ő azon felül, hogy elveszti, a mit eddig szállított, kap vinculum

fejében huszonöt botot. Igaz-e ez, Popák? Nem aláirtad-e a szerződést?

A jámbor paraszt nem tagadta egy szóval is az állítást.

– Hiszen elkészítettem volna én, a mit magamra vállaltam, felelt

felsohajtva és kalaplevéve, ha az Isten úgy meg nem látogatott volna,

hogy a múlt őszszel a nagy esőszakadás elrontotta a hidat, mely a

vágásba visz, azt a haszonbérlőnek kellett volna helyreállíttatni, de

nem cselekedte; a marháinknak nem lehetett a jó legelőre járni, maig

sincs meg a híd, sással, falevéllel teleltettük a teheneinket, e miatt

azután marhadög jött reájok, nekem nyolcz tehenemből csak ez az egy

maradt. Ebben a nagy éhségben ennek a tejével tápláltam házam népét s

még két szomszédomat, meg egy beteg asszonyt, s most már ennek is vége

van.

Az agyaras sietett megelőzni a kérdést a magyarázattal.

– Igen ám, mert hogy nem jött a paraszt a sajttal, pedig vártunk még két

hetet a határidő után, hát én megjelentem Popák uramnál: no Popák,

tartsd a huszonötöt! Magának kellett felmenni az erdőbe mogyorófát

vágni, kétszer visszaküldtem, mert vékonyat hozott; az első hatot csak

kiállotta szépen, hanem hogy nagyon jajgatott, rám esett a felesége,

gyereke, s azt mondták, hogy inkább vigyem el a tehenöket, csak az

apjokat ne bántsam. Én biz azt sem bánom. Hajtsátok Brenóczig, addig is

beszélhettek vele. A míg be nem hajtom az udvarra, addig mindig

visszaválthatja a paraszt a további járandóságaért.

Az embernek olyan nagyon tetszett ez a tréfa, hogy még egyszer hozzá

fogott az elmondásához, ha tán a részletekből valami érdekeset ki talált

volna feledni.

Az alispán arcza egészen halavány volt.

Ilyenkor nem jó volt annak közel állani hozzá, a ki miatt elsápadt.

A nyomorult asszony és leány odamentek az ispánhoz, kezeit, lábait,

csókolták: ne vigye el az utolsó tehénkéjöket, ne verje meg az öreg

Popákot, inkább őket; engedje el a «sulyos botokat».

– Ne térdepeljetek itt! kiálta az alispán keménynek tetsző hangon, de

melyben a férfivédelem nyájas buzdítása hangzott; nem Isten ez itt, még

csak nem is ember. Az a szerződés, a mit az öreggel kötöttetek,

érvénytelen, mert testét, lelkét senkinek sem szabad lekötelezni. Én

vagyok a megye főnöke, ez az ifjú úr a megye ügyésze, ő fogja ügyeteket

védelmezni. Úgy nézzetek reá, hogy ez olyan okos ember, hogy ha ő

akarja, az öreg Popák nem kap botot, a haszonbérlő nem kap sajtot, hanem

még ő téríti meg az öreg elveszett teheneit. Most hajtsátok vissza a

tehenet; az ügy majd a törvényszék elé kerül.

A jámbor emberek nem tudták, hogy az égből hullottak-e e szavakra?

eleinte nem akartak hinni saját érzékeiknek, csak a midőn az egyik hajdu

kivevé az ispán kezéből a kötelet s odanyomta az öreg Popák kezébe,

ekkor kezdtek el egyszerre a heves sírásból még hevesebb kaczagásba

térni; az ember ilyenkor nem tud magával parancsolni s ha már nem

sírhat, tehát kaczag, és úgy hullanak a könyei – örömében. Azután

egymásra borultak, majd meg az áldott tehénkére; a jó riska! az áldott

riska! a szép, kedves, édes riska! A jó riska egyet-egyet nyalt a

kezeiken ráspolyélű nyelvével, a melyikét közel kapta.

A nagyságos úr ispánja csak dünnyögött, vállait és szemöldeit vonogatva,

s fenyegető állával nagy durczásan mozgatva a szortyogó pipát.

– Én nem bánom, én engedek a sokaságnak, de majd meglátjuk: hiszen

tessék.

– Kend pedig álljon meg egy szóra, szólt az alispán feléje fordulva,

azzal a veszedelmes nyugodt tekintetével, melylyel az embereket úgy ki

tudta hozni sodraikból. Majd azt az anticipando kifizetett hat botot

csak tessék visszavenni és eltenni emlékezetnek okáért.

Az agyaras kiegyenesíté erre a szóra a nyakát, a mi abból állt nála,

hogy az egyik vállát jobban felemelte, mint a másikat, a kucsmáját

lenyomta a szemére, a pipáját a két legszélső zápfoga közé taszította s

azzal oda piszkálva az alispán orra alá mutató ujjával, nagy hetykén

kiálta:

– Nemes ember vagyok.

– Hátha Balambérral jöttek ki az őseid, nem visszakapnád-e, mit kölcsön

adtál? viszonza az alispán itéletében meg nem ingadozva erre a mindent

jelentő szóra. Legények! csak itt az út szélében, a hol tágas a tér!

– Tudja-e azt az úr, hogy mit tesz az: egy nemes embert megütni?

Főbenjáró eset ez. Ez az én egyik pofám ér egy világot, ez az én másik

pofám éri a másik világot; a ki ezt megüti, két világot birjon, még sem

fizethet ki.

Az alispán úrnak szörnyű nagy kedve lett volna azt a két világot érő

tréfát elkövetni, ha olyan nagyon nem undorodott volna attól az

embertől.

– Én nem vitatkozom, én itélek! monda szigorúan s inte a hajduknak:

végezzetek vele. Mi pedig gyerünk tovább, mert este lesz.

– Hozzám ne próbáljon nyulni senki! hetvenkedék az agyaras, hanem mire

ezt kimondta, már akkorra az egyik izmos hajdu annyira hozzányult, hogy

térdre nyomta. Az ember ekkor látta át, hogy nem tréfálnak vele s

egyszerre könyörgésre fordította a dolgot.

– Instálom alássan, tekintetes alispán úr! Csak most jutott eszébe, hogy

a pipát kivegye szájából.

– Csak szídd a pipádat azalatt fiam, ha már eddig szíttad, szólt humoros

nyugalommal az alispán úr; ne engedd kialudni a tüzet benne.

Azzal hátat fordított neki s társaival ballagott tovább, nem hallgatva a

tíz körméről lekapott agyaras, rimánkodó, káromkodó, protestáló,

capacitáló szavaira, ki, a midőn nagy röviden elbántak vele a hajduk,

leveré térdeiről a port, beléigazítá makrájába a kurta pipaszárt, s

rekedt hörgéssel szólt öklével fenyegetve:

– Megbánja ezt még az első viczispántól kezdve az utolsó hajduig az

egész vármegye!

A Popák-familia már akkor tehenestül hegyen-völgyön túljárt. A mint a

jelenet érzékenyebb része elkezdődött, bucsuvétel nélkül elfutottak

onnan, – nehogy majdan «tanúbizonyságnak» hivhassanak közőlök valakit.

Ők nem láttak, nem hallottak semmit.

Az anecdotás úr észrevette ez igyekezetöket s rámondta az anecdotát,

melyben a pesti várnagy, ki igen rövid úton bánó férfi volt, egyszer a

tanubizonyságnak behivott parasztokat csapatta meg a kihágást elkövetők

helyett: talán azóta félnek a parasztok valami peres ügyben tanúnak

előállani…

A mint az urak utolérték a Popák-családot, az alispán beszédbe akart

elegyedni, a mi eleinte nagyon nehezen ment; a paraszt igen óvatos,

gyanakvó, minden úrfélében biráját képzeli, s a nyájas beszélgetést

vallatásnak tartja.

– Nagy nálatok az inség?

A paraszt elébb gondolkozott, ha vajjon ne mondja-e az ellenkezőt? csak

miután nem talált rá okot, a miért eltagadja, akkor vallotta meg, hogy

bizony igen nagy. Hanem már arra a kérdésre, hogy mit tart az inség

okának, azt felelte, hogy azt az Isten tudja.

Teljes oka lett volna ugyan bizalommal lenni azon urakhoz, a kik a

tehenét visszaadták, de a paraszt nem tanulta a psychologiát, ethicát,

logicát, ő csak mind empyria útján jutott bölcsészetéhez, s ez azon

sejtelemre kényszeríté, hogy utoljára is ő adja meg majd ennek az árát.

Azonban szerencsére a némberek nem elegyednek ily mélyen a bölcsészetbe,

inkább is ki van nálok fejlődve a beszéd ösztöne, mint a férfiaknál;

Popákné asszonyom nem akarta elszalasztani a becses alkalmat, a mit

férje elmellőzött, s ő vállalta magára a megfelelést.

– Oh tekintetes uram, nagyon sok oka van annak, hogy mi így

elnyomorodtunk, de legnagyobb oka mindennek az a nagy gonosz boszorkány,

a ki a kéményes házban lakik. Az hozott ránk minden csapást.

A némber csak félsuttogva merte ezt mondani az uraknak, élénk

szemjárással pótolva a hang hiányát. Az öreg pór fejcsóválva dörmögé

közbe: «ugyan hallgass te asszony», mit Popákné természetesen számba sem

vett.

– Olyan asszony ez, tekintetes uram, hogy ha megköti a hüvelykujját egy

szál fekete selyemmel, nem esik eső egész nyarantszaka, s hogyha éjszaka

meglepi a szegény ember szántóföldjét, reggelre mind le van forrázva az

egész vetés. De biz úgy van. Minden rosszhoz tud ez; ki tudja küldeni a

maga rétjéből a vakandot s annak a rétjébe küldi, a kire megharagszik;

az üres kezéből földi kukaczot vet a földekbe, s a mely vetésre kipök,

az mind üszöggé válik.

«Hallgass asszony, hallgass!» dörmögött a férfi, ki a tehenet vezette

elől, de hátra sem nézett.

– Az idén is minden baj tőle jött, sietett az asszony beszélni; ő

tanácsolta a gyermekágyas Szlipiknénak, hogy éjszaka a ház héjáról

nézzen négy felé, ha azt akarja, hogy gyermekének könnyen kinőjenek a

fogai, s valahova csak nézett, mindenütt elverte a jég a vetést; olyan

jegek estek, hogy orra, füle, szarva volt mindenik jégnek, némelynek

képe volt elől és hátul.

«Hallgass asszony, hallgass».

– De a burgonyát is mind ő vesztette meg. Mert megalkudott a rosszakkal,

hogy felét az egész termésnek neki adja, ha nagyra növesztik. Úgy is

lett. Akkora burgonyák termettek az idén a feles földeken, hogy

szörnyűség volt nézni; de tudta már a gonosz, hogy melyik az ördögé?

mert úgy válogatta, hogy mikor a kéményes házba felhordtuk felét, a

másik felét pedig ki-ki haza, a nekünk maradt rész belül mind csupa üres

volt, vagy tele pokolsárral, az övé pedig nem rothadt meg.

– Micsoda kéményes ház az? kérdé az alispán, ki kezdett nyomot keresni

abban a babonás zűr-beszédben. Miféle asszonyról beszél?

– Oh tekintetes uraim, szólt bele az öreg Popák, ne hallgassanak erre a

bolond asszonyra; a pálinkafőző ház az, a haszonbérlő úr pálinkafőzője;

az meg az ő gazdasszonya, a ki ott felügyel. Ők összeszedik a gabonát,

kolompért, nálok nem rothad meg, mert pálinkának főzik; az asszonyok

mindig mende-mondáznak, ne hallgassanak rá a tekintetes urak.

– Én Istenem, hiszen bár ne volna igaz, a mit beszélek! Nem lehetne

minekünk így elvesznünk, ha rontás nem volna rajtunk. Tudom én, hogy mi

jön az Istentől, mert én jártam a templomba eleget, soha el nem

mulasztottam egy vasárnapot is. Nem vétettünk mi annyit az Isten ellen,

hogy bennünket így meglátogasson; nem volt a mi falunkban se tolvaj, se

gyilkos, se káromkodó; megtartottuk a nagybőjtöt, sátoros ünnepeket,

adtunk a szegénynek, a míg magunknak volt; megbecsültük apánkat,

anyánkat, dolgoztunk mind télen, mind nyáron. Mégis elpusztultunk.

Emlékezem én rá, mikor leány voltam, kétszázhúsz ház volt négy utcza

hosszában, mind kőből építve a faluban, közepett a szentegyház; volt

kenyér és turó minden háznál újjig, tej, vaj elég, még húst is

mérettünk. Akkor még a régi uraság élt, sokszor ide is jött megnézni a

fűrészmalmokat; mi fogtunk neki szép pisztrángokat, s olyan szép ezüst

huszasokat osztott ki közöttünk, mint a hó. Egyszer csak hallottuk

ezután, hogy meghalt a nagyságos úr s nem sokára utána jött a fekete

szájú úr.

– Ugyan hallgass te ostoba asszony! Az a haszonbérlő.

– Én nem tudom. Mink csak úgy híjuk, hogy a fekete szájú úr. Miért nincs

neki hát olyan szép tisztességes ábrázatja, mint ezeknek a tekintetes

uraknak itt? Ez ide jött egy hosszú csizmaszárú úrral, meg egy magas

kalapú úrral, a kinek téli ablak volt a szemén. Azok megmértek mindent

keresztben-hosszában; a hosszú csizmaszárú úrnak a kezében volt egy

rövid pálcza, a mit ha kihúzott, hát hosszú lett, azzal megmérte a házak

falát, a hídlábakat, a töltéseket. A magas kalapos úr felmarkolt egy-egy

csomó földet, megszagolta, szájába vette; csak csodálkoztunk rajta.

Azután a fekete szájú úr helyet keresett az uraság telkén, a hová

valamit építtessen. A hosszú csizmás úr azt akarta, hogy a partra

építsenek, de a fekete szájú azt mondta, hogy ott rossz lesz, mert a víz

úgyis el fogja szaggatni az egész falu helyét. Akkor megint azt

tanácsolta neki, hogy építsenek a dombra. Az úr oda sem engedte, mert

ott meg nagyon neki fognak jönni a szelek. Pedig, uram, soha az előtt

sem árvizek, sem szelek nem háborgatták ezt a helyet. De a mi szót az a

fekete száj kimondott, az mind beteljesedett rajtunk. Utoljára is oda

épített a temető mellé s felét az Isten kertjének hozzá foglalta az

udvarhoz. Hallottam, mikor azt mondta, úgy sem soká lesz itt szükség

ilyen nagy temetőre. Mind megtörtént. A víz kétszer elpusztította a

falut, összedöntötte a házakat, beleveszett minden keresményünk. Azután

olyan szelek támadtak, a milyeneknek soha hirét sem hallották még az

öregek sem, felforgatták még a háztetőket is. A mint meg azt a nagy

épületet elkezdték építeni, akkor lett meg a mi végromlásunk. Soha sem

volt ezen a tájékon olyan épület még; mikor a kéményét elkezdték emelni,

azt gondoltuk, tornyot építenek, mindig magasabb lett, egyre magasabb;

már két akkora volt, mint a szentegyház tornya. Istentelen dolog az,

nagyobb kéményt építeni, mint az Isten házán levő torony. Jól mondták az

öregek, hogy ez bizonyosan az ördög számára építtetett torony. Félelem

ránézni, mikor úgy okádja a füstöt és a sziporkát, kivált éjszaka. Ez a

ház eszi meg az egész falut. Az előtt minden esztendőben épült valami új

ház a faluban, most minden esztendőben elpusztul egy utcza. Ha valami

leég, úgy marad, senki sem építi fel. Az a rossz boszorka ott a kéményes

házban úgy számlálja, hogy hányan vagyunk még, s a kire a kilenczes

esik, kidobja onnan. Alig lakik már minden harmadik házban ember; mi sem

tudjuk, hogy érjük meg az aratást? Megmondta azt az a fekete szájú úr

mind előre, be is teljesedett…

– Hallgass asszony, hallgass… Nem jó zúgolódni az Isten ellen, sem pedig

a nagy urak ellen. Hallgass.

Popákné mendemondái alatt leérkeztek a falu végeig az urak. Az egymástól

távol elszórt házak valami elhagyott szőlő kinézését adták e falunak,

melyet télire gazdáik üresen hagytak. A szakadozott part omladványai

közt ott állongott még egy-egy leásott ajtófél, a többi elpusztult,

másutt az egész üres telken csak a feldúczolt sövény maradványa

látszott.

Popákné minden darab földnek tudta történetét: itt lakott a biró

hajdanában, ez volt az iskola, az iskolamestert onnan ásták ki a romok

közől kilencz tanuló gyermekkel, az ő fia volt az egyik. Tegnapelőtt

volt a napja, hogy az utolsó lakót kivitték abból a házból. Ott a ház

előtt ül egy nagy tíz esztendős gyermek, nagy fejét két tenyerében

tartva, a ki nem köszön az azon menő uraknak, ennek már sem apja, sem

anyja, az egész ház üres, a gyermek pedig dőre, nincsen, nem is lesz

esze, most is földet eszik.

– Van-e még biró a faluban? kérdé az alispán.

– Igen is, van. Az ifju Sztropkó Mihály. Igen okos ember, tud urakkal is

beszélni, majd mindjárt ott leszünk az ő háza előtt.

