Mikor Manassé benyitott a Monastéria ajtaján, kellett neki nehány
pillanatnyi tájékozás, hogy a terem tudományával rendbejöhessen.
Egy igen tágas, de alacsony teremben tíz-tizenkét férfi ült egy hosszú
asztal körül, s azon az asztalon nem volt több egy szál
faggyúgyertyánál. E gyönge képviselője a világosság terjesztésének
igyekezett megküzdeni azzal a dohányfüsttel, a mit a hány ember, annyi
pipa, tömörített egy lapáttal meríthető légkörré.
E félhomály és negyedrész világosság mellett fáradozott az egész
társaság (polgárruhába öltözött fegyveresek, egy pár határőr-egyenruhát
viselő tiszt és egy kalugyer) abban a munkában, a mi a hadjárat alatt
tudvalevőleg legélénkebb föladatát képezi a táborkari tagoknak: –
ferbliztek.
Miután historicumot adunk elé, kénytelenek vagyunk mind a tárgy czimét,
mind annak műszavait eredetiben visszaadni. A ki nem érti meg, ott van
számára a német (stb.) szótár; csak keresse. Hogy megtalálja-e? az iránt
nem vállalunk szavatosságot.
A közreműködők közül nehányat személyesen ismert Manassé.
Azok nem ügyeltek a belépőre. Nagyobb gondjuk volt annál. Épen «nagy
czupász» volt.
Az asztal mellett volt egy üres szék, annak a helytartója talán már
kidőlt, vagy elfogyott az apró pénze, s kiment váltatni. Manassé nem
sokat gondolkozott, odament s leült arra a székre.
Talán nem ügyeltek rá? talán oly társaság volt az, a melynek tagjai csak
most nem rég kerültek össze, s még nem igen ismerik egymást? talán a
nagy füst és pisla világ mellett nem tudtak különbséget tenni? vagy a mi
a legvalószínűbb volt, hogy az általános érdek foglalt el minden
figyelmet, arról lévén szó, hogy ki «teszi a czupászt?»
Erre a kérdésre pedig csak az universal-nyelv ád feleletet: «pénz
beszél». Manassénak csak be kellett tenni.
A mi azonban nem volt olyan könnyű tudomány.
Mert azokban az időkben voltak ugyan osztrák állambankjegyek, csakhogy
azokat nem igen bocsátotta józan meggondolású ember forgalomba. A
közforgalmat képezte, különösen a ferblinek nevezett pénzműveletnél (az
elfoglalt területhez képest) vagy a magyar bankjegy, vagy a német
államjegy, melyek mindegyikéből egész a democraticus
krajczármennyiségekig terjedő képviselők voltak nyerhetők, úgy, hogy az
ember nem volt kénytelen, mint későbbi években, az egy forintost négy
felé elvágni, ha ki akart belőle adni.
Már most az tökéletes önárulás lett volna, ha Manassé annál az
asztalnál, a hol a cassát képviselő tányérban csupa osztrák államjegyek
hevertek, egy azoktól elütő magyar bankjegyet dobott volna. Tehát elő
kellett keresnie a zsebéből egyikét azoknak a (minden eshetőségre
számítva, dugaszban tartott) Reichsschatzscheinoknak, a miknek az egyik
oldalára aranyos, a másik oldalára ezüstös betűkkel (ez volt az
«érczalap») volt nyomtatva, hogy mennyit érnek? s ugyanaz nagyobb
hitesség okáért tizenkétféle nyelven ismételve. Azok közül egyet
odadobott a tányérba s akkor aztán neki is osztottak kártyát. A kalugyer
osztott, Manassé esett neki «ostorhegyre». Az, a ki átellenében ült,
volt a fővezér, azt ő ismerte jól: együtt szolgáltak a guberniumnál. De
annak most ő rá semmi gondja sem volt, mert komolyabb dologgal volt
elfoglalva: «gusztálással». A mint hogy «ki is vágott» két királyt.
Manassénak még egy szerencséje volt: az, hogy egy hetest, meg egy
nyolczast kapott két különböző színből. Mindenki szánalommal tekinte –
nem ő rá, hanem a hetesre, meg a nyolczasra.
A kalugyer aztán kivágott maga elé «két sántát».
Általános elszörnyedés!
A kik csak «farbára» mentek be, azok előre elszaladtak, sejtve, hogy itt
nagy ütközet lesz. Háromnak azonban még volt reménysége, kiknek sántájuk
akadt: (öttel játszottak).
A kalugyer kegyetlenül bánt velük. Minden kártyát «kostáltatott». Azok
egymás után «forpászoltak».
Manassé fizetett minden «javítást» a maga hetesére s nyolczasára. – Ez
bizonyosan részeg, vagy lopott pénzt hajigál! – Mi köze másnak hozzá!
A fővezér azonban helyt állt s az utolsó kártyát is fizette.
Manassé még akkor sem futott meg. Kivette a maga kártyáit, a mik már
most ingyen jártak.
Akkor azután a két matador, a vezér meg a kalugyer elkezdtek egymásra
«hivogatni»; keményen «vágott vissza» mind a kettő. Nagy ütközet lett
volna belőle, ha ez a félbolond ott nem ül közöttük s mindent megadva,
be nem rekeszti a harczot.