Az a völgybe levivő út kegyetlenül megviseli a lovast. A ló
szikláról-sziklára lép, a zsurmalék megindul a lába alatt; néhol egyik
partról a másikra kell átugornia; a lovas nem vezeti a mént, maga esze
és szeme után jár az, valódi hű társa a bajban.
Különben is sietni kellett, a nap már öt óra után lemegy, s nekik addig
a Hesdád-völgyben kell lenniök.
Zenóbia oly óvatosan vezette őket a hegyhátakon keresztül, hogy minden
közbeeső falvat elkerültek: Szelistye, Indal – csak a távol harangszó
volt sejthető.
Egy órai folytonos völgynek alászállás után jutottak el az első
pihenőig.
Egy völgykatlanba épült ház volt az, mely mögött sövénynyel bekerített
szántóföldek látszottak, körülpalánkolt ólak a hegyoldalban, s tövissel
elsánczolt szénaboglyák.
– Itt vagyunk már! Mondá Áron. Ez a mi zsidónk háza.
Valamivel különb épület volt az a többi oláh kunyhóknál, de Ciprian
lakával nem vetekedett. A ház eresze tele volt galambokkal; azok a
magyar zsidó kedvencz majorsága. A ház udvarán látszott a lombsátor,
borókából építve; a ház keleti oldalán egy kis szoba, mintegy kinövése
az egész épületnek, mely fehérre volt meszelve, s aztán vörös festékkel
irombára petyegetve. – Kutya nem volt a háznál; azt a zsidó nem tart,
mert megharapott egyénnek fizetéssel tartozik. Hanem egy oláh suhancz
őgyelgett ott az udvaron; arra rábízták, hogy jártassa meg a lovakat.
Blankát azonban ölben kellett a ház küszöbéig vinni, mert a körül oly
nagy volt a sár, hogy abban a női lábbelivel czélhoz jutni nem lehetett.
Áron tudta már itt a járást. Az ajtó, mely a szobába vezetett, be volt
zárva, s kilincse nem volt kívülről. Bezörgetett rajta ököllel.
– Mi kell? hangzott belülről.
– Ereszsz be az ajtón.
– Nyisd ki, ha tudod.
Áron pedig tudott ahhoz. Ha kilincs nem volt az ajtón kivülről, de volt
rajta egy lyuk, azon bogra kötött zsineg volt kidugva, azt ha meghúzta
az ember, a závár ütközője felbillent s be lehetett lépni a szobába.
Ott pedig egészen sötét volt. Az ablaktáblák betéve; hanem egy vékony
faggyúgyertya égett az asztalon s az olyan sötétséget terjesztett maga
körül, hogy a bennlevők ki nem vehették tőle egymást, kivált a kik a
verőfényről léptek be egyszerre.
– Jézus! Kiáltá föl Blanka. Ide kell bemennünk S azzal félénken huzódott
vissza a tornáczra, Manassét is visszatartóztatva. Csak Áron lépett be.
Benn a sötét szobában czihelődött valami.
– Hát fiam, Naftali, miért nem akartad kinyitni az ajtót? szólítá meg
Áron azt a valamit.
– Azért, mert ma huszonnegyedik Tizri van; felelt ridegen a valami.
– S mi van azon a huszonnegyedik Tizrin?
– A Garizim hegyén való ünnep.
– S azon a napon igazhitü zsidó még az ajtó kilincséhez sem nyul, ugy-e
bár?
– Te tudod.
– Hát nem jösz elő a sutból, Naftali.
– Mindjárt, csak bekötöm az arczomat.
– S miért kötöd be az arczodat, Naftali?
– Azért, mert idegen asszonyi állat hangját hallom.
– S neked még most sem szabad idegen asszonyi állat arczát látnod?
– Igy parancsolja az «Eben Haäser». S minthogy az asszonyi állatok nem
takarják be az arczaikat, nekem kell az enyimet betakarnom; különben a
hátamon a «makkót mardót».
– Hát az micsoda, jó Naftali?