Itt azután egy kanyarodásnál mintegy negyven apró alacsony faház tünt

elő, melyek, a többiekkel ellentétben, szorosan egymáshoz húzódtak,

mintha kölcsönös oltalomért folyamodnának egymáshoz, mintha megrettenve

a környező pusztulástól, vigasztalást keresnének egymás közelségében; a

mély hegyszakadékba levonuló utcza alsó vége szomorú sötétben látszik

már elveszni, melyet az alkony-óra daczára sem világít be ablakok

mécsfénye, vagy tűzhelyi láng. És a tulsó dombon látszik magasra

emelkedve egy nagy fekete tömör épület, óriás kürtőjével, melynek sötét

körvonalai élesen rajzolódnak a félvilágos alkony-égre, a sötét fekete

füst, mint egy szünni nem akaró nagy fekete felhő, gomolyg ki egyre

belőle, néha-néha egy-egy lövet szikrát trüszkölve a feketeség közé.

– Az az ördög háza, ottan lakik a boszorkány.

«Hallgass asszony, hallgass.»

– Ez a biró háza, tekintetes uraim, szólt Popákné, a mint a falu közepén

jártak, egy rossz kinézésű házra mutatva, mely előtt ki volt téve a

kaloda. Itt lakik az ifju Sztropkó.

– Milyen különös, szólt az alispán figyelve, hogy ebben a faluban nem

ugatnak a kutyák.

– Egy sincs uram, felelt a némber; magunk agyonvertük mind, hogy meg ne

veszszenek az éhség miatt, vagy gyermekeinket meg ne egyék. Be lehet itt

minden házba menni bátran. Úgy sincs mit félteni az ellopástól.

A három úr hazabocsátá a Popák-családot s azzal benyitottak a biró

kapuján, mely még zárva sem volt.

A kapu nyikorgására a ház alacsony ajtaján egy magas, szálas férfi

lépett elő, s a szokásos üdvözlés után kérdezé az uraktól, hogy mit

parancsolnak?

Az ember haja egészen ősz volt már s egészen eltérően az itteni

szokástól, rövidre nyirva, elől felálló üstökbe csavarintva, bajuszt is

viselt, az is fehér volt, arczvonásai komolyak, határozottak, szemei

értelmesek, szelidek, termete korának daczára délczeg és egyenes; egész

magatartása, a hogy kezeit, lábait állásba helyezi, minden mozdulata

elárulja, hogy hajdan sok ideig katona lehetett.

– Szólhatunk az ifju Sztropkó Mihálylyal? kérdé a katonás öregtől az

alispán.

– Én vagyok az, szolgálatjára a tekintetes úrnak.

– Az «ifju» Sztropkó Mihály? kérdé az alispán, kétkedő bámulattal nézve

a férfi ősz hajára.

– Igenis, engem hínak «ifju»-nak, mert van egy öregebb Sztropkó Mihály

is, a ki már száznégy esztendős, míg én csak a nyolczvanadikat élem.

– Mióta birája kegyelmed e falunak?

– Épen negyven esztendeje. A mint a katonaságból hazajöttem, akkor azzá

választottak, mert ott megtanultam irni, olvasni, németül, magyarul

beszélni, urak parancsolatját teljesíteni, kisebbekkel rendelkezni,

strázsamester voltam. Azóta mindig biró vagyok.

– Becsületére válik. A megye évkönyveiben fel van jegyezve, hogy félszáz

esztendő alatt Kallósfalváról soha egy ember sem ült a börtönben.

– Csendes emberek laktak itt azelőtt, tekintetes uram.

– Ez előtt? Hát most nem?

– Most még csendesebbek. Hetek óta mindennap van halottunk, néha

kettő-három. Ki egy, ki más bajban vész el, de a nyomoruságból származik

az mind.

– Olvasta biró uram a megye körlevelét, melyben felszólítja a helységek

előljáróit, hogy az inség okait, állását, körülményét adják be a

vizsgáló bizottmánynak?

– Igenis olvastam, de nem tehettem irásba a választ, mert a tavalyi

árvíz elpusztította a helység iróeszközeit, s azóta nem volt módunkban

újakat venni. Egy harmadévi naptár szélire jegyezgettem a tennivalókat.

– Jól van biró uram, ez harminczhárom ok. Tehát meghallgatjuk mostan

élőszóval, sőt magunk elmegyünk mindenüvé és megtekintjük a dolgok

állását.

A biró aggodalmasan csóválta fejét.

– Szomorú lesz azt látni, tekintetes uraim. Nagyon sok szomorú dolog

történt itten. Tudja Isten, talán jobb is volna, ha azokat soha sem

jegyezné fel senki. Ez nagyon fogja bántani a tekintetes urak szivét.

– Nem gyönyörűségből utazunk, hanem hivatalos kötelesség miatt. Járjuk

sorba a házakat. Nem vesz ön magára valami melegebb ruhát?

A biró csak egy könnyű darócz mellényben volt kinn a hűs légen.

– Nem fázom. Szűrömmel kis unokáim takaróznak.

– Családja is van?

– Hála Istennek, mi még mind megvagyunk.

– Nem szenvednek szükséget?

– Oh nekünk jó dolgunk van. Mindennapra van kenyerünk, csak más ember

volna úgy ellátva.

– Szeretném a kenyeröket látni.

A biró belépett a pitvarba s előhozta a kenyeret.

Ha az ember az úton találná, el nem tudná gondolni, hogy mi az? Nem volt

annak semmi alakja, hanem egy darabos héjtalan tömeget képezett, mely a

hol meg volt törve, száraz, fakó-sárga szinével inkább hasonlított

rosszul égetett vályoghoz, mint valami megehető tárgyhoz.

– Miből van ez? kérdé rejthetlen szorongással az alispán.

A jámbor öreg szégyenlette megmondani s csak úgy vonogatta vállát.

– Hát a hogy a szegény ember tud magán segíteni, tekintetes uram.

Zablisztünk kevés volt, arra a gondolatra jöttünk, hogy megőröljük a

zabszalmát, azt kevertük a liszt közé.

– A szalmalisztet! kiálta fel az alispán elszörnyedve; a szalmát,

melyben még a kényes házi állat is válogat, emberi eledelül használni!

– Oh még a mi kenyerünk nagyon jó, a gyerekek sokat ennének belőle, ha

frissiben adnók nekik, s ha tejbe áztatjuk, még édes is, mert burgonya

is van közötte. Oh a szalmaliszt még sokkal jobb a fürészpornál.

– A fürészpornál? A mivel az utczákat szokták behinteni?

– Abból is sütnek kenyeret, mikor a nyers lúczfenyőt fürészelik, akkor

jól összeáll a pora, valami íze is van a gyantás nedvességtől. Nem igen

táplál, de legalább megtölti a gyomrot. Ha sorba járjuk a házakat, majd

látunk olyat is. Legjobban jártak, kik tavaly sok gombát szedtek össze

az erdőn, s azt megaszalták, ezek most azt keverik az étel közé, vagy

magánosan is ehetik. Azok igen jól kitelelnek.[1]

Az alispán végig simítá homlokát ez aggasztó szavakra, önkénytelen

kellett azon kérdésre jönnie, hogy hát nem lakik itt közelben Istent

tisztelő ember, hogy a szolgáló nép nyomora ily fokára hághat? Nincs

földesura e falunak?

Az öreg nagy jámborul felsohajtott.

– Én nem vádolok senkit, én csak saját magunkat okolhatom. Húsz esztendő

előtt ez volt a legtehetősebb helységek egyike; az emberek szorgalmasak,

gyarapodók voltak, mindenre vállalkoztak, a mi csak pénzt hozott;

fuvarba jártak a kereskedőknek, itthon deszkát fűrészeltek, nyáron

eljártak kaszálni, faedényekkel, turóval, erdei gyümölcscsel messze

földre kereskedtek. Nem is volt ilyen éhinségre eset az előtt, pedig

emlékezem sok mostoha esztendőre. Emlékezem reá, mikor egy esztendőben

háromszor elverte a jég a vetéseket, szalmát sem arattunk. Nagy dolognak

tartottuk már akkor, hogy az egész telet tejen és sajton kellett

kihúznunk, de legalább éltünk. Máskor is megtörtént rajtunk, hogy az

árvíz elvitte mindenünket, de őszig mégis kiárultunk annyit a deszkából,

hogy senki sem halt meg éhen. Ez is régen történt; sőt az öreg Sztropkó

Mihály, a ki nálamnál huszonnégy évvel előbb született, emlegetett egy

esetet, a mi az ő gyermek korában történt, hogy egy nagy éhség idején

meghalt egy zsellér ember s az árván maradt három fiugyermek közől a két

nagyobb kemenczébe vetette a legkisebbet, hogy megsüsse; de bár milyen

rettentő volt is az eset, a falu mégis megmaradt és ujra kiépült. Most

pedig, nagy uraim, az utolsó három esztendő alatt hetvennégy egész telek

és ötven zsellér-ház maradt üresen, és ki tudja, a többit itt találja-e

a tavasz?

– S mi volt a kezdete e nyomornak? Ki okozta azt?

