A nap utolsó alkonysugarai aranyat szőttek a sziklavölgy átlátszó
ködébe, midőn a barlangvár kapujához érének. A magasból valami hangzott
alá, a mi hasonlatos nagy néptömeg énekléséhez, vegyülve dobpörgéssel.
– Siessünk be a várba! sugá Áron Manassénak. Asszonyod megtalálja
kérdezni, mi az, a mi itt a fejünk fölött zeng?
Az a fölkelő tábor estima-éneke volt. Az ott tanyázott a fejük fölött
ezer lábnyi magasban. A barlang száda fölött elnyuló sziklatömeg, mint
egy titáni risalith eltakarta az alant fekvő völgyet a fensíkon levők
szemei elől.
A vár bejáratának azonban kapuja is volt. Ezt nem készítette ács és
lakatos, maga a természet növelte oda rengeteg vadrózsa-bozót alakjában,
mely a kapu elejét egészen betölté.
Áron előre törtetett a bozóton keresztül; az ő bőrködmenének nem ártott
az meg; de Blankának és Manassénak kívül kellett maradniok, a míg ő a
várból visszatért három szál deszkával, a miket keresztül dugva a
csipkebozóton, kettővel kétfelé hajtották ő és Manassé a gallyakat, a
harmadikat pedig a résbe fektették pallónak; azon aztán Blanka
sértetlenül vehette be a tövissánczot.
– Hol vetted te ezeket a doczkákat? kérdé Manassé bátyjától.
– Gondoskodik az Úr az ő hiveiről a pusztában, felelt neki Áron bátya.
S az Úr gondoskodása még többre is kiterjedt. Az ölnyi vastag külső
falnak egy zugába szénahalmaz volt tetézve: annak a rejtekéből
szurokfáklyák kerültek elő; egyet azok közül meggyujtott Áron s azután,
mint a ki idehaza van, s a cselédjeivel rendelkezik, kiadá a
parancsolatot Manassénak, hogy vezesse be a lovakat egyenkint az
udvarba, Blankának pedig, hogy addig üljön le a kőpadra és kösse meg
bokrétáit, etesse meg a baromfiait, a míg ő bemegy és rendbehozza – a
házat.
Blankának dévaj kedve volt a fölött, hogy ő valahára egy elhagyott
várban fog meghálni éjszakára: kisértetes meséket hallgatni, karját
kedveséébe fűzve a lobogó tűz mellett.
Várakozásában azt a mulatságot találta ki egyes-egyedül, hogy a
vadrózsáról leszedte a csipkebogyókat s azokat fonálra fűzve,
korall-nyaklánczot készített belőle magának. – Pedig még a másik ékszere
is megvan Manassé ereklyéi közt: a pitypang-nyakláncz a Colossæumból.
Azalatt a kakas és jércze az öléből ette az árpát.
Manassé e közben felvezette a lovakat, kipányvázta őket a fal mellé s
szénát tett eléjük. Azután behúzta a deszkákat a rózsabozótból, azokat
bevitte, Áron parancsa szerint, a barlangba; az összeboruló rózsa aztán
ismét zárt kaput képezett a barlang előtt.
Akkor Áron bátya is előkerült s mint szives házigazdához illik, karját
nyujtá Blankának, hogy őt bevezesse.
– Ah, ez a te házad, Áron? kérdé enyelgőn Blanka.
– Ez eleitől fogva mindig annak a háza, a ki elfoglalja. Most az enyém.
De mennyire meg volt lepetve Blanka, mikor a belső ajtón belépve, egy
tisztán tartott boltíves termet látott maga előtt, melyet a közepén
rakott rőzsetűz köröskörül megvilágított s a tűz mellett terített
asztalt, annak folytatásául egy vetett fekhelyt, az asztalon
palaczkokban friss vizet és üvegpoharakat.
– Áron bátya, te ezermester vagy! honnan szerezted ezt mind?
Ez a kérdés majd csakhogy ki nem pattantotta azt a titkot, hogy
idejövetelük és itt megmaradásuk elő volt készítve. Áron gondolkodott
rajta, hogy mit feleljen? Azt mondani, hogy mindezt magával hozta az
általvetőben, mégis ocsmány nagy hazugság lett volna az Isten színe
előtt, a ki bizonyára a föld alatt is meglátja az embert. Valami
közvetítő oraculumot gondolt ki. «Annak a molnárnak tudtára adtam, hogy
itt maradunk, az küldé előre mindezeket a rövidebb hegyi uton.» – Igy
aztán csak a jobb kezének a hüvelykujja hazudott, a melyikkel hátrafelé
mutatott, mert nem «annak» a molnárnak cselekedete volt ez, a ki a
peterdi bejáratot őrzi, hanem «emennek», a ki a Torda felőlinél őröl.
A további kérdezősködésnek útját állta Áron bátya régészeti
értekezéseivel; elmagyarázva Blankának, mire valók voltak azok a nagy
ablakok a homlokfalon s azok fölött a lőrések? hol voltak a ví-folyosók,
a lakszobák az emeletre épült sziklaalatti házban? melynek bizonyosan
volt asszonylakója is, – különben kinek a kedveért lett volna a kert
ültetve a vár előtt?
