A tordai hasadék a vulcani alkotás egyik legbámulatosabb remeke; itt egy
hegyláncz, tetejétől a talapjáig kettérepedve. A két átelleni meredek
fal kiálló sziklái és mélyedései még most is egymásba illenek, a
háromezer lépésnyi sziklafolyosó hajlásai, megtörései mindenütt
egyenközűek maradnak, csak itt-amott mutat tágabb öblöket, hol a
sziklaörlő idő görgeteg kőzuhanyokká porlasztotta a bérczfalat; míg
egyes sziklatornyok, mint a góth építészet pillérei állnak el a
falaktól, a miknek ormozata ma is a münsterek czifra, fantasztikus
párkányzatát mimeli.
A Magyar-Peterd felőli bejáratát egy óriási csúcsíves sziklakapu
alkotja, több száz lábnyi magas; a világ legnagyobb diadalíve: egy
geologiai talány.
Az átelleni bércztetőről az egész sziklacsarnokot végiglátni, mely
megragadó nagyszerűségével az isteni némaságot egyesíti.
S e felséges táj nem volt mindig ilyen csendes. Egy darab világtörténet
ment itt végbe. A római kultura egyik előretolt központja volt itten.
Túl a hasadékon volt a provinczia legnevezetesebb városa: Salinopolis, s
a fensíkon mellette a megerősített táborhely, lánczolata a védműveknek,
honnan az uralkodó Róma az északi barbároknak parancsait osztá. A
kétezer év előtt vájt sóbányák tanúi ez életnek, és a gigászi kőkoczkák
s a romok alól napfényre kerülő arany ékszerek, pénzek, fegyverek
hamvvedrek, síremlékek s művészi alkotású istenszobrok töredékei
hirdetik, hogy itt hajdan egy darab Róma volt. A hatalmas Traján-út most
is ott domborodik a zöld szántóföldek között (a Pratu lui Trajanon, hol
Róma uralkodója az utolsó dák királyt, Decebalt letörte), hosszú egyenes
vonalban. – Azután más lakók jöttek. A letelepült magyar népnek egyik
szent királya: László, itt vívta döntő harczát a tatárok ellen. A
legenda azt meséli, hogy az ő imájára hasadt ketté a bércz, hogy
ellenségeit visszatartsa; átszökellő lova patkójának nyomát ma is
mutogatják a szikla ormán, s azon a helyen kápolnát építettek a szent
harcz emlékére. Azt a kápolnát megint Dzsingiszkhán fiának mongol hordái
pusztíták el, s akkor a sziklafolyosóban védte magát a nép az egész
mongol tábor ellen. Majd a szabadság- és vallásháború alatt volt itt
menedéke Rákóczy portyázó vezéreinek, kik még a harcz bevégezte után is
innen folytattak egy mesebeli küzdelmet, százan egy egész világ ellen.
Azontúl csak az emlék maradt meg, s az elrejtett kincsekrőli mondák. A
Szent László kápolnája helyén egy faépület huzódott meg, keleti hitű
kalugyerek számára, történetünk idejéig. – Ma már (negyven év után) azt
sem találjuk ott, csak egy alacsony kőkereszt jelöli – a kalugyerek
egykori temetőjének helyét.
A természet alkotásának nagyszerű látványa, a mondák, a legendák, a
történeti emlékek, miket Áron bátya minden lépten-nyomon elő tudott
adni, feledteték Blankával a fáradságos, nehéz utat.
A peterdi malom fűzfáit elhagyva, folyvást a vízmederben kellett
előreléptetni, melyből el levén fogva a víz, csak a tócsák maradtak a
fenekén, tele viczkándozó apró halsereggel s nyüzsgő rákcsoporttal.
A kétnyilatú sziklakapun áthaladva, a tíz-húsz ölnyi távolra szétnyilt
két sziklafal odafenn csak egy keskeny szalagját engedi láttatni a kék
égnek, csak a déli sziklákon megtört verőfény tanusítja, hogy még nappal
van.
A hegyrepedés egy órajárásnyi távolban a Hesdád völgytől annyira
összeszükül, hogy a két átellenes fal nem esik egymástól távolabb három
ölnél. Ha csak egy kissé meg van is áradva a Hesdád patakja, a két fal
medre között csak nekivetkőzve és nagy elszántsággal lehet
keresztülhatolni. Azért a tordai hasadék tulsó kapuját nagyon kevés
ember látta testi szemeivel.
Ezt a szorost Balyika kapujának hívják.
