Mindhárman lovon jöttek idáig. Manassé biztosítá Áron bátyját, hogy az
az út, a melyen ők jöttek a hegyhát felől, egészen jó: nem lesz szükség
ismét a patakmederbe leszállni és a malom felé kerülni.
– De nincs az útban valami «ugrató?» kérdezé Áron.
– Ne félj semmit. A lovaink jók és pazsuránk van.
Blankának még most sem magyarázták meg, hogy mi az a pazsura? Elég, ha
Áron értette.
Most azután volt nagy vigasság a Porlik tündér szinházában; a két
ujonérkezett testvér elmondá, mily nagy pompával várják a bórévi hidnál
Manassét és menyasszonyát az atyafiak? s segítettek az utitáskákat az
utolsó morzsáig kiüríteni; nem lesz már több szükség a «madárlátta»
kenyérre.
Dél felé lóra ültek mindannyian; Blankát a két vőfélye közrevette, ezt a
jogot nem engedték maguktól elvétetni s ők lovagoltak előre; Áron és
Manassé kissé hátramaradtak.
– Most mondd el hát, hogy mik történtek? szólt Áron bátya; mert én nekem
olyan ez, mintha álmodnám. Mózses csodatételei voltak a kezedben, Áron
ékesszólása volt a nyelveden, hogy rá tudtad bírni a Faraót, hogy
bocsássa szabadon a te nemzetségedet?
– Nem voltak biz én velem csodatételek, se ékesen szóló tehetség. A
botomat nem tudtam kigyóvá alakítani, sem a kezemet bélpoklossá;
próféták hatalmas nyelvén sem tudtam beszélni, hanem úgy jelentem meg
közöttük, s úgy beszéltem velük, mint hozzájuk hasonló ember. Nem
mutattam előttük se félelmet, se büszkeséget. Beültem közéjük s nem
rontottam el a mulatságukat. Kérdeztek s én mondtam nekik rá igazat.
Kértem tőlük a békességet s kináltam nekik érte megfelelő árt.
– Miféle árt? kérdé Áron bátya, ki roszat kezdett sejteni.
– Találd ki.
– Hogy fegyvereinket lerakjuk és átadjuk nekik?
– Annál értékesebbet.
– Hogy vasbányáinkat szolgálatjukra bocsátjuk és ellátjuk őket
kaszákkal, fegyverekkel, vaságyúkkal?
– Sokkal többet érőt annál.
Áron üstöke izzadni kezdett.
– Talán csak azt, hogy meghódolunk Puchner proklamacziójának, kitűzzük a
tornyunkba a sárga zászlót s aláirjuk a balázsfalvi határozatot?
– De már annál igazán nagyobbat.
– Ne kinozz hát, hanem mondd meg, hogy mit?
– Tizenhat tulkot, meg husz akó szilvaszeszt.
Áron kijött a csendes flegmájából.
– Hiszen volna csak hosszabb a karom, hogy hátba üthetnélek.
– Ők is azt tették, mikor először kimondtam az ajánlatot. Hanem aztán
rájöttek, hogy az igen alkalmas békeföltétel. Nem kell neki se
magyarázat, se tolmács, se szövegezés. Megérti minden ember. A hadsereg
belenyugszik.
– Hát azt a két lovat hogy szerezted az öcséim számára?
– Ott vettem. Olyan áron, a min angol paripákat vesznek, de fele saját
pénzük volt, a mit az éjjel tőlük nyertem.
– Kártyáztál az emoreusokkal! Istentelen!
– Reggelig bezárva tartottak s azon folyt a haditanács, hogy mit
csináljanak velem és testvéreimmel? Többen azt akarták, hogy jó lesz a
fejeinket elküldeni Toroczkóra nálunk nélkül, s aztán felszólítani a
várost, hogy vagy adja fel magát, vagy megrohanják s porrá égetik.
– S te hallottad ezt?
– Olyan helyen voltam, a hol minden szót kellett hallanom.
– Mondd a végét frissen, mert nem birok rágondolni.
– A vége az lett, hogy hajnalra ismét előhoztak s akkor tudtomra adták,
hogy elfogadják az általam ajánlott békét. Felhagynak Toroczkó
ostromlásával s hazavonulnak falvaikba s lesznek ezentúl is jó
szomszédok, mint hajdan.
– Megesküdtek rá?
– Az oltár előtt, a pópa olvasta fel az esküt.
– Égett két gyertya az oltárnál?
– Igen.
– Akkor jól van.
– Én pedig, mint családunk felhatalmazottja és képviselője, pecsétes
írást adtam magamról, hogy népemet az ő ellenük folytatandó harcztól
visszatartom.
– Ezért meg otthon lesz harczod.