– Az a harminczkilencz ütés a szíjjal, a mit a nagyapám kiszolgáltat.
Erre a nagy boglyakemencze mellől kilépett egy hosszú, nyurga suhancz; a
fején gömbölyü bőrsipka volt, termetét ujjatlan báránybőr bekecs fedte,
lábain szíjas bocskor, hasonlatos ahhoz, a mit a zsidók a
sógornő-elvétel megtagadásával a Chalizeh szertartásához használnak; a
homlokán egy kendő volt keresztül kötve, mely arczát az orra hegyéig
eltakarta; gyér szakála két hegyes ágba indult, egész arcza, a mi
meglátszott belőle, sovány volt és pergament szinű.
– No hát Scholem álech, Naftali! Üdvözlé az előlépett Áron, a mire ez
nem felelt semmit. Azt hittem, már meg is házasodtál, a mióta nem
láttalak.
– Ugyan kit vehetnék én el? felelt duzmadtan a legény.
– Hát az Ábrahám zsidó leányát, Peterdről; a Rebekát.
– Jó is volna, de nem engedi az öreg apám, hogy elvegyem.
– Talán biz azért, mert az valóságos zsidó?
– Ellenkezőleg, azt mondja, hogy az nem igazi zsidó.
– Hogyan? A valóságos Izrael nemzetségéből való zsidó ellen lehet
kifogása az öreg apádnak, a ki székely ember?
– Nem elég törvénytisztelő előtte Ábrahám. Órát tart a házánál.
– Hát az a törvény ellen van?
– Igen. Az igazhivő zsidónak télen-nyáron egyformán kell felosztani a
nappal és az éjszaka óráit. Télen napfelköltétől naplementig épen úgy
tizenkét órának kell letelni, mint nyáron, mert minden órának külön
áldása van, s azt elmulasztani vétek, s bizonyos órákban az ördögnek
szabadság van adva az emberek fölött, azt meg kell vigyázni. A
maschina-óra azt nem tudja megtenni, hogy télen rövidebb nappali órákat
mutogasson, nyáron meg hosszabbakat. Az én öreg apám meg fövényórát
használ a végre. A téli napokban egész a Tebeth hónap Sabbath Vajera
napjáig minden reggel kivesz egy kanál fövényt a klepsidrából, s aztán
megint a Siván hónap Sabbath Slah leha napjáig folyvást tesz hozzá egy
kanállal. Igy tartja meg a törvény parancsolatját. Az Ábrahám ezt
elmulasztja, s azért az én öregem előtt az Ábrahám leánya és gyerekei
mind «mamzerin».
– Hát aztán mivel töltitek itt az egész életet?
– Imádkozunk és böjtőlünk.
– Akkor rengeteg sok pénzeteknek kell lenni, ha annyit bőjtöltök.
– Dehogy van. Hiszen hatvanhat keresztyén ünnepnapon nem szabad a mezőn
dolgoznunk, akkor csak idebenn szövünk és fonunk. Száznegyvenkét nap meg
a magunk ünnepe, a mikor ki sem szabad mennünk a házból. A mink terem,
nem szabad másnak eladnunk, mint zsidónak, s ha valaki megcsal, vagy nem
fizet, nem szabad keresztyén biró előtt beperelnünk. Ez a törvény. Azért
szegényebbek vagyunk a nádi verébnél.
– Látod pedig, most szép darab pénzt szerezhetnél; elég lenne a szép
Rebekának «keszubbára», ha minket elvezetnél a hegyi úton a hesdádi
völgybe.
– Meg is ölne érte az öreg mindjárt; miként Mathatias a
templomfertőztetőt, vagy Fineás a Simri fiát, a bálványimádót, ha azt
merném tenni a Garizim-hegyi ünnepnapon, hogy útra keljek és pénzt
keressek.
– Hát legalább a szolgádat bocsásd el velünk vezetőül, az úgy tudom,
hogy keresztyén és nincs ünnepnapja.
– Nem merem tenni az öregapám engedelme nélkül.
– Hol van az öregapád?
– Itt van az imaszobában s a «brachot» hálaimáit mondja el sorba.