Azután körülhordozta vendégét a palotájában.
Az egy görög Π betüt képez (épen, mint a Cagliari-palota) s a tulsó
szárnyából egy fölfelé haladó folyosó nyílik, de melyen már csak
meggörnyedve lehet haladni.
Ez vezet a kúthoz, a honnan Áron a friss vizet meríté. A vár hajdani
lakói mindennel el voltak látva.
– Mi úgy vagyunk most itt, mondá Blanka, mint Cooper «Utolsó
Mohikán»-jában az utazó angol család a barlangban. Csak az indiánok
hiányzanak:
A két férfi egymás szemébe nézett. Hiányzanak? Itt vannak a fejünk
fölött.
Blanka, a mint visszatértek a tűzhelyhez, kinálás nélkül elfoglalta a
számára készített fekhelyt. A három szál deszka három széles kődarabra
volt végig fektetve s le volt takarva bundával. Áron bátya négy szál
paticsfából, meg Blanka shawljából még mennyezetet is rögtönzött a
fekhely fölé: ez illő és szokás is. A mint Blanka végignyujtózott e
fekhelyen, a kakas is fölrepült jérczéjével együtt a mennyezet
kalodafájára, úrnője lábához: onnan őrködött rá. A nyoszolyául szolgáló
deszkák folytatása volt az étkező asztal, melyhez a férfiak
letelepedtek. Blankának nem kellett már semmi, csak egy ital üde
forrásvíz, azután meg mesemondás. Azt elhallgatta, félálmosan is, arczát
tenyerébe nyugtatva: olyan érdekes volt, a hogy azt Áron bátya (keverve
a valót a költöttel) ki tudta rakni. Hogyan védte magát e várbarlang
utolsó harczos ura éveken át a császári tábornokok ellen? Mikor Rákóczy
Ferencz seregei mind lerakták már a fegyvert, ő egyedül, századmagával
megtagadta a békekötést. Hogy viselt háborut egy egész ország ellen?
Hogy hullottak el bajtársai egyenkint az egyenetlen harczban? Hogy
maradt utoljára egyes-egyedül. Még akkor sem adta meg magát, még akkor
sem tudták legyőzni. Végre őt is, mint annyi mást, csak a szerelem
ejthette meg. Belebolondult a szép Rozáliba, a tordai mézesbábsütő
legszebbik leányába. Annak pedig volt már akkor jegyese, Marczi, a
nyalka henteslegény, a leghíresebb tordai malaczpecsenye-sütőnek a fia.
A szép Rozáli még sem sajnálta Balyika Nikita szerelmét viszonozni. De
ezt csak azért tette, hogy a hirhedett rablót megejtse s az országot
megszabadítsa tőle. Egy este, mikor ismét találkozót adott Balyikának,
alattomban értesítette a bírákat és hadnagyokat s azok elrejtőztek
fegyveres hadakkal, hogy a híres rablót elfogják. De Balyika kivágta
magát a fegyveresek közül s menekült a tordai hasadék felé. Üldözői nem
birták utolérni se gyalog, se lóháton. Csak Marczi, a megcsalt vőlegény
maradt a sarkában, s mikor már Balyika épen be akart illanni a vára
kapuján, utána hajított fejszével úgy fejbe találta, hogy rögtön ott
halt meg. Ez lett vége a vár utolsó urának.
– Hát a Marcziból és Rozáliból mi lett? kérdé tovább Blanka.
Áron bátya aztán fogta a Marczit, elvitte török fogságba, tatár
fogságba, kozák rabságba; mikor már a kutyafejű tatároknál volt vele,
ott Blanka szép csendesen elszunnyadt.
– Soha se hallottam én ezt a történetet, bátya, mondá Manassé, midőn
bizonyos volt már, hogy Blanka alszik.
– Magam sem, felelt rá őszintén Áron, de hát szorultságból az ember még
poétává is lesz. Nem tudom, holnap miféle hazugságokkal tudjuk az
asszonyt itt tartani? Gondolj ki már te is valamit! Ne csak mindig az én
lelkem kárhozzék el a sok görbe igazságmondástól.
– Jó lesz bátya, majd gondolok ki valamit. Most tedd le magadat és add
át a nyugalomnak; én fenmaradok őrködni s a tüzet éleszteni. Éjfél után
majd fölkeltelek, s akkor én fekszem le aludni és te virrasztasz.
– Biz az jó lesz, mondá Áron, hanem gondolj ki valami tréfát holnapra az
asszonyodnak, mert én már kifogytam a tudományomból.
Azzal egy köteg rőzsét tett a feje alá vánkosnak, a két karját keresztbe
tette a mellén: «én édes istenkém!» sóhajta, s a másik perczben aludt.
… Manassé aztán azon volt, hogy találjon ki valami újat holnapra, valami
meglepőt.