– Magunk hibája, nagy uraim; senki sem oka annak, csak mi magunk. Hiszen

jól mondják azt, hogy akkor megyen a kecske a jégre, mikor legjobb dolga

van. A hogy az új haszonbérlő úr megtelepedett, ide építtette ezt a nagy

házat. Ez a paraszt nép babonás; mindenféle balgatag dolgot rebesgettek

akkor felőle s dolgozni sem igen akartak rajta. Pedig jobb lett volna,

ha a magok házaira ügyelnek és okulnak más gondolkozásán. Ez a nagy

épület itten szeszgyár. A mint ez felépült, a fürészmalmok, kallók

lassankint elpusztultak, a házak elrongyosodtak, a népség elsatnyult; a

babonás bolondok azt beszélték, hogy ez az ördög háza eszi meg a többit

s az a nagy boszorkány oda benn rontja meg az embereket; pedig az volt a

bajok, hogy nagyon is szerettek hozzá közel lenni. A szeszgyárban

nagyobb bért fizettek, mint a kallókban, azért a malmokból minden munkás

átment a pálinkafőzőhöz. Ott aztán a bér egy részét pálinkában adták ki

nekik, a pálinka mindig nagyobb-nagyobb rész lett a bérben, utoljára

elnyelte nemcsak az egész bért, de utána ment a gazdák háza, gazdasága,

földje. A jó, szorgalmas, takarékos nép prédáló, renyhe, dologtalan

lett; egyik házból a másikba lépett a «paizsos ember»,[2] a mit őszszel

learatott, azzal már tavaszszal adós volt; egyetlen sovány

táplálékszerét, a burgonyát, szüreteléskor eladta a szeszgyárnak, mert

jó árt adott érte; magának alig tartott meg annyit, a mennyi ujig elég

volt, s ha megszorult, ezeres kamatra vette vissza tőle vetőmagnak

tulajdon termesztményét. Így pusztult el saját balgasága miatt az egész

helység népe. Úgy látszik, az Isten csapásai siettetni akarják

elmulását. Ez esztendőben egy soha hirben sem hallott új csapás jött

házainkba: a burgonya romlani kezdett. Két hét alatt a rendetlenebb

gazdák nagy része az éhenhalással küzdött; ekkor mi, néhány előrelátóbb

gazdák, kiosztottuk a megmaradt termékeinket, remélve, hogy míg azokban

tart, addig az uraságtól bármilyen kamatra kapunk élelmi szereket.

Azonban csalatkoztunk. A haszonbérlő úr megtagadta kérésünket; azt

mondva, hogy korhely, haszontalan nép vagyunk, melyben nem érdemes a

lelket támogatni, és egy szem életet sem adott. Igaza is volt. Ki tudja,

birtuk volna-e neki valaha visszafizetni, vagy sem?

E beszéd alatt a szomszéd házig értek; annak az ablakából látszott

valami világosság. A biró odalépett az ablakhoz s azon keresztül három

pórnőt látva meg, hirtelen ki nem vehető foglalkozásban, rájok szólalt:

– Fenn van-e már az öreg Ancsa asszony?

– Fenn van már a mennyországban! szóltak vissza az asszonyok; épen most

fektetjük a terítőre.

A biró nagyot sohajtott.

– Egy üres házzal megint több! Négy nap óta nem volt már neki mit enni;

gyermekei, unokái magára hagyták. Tudnivaló volt, hogy meghal.

Azután elmentek négy ház előtt; a biró mindegyiket áthaladta s csak úgy

félig súgva mondá: «ez is üres, az is üres».

A szótlanul beszélő nyomor minden küszöbben.

Egy helyütt pitvara előtt feküdt a ház gazdája, annyira eszméletén

kívül, hogy egy fakérget tartott fogai között, melyet nem akart szájából

kiereszteni. Szemei még forogtak, de már nem tudta, mit cselekszik, nem

értette, mit beszélnek hozzá.

Másik ház előtt négy esztendős gyermek siránkozott, a ki nem tudta

megmondani, apja, anyja hová lettek? sem azt, hogy miért sirt.

Néhány rendesebb házikóban még emberi arczok fogadták a látogatókat, de

azok is úgy el voltak butulva, elkényszeredve, hogy semmi kérdést nem

lehetett hozzájok intézni.

Egy udvaron eléjök rohant a háziasszony s rimánkodva kérte őket, hogy ne

menjenek be a házba, mert a gazda épen most akasztotta fel magát a

mestergerendára, miután gyermekeit megfojtá. Szerencsére nem volt igaz,

csak az éhség hagymáza költé ezt a képzelt látványt a háborodott nő

agyában.

Mindenütt új meg új változatai a nyomor képeinek, itt a kétségbeesett

küzdés, ott a bénult lemondás a halál ellenében; panasz és átkozódás és

tompa, szennyes elfásulás a legyőzhetlen inséggel szemközt. A vad,

veszett farkas agoniája, mely a hosszú télben, a vakandtúrás emésztetlen

földétől kinlódva, megadja magát kikerülhetlen végórájának.

Az egész faluban egy életerős férfit nem lehetett látni, azok rég

elhagyták házaikat már, csak vének, gyermekek és nők maradtak hátra;

némelyik hosszú tűrésből, másik tehetlenség miatt.

– Ez a legutolsó ház most a faluban, szólt a biró egy épületre mutatva,

melyen túl még egész sor fakunyhó volt látható. Azokat már nem volt

miért házaknak nevezni többé. Elköltözött gólyák és fecskék fészkei!

Az udvar elé érve, négy vagy öt asszonyt láttak az urak nagy

foglalkozásban egy serpenyőbe rakott tűz körül, Popákné hangja

kihallatszott közőlök.

– Mit csinálnak kendtek? kérdezé a biró.

Popákné nagy lélekzetet vett, hogy egyszerre elmondhassa a történetet.

– Nézzék tekintetes uraim, nézze kegyelmed biró uram: odabenn fekszik

megrontva a Katka három gyermekével. Egész héten át a boszorkánynál

dolgozott, mondtuk, hogy ne menjen oda, de azt igérték neki, hogy majd

kap egy véka rostaalját, s azért szegény tán az ördöghöz is elment volna

dolgozni. Szombaton kikapta a véka ocsút, hétfőn megőrlette, este

kenyeret sütött belőle, s ime a mint evett belőle gyermekeivel együtt,

mint a kit a nyavalya tör, összerogyott, kezeik, lábaik

összezsugorodtak, most már szólni sem tudnak, hanem kínjokban a földet

rágják. Üssétek azt a bubát!

Ez utóbbi szó a többi asszonynak volt mondva, kik egy rongyokba

öltöztetett seprűnyelet elkezdtek szapuló tilókkal páholni, minden

ütésre kiáltva: «nesze átkozott boszorkány.» Valahányszor ütnek rajta,

azt a boszorkány mind érzi, s kénytelen lesz visszavonni a megrontást.

Az alispán hagyta őket működni s maga bement a házba. Valóban az egész

háznép a legirtóztatóbb kínok között hevert a földön s különösen

végtagjaiban érzett hasgató kínokat.

Az asztalon feküdt a felszelt kenyér. A ki a szabad levegőről belépett,

szinte megcsapta ama nehéz, kábító bűz, a mi a szoba levegőjét terhelé;

az ember melle elszorult tőle. Hasztalan nyitották ki az ablakot, az a

fojtó szag nem akart tisztulni.

– Tudom már, mi ez? szólt az alispán. Ez a kenyér vadóczos.

A vadóczos buza a legkínzóbb méreg; a ki abból evett, egész teste

üszögöt kap, elhal.

– Félre azokkal a babonákkal! Hozzatok eczetet! szólt az alispán, kinek

hirtelen eszébe jutott valami a mérgezések eseteiben való teendőkről.

– Ah jó uraim, ily fényűzési czikk ebben a faluban nem található!

– Nincs az mi nálunk, uram, szólt a biró, hanem itt a szeszgyárban

kádakban áll, mert ott eczetfőzés is van. Talán ha ilyen nagy urak

kérik, adnak kölcsön ilyen esetben.

– De iszen mehetnek oda, kiáltott Popákné, nem ad abból a boszorkány egy

gyűszűre valót sem. Elment már a garabonczás is, mert itt volt, s ő is

azt mondta, hogy keresetlen füvet, meg eczetet kell a rontás ellen a

szájokba tölteni; de az is hiába dörömböl az ajtón, a míg mi ki nem

füstöljük az odvából azt a rossz vajákost; tartsátok a tűzre.

– Ugyan asszony, hallgass! szólalt meg az öreg Popák valahonnan a

sutból. A tekintetes urak csak hatalmasabbak, mint a te garabonczásod.

Ez alatt már nagy csoport népség csődült össze a megye képviselői körül.

A ki csak mozdulhatott, odasietett körükbe; azt várták a jámborok, hogy

ezek az urak majd csodákat fognak tenni. Hiszen csodának fogadták a

csapást, csodától várhatták a menekülést.

Elkisérte az egész csoport a három táblabirót a kéményes házig.

