A fővezér diadalmasan szólt:
– Ime ez a jutalma annak, a ki a királyokat szereti: «négy király in
natura!»
A kalugyer még nagyobb diadallal kiálta föl:
– De ime a jutalma annak, a ki a disznókat szereti: négy disznó!
S azzal nyult a bankóval tetézett tányér után.
Manassé azonban szépen megfogá a kezét s kiterjeszté az asztalra a
kártyáit e lesujtó szóval: «girigári».
Hetes, nyolczas, kilenczes, tizes, négy különböző színből. Ez meg aztán
«levágja» a királyokat is, meg a disznókat is.
S azzal besepré a cassát.
Most aztán egyszerre minden ember a szeme közé nézett.
«Hát ez kicsoda itt?»
A vezér ráismert s bámulva kiálta föl:
– Ez itt Adorján Manassé!
Egyszerre felugrált minden ember a helyéről s megannyi ököl emelkedett
Manassé felé; csak a kalugyer csapta össze imára a kezeit.
Példátlan vakmerőség ez! Az oroszlánok közé lépni s elkapni előlük a
véres konczot.
Manassé pedig könnyűvérű otthoniassággal mondá a rátámadóknak:
– Remélem, hogy urak és gavallérok között vagyok, a kik nem szokták
agyonütni azt, a ki a pénzüket elnyerte.
A megjegyzés talált. Úri társaság nem emelheti fel a kezét egy ember
ellen, a ki épen a cassát behúzza.
– Te Adorján! szólt boszuság és bámulat hangján a vezér: hogy jösz te
ide? Mit akarsz te itten?
– Arról majd ráérünk beszélni. Ne rontsuk el vele a mulatságot. Engem
nem kerget senki. Most «färbl geht vor». Előbb el akarom nyerni a
pénzeteket. Az a kérdés, hogy ki ád «vizit»?
Azzal a magával hozott bankjegycsomót kitette az asztalra.
– Átkozott ficzkó! mondá a vezér. Mindig ilyen hidegvérű volt. Hanem azt
előre is megmondom, hogy ide hiába jöttél. Hogy nem lőttek le az
előőrsök? – És ha azt hiszed, hogy bennünket majd azzal le fogsz
kenyerezni, ha a pénzedet elveszted közöttünk: hát nagyon rosszul
számítasz.
– Sőt el akarom nyerni a tieteket. Engem már bemutattál ezeknek az
uraknak, légy szives megismertetni azokkal, a kikhez még nem volt
szerencsém. Majd beszélhetünk aztán, ha rákerül a sor, idejöttöm
czéljáról, hiszen bölcs, tapasztalt és művelt férfiak között vagyok.
Most pedig «lássunk az után, a miből élünk».
A társaság nevetni kezdett, a fölemelt ököl tenyérré nyilt meg s a
betolakodó vállára vert negédesen; mindenki visszaült a helyére.
– Szent atyám! monda Manassé a kalugyernek; nem volna egy heverő pipa a
számomra?
A kalugyer hozott neki pipát; Manassé rágyujtott és játszott.
Holmi gyönge szivű ember csakugyan azt tette volna, hogy abban a
társaságban, a hol a saját élete és testvéreié van koczkára téve, azon
igyekezett volna, hogy a saját pénzét szándékosan elnyeresse; de Manassé
az ellenkezőt tette. Irgalmatlanul kifosztotta az uraságokat. Azok
egymás után hagyták abba a játékot, s helyeikről felkelve, lassankint a
két élve maradt játékos háta mögé csoportosultak «Brodsitzer»-eknek.
Csak Manassé és a vezér kapaszkodtak össze. S Manassé egyre nyert, a
vezér meg győzte pénzzel.
A vezér már dühös volt. Egyre ivott.
– Adjatok hát nékem is abból a pálinkából, mondá Manassé, s a mint
megkóstolta, letette fitymálva a butykost. De rossz kis vutki! Majd én
küldök nektek holnap egy hordóval az én szilvapálinkámból.
– Nem te!
– Hogyan nem?
– Mert holnap függni fogsz.
– Ott leszek én akkor; mondá Manassé, s a míg a vezér nagy figyelemmel
szorongatta a kártyáit, egyiket a másik mögül lassan tologatva előre, ez
alatt Manassé kiverte a pipáját, újra megtölté az asztalon álló döbözből
s egy Reichsschatzscheint fidibusnak tekerve, azzal rágyujtott. A vezér
csakugyan megkapta, a mire rálesett: a két X-et s kivágta maga elé
büszkén.
Nagy ütközet lett belőle. Javítás, visszajavítás, árverezés, háromszor
«blind»-re bevágás; visszavágás: a cassába nem fért a pénz már.
– Még ezt a «Mausit», mondá Manassé, egy marék olvasatlan pénzt téve a
középre.
– Adom! kiáltá az ellenfél. És még egyszer annyit. És még a két
bátyádnak a fejét is rá.
– Tartom. Mondá Manassé. És még a saját fejemet is vissza.
Aztán fölveték a kártyákat, – megint Manassé nyert.
Ellenfele olyan méregbe jött ezen, hogy a kártyáit kétfelé repeszté.
Tovább aztán nem lehetett játszani.
Manassé bezsebelte a pénzt. Rablónak nevezték: de respektálták. Ha ott
próbálta volna hagyni, azt olyan megbántásnak vették volna, hogy sorba
meg kellett volna verekednie valamennyivel.
– Nos hát, már most ráérünk. Mondd el, hogy miért jöttél ide? Rá akarsz
beszélni ugy-e, hogy a két bátyádat bocsássuk szabadon s Toroczkót ne
pusztítsuk el.