Még nagyon jól kivehető a két horonyzat, a mi a kirugó sziklafalba van
vágva; e rovátkokba bocsáták le a vár lakói a nehéz tölgyfakaput, mely
aztán zsilipként zárta el a patakot. E kapunak legalább tizenöt láb
magasságúnak kellett lenni, a mit világosan jeleznek a vízmosás nyomai a
sziklában, egész üregeket, gömbölyű döböröket vájt a bezárt hullám a
kapu fölött. E bevágáson túl látszik a nyoma a vasrostélynak, melyet
kerekes lánczczal vontattak fel, mikor a zsilipet megnyitották. Olyankor
aztán a sziklafolyosó felső részébe felszorított víztömeg, mint a Pharao
népeit elseprő tenger, omlott az alsó mederbe s ha ostromló sereget
talált benne, azt tisztára kiseperte, ha ezernyi ezer is volt.
E vasrács és zsilip védte a két barlangvárat, mely a szükülésen túl
egymással szembenéz, úgy, hogy egyiknek a kapujából a másikához nyillal,
puskával át lehet lőni. A néphagyomány e természeti erősséget utolsó
védőjéről Balyika várának nevezi.
Mikor a kapuhelyhez közelítettek, hol a patak hátramaradt vize a kőtalaj
kivájt medenczéjében álló tavat hagyott hátra, Áron bátya előre
lovagolt, állítólag azért, hogy megmérje a vizet, elég sekély-e a
keresztülgázolásra? Voltaképen pedig azért sietett előre, hogy az adott
jelt a keresztül húzott zsinegen meglelje és mire Blanka odaér,
eltávolítsa.
Úgy beszéltek össze Manasséval, hogy ha a jeladás kedvező, Áron
megmutatja Blankának a völgy virágkertét; magáról a barlangról azonban
elvonja megtekintési kedvét azzal a szóval, hogy abban nagyon sok kigyó
lakik; ha pedig a jeladás veszedelmet hirdet, akkor minden mesemondási
tudományát előveszi, hogy Blankának kedvet csináljon hozzá, az éjt a
barlangvárban tölteni.
Áron nem sokára visszatért azzal a tudósítással, hogy a medenczén
könnyen át lehet lóval gázolni, s akkor rögtön meglátjuk a Balyika
barlangvárát.
– Ah; nincsenek abban a barlangban kigyók? kérdezé rögtön Blanka. Minden
asszonynak ez lett volna bizonynyal az első kérdése. A mióta a
paradicsomban úgy megjártuk a kigyóval, azóta a nőknek különös
ellenszenvük van ez egész hüllő-faj iránt.
– Vannak, felelt rá Áron bátya.
Manassé megkönnyülten lélekze fel.
Hanem ezúttal csalódott. Áron bátya csak egyenes hazugság mondásra nem
volt képesítve; válasza nem a jó jeladás következése volt.
– Hanem azoktól mi nekünk nem kell félnünk; folytatá tovább, tüzet
rakunk elüzésükre, a minél még erősebb oltalmunk ez a kakas, meg a
jércze. Ezektől elfut minden kigyó és patkány; azt hiszi a csupasz
nyakuk felől, hogy saskeselyűk. Ezek fognak bennünket strázsálni, a míg
alszunk.
Ebből megértette Manassé, hogy a veszély köröskörül elzárta az útjokat s
itt kell maradniok a Balyika-várban.
Áron pedig azon volt, hogy földicsérje Blanka előtt azt a felséges
mulatságot, mikor a ropogó tűz mellett fognak heverészni egy templom
magasságú barlangban, a miben hajdan őseik hónapokon át védték magukat
diadalmasan, barbár hordák ellen. A férfiak fölváltva állnak őrt, míg ő
a tűz mellett, jó bundába takarva, szenderegni fog, a feje alja illatos
szénapetrenczéből vetve.
Ezalatt a szűk torkolatból kiértek a tágasabb öbölbe, mely a két
átelleni várat egyszerre fölmutatja.
Két egymásra néző barlang az a két sziklafalban, a patak medre fölött
egyforma magasságban, mely hetven lábnyi lehet. Az északi oldal
barlangjához csak szikláról sziklára mászva lehet följutni; tágas szája
annak is be volt falazva, s a fal bejárata is oly magasan van, hogy oda
valószinűleg csak lábtón jutottak, a kik benne laktak.
A déli oldalon levő barlangvár azonban valóságos erődítmény. Tágas,
boltív alakú szádát a bejáratánál széles tömör kőfal zárja el; gigászi
rendszerben rakott sziklabástya, mintegy tizenöt láb magasan, s
azonfölül még egyszer olyan magas a barlang kapuívezete, de az első
falon túl jön egy második, mely a barlangot egész magasságban elzárja,
ezen ajtók és ablaksorok látszanak, tanúságául annak, hogy ez lakályosan
berendezett otthona volt valakinek.
Ehhez a barlanghoz egy öblös völgyteknő vezet föl. E völgyecske a vadon
virágos kertje. Még késő őszszel is tele zöldelő cserjével s az őszi
virágok ritka fajaival.