– Hát te nem imádkozol vele?
– Én már elmondtam háromszor, de ő elmondja hétszer. Én nem tudom
többször, mert a szivem megfájdul bele.
A mellékszobából áthangzott a gépszerű imahadarás.
Áron odament és kopogtatott.
Egy mély, rekedt hang megszólalt onnan belülről.
– Naftali? Ki van itt? Ki háborgat engem?
– Két idegen férfi, meg egy asszonyi állat.
– Láttad, hogy asszonyi állat?
– Nem láttam, csak a hangjáról hallom.
– A kis ujját sem láttad?
– Semmit sem.
– Micsodák a jövevények? Midianiták, a Baal Peor imádói, vagy Emoreusok?
– Köszöntésükből gondolom, hogy sadduceusok.
Erre a hadaró hang sietve bevégzé a megkezdett dicséretet, s annak
végeztével hallatszott, hogy az ajtóhoz csoszog valaki.
Az ajtó pedig be volt zárva s a kilincset fordítani a Garizim-hegyi
ünnep törvénye ellen van. Azért egy gömbölyü ablak volt vágva az ajtó
felső részén, s ez letakarva kicsi függönykével. A lyukon dugta ki a
fejét Mathusálem, úgy, hogy a függöny takarót képezett a homloka körül.
Mintha sírbolt-ajtón dugná ki a fejét valami rég ott heverő halott. Ez
arcz barna mint a szattyán és keresztül-kasul ránczokkal tele, hosszú,
két águ szakálla s szijácsnak kunkorított hajfürtei nem voltak fehérek,
hanem zöld és sárga szinüek; szemei szúrók és mélyen bennülők, sovány
orra nyergéhez fölhuzódtak az éles ránczok s két szemöldöke hegyesen
állt előre.
Első dolga volt az, hogy kiköpött a szobába. Ezt rendeli a törvény, ha
hitetlenek vannak jelen.
– Áldassék Isten neve! üdvözlé őt Áron.
A kidugott fő lehunyta szemeit és ezt mormogá:
– «Min haólám, wead haólám.»
S aztán egyszerre fölnyitá megint a szemeit, Áron szemébe nézve s most
már kérdőleg, követelőleg ismétlé: «min haólám, wead haólám?» Míg Áron
észrevette, hogy az öreg azt kivánja, hogy ő is mondja azt utána. Miért
ne tette volna meg neki? Utána mondta.
Erre ravasz vigyorgás szedte ránczba a mumia vonásait. Nevetett magában.
Sikerült rászednie a sadduceust. «Min haólám, wead haólám» azt teszi,
hogy «egyik örökkévalóságtól a másikig», s kétezer év előtt Kanahánban
nagy vita volt a fölött a farizeus és a sadduceus között. Ez utóbbiak
csak «egy» örökkévalóságot akartak elfogadni s azt mondták: «ad haólám»,
de az igazhivő két örökkévalóságot vall. Jól esett az öregnek, hogy egy
tévelygőt most kelepczébe ejthetett.
– No hát mit akartok, Saddók fiai? a kik utaztok idegen földön a
Garizim-hegyi ünnep napján.
– Nem jókedvünkből utazunk, öreg; ellenség kerget bennünket, fegyverrel
jön sarkunkban.
– Ah! Ugy kell nektek. Kergettetek ti is minket. Tűzzel-vassal
pusztítottatok; házainkból kiűztetek; megfizet most nektek az Úr
miértünk: áldassék szent neve min haólám, wead haólám!
– Mi bizony nem üldöztünk benneteket, öreg; hiszen tudod, mi is egy
Istent hivők vagyunk, magunk is árvák, békességben élők.
