Novemberi reggel későn hajnallik: a háznál mindenki talpon volt már,
mikor Blanka fölébredt.
Manassé azzal örvendezteté meg, hogy innentul az útat nem szekéren
fogják folytatni, hanem lóháton, a minek Blanka úgy őrült, mint a
gyermek.
(Ezért volt a három ló egyuttal fel is nyergelve.)
A külső szobában gazdag reggeli várta. Forró tejszín, bálmos, paprikás
szalonna, hófehér havasi méz, csupa virágillatú, s szűknyakú
«egyesekben» felrakