Áron bátya nem sokat időzött a Balyikavárban tovább. Abban az esetben,
ha Manassé vakmerő kisérlete rossz véget ér, az is ki lesz nyomozva,
hogy ő Áron bátyjával és Blankával együtt jött erre a vidékre, akkor
könnyen rájuk találnak s Áronnak több oka is volt egynél azokkal ott a
feje fölött nem kivánni semmi találkozást. Leszálltak ismét a patak
mentébe s annak a medrén átgázolva haladtak azon sziklaösvényig, a mely
a Porlik barlanghoz felvezet.
A titokteljes építészeknek egyik legszebb alkotása ez; kevesektől
ismerve, ritkán látogatva. Egy tündér számára épült szinház. Magas,
boltívre hajlott kapuja párkányáról piros levelű, piros gyümölcsű
sombozótok hajlanak alá, s buja iszalag futja be a két oldalát, pelyhes
magfüzéreit hosszú guirlandokban fonva keresztbe, függönyként a bejárat
fölött. S túl a virágfüzéreken csillámlik a párkányról lecsüggő
cseppkőzet ezüstdiszítménye. S a tág kapun keresztül a napvilág egész a
mélyéig besütt a tündér teremnek, csillárokká gyújtva a ragyogó
stalactitet.
De nem a tündérépítmény szépségén járt a látogatók gondolatja.
Egyszerre szólalt meg mind a kettő: egy szót mondtak ki mind a ketten.
– Ha most csak Manassé egyszerre elénk lépne a barlangból.
– Né te né! Mondá Áron. Egy dolgot mondánk ki mind a ketten: azt
tartjuk, hogy az olyan dolog bizton teljesülni szokott.
S aztán követelte magában a sorstól, hogy ha már az előjelt megadta, hát
tartsa is meg az igéretet: álljon a szavának, a hogy emberhez illő.
De bizony Manassé csak nem lépett eléjük a tündérteremből.
– Nézd! édes lelkecském, monda Áron, mintha zúzmarával volna behúzva az
egész terem. Látod, hogy amott közeledik egymáshoz két pillércsoport. Az
egyik felülről csügg alá, a másik alulról emelkedik, a felső növeli az
alsót is, meg magát is, míg egyszer összeérnek. Így építik itt a
karzatokat.
S a míg az élő kőszikla alkotását magyarázta, magában arra gondolt:
vajha ne egyedül jönne Manassé vissza! hanem a két bátyjától is kisérve!
– De hát szabad-e egyszerre olyan sokat követelni a sorstól! Nem
haragszik-e meg az a nagy úr, ha olyan sűrű kivánságokkal lépnek eléje?
Nem lehetne-e vele megalkudni? Kiegyezkedni? Ha csak Manassé térne is
vissza egymagában, akármilyen rossz hírt, ha gyászhírt hozna is magával.
– Nézd galambom, hogy közeledik egyik válív a másik után s közben
apróbb-nagyobb páholyocskák: tündérkék, földalatti lidérczek néző
helyei. Oda fenn meg egy galéria. Az a kakasülő, a paradicsom
aprószentek számára.
(Oh az a Manassé bizony már azóta idekerülhetett volna a Monasteriától!)
Blanka is úgy tett, mintha az érdekelné, a miről hozzá beszélnek.
Az öreget a szorultság nemcsak költővé tette, hanem zenészszé is.
– Hallgass csak, szivecském; itt orgona is van. Ez is kell egy
theatrumhoz. Nézd amott: egyik cső a másik mellé rakva, egyik hosszabb,
másik rövidebb. A szerint adnak hangot, ha megütik őket. Várj, majd én
fölmegyek hozzá. Mászni kell, te nem jöhetsz oda: síkos a szikla.
Eljátszom neked rajta egy szép nótát.
S szegény öreg fölkapaszkodott a cseppkőorgonához s a fejszéje fokával
össze-vissza kongatta a hangadó oszlopokat, s azt mondta, hogy ez nóta
volt.
Blankának nevetni kellett volna erre.
(Hajh, csak Manassé volna itten: majd könnyen állna nála a nevetség.)
– Hát itt a hátlapja ennek a barlangnak nem tökéletes olyan-e, mint egy
szinpadi előfüggöny? akár csak a kolozsvári theátrum kortináján, ott van
Apolló meg a múzsák, csak egy kis képzelet kell hozzá. Az embernek kedve
volna a lábával dörömbözni, hogy kezdjék el már a darabot, s azt hiszi,
hogy most mindjárt fölhúzzák a függönyt s kezdődik az előadás.