Egyetlen nagy veres kapuja volt az egész tömör épületnak s a milyen nagy

volt a kapu, olyan nagy fekete sas volt reá festve, a sas közepén egy

roppant nagy nemzeti czimer, négy folyójával, három zöld halmával,

kettős keresztjével; a sas körül pedig szertelen betükkel felirva e

sokat mondó két szó, az olasz-diák műnyelvből:

«Salva Guardia.»

Ez azt teszi, hogy ide még imádkozni sem szabad belépni még a főispánnak

sem, a tulajdonos engedelme, vagy birói itélet nélkül.

Ezen a kapun dörömbözött, még az urak oda érkezte előtt, egy sajátságos

alak.

Egy összegörnyedt öreg ember, kinek termetén csak akkor látszott meg,

hogy milyen magas lehetett valaha, midőn indulatosságában néha

fölegyenesedett. Egy kopott, szakadozott katona-köpenyeggel iparkodott

magát lehetőleg betakarni, mely alatt aligha viselt melegebb ruhát.

Fején vastag bőrkarimájú posztósapka volt, mely sehogy sem volt elég

szétálló ősz haját betakarni, egész képe egyenlő hosszúságú ősz sertével

volt benőve, mint a ki rendesen szokott beretválkozni, de csak minden

sátoros ünnepen egyszer.

Épen akkor unta meg a dörömbözést, mikor az urak odaértek az aggódó,

reménylő népcsoporttal.

Valami férfihang a kapun belülről felelgetett neki kifelé.

– Nincs itthon? szólt rekedt, rikácsoló hangon, öklét felemelve s egy

utolsót ütve a kapura. No hát legyen ott, a hol én gondolom! Nem adhatsz

magadtól? No hát neked se adjon az Isten maga irgalmából soha!

Az ember fel sem látszott venni az odaérkezett urakat, sem közleményeket

nem volt hajlandó nekik tenni, hanem csak félrevonult nagy morogva a

kapuból, s könnyebb volt a lelkének, hogy görcsös botja szeges végével

lyukakat fúrhatott a lehámlott vakolatlan falba.

Az alispán bezörgetett a kapun s a biró fenhangon kiáltá, hogy nyissák

ki, mert urak vannak, kik beszélni akarnak a gazdasszonynyal.

– Takarodjatok innen! kiáltott vissza az udvarból az elébbeni hang,

élesen vontatott fajkiejtéssel. Szemtelen koldusok! Egész nap itt

ácsorogtak, s még éjszaka sem hagytok békét az embernek. Mikor dolog

ideje van, akkor nem jöttök, úgy-e? hanem most jó volna az ingyenáldás.

Pusztuljatok egybe! Itt nem osztogatnak semmit. Ha el nem takarodtok,

kieresztem a kapu alatt a kutyákat s azok majd megmutatják, merre az út

hazafelé. Úgy jönnek már, mint a haramiák, csoportostul; puska kellene

tinektek, meg ágyú, rablók, tolvajok!

A jámbor biró váltig iparkodott vele megértetni, hogy sőt inkább igen

díszes urak vannak itten, láthatta is az ember őket jól a kapu hasadékán

át, de úgy tett, mintha az ebugatás és saját lármája miatt nem hallaná,

mit beszélnek. Azután el is távozott az udvarról, s csak a nagy

szelindekek feleltek a zörgetésre.

– Mondtam úgy-e? hogy itt hiába zörget, akár úr, akár szegény! szólt vad

elégtétel hangján a garabonczás.

Most az alispán ismétlé a felszólítást; a kapu döngése végig zúgott a

belső folyosókon a nélkül, hogy emberi viszhangot költene.

– Csak tessék ütni a kaput, csak tessék zörgetni! gúnyolódék éles,

csufondáros hangon a garabonczás. Hamarább kinyilik a mennyország kapuja

egy akasztott lókötő előtt, mint ez itt a nyomorultak kérésére. Tennék

csak az emberek azt, a mit én mondok; majd tudom, nyitva volna egy

pillanatban ajtó, ablak az egész háznál. Úgy kell, úgy kell! Birkák,

bornyuk, szamarak az emberek, igavonó barmok, a kik azt gondolják, hogy

azért vannak ezek a hegyes fogak a szájokban, hogy kenyeret egyenek

velök. Összeülnek tanácskozni, hogy mi bolondot találjanak ki? Miért?

azért, mert nincs annyi szivök, a mennyit egy hangya elbir! Hallgatna

csak én rám valaki.

Az ifju idealista azt hivé, hogy emberére talált s megkérdezé komolyan a

természet bölcsétől, hogy mit gondolna tehát a leginkább czélravezető

rendszabálynak?

A garabonczás összehúzá szemöldeivel azokat a nagy fehér bozótokat, a

mik télhavas ernyőt képeztek villogó, veres körzetű szemei felett, egyik

kezét alsó ajkára tevé mutatóujjával, mintha elégnek tartaná felét

bocsátani ki ajkain a mondandó szónak s halkan susogva akarta azt

elmondani, de az indulat mindig félrevitte suttogását a hangos

kitörésbe.

– Hogy én mit gondolok? Az igen rövid dolog. Ez a nagy, bástyafalas

épület itt, a milyen magas négy ölnyire a föld felett s a milyen mély

két ölnyire a föld alatt, olyan szinültig van töltve élelmi szerekkel, a

mikkel száz ember életét meg lehetne menteni mindenkorra. Hol vette ez

az ember azt? Csalta, lopta, elharácsolta szegény emberektől! Fele már

elpusztult e szegény embereknek; a másik fele még megvan és itt áll és

bámul és a kezeit tördeli és azt mondja: én uram, én Istenem! pedig nem

fog rajta segíteni sem az Isten, sem az urak. És az, a ki odabenn van,

nevet rajtok, és nem fog adni egy falat kenyeret, és nem fog adni egy

szem búzát, míg mind háttal nem állunk az ég felé…

Az ember akkor egészen odahajolt az ifju úrhoz, s mintha ahoz, a mit

most mondani akar, nem tartaná elégnek csupán ököllel mutogatni, átkapta

abba balkezéből görcsös botját s dühödten kiálta, a házra mutatva:

– Fejszét, kanóczot neki!

Az ifjú táblabiró visszadöbbent e zajos ajánlattól, a biró pedig dorgáló

szóval inté meg a nyugtalan embert.

– Ugyan, ugyan Márton, hogy beszélhetsz ilyen helytelenül?

Az ember mérgesen tekinte oda, botját leszúrva maga elé a földre s

félkézzel rátámaszkodva.

– Hogy miért beszélek én igy? Hát miért beszélnék én másképen? A kutya

azért van, hogy ugasson. Hát mi vagyok én, hogy olyan szépen beszéljek?

Egy veszett kutya. Tudom, hogy az vagyok, mert sokszor neveztek így. Egy

piszok vagyok, a kit agyon kell ütni; miért nem csapnak hát agyon? Ki

vesz számba egy olyan lelket, mint az enyim?

– Ej, ej, Márton, ne káromold az Istent! feddé a zúgolódót a biró,

kegyesen megbotránkozva ádáz szavaiban.

A durczás ember lehuzta sipkaernyőjét arczára s mintha lassudan akarna

beszélni, mély hangon mondá a birónak:

– Ha valaki kérdőre fog azért, a mit most beszéltem, azt fogom mondani:

részeg voltam, jól voltam lakva, azért beszéltem ilyen bolondokat.

Hiszen ki tudja azt, hogy két hónap óta szinét sem láttam semmi italnak

s hetek óta gyökérrel élek. Világos, hogy mikor magamforma szegény ördög

zúgolódik, akkor azt mondják rá, hogy részeg.

– Hallgass Márton, csitítá őt az ifjabb Sztropkó Mihály; becsüld meg

magadat itt ez urak előtt, a kik épen azért jöttek, hogy a nép sorsán

bölcs rendeleteikkel segítsenek.

A garabonczás ember hangosan felkaczagott e szavakra; nem felelt semmit,

csak kaczagott, mutatta kezével, mutatta arczával, mennyire lenézi,

semmibe veszi azt az eszmét, a mit a biró mondott, s mint a ki

fáradságra nem méltónak találja, hogy ilyen balgaságra feleljen, el is

ment onnan, folyvást erőtetve a kaczagást és fejét rázva és kezével

eldobó mozdulatokat téve. Hanem mégis azután mintegy tiz lépésnyi

távolban újra megállt, mintha csak azért távozott volna el, hogy jobban

neki foghasson, s akkor fogta fel a kérdést.

– Urak! Kiálta felcsattanó szóval. Hát tudják azt az urak, hogy mi baja

van a szegény embernek? Hát tudhatják ők azt, mit tesz éhségtől,

fáradságtól, testi sanyaruságtól eldűlni, meggebedni? Gondol is arra

valaki, a ki mindennap jól evett, jól ivott! De nem, nem mondom, hogy

ezek az urak itten nem különbözők a többiektől, szólt és megemelinté

sapkáját, egy pillanatra látni engedve sima, kopasz fejét; ezek az urak

jót akarnak, jóért jöttek. De mit tehetnek ők? Mit fognak tenni?

