A bércztetőről messze el lehetett látni. Északnak meglátszott a meredek
sziklafal, melynél delelőre pihentek volt; az óriási bükkfa füstje, mint
egy gőzkatlan kéményéből gomolygott föl a magasba; délkeletnek egy másik
hegytetőn szint olyan füstoszlop emelkedett, s a hegy alatt látszott meg
a tordai hasadék óriás kapuja.
Áron azt mondta, hogy itt a hegytetőn a lovakat meg kell pihentetni;
mire mindhárman leszálltak a nyeregből. Áron leterítette Blanka számára
a bundát a gyepre, hogy pihenje ki magát, – annak pedig előbbvaló volt a
csalitot fölkutatni havasi virágokért.
– Gyémánt egy asszony ez a tied! mondá Áron Manassénak. Kora hajnaltól
kezdve nyeregben ül; a legkeservesebb utat teszi és nem panaszkodik, nem
sopánkodik. Ezzel a filigránmunka termettel kiáll olyan
viszontagságokat, a mik egy férfi csontvázát is kipróbálják, s még jó
kedve van. Nevet a baj után s nem ájuldozik előtte. – Láttam egy
párszor, hogy meg akart ijedni, hanem aztán a te szemedbe nézett s
egyszerre megnyugodott. «Pécsi Simonnak» nem volt fanatikusabb hive az ő
hirhedett «Esztere», mint ez te neked. S a mellett tökéletes gyermek.
Mikor a gyermek sirni akar, azt mondjuk neki: nézd kicsinyem, milyen
szép madár repül ott! s abbahagyja; igérünk neki valamit s belenyugszik;
mikor elfáradt s ölbe kivánkozik, vesszőt metszünk neki, azt mondjuk:
paripa, ülj fel rá! s előre nyargal. Pedig az út neheze még most jön.
– Mi terved van?
– Nézz el csak arra Monasteria felé a távcsöveddel, a honnan az a füst
száll föl; nem látsz-e ott sátorokat fehérleni?
– Látok, az erdőszélben szuronyok villogását is látom.
– No hát az ottan Moga fölkelő tábora. Az fekszik köztünk és a Székelykő
közt. Szind felé szekérúton mehetnénk el; de az is el van most előlünk
zárva. A Székelykőre mind a három följárás bizonytalan. Most halld meg,
hogy mi az én tervem. A Monasteria hegytetejét a fölkelő tábor foglalja
el, s mi e tábor mellett fogunk elmenni; csakhogy kétezer lábnyi mélyen
alatta: a tordai hasadékon keresztül. Mind a két malom molnára a mi
szövetségesünk, a sziklahasadék innenső és tulsó büdűjénél. A
magyarpeterdi molnár mára elzárta a Hesdád patakot, egy völgymedenczébe
szorítva föl a vizét, a hogy szokta, mikor a zugót kell tisztogatnia. Mi
tehát a száraz mederben haladhatunk végig a tulsó büdűig. Az ottani
malom molnára megadja nekem a jelt, hogy szabad-e az út a tordai berken
keresztül? Ha ez nincs a fölkelőktől elzárva, akkor igyekezünk az
Aranyos partján lévő deszkafürészlőt elérni. Ott vár ránk egy szekér
négy lóval. És aztán tizenkét bágyoni lovas legény. – No csak ne húzd
össze a szemöldöködöt. Nem lesz azért ebből vérontás. Tizenkét bágyoni
lovas megteszi a tréfát, hogy keresztül ront egy egész fölkelő táboron,
a nélkül, hogy valakinek a hajaszála meggörbülne. Lövöldözni is fognak
ránk, de nagyon messziről; semmi kárt nem tesznek bennünk. Az asszonynak
azt mondjuk, hogy így a szokás az Erdélyben. A lakodalmas menet elé
lövöldözni szoktak. A bórévi hídnál aztán már otthon vagyunk. Odáig
bizonynyal nem fog bennünket üldözni senki.
– És ha a tordai berket elfoglalva tartja a felkelő sereg?
– Akkor pihenőt tartunk a Balyika várában. El van készítve minden az ott
időzésre. Bevárjuk, míg odább mennek. A jeladás az, hogy a mint a
Balyika kapujához érünk, ott egy zsineg lesz keresztül húzva egyik
sziklától a másikig, s arra lesz akasztva, ha baj van, egy veres
posztószél; ha nincs semmi baj, akkor egy zöld galy.
– Most álljunk meg egy szóra, bátya. Ha te úgy csináltad ki a tervet,
hogy a tordai hasadékon át jussunk ki az Aranyoshoz, akkor te már
Kolozsvárról elindultunkkor tudtad előre, hogy mi nem jutunk az egyenes
úton Tordára, az aranyosparti deszkafürészlőhöz.
– Ezt is felvettem a lehetőségek közé.
– Nem te. Egyenesen így tervezted, hogy erre jőjjünk, s útközben
megmutathasd nekem Ciprianuban a fenyegető ellenséget, a kit azonban
Blanka történetesen lefegyverzett; azután pedig a vén Mathuzsálemben az
én békeszeretetem torzképét ismertesd meg velem, hogy megundorodjam
saját ideálomtól, a mikor meglátom a képtelenségig vitt közönyt,
fanatizmussá vált önmegtagadást, a haza gyülöletévé fajult istenimádást.
Kiszámított terv volt ez tőled, bátya.
Áron felkaczagott.