Szenvedélyes füvészek nagyon jól ismerik e helyet. Hogy Torda felől
hozzá lehessen jutni, egy osztrák tábornok lőporral vetteté szét a
sziklákat, s úgy vágatott egy merész utat a sziklaoldalba; ezt az utat
most egy magyar főpapról nevezték el, ki tekintély és Mæcenas a
botanikus világban, s maga is gyakran látogatja a helyet (Haynald).
Mikor Blanka e kis völgyben leszállt a lováról, olyan volt, mint egy
valóságos gyermek. Minden virágot le akart szedni, a mi eléje akadt.
Áron megmondta neki minden virágnak a nevét, s hogy azok «e helyen
kívül», mely távol világrészben találhatók csak föl.
Még Manasséra is elragadt a füvészkedési kedv, elfeledte azt, hogy ez
csak a halálveszély borzalmait eltakarni való játék, egy asszony számára
kigondolva, a ki előtt a bajt titkolni kell.
– Hogy került ide, s hogy maradt meg itt annyi ritka délövi növény?
jegyzé meg Áronnak.
– Hát én az én paraszt eszemmel így okoskodom: ez a vidék római colonia
volt. Ezt a barlangot még a rómaiak erődítették meg itten. Tanúja annak
a falakba ékelt sok égetett cserép, melyet csak a római használt, a dák
se azelőtt, se a mai napig nem vesződik azzal, hogy követ süssön. Ez is
a Salinæ védelmére szolgálhatott a leigázott dák ellen. A mely római
urat ebbe a várba tettek centuriónak, az azt számüzetésül vehette s
Ovidiussal együtt sírhatott az elhagyott «urbs» után. A római szereti a
virágokat. A merre járt valaha, nemcsak a romok, a hamvvedrek, a régi
pénzek, hanem a meghonosított növények is hirdetik egykori ottlétét. Én
azt hiszem, e vár száműzött urai csináltak egykor virágos kertet ebből a
völgyből. Ők elmúltak, a virág megmaradt. Ezt a völgyet a déli nap süti,
a bérczek védik az északi szelek ellen; alatta soha be nem fagyó víz
zuhog, a tél fagyát enyhíti; így ebben a katlanban, mint egy melegházban
tenyészik száz olyan növény, a mi ez égalj alatt sehol.
A virágszedés mellett mind jobban megközelítették a barlangot. Blanka
futott elől. Nem akarta másnak engedni azt a dicsőséget, hogy az
«ősztavasz-virágot» feltalálja, a minek létezését bizton hitte.
Áron nem szokott tréfálni. Ő Manassé bátyja. S Blanka Manassét is úgy
ismerte már, hogy a mire az azt mondja, hogy «van», az bizonyosan van.
S asszonyoknál meg van a találási ösztön. Blanka az öröm sikoltásával
rohant egyszerre előre, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle, a
mit talált. S valóban ott volt a díszbokrok leggyönyörűbbike: az
«ősztavasz kukojcza» (Arbutus Unedo) odahuzódva egy szikla-sut
fülkéjébe, mintha rejtegetni akarná kincsét szem elől; egy embermagasnyi
bokor, tövénél pikkelyes kéreggel, mit századok moha fed már; míg fiatal
ágai a korall pirosságával vetekednek, sötétzöld levelei kemények, mint
a puszpángé s ághegyein egymás mellett skarlátpiros bogyófürtök és
gyöngyvirágalakú illatos fehér bokrétácskák. Ha Dárius rejtett kincseit
találta volna meg, nem lett volna olyan öröme Blankának, mint mikor azt
az igért bokrot meglelé.
Örömében nem tudott mást tenni, mint hogy Áront megcsókolta, a min az
öreg nagyon elbámult. Rút volt szegény, szokatlan volt neki, hogy őt
jókedvéből megcsókolja valaki.
És aztán nem mert arról a szép bokorról egy ágat letörni Blanka. Csak
állt előtte, mintha attól félne, hogy most mindjárt kijön az a nagy úr a
barlangból, a kié ez a csodaszép bokor s iszonyú zálogot követel.
– Látja, ángyikám, ugy-e hogy Áron bátya nem hazudott.
Blanka felkaczagott.
– Áron bátya! Én szeretném, ha tegeznők egymást.
– Az se hazugság ám.
– No hát szakíts nekem róla; én sajnálom megtépni.
Áron aztán, kertész ember módjára, kivette a görbe kését a bekecs
zsebéből s szép figyelmesen metszette le a galyakat a pompás bokorról.
Blanka rendelkezett. «Egyet Manassé kalapja mellé! Egyet te neked.
Kettőt a két vőfélybátyánk számára. – Többet ne. Nekem nem kell. Hadd
maradjon azoknak is, a kik jövő évben ide jönnek.»