(És ha Manassé elő nem jön, ha délig, ha estig elő nem érkezik, mi fog
történni ezzel a szegény asszonynyal?)
– Az a Manassé gyerek bizonyosan bisonyosan valami zűrzavart csinált
megint! Ilyen a tapasztalatlan ifjú ember. A hosszabb útat választotta a
Muntyén keresztül, a helyett, hogy én rám hallgatott volna. Ott van ni!
Most itt vagyunk a Dárius király asztalánál, aztán «körül ültük semmi
sincs!»
Megerőltette magát, nevetett.
– S ha most innen a mélyből visszapillantunk a bejárat felé, nézd csak
bálványom, milyen fölséges tekintet ez! A nap épen most bukkanik ki az
átelleni sziklatorony mögül s a mint besüt a barlangba, ezek a fejünk
fölött csüggő fényes csapok, mintha az Isten csillárjai volnának, úgy
ragyognak, s a lehulló cseppekben hallgatjuk a másvilágiak melódiáját.
Blanka szivét e pillanatban úgy elfojtá az a névtelen fájdalom, hogy a
természetnek minden föld alatti és föld fölötti pompája nem létezett rá
nézve többé. Két kezét egymásra tette keblén, s ott a föld alatti
istenség oltára előtt, az önalkotott szent szobrok titokteljes
kathedráléjában, kitört ajkain a vigaszkereső ének:
«Szivemet hozzád emelem!
És benned bízom, Uram!»
Áron nem birt magán uralkodni többé. A mint e nőt így látta maga előtt,
a mint meghallá őt énekelni, lelkének vészhárító óhajtása szerint, csak
levágta magát arczczal a földre s elkezdett hangosan, hevesen zokogni, a
hogy csak egy erős szívű férfi sírni képes, a ki azt magáért nem szokta
tenni, de ime szerettei veszedelmét nem tudja tovább elviselni.
Azonban egyszerre a közepén félbeszakadt a zsolozsma. Áron Blanka által
a nevét hallotta háromszor kiáltani, oly hangon, mely megrettenté.
«Áron! Áron! Áron!»
Felemelte fejét a földről, térdre állva.
És a mit akkor látott, hasonlított ama jelenetekhez, a mikkel a
szent-irás hagyományai tele vannak: a miket a patriarchák istenihlett
pillanatokban szemeik elé tárulni láttak. A fényözönben, mely kivülről a
barlangba ömlött, három férfialak jelent meg, a napsugár aranyködétől
dicsfénynyel befátyolozva. Egymás kezét tarták. A középső volt a
legmagasabb a legdélczegebb. Olyan volt az, mint egy állomjelenet. –
Manassé és testvérei.
Áron felszökött helyéről, s mint a fiait feltaláló oroszlán, oly
embertelen ordítással rohant hozzájuk. Elébb a Jonathánt, azután a
Simont fülelte le. Nem volt elég, hogy megölelje őket, hogy
összecsókolja arczaikat: Kedvesem, szerelmesem, drágaságom! még földhöz
is csapta őket egymásután s hátaikat öklével jól megdömöczkölé: nesze
neked, te rusnya béka, te varas gyék! engemet így megkeseríteni. – Te
gyémántos báránykám.
S meg ölébe vette a lehurogatottat.
– Hát én senki se vagyok? mondá Manassé. Nekem nem jut belőle?
– Te pedig vagy a te bátyáidnak atyja, a ki előtt a testvéreid
meghajolnak, mint József előtt a buzakévék, és mi mindnyájan a tieid
vagyunk.
E szók alatt odaborult Áron Manassé lábaihoz és átölelte annak térdeit.
– Mert bizony, mondom néked! hogy csodatételek helye a tordai hasadék;
de a legnagyobb csodát te követted el benne, midőn bátyáidat ide hoztad.
E visszatarthatlan öröm egy messze bepillantást engedett Blankának
elvállalt sorsába. Elárulá előtte azt, hogy ez a találkozás több mint
vőfélyfogadás, több mint nászkiséret: hogy nagy oka volt szivének úgy
fájni, a midőn a zsolozsmában a kínzó sejtelem utat keresett magának.
Nagy oka volt a félbehagyott zsoltárt megvigasztalt szívvel befejezni –
ott azon a helyen állva, a hol elkezdé:
«Mert szégyent nem vallanak,
A kik hozzád esedeznek;
Azok pironkodjanak,
A kik hitetlenül élnek»
A négy testvér bámulva hallgatott és szemeit lehunyta, a hogy ima alatt
szokták a hivők.