Papirosra fogják tenni, hogy hány élőt találtak itten? hogy egy hónap

mulva ha visszajönnek, kivonhassák belőle a halottak számát. Reczeptet

irnak a halál ellen, s elküldik a patikába! Keresd magadnak szegény

ember. Meggyógyulsz tőle ha megtalálod? Hát tudnak ők csodákat mívelni?

Tudják ők azt tenni, hogy ez a ház megnyissa kapuját és kiadja a mit

bevett? Tudják ők azt tenni, hogy manna hulljon az égből? Manna és

kopasztott fürjek, mint a zsidóknak a pusztában, a hogy a papok

beszélik? No hát lássuk, tudják-e azt tenni az urak, hogy manna hulljon

az égből? ma, még ma, és itt ezen a helyen, mert holnap már késő lesz,

mert tiz mértföldnyire már messze lesz. Hogyan hull hát a manna az

égből?

A garabonczás égrenéző daczczal fordítá fejét az urak felé s diadalmas

dühvel állt meg ott előttük, felszólítása czáfolhatatlanságán megvetve

lábait.

A nép eszejárását a sophismák könnyen eltérítik, a körülállók arczaiból

igen olyasmit lehete kiolvasni, hogy bizony a garabonczásnak alkalmasint

igaza van.

– No hát hogyan hull a manna az égből? rikácsolá a garabonczás veszélyes

jelszavát, mindkét öklével botjára támaszkodva s farkasszerű

vigyorgással mutatta elő azt az egypár megmaradt hegyes fogát, a mely

más egyébre látszik rendeltetve lenni, mint kenyérevésre.

E pillanatban nagy társzekér zörgése zavará meg a jelenetre vont

figyelmet s a félretekintők a veszedelmes országuton egy merészen

megrakott szekeret láttak alájönni hat ökrös fogattal, melynek szédelgős

tetejében egy messzire virító delnő alakja látszott elhelyezve lenni.

Fehér olaszos négyszegkalap fedé, azaz hogy épen nem fedé a delnő fejét,

csupán hátulsó himzetével takarta kontyát, elől pedig szabadon láttatva

à la Times frizuráját, mely féloldalt volt elválasztva. Szemei rendkívül

világoskékek, arcza a szokottnál fehérebb, ajkainak metszése igen

bőkezüleg van szabva a természet alkotó kezétől, mindamellett sem

látszik elégnek lenni, hogy erősen előálló fogait alulról eltakarja.

Egyébiránt előnyére meg kell mondanunk, hogy ezek a fogak igen szép

hófehérek és az egész arcz minden exaltalt kinézése mellett sem

kellemetlen. Termetét csipőig piros szegélyzetű szerviánka fedé, mely

alól sötétkék kantus folyt alá, fekete bársony szegélylyel, a mely ismét

csak térdig ért, az alatta levő igen világos színű, s igen zöldzsinóros

viganót engedve láttatni. Esküdni lehetett rá, hogy a fentisztelt hölgy

nem szokta izlését a divat kényszerének alárendelni, a tapasztalás pedig

azt is bizonyítja, hogy hasonló viseletek e tájékon nem voltak

szokásban.

A társzekér épen akkor érkezett a kéményes ház előtt összecsoportosult

népség közé, a midőn a garabonczás azon borzasztó trilemmába hozta az

érdemes kiküldött urakat, hogy vagy mannát hullassanak az égből, vagy

segítsenek betörni a haszonbérlő magtárát, vagy pedig vallják be, hogy

nem tudnak semmit, s csak nézni jöttek ide.

A delnő, a mint odaért, rögtön megállítá a társzekeret s patheticus

hangon, megfelelő taglejtésekkel szólítá meg a jelenlevőket:

– Tekintetes Lippay Károly alispán úr! Tekintetes Érkelety Menyhért

főjegyző úr! Tekintetes Fenyéry Endre főügyész úr! üdvözlöm önöket.

Érdemes helységbiró, ifjabb Sztropkó Mihály, lépjen ön közelebb; – ön

pedig általam ezuttal névvel nem nevezhető, mert nem ismert agg férfiú,

értse meg ezuttal, hogy igen is vannak esetek, a midőn manna hull az

égből…

A megszólítottak egyenkint bámulva tekintének a hölgyre, kit szokatlan

viseletén, hirlapi stylben tartott beszédjén kívül még az tett leginkább

felötlővé, hogy ő névszerint szólítá meg az urakat, azok közől pedig egy

sem emlékezett rá, hogy a tisztelt hölgyet valahol ebben az életben

látta volna.

A fenntisztelt hölgy vette észre a hatást, sőt tán épen számított is

reá.

– Uraim, meg látszik önöket lepni, hogy én önöket szerencsés vagyok

neveiken nevezhetni, a míg én ismeretlen vagyok önök előtt. Ez utóbbira

nincsen is szükség, legkevésbbé sincsen. Én csupán személyesítője vagyok

egy nálamnál magasabb, dicsőbb lénynek: én egy puszta jelkép vagyok, én

egy közvetítő eszköz vagyok; az pedig, a kinek ihletét, óhajtatát, belső

hajlamát képviselem, azon angyal, azon nálamnál sokkal magasabb lény

ismeretlen kiván mind önök, mind mások előtt maradni, sőt ha lehetne,

még saját maga előtt is eltitkolná azon tényeket, a mikért pirulni

szokott és ő neki soha az életben nem volt még oka egyébért pirulni,

mint jótéteményeiért.

Ez ihletett panegyricon alatt előkészületeket látszott tenni a tisztelt

hölgy a szekérről leszálláshoz, melyet a főfiscális észrevéve, mint ifjú

és udvarias férfi, sietett karját nyujtani elé.

– Kérem! köszönöm! szabódék az érdekes delnő. Én le tudok szállni magam

is; jártam nyaktörőbb helyeken is, a Cibles csúcsán, a Kárpátoknál a

lengyelnyergen; egy férfi sem vállalkozott, magam hágtam fel egyedül. De

bocsánat, hogy ismét magamról beszélek, holott én semmi sem vagyok,

holott egy fontos missiót kellene elvégeznem. Igen uraim, egy fontos

missiót, mely önök küldetésével összhangban áll. És épen azon összhang

magyarázza ki azon felötlő körülményt, miszerint én önöket neveiken

tudtam nevezni. Azon magasabb, azon angyali lény, a kinek én itt szerény

jelképe vagyok, megérté önök küldetésének czélját, azon nagy és nemes

czélt, melynek kivitele halhatatlan nevet szerzend önöknek, s

elhatározá, hogy ismeretlenül, láttatlanul egy parányát képzendi azon

közreműködő erőknek, melyeknek összege létesíti a tökéletes sikert. Az ő

lelkesült leirása nyomán voltam szerencsés önök ittlétét megtudni s

előleges kérdezősködés nélkül személyeikre ismerni, igen örvendve azon

körülményen, hogy épen ezen perczben érkezhetém, a midőn csaknem felhíva

volt a gondviselés könnyelmű emberi szózat által, hogy közvetlen

működését az emberi sorsban bizonyítsa be. Mert ámbár a közvetlen csodák

lételében okszerű és rationalis észlelet tilt is hinnünk, de azt még is

tudjuk, hogy a gondviselés kezeiben mindnyájan csodák eszközei vagyunk.

Ez épületes vezérczikk után elfogadá a jeles delnő az ifjú ügyész

segélykezét s eléggé méltánylandó ügyességgel leszállt a magas szekérről

a prózai földre.

A földre jutott delnő a legtökéletesebb bókkal hajtá meg magát a

táblabiró urak előtt, nem mellőzve a mellett azt a kegyességgel párosult

fensőbbséget, melyet a míveletlenebb osztály irányában gyakorolni helyén

talált.

– Jelenleg önökhöz fordulok, tekintetes küldött urak, mert ámbár

megbizatásom ama fensőbb lénytől korlátlan teljhatalommal ruházott fel a

legkisebb részletekbeni eljárásra, önökre találva mégis ösztönszerű

sugallat és megfontolás szerint tudnom illik, hogy hivatásom határát itt

elértem, s önöknek bölcsebb belátása, erősebb karjai váltandják fel az

én gyarló tehetségeimet. Oh kérem! Csekélységem érzete nem tűr

czáfolatot. Különben is nekem semmi érdemem, én csak jelvény, én csak

külső alak vagyok, engedelmes eszköz egy angyal kezében, a ki megtudva a

közveszélyt, mely a tekintetes rendek figyelmét is magára vonta,

megnyittatá tárházait, éléskamaráit, kitárta kapuit az ügyefogyottak

előtt; sőt nehogy a gyámoltalanabb rész szenvedései észrevétlenül

maradjanak, társzekerekre rakatta a szükséges eleséget, úgy küldözé azt

faluról-falura, hogy a míg a nemes megye átható rendszabályai végleges

mentséget hozandnak, addig is legalább egy időre feltartóztassa a

halálveszélyt.