– Otthon is győzni fogok. Ők nem törik meg a békét, s mi nem keressük a
harczot. A vezér, midőn átadta számunkra a pazsurákat s testvéreimet
elővezetteté, azt mondta: «Most bizton maradhattok felőlünk békében. Sem
én, sem társaim titeket és várostok népét bántani nem fogjuk. Az igért
kollacziót elfogadjuk, mint barátságos áldomást; nem mint vérdíjat. –
Hanem, hogy egyszer, valamikor egy közületek támadt renegát nem fog-e
tüzet és vasat vinni a várostokra? arról nem állunk jót.» Azzal kezet
szorítottunk, összecsókolóztunk s bizony mondom neked, hogy egész az
Aranyosig nem fogjuk őket útunkban találni többé.
– S ugyan mivel tudtad ennyire megvenni sziveiket? Hisz a tizenhat
tulok, meg a hordó pálinka csak áldomás volt.
– Egy igaz szóval. Elmondtam nekik a csodakút melletti égő fa
történetét. Ezt ők jeltűznek vették s ez a tévedés nekik nagy kudarczot
okozhatott volna.
– S hittek a szavadnak?
– Nem hittek. Kétkedtek benne. Ezt vitatták sokáig a haditanácsban. Egy
rész azt mondta, hogy nem kell hinni, előre kell nyomulni a hadi terv
szerint, mely az ő késlekedésük miatt teljesen meghiusulhat. Ezek
sürgették erősen rögtöni kivégeztetésemet.
– No. És mi jött segítségedre?
– Egy véletlen. Ne mondjuk azt. A gondviselés. Szív és akarat, mely érez
és cselekszik. A haditanács alatt érkezett meg Ciprianu izenetével egy
küldöncz, a ki szavaim valóságát bizonyítá.
– Ciprianutól? Akkor annak egész éjszaka kellett utazni.
– Uttalan erdőkön, hegyszakadékokon keresztül.
– Nem is tudom, hogy tehette azt meg ember?
– Asszony volt.
– Kicsoda?
– A ki eljött a Monasteriáig, bizonyságot tenni róla, hogy igaz volt, a
mit mondtam, hogy a jeltűz a véletlen műve csak. Ezzel szabadított ki
mindnyájunkat a halálveszélyből. Zenóbia volt az.
– Jaj, jaj, jajajaj! Oh jaj, jaj, szörnyű jaj! Kiálta föl csaknem éneklő
jajveszékeléssel Áron bátya. Micsoda nagy adósság ez már! Inkább jöttél
volna haza azzal a hírrel, hogy lekötötted az egész birtokunkat
harminczhárom perczentes adósságban a jebuzeusnak, mint hogy azt hallom
tőled, hogy három testvérem fejével tartozom Ciprianu leányának.
De már erre a nagy jajgatásra mégis figyelmes lett Blanka, megállította
a lovát, s bevárta, míg a testvérek odaérnek.
– Min pereltek egymás között? kérdé Manassétól bámuló tekintettel.
(«No most hadd látom, hogy tudsz igazat nem mondani s mégsem hazudni?»
dörmögé Áron.)
Pedig lehetett neki.
– A fölött nem egyezhetünk ki Áron bátyámmal, hogy kiket híjunk meg a
menyegzői lakománkra? Ő egészen csak a családban akarja azt megtartatni,
én pedig szeretném rá meghívni minden jó ismerősünket. Hát te, angyalom,
mit szólsz hozzá?
Blanka szeliden viszonzá:
– Nekem senkim sincs a kerek világon, a kit lakadalmunkra meghivjak.
Igen boldog leszek, ha a ti családotok minden tagja ott lesz arra a
napra. Tehát Dávid is. Őt is hivjátok akkorra haza.
– Ott lesz, édes mézem! dörmögé Áron.
– De mégis! Szólt Blanka. Van egy ismerősöm, egy jó barátnőm, a kit
azóta szereztem, hogy Erdélyben járok, a kinek, ha ott lehetne, nagyon
örülnék. Ez Zenóbia, Ciprianu leánya.
Áron bátya majd lefordult a lováról erre a szóra.
– A mit pedig asszony kiván, az parancsolat; szólt oda nevetve Manassé.
Azzal Blanka egy csókot vetve ujjai hegyével Manassénak, előre lovagolt
ismét.
Áron bátya pedig Manassé háta mögött maradt, s onnan dohogott feddő
haraggal rá:
– No már sok furfangos emberrel találkoztam ezen a pulykanyomos világon,
de se örményben, se zsidóban, se czinczárban, se székelyben oly
körmönfont félkéz kalmárral, mint te vagy, még össze nem kerültem.
Manassé nevetve vágtatott Blanka után, s a hegytetőre fölérve, a
gyönyörű panoráma részleteit magyarázta neki.
Útjuk kioltott őrtüzek szénmaradványai közt vezetett el. Tábornak nyoma
sem volt már előttük.
Alkonyatra elérték az aranyosparti hidat, s azontúl van már az édes
otthon. A sokszor megálmodott kis holdsziget: Toroczkó.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Az Aranyos melletti utat az ezután következő években vágták
a sziklaoldalba, míg másrészt az Enyed felé vezetőt egy vízár elseperte.