– No ugyan nem szeretnék eléd valami gyilkosság bűnvádjával kerülni;
mert ugyan belelátsz az embernek a veséibe. Hát hiszen, ha kitaláltad,
mit rejtegessem? Azt gondolod, hogy mi feneörömből ragadtuk kezünkbe a
fegyvert? Azt gondolod, hogy nem mindnyájan kerestük a békességben
megmaradást, a míg úgy kényszerítve nem lettünk a kardhoz nyúlni, mint a
hogy te kényszerítve lészsz eldobni a kezedből Elihu Burrit olajágát, s
kirántani Péter apostol szablyáját, mikor azt támadják meg, a mi neked
legdrágább? Kénytelen vagy vele. A sors vaskeze hajtja bele a nyakadat.
Kedvesedet elhoztad Rómából, együtt utaztál vele. Férfiui becsületed
parancsolja, hogy a feleségi koronát, a főkötőt a fejébe tedd.
Törvényünk, canonunk parancsolja, hogy e végett hazahozd, másutt meg nem
esketnek. Az utadat ellenség állja el. Kapsz jó lovat, kardot,
pisztolyt; velem együtt tizenhárom jó pajtást, s tűzön, véren keresztül
fogsz számára utat törni ahhoz az oltárhoz, a mely elé kötelességed őt
vezetni.
– Attól tartok, hogy ő nem állja ki ezt a nagy fáradságot.
– A munka nehéz lesz; de mikor a bajt érzi az ember, akkor az erőt is
érzi hozzá. Olyan ő, mint egy gyermek. Láttál már valaha gyermeket
játékban úgy kifáradni, hogy újra ne tudja azt kezdeni? Csak bizd őt én
rám. Hát hiába neveltem volna én fel valamennyi testvéremnek a
gyermekeit? Én voltam mindannyiok pulyáinak a dajkája, pesztonkája,
játszótársa, hopmestere. Mindent megtettek, a mit én akartam, s azt
hitték, hogy ők akarják. Nézd, milyen jó kedvvel fut felénk! Valamit
talált bizonynyal.
Blanka az alatt, míg a férfiak a merész haditervet készíték, nagy
gyönyörűségét találta a sziklatető késő őszi flórájában.
Itt még dér nem volt; még nyiltak az indigókék csengetyűvirágok, a fehér
és piros gyopár; a sziklahasadékokat elfoglalta a rózsaszínben virágzó
szaka (Sedum) s az üszögőrnek egy sárgavirágú faja (Senecio). Ezekből ő
egész bokrétára valót szedett. Utoljára aztán az a gyermeköröm várt rá,
hogy egy «medveszőlő» bokorra akadt, mely épen tele volt érett
gyümölcscsel. Ez a havasok díszcserjéje. Sötétzöld bőrkemény levelei
sohasem hullanak le, s ághegyein piros bogyófürtök csüggnek.
Hogy megörült neki!
– Nem mérges ez? Kérdezé Árontól repeső kiváncsisággal.
Áron megnyugtatásul a szájába vett egyet a bogyóból. Akkor aztán
Blankának is meg kellett azt kóstolni; a mitől nagyon furcsán összehúzta
az arczát. Azt mondta, hogy igen fanyar.
– Azért ő medveszőlő.
– Hanem bokrétának jó lesz a két bátyánk számára, a kik vőfélyül elénk
jönnek a Leánykakőig, mondá Blanka s ledőlt pihenni és bokrétát kötni a
leterített bundára.
Áron szeme tele lett könynyel erre a szóra.
Azért még sem esett ki a gyermeknevelő szerepből.
– Ah, annál sokkal szebbet fogunk találni a Balyika-vár völgyében. Az is
egy faja az arbutusnak; de nagy ritkaság. E tájon kívül csak
Olaszországban és Irlandban terem. Itt úgy hiják, hogy
«ősztavasz-virág». Az ágai korallpirosak, a levelei örökzöldek s az
ághegyein késő őszszel nyílik a virág, fehér illatos fürtökben s a
gyümölcse a másik őszszel érik meg, úgy, hogy egyszerre borítja virág és
gyümölcs a szép bokrot. Valódi nemzeti szinű bokréta.
– Hol van az? Messze van ide? kérdé Blanka, felugorva henyéltéből; nem
volt már fáradt.
– Bizony jó messze van az, drága gyöngyöm. A míg a tordai hasadékot
elérjük, jó egy óra. Onnan a Balyika váráig másik óra. S én azt hiszem,
hogy valaki nagyon el van már fáradva; jól fog esni megpihenni a
malomházban s holnap reggel folytatni az utat.
– Nem, nem! Én nem vagyok elfáradva! Még ma menjünk oda!
S kész lett volna rögtön lóra ülni.
A gyermeknevelői csiny teljesen sikerült.
– A lovak hadd legeljenek egy kissé, azután sem ülünk nyeregbe, sokkal
jobb lesz gyalog mennünk a hegy lábáig, ez kevesebb fáradság.
Azután elment maga az öreg a csalitba s teleszedte a kalapját érett
áfonyával, előkereste az iszákjából a tiszta sávolyos kendőt, azon
keresztül facsarta a bogyók levét egy bükkfapohárba s megkinálta vele
Blankát.
A nő csak épen annyit hagyott benne, a mennyitől Manassé «megihassa
utána szerelmét», s azt mondá, hogy soha életében nem esett neki valami
jobban.
Egészen felfrissült tőle. A gyermek készen volt újra kezdeni a –
játékot, mibe már belefáradt.
Áron szájába dugta két ujját s füttyentett. A három szanaszét kóborló
paripa erre oda ügetett. «Czo fel fakó! megyünk tovább.» Azzal
felkerekedtek s mentek torony irányába a hegyoldalon alá. A három paripa
követte őket vezetés nélkül.