– Ily éleseszű férfiu, mint te, könnyen kitalálhatja a gondolatjaimat
is.
– No hát lássuk: hogy fogsz hozzá? Jonathán bátyád, az egyszerű falusi
ember, azzal jött hozzám, hogy a bibliából akart capacitálni. Beszélt a
testvériségről, Krisztus parancsolatjáról s Jehova hatalmáról. Addig
fecsegett, míg meguntam s kalodába tétettem. Simon bátyád már tudományos
ember. Ő Kolozsváron végzett. Ez fenyegetőzve jött. Beszélt nekem
alkotmányról, históriáról, a kormány hatalmáról, a camarilla
perfidiájáról, Hora, Kloska gyászos példájáról. Addig fenyegetőzött, míg
farkasgúzsba tétettem. Te mindeniknél bölcsebb vagy. Diplomata voltál.
Bécsben qualifikáltad magadat. Tanultál Metternichtől furfangot.
Halljuk, hát te mit tudsz? Ezzel fölült az asztalra.
– Én is csak tudok valamit; szólt Manassé, fölülve szintén az asztalra a
vezér mellé. Ha ti szabadon bocsájtjátok a két bátyámat s parolát adtok
rá, hogy Toroczkót nem fogjátok megtámadni, hát akkor én adok ti nektek
tizenhat hízott tulkot és húsz akó jó szilvapálinkát.
A vezér e szóra leugrott az asztalról s a kardjára csapott büszke
haraggal.
– Ha most kard volna az oldaladon, e szóért meg kellene velem
verekedned! Hát örmény bőrkereskedő vagyok én, a kitől azt lehet
kérdezni, hogy a háti-bőr párja?
Manassé pedig csak nyugodtan harangozott a lábaival ott az asztalon.
– Bizony, ha örmény bőrkereskedő volnál, sokkal okosabb mesterséged
volna, mint most. De hát minek az a nagy harag? Én azt kinálom, a mi
nektek legjobban kell: enni és inni valót; s azt kérem tőletek, a mi
nekünk kell, nektek pedig nem kell: a békességet.
– De azt, a mit te kinálsz nekünk, mi elvehetjük erőhatalommal is. Most
már hárman vagytok a kezünkben. Megizenjük a toroczkóiaknak, hogy ha le
nem rakják a fegyvert, s önkényt föl nem adják a városukat, oda fogunk
benneteket fölakasztani a szentgyörgyi vár ormára mind a hármat.
– Maradnak még otthon öten. Aztán, hogy a szentgyörgyi várig
eljuthassatok, keresztül kell mennetek a kőhasadékon, vagy a
Székelykövön s azt tudhatjátok, hogy már egyszer a toroczkóiak az egész
tatárjárás ellen meg tudták azt a völgyet védelmezni.
– Elfeleded, hogy egy harmadik út is van Toroczkóra?
– Az Aranyos hídján át. Azt védik Áron bátyám vaságyui, s a te
rendezetlen hadi néped egy hosszú defilée megostromlására nem alkalmas.
– No hát essél kétségbe. Nézz ki az ablakon amarra a nyugati hegyek
felé. Látod azt a jeltüzet? Ez azt tudatja velünk, hogy egy csapat a
rendes hadseregből a szentlászlói úton nyomúl előre Toroczkó felé,
ágyúkkal és lovassággal.
Manassé fölkaczagott.
– Ez a jeltűz azt jelenti, hogy ma délben egy vidám társaság ott ebédelt
a csodakútnál a nagy bükkfa alatt. A darázsok boszantották őket s ők
csóvát dugtak az odúba, a mitől a pudvás fa egyszerre lángot vetett
egész a koronáig.
– Manassé! Ha most hazudtál!
– Ismersz, hogy azt soha se teszem. A mit kimondok, az igaz. Ha nem
akarok igazat mondani, hallgatok. Az éjjel ott háltam Ciprianunál. Az
egész helységben egyetlen fegyveres csapat sincsen. Ellenben a magyar
sereg elhagyta Kolozsvárt s kivonult. Merre? azt nem tudom. De
megtörténhetik, hogy te, a ki segítséggel hiszesz találkozni, épen a
torkába futsz ellenfeleidnek, s azok bizony tűzre rakják a te
faágyúidat. A három Adorján után találkozni fogsz a negyedikkel:
Dáviddal, s a mit az hoz, annak a nevét ismered; az az «ultima ratio
regum», magyarul «ágyú».
A vezér meg volt döbbenve. Rejteni akarta azt a nyers ijesztő modora
alá.
– Ha most nem mondtál valót, Adorján, akkor olyan bizonyos, hogy
eljátszottad az életedet, minthogy most éjszaka van. Ha hazudtál,
haditervemet feltartóztattad vele, s akkor nincs Isten, a ki
megszabadítson.
– Minthogy pedig nem hazudtam, s mint hogy Isten mindenesetre van: tehát
ad tudtomra, hogy hová fekhetem le alunni? mert el vagyok fáradva.
– Zárjátok őt be a toronyba; parancsolá a vezér.
– Biz az jó lesz; legalább hajnalra majd felharangozlak benneteket;
szólt nevetve Manassé, a míg a harang alatt ágyat vetettek neki
szénából.
– Hanem azért a tizennyolcz tulok kinálása miatt számolni fogunk
egymással. Kiálta rá az ajtón keresztül a vezér, mikor azt bezárta rá a
nehéz reteszszel.
– Én csak tizenhatot mondtam! dörmögé vissza Manassé.
A vezér rögtön haditanácsot tartott.