– Nem igaz! Nem igaz! Rikácsolá a mumiafő s szakállát és hajcsapjait
rázta mérgesen. A hol ti többségben vagytok, ott ti is hatalmasok
vagytok; ott a ti nevetek az «Alm!» – A pápista a kálvinistának az
«Alm», a kálvinista az unitáriusnak, az unitárius a szombatosnak. A
püspökök megégették Huszszot, – de Calvinus megégetteté Servetet s saját
testvére fojtá meg Blandratát, a ti prófétátokat, s a ti apáitok
kegyetlenkedtek a mi prófétánk, Simon fölött; az erős boszúálló Úr
megbünteti az apák bűneit a maradékokban. Vagy egy hiten vagyunk-e most
is? Megünneplitek-e a szombatnapot? Megbőjtölitek a szerdát, a mi az
ördögnek a napja? Nem eszitek-e meg a sertéshúst? és a marhának a
forgócsontja melletti inat? a nyelvét, a paczalját! iszszátok a szőlőnek
a levét? Kinyitjátok az ablakaitokat, mikor mennydörög és villámlik,
hogy bejöhessen rajta a Messiás, a ki az örök boldogságot elhozza a
földre, a miért mi énekelünk? vagy meg vagytok elégedve azzal a
világgal, a miben titeket nyomorgat az «Alm» s ti nyomorgattok minket,
meg azokat, a kiknek ti vagytok az «Alm», s szidalmazzátok a
nyomorgatottakat azzal, hogy már eljött a Messiás?
– Nem bánom én bizony, öreg, vágott szavába Áron, akárhogy eszik és
bőjtöl más, s mit csinál, mikor az ég zörög? Hallgass rám s aztán eredj
vissza imádkozni, s idvezülj a magad hite szerint. Tisztelem én azt
nagyon. Hanem most arról van szó, hogy az oláhság föllázadt a mi
nemzetünk ellen, s jön tábor számra mögöttünk és ránk szembe; mi
menekülni akarunk a mi atyánkfiaihoz. Az idő sürget. Még naplemente
előtt át kell hatolnunk a hegyeken, hogy itt ne lepjenek bennünket.
Nézd, hárman vagyunk, magyarok, hazádfiai.
Áron hivására megjelentek az ajtóban Blanka és Manassé.
– Hát mi közöm nekem mindezekhez? frecskelte a tajtékzó szót a kidugott
fej. Akár a Midiánita falja fel az Emoreust, akár az Emoreus a
Midianitát? Nekem ez nem hazám, mert az én hazám Jeruzsálem. Nekem azok,
a kik az én nyelvemet beszélik, nem testvéreim, mert az én atyámfiai
azok, a kik Izrael hitét vallják. A ti jajgatástok nem fáj nekem. A ti
futástok nem ijedség nekem. A ti hazátok romlása nem keseríti meg az én
szivemet. Én hetven esztendő óta nem teszek egyebet, mint tűrök és
imádkozom. Tanuljatok ti is tűrni és imádkozni.
– Megtanultuk már, öreg. Hanem ezzel most nincs segítve rajtunk. Nekünk
egy vezető kell, a ki a hegyeken át kalauzoljon. Neked van egy
felesleges szolgád, engedd azt eljönni velünk; megadjuk a bérét.
– S ha annyi siklus aranyat adnátok, a mennyi hajszál van a fején annak
a szolgának, még sem történhetnék az meg, hogy a törvény ellen útra
keljen egy szolga, a ki az én kenyeremet eszi, a Garizim-hegyi ünnep
napján.
Áron könyörgésre vette a dolgot.
– Mathuzsálem! Jó öreg apó! Ha mi értünk férfiakért nem teszed meg: nézd
e nőt. Ez retteg a veszélytől, s szánalomért esdekel hozzád.
– Mit? vonított csufondárosan az öreg, – egy nő, a kinek nincs levágva a
haja, s még sincs befátyolozva az arcza! Ha asszony volna, nyirott feje
volna, ha leány volna, fátyolt viselne. Ez a Midián leánya: egy
tisztátalan személy!
De már erre a szóra elhagyta Áront az unitárius phlegmája.
– Bekapd a fejedet a lyukon, vén káromkodó, ordítá Mathuzsálemre, vagy
kikapok a táskámból egy darab szalonnát s bedugom vele a szádat!
A legirtózatosabb fenyegetés és sérelem, a mit a szombatoson el lehetett
követni.