Ezen bármely ujdondásznak becsületére váló rögtönzet után felhajtá a

jeles delnő a szekeret takaró ponyvát, nem csekélyebb prosopopoeával,

mint Lázár a pásztor a velenczei tizek szőnyegét s egész halmazát a

frissen sült kenyereknek engedé láttatni.

Az igazság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy ha a tisztelt delnő arcza

e perczben a diadaltól sugárzott, ma tökéletes joga volt; egy szekér

kenyér különb tünemény volt e pillanatban, mint minden varázslata a

magiának.

– Ime uraim, e csekélység szétosztását önök bölcs belátására bízom;

tudniillik azon dicső lény nevében, a ki által magam is megbizatva

vagyok. Önök pedig, közrendű földieim, ezennel láthatják, hogy vannak

esetek, a midőn mégis hull manna az égből.

A jámbor meglepett nép az őrület örömkiáltásával rohant e perczben a

delnőhöz s odaborulva lábaihoz, kezeit, lábait, ruháját csókolá;

angyalnak, tündérnek, szabadító nemtőjének nevezé.

– Én mindez nem vagyok, tiltakozék a derék hölgy a czímek és

tiszteletbeli csókok ellen. Ne engem magasztaljatok, ne én értem

imádjátok az Istent, hanem egy távollevő angyali teremtésért.

Képzeljetek magatoknak egy túlvilági szépséget, a minőt az oltárképre

festenek, glóriával homlokaik körül, oly kedveset, oly édeset, mint egy

kis eleven czukorbáb, a kinek csak a szárnyai hiányzanak, hogy

elröpüljön, mint egy szerafim, és az ő! Ez jelenjen meg álmaitokban,

ennek a kezei helyét csókoljátok minden falat kenyéren, mert áldás és

malaszt van azzal, a mihez ő hozzá ért.

A tisztelt delnő annyira elhagyta magát ragadtatni ékesszólása által,

hogy szemei megteltek könyekkel, a mi azt bizonyítja, hogy nála, mint a

«palócz dalok» költőjénél, a legtarkább rhetori flosculusok mind valódi

érzés szüleményei.

A tisztelt táblabiró urak igen helyesnek és illőnek találták ez ideig

akadálytalan tért engedni a jeles hölgynek, hogy magát kibeszélhesse; az

alispán csupán annyit látott jónak megjegyezni, hogy talán alkalmasabb

volna az élelmiszerek kiosztása végett a biró házához visszatérniök.

A delnő e motióra felemelé az égre nagy álomlátó kék szemeit, s az ihlet

patheticus hangján viszonzá:

– Sőt épen itt, Isten szabad ege alatt kell annak megtörténnie. Én e

találkozásban is a fatum intő ujját veszem észre, mely magneticus erővel

fogja körül a mindenséget s jelenségeit adja a népek harczaiban ép úgy,

mint az egyesek találkozásaiban, a tűzhely mellett, mint a csatatéren.

Épen jól adta a sors, hogy ez épület, e Bábel előtt, ez éhség tornyának

kapuinál lőn találkozásunk; mert azon nevezhetlen lény, ki annak falain

belől lakik, utálatos kárörömmel látja elpusztulni saját jobbágyait és

semmi sem leend sötét lelkének oly sulyos büntetése, mintha itt szemei

láttára történik meg, hogy egy idegen jóltevő menti meg végveszélybe

döntött övéit, ha látni fogja azoknak örömét, hallani elégültségök

hangját. Mert ámbár ablakai sötétek, de látja ő és hallja, a mik itt

történnek; ez a megnevezhetlen lény.

S hogy foganatosítsa boszuját, feltakarta a ponyvát egészen s hangos

szózattal magyarázá a szekér tartalmát.

– Ime földieim, itt van számotokra frissen sült kenyér; vigyázzatok,

mohón ne egyétek, mert az ismét megárt; eleinte csak keveset, nálatok

most a gastricus nedvek nagyon fölizgultak, s a túlterhelés könnyen

rendszert zavar. Ime itt zsákokban burgonya, vendelyben zsiradék, a mi

képessé tesz meleg ételt főzni. Itt egy hordóban borocska lábbadozók

számára. Biró uramnak gondja legyen reá, hogy az erőtlenek kapjanak

belőle. Én önt felelőssé teszem az igazságos osztály felől.

A tisztelt delnő túlságos buzgalmában egészen elfeledte, hogy küldetését

a táblabiró urakra ruházta, s tiz percz alatt kiüríté az egész szekeret.

A boldoggá tett emberek futottak a nyalábra fogott holmikkal házaikba,

míg az érdemes hölgy egyenkint előszedegetett holmit a kifogyhatatlan

ládákból, melyek a szekér derekában voltak, s rakta az asszonyok

kötényébe.

– Ez gyertya, ez nem megenni való. Ha beteg mellett kell virrasztani. Ez

só, imez pedig czukor, ez meg itten őrölt kávé, a czukor a kávéhoz való.

Ezek itt aszalt gyümölcsök gyönge gyomruak számára. Ebben a katulyában

piskóta van, szopós gyermekek számára…

És így tovább. Néha napján a pesti vendéglőkben nincs olyan gondoskodás

a vendégek különböző életkora, testalkata és ízlése felől, mint a

mennyinek ama rakott szekér megfelelt. Még csak a paprika sem hiányzott.

A biró felügyelt lelkiismeretesen az igazságos osztályra, a kinek

nagyobb családja van otthon, annak több jusson.

Az alispán észrevevé, hogy magának nem tartott meg a biró semmit, s

figyelmezteté rá.

– Mikor nekem volt, én is megosztottam a többivel; a míg nekik lesz, ők

is eltartanak engem.

– Hát kend Márton miért nem megy oda? nógatá Popákné, könyökkel taszítva

a garabonczást, ki ez egész jelenet alatt megnémultan nézett botjára

könyökölve.

– Nem kell! nem ehetném! mordult ez vissza s boszúsan távozott el onnan,

görcsös botjával nagyokat ütve a földre.

Odafenn a nagykéményű házban pedig úgy tetszék, mintha valaki nagy

haragosan csapott volna be egy ablakot.

A megtörtént osztály után az alispán szíves köszönettel szorítá meg a

jeles delnő kezét.

– Akárkitől jött e segély, vigye meg neki kegyed az emberiség nevében

legőszintébb hálánkat. Ha azon nehány szó után, a mit kegyed felőle

mondott, ráismerhetünk, az boldogságunkat tetőzni fogja.

– Nem, uraim, nem, soha sem fogják önök őt megtalálhatni. Régóta nemtője

ő e vidéknek és még sem tudja senki, hogy kicsoda? sem azt, hogy hol

lakik. Hiába is tudnák meg, ő nem fogad el semmi elismerést. Ah, ő egy

angyal, uraim, a ki megengedi, hogy őt imádják, de nem, hogy

megismerjék, önök soha sem fogják megtudni, hogy ki ő.

– Akkor tudassa kegyed vele hódolatunkat.

– Ezt nem mulasztandom el. És most engedjenek meg uraim egy elégtételt

nekem. Ne akarjanak visszatartóztatni tőle; nekem igen nagy okaim

vannak, hogy ezt az elégtételt vegyem magamnak. Engedjék nekem, hogy

néhány ez alkalomra illő emlékmondatot az éhség tornyának, e Bábelnek

falaira feljegyezhessek.

– Csak tessék, a mennyinek szükségét érzi, szólt az alispán jókedvűen

mosolyogva.

A delnő ekkor elővett egy darab szenet utitáskájából s igen szép irással

felirta a ház oldalára jobbról, a kapu mellett, ezt a latin mondatot:

«Congeries lapidum, multis congesta rapinis!»[3]

A másik oldalra balfelől franczia jelmondatot irt:

«Les Cannibals devorent leurs ennemis; mais tu devore tes

compatriotes.»[4]

– Egy kis insultus biz ez, monda az alispán, de hosszú dolog volna érte

pert indítani.

Ez meglévén, félretette a szenet a delnő s krétát vett elő helyette; a

krétával pedig a kettős kapura irta Tilly emlékmondatát:

«Komm in einer Stunde wieder!»[5]

– Így!

A delnő teljesen meg volt elégedve a satisfactióval. Látszott rajta,

hogy ha ezt végbe nem viheti, talán bele betegszik. S miután az említett

házat ilyen szépen ellátta mottókkal, mint valami új divatú regényt,

megfordíttatá szekerét s érzékeny búcsút véve az uraktól, ismét letért

az országútra, általok odáig kisértetve.

A ház előtt csak nehány parasztasszony maradt, kik egyre bámulták a

rájok nézve kibetüzhetetlen mondatokat.

– Látjátok, magyarázá a többi tudatlanoknak Popákné, az a czifra

asszony[6] még hatalmasabb, mint az a boszorkány odabenn. Most a mit az

ide irt két felől a falra, meg középen a kapura, attól, ha a boszorkány

ki akar lépni a küszöbön, rögtön kificzamodik a lába.