Mathuzsálem vissza is rántotta a fejét a lyukból, mintha tűzzel-vassal
közelítettek volna hozzá s a függöny újra lehullt a nyilásra. Hanem a
függöny mögül kihangzott az öreg rémséges átkozódása a házára tört
idegenek ellen.
Blanka ez iszonyú átkozódástól zsibbadni érzé tagjait, mintha Lóth
felesége volna s kezdene sóbálványnyá válni.
– Gyerünk! mondá Áron, megfogva Blanka kezét s kivezette őt a pitvarba.
Naftali az ajtóig kisérte őket, de a küszöbön keresztül nem lépett;
azzal vigasztalá a kiűzött vendégeket, hogy ez még csak a kisebbik átok:
az «Arur».
– Hát még ennél czifrább is van?
– Igen: a «schófer». Az elől elfut minden ember. Ez a mi fegyverünk, a
mi várunk, a mi ajtónkon a zár, a mi védelmünk, a mi igazságunk: az
átkozódás!
Áron felsegítette Blankát a nyeregbe, s aztán a kantárt tartó oláh
legénynyel eredt szóba.
– Vaszilie! Mi béred van neked Mathuzsálemnél?
– Husz forint,
– Hát ha te minket most elvezetsz arra az útra, a melyiken a
Hesdád-völgybe jutunk, én adok neked ötven forintot, s nem kell
esztendeig szolgálnod Mathuzsálemet.
Vaszilie megörült ez ajánlatnak, s nagyot ugrott, mikor Áron egy
bőrzacskót nyomott a markába, a mi huszonöt darab valóságos két forintos
tallérral volt kibélelve.
– Elvezetlek ezért, uram, akár a mennyországba.
Az alku hamar megvolt, de gazda nélkül volt kötve. Már fennültek a
nyergeikben mind a hárman, midőn a ház-hiú gömbölyű ablakából kidugta
magát a mumiafő s onnan zengé alá a szolga nevét:
«Vaszilie!»
És akkor aztán rákezdé a «schófer»-t.
Szerencse, hogy most oláhul beszélt a megszólított kedveért, s Blanka
nem értheté az átok szövegét; csak az arczkifejezés változataiból
sejtheté annak tartalmát, meg a hanglejtésből. Valami csodálatos éneklő
vonítással kevert hadarás volt az, hol felsikoltott, s éles
fistula-hangon visított fel az égbe, hol meg alámélyedt dörgő bassus
hangon, a dübörgő pokol mélységeig, megrázott álla jajgatva vaczogott,
szemöldökei vonaglottak; majd meg epileptikus elmeredéssel nyitá fel a
száját, égretartott arczczal, s egyszerre megint rákezdte a folytatást,
arczát ránczba szedve, s felső ajkát vicsorgatva. A megátkozott
szolgalegény arcza elkékült, elsápadt, térdei megcsuklottak, utoljára
odadobta az erszényt Áron ölébe s két kezével lerántva a nagy báránybőr
süvegét a két fülére, úgy elszaladt, hogy többet utol nem lehetett érni.
A vén patriarcha pedig a diadal után még egy hálaadó dicséretet
zengedezett el onnan a magasból az Úrhoz, «min haólám, wead haólám!» De
már azt nem várta be a társaság.
– Mit fogunk most tenni? kérdezé aggódva Blanka.
– Istenre bizzuk magunkat, felelt neki Áron. – Az Úr válaszszon, hogy
melyikünk fohászát hallgatja meg. Megkeressük az utat magunktól.
S a hegyszakadékok tömkelegében megtalálták az igazi utat a
bérczkatlanból: a Hesdád-völgy egy óra mulva ott mosolygott eléjük
kedves kis magyar falujával, a minek a házai messze fehérlenek.
– Az Úr a mi imánkat hallgatta meg! rebegé Blanka, s a kiállt kétségek
után kitört kebléből a zokogás.
– Kétkedél-e benne? – szólt Manassé, kezét a hölgy kezének ujjaival
kulcsolva imára.