– És most, szólt a delnő, búcsúzólag intve kezével, nem kérek önöktől

uraim egyebet, mint titoktartást, mélységes hallgatást a történtek

felől. Tudják önök: a ki által meg vagyok bízva, azt csak elrettentené,

ha jótéteményei napfényre jönnének; képes volna elhagyni a földet, ha

megismernék a földön. Azért uraim titoktartást kérek.

A táblabiró urak kezet adtak a felszólításra s oly szent és törhetetlen

titoktartást fogadtak e tekintetben, mintha a szabadkőművesek nagy

gyűlésen esküdnének az l. p. d. betük titkos és rémséges értelmére

emberijesztő fogadásokat.

– Nekünk még elébb egy családot kell meglátogatnunk, szólt az alispán a

búcsúvétel után.

– Beteg család! kiálta fel a hölgy. És ezt nekem nem mondták önök elébb

uraim. Hogy lehet azt előlem elhallgatni. Hisz minden kötelességek közt

legelső az, melylyel a betegek irányában tartozunk; a beteg előtt minden

ajtónak meg kell nyilni, a beteg mindenkinek rokona, a beteg szolgának

kérelme parancsolat az ő urára nézve, a betegség a legellenállhatlanabb

tekintély, mely a gyermeket az öregek fölé emeli és az együgyüt a

hatalmasok fölé.

E dicséretes phrasisok mellett újra leszállt a delnő a szekérről, s

formaszerinti nehezteléssel fordult az alispánhoz.

– És szeretném tudni, mi módon segítenének önök betegeken? Van önök

között orvos, vannak önöknek gyógyszereik? értenek önök a gyógyászathoz?

A táblabiró urak nagyon meg voltak rezzentve. Csak az alispánnak jutott

eszébe valami mentség hamarjában.

– Egyszerű mérgezési eset forog fenn, a rendesebb orvosi segély

érkezteig eczettel, olajjal, tejjel vagy mivel gondolom azt enyhítni.

– Eczettel! olajjal! tejjel! szólt nemes pathosszal a delnő; pfuj, pfuj,

allopathia! moslék keverés! mérget a méreg közé; ha fáj a láb, el kell

vágni, ha forr a vér, ki kell ereszteni! saignare, purgare, postremo

clysterum dare, ha nem használ resaignare, repurgare, reclysterum dare!

Ez a nagy tudomány! Nézzék önök ezt a piczi kis ládikát itt kezemben,

ezekkel az apró üvegecsékkel. Mi van ezekben? apró mákszemek. És ezen

mákszemekkel én, egyszerű tudatlan nő, a halhatatlan Hahnemann

utasításai nyomán száz meg száz szenvedőt gyógyítok meg évenkint, kiket

decoctumok, emplastrumok és cataplasmák rég a föld alá vittek volna.

Járok vele vidékről vidékre.

A táblabirák egy bókot akartak a dicséretes működésre mondani, de az

úrhölgy megelőzte őket.

– Kérem, az mind nem az én érdemem, hanem a halhatlan Hahnemanné, ki

egyedül érdemel dicsőitést. Én csak szerény neophita vagyok, csak a

hivők egyike.

A derék úrhölgy nem akart legkisebb érdemet is magán száradni engedni.

Azzal a kis ládikát hóna alá véve, a facultasnak teljesen megfelelő

léptekkel járult az alispán úr oldalán a mérgezett család laka felé,

csalhatlan bizalmával Hahnemann ellenállhatlanságának.

Fájdalom, hogy ezuttal sem a homeopathia, sem az allopathia nem

szégyenítheté meg egymást kölcsönös csodatételével. A szerencsétlen

szenvedők sokkal erősebb adagot vettek be a méregből, s bajuk jobban el

volt már hanyagolva, mint hogy a segély későn ne érkezett légyen

számukra.

Mire az urak visszatértek, már akkorra ők kiszenvedtek valamennyien.

Ott feküdtek eltorzult arczokkal, összezsugorodott tagokkal a földön.

Némelyik még tán vonaglott, de a tapasztalt delnő, a mint ránézett, a

mint üterét megtapintá, tudta, hogy az nem az élet mozdulata többé,

hanem az elkésett halálkíné.

– Ez a facies hypocratica… szólt a felölelt haldoklónak arczát a lámpa

fénye felé fordítva, melyet az ifju ügyész tartott kezében; ez a

viaszkép a halál munkája.

Egyiken sem lehetett segíteni többé.

– Contra vim mortis, nulla medicamina in hortis,[7] szólt Hahneman derék

tanítványnője, szomorúan kapcsolva össze ládikáját.

Az alispán pedig vett egy papirt, belehajtogatott egy darabot a vadóczos

kenyérből s azt mindhármuk gyűrűikkel lepecsételve, magához vevé.

– Volt-e a haldoklónál gyóntató pap? kérdé az ősz táblabiró Popáknétól,

ki az ajtóban állt meg a többi asszonyokkal. Fölvették-e a halál

szentségeit?

– Ah, uram! felelt az asszony felsóhajtva, ha az egész vármegye mind pap

volna, s ez az egész folyó mind szentelt viz volna, még sem lenne elég

azokat mind beszentelni, a kik itt a környékben meghalnak.

Az urak szomorúan hagyták el a halál tanyáját, a honnan úgy kihalt

szemeik láttára mindenki, hogy még csak az sem maradt, a ki a többieket

megsirassa.

A vén garabonczás a kis szűk ablakon nézett be a szobába, s nagy

elégülésére szolgált, mikor látta az urakat vigasztalanúl eltávozni.

– Ezeken még sem tudtak segíteni.

A megye küldöttei további rendelkezéseiket az ifjunak nevezett biróra

hagyva, együtt elkisérték a delnőt szekeréig s ugyanazon nyaktörős úton,

melyen idáig jöttek, felmentek azon helyig, a hol hintaikat elhagyták.

Itt újra elbúcsúzék tőlök az úrhölgy, legnagyobb tiszteletéről

biztosítva a táblabiró urakat, melyet azok szinte azon módon

viszonoztak.

Kisült azonban, hogy midőn azok is felültek hintóikba, épen azon az úton

volt haladásuk, melyen a delnő szekerének; ilyenformán ismét együtt

maradtak minden búcsúvétel daczára, a mi az érdemes úrhölgynek nem

csekély aggodalmára szolgált.

A holdvilág már magasan járt a fenyők felett s kifehéríté az utat az

erdők sötétjéből; bár lassan, de bizton lehetett haladni.

Egy helyen kétfelé vált az út, az egyik út vezetett le a völgynek, másik

hegynek fel.

A válaszútnál megállítá a delnő szekerét s elől hagyva járatni az urak

hintóit, még egyszer, harmadszor is melegen, forrón elbúcsúzék tőlök; a

midőn ismét kölcsönösen megigérték, hogy egymást nem fogják elfeledni, s

ha valahol még az életben találkoznak, egymásra ismernek.

Csak akkor kezdett azután gondolkozni mind a két fél, midőn a táblabirák

elől hajtatva, ugyanazon a völgyi úton haladtak lefelé, a melyen a delnő

szekere, ugyanazon hegyes tornyú falu felé, melynek bádogfedeles nyele

olyan meghivólag ragyogott a hold fényében.

A falu közepén állt egy hosszú emeletes kastély, melynek fehér

oszlopzatos előcsarnoka kivált az árnyékos háttérből; körüle a kis

nádfedeles paraszt házak mind oly bizalmasan füstölögtek. Ah! semmi sem

költ oly boldog otthonias eszméket, mint annak a távol kék füstnek

látása a csendes gunyhók felett, mely az erdők méla sötétjéből

felpárolog.

A falu határához közeledve, a delnő egyre nyugtalanabb kezdett lenni.

Talán mégis meglehet, hogy az urak tovább fognak menni. Hisz a szomszéd

falu nem messze van. Vagy talán csak a biróval van itt is dolguk, s

egész éjszaka utazni akarnak. Igaz, hogy szép holdvilág süt, megtehetik.

E töprenkedései alatt beértek a faluba, elhagyták a bádogfedeles

tornyot, megérkeztek a fehér kastély rácskapuja elé, ott megállt ismét

mind a három jármű.

A dolog ismét búcsúzásra került; a mi most már nem történt meg minden

vigabb szinezet nélkül, miután ezúttal negyedszer történt meg s midőn

ennek az ünnepélyességnek is vége volt, a sok hálálkodás után végre

kisült, hogy a táblabiró urak épen csak ide szándékoztak jönni, a hova

az ismeretlen delnő, kit e meglepő nyilatkozványra a kétségbeesés fogott

elő. Hiszen így ő maga vezette e férfiakat az ő rejtelmes, titkos,

jóltevő tündérkéje nyomára, a kinek titkait semmiféle halandó embernek

nem lett volna szabad tudni, annál kevésbbé egy hivatalos deputatiónak

kihallgatni, formulázni, jegyzőkönyvbe tenni, örökidőkre felirni.

A kétségbeesés nem elég erős szó az ismeretlen nő e zavarának

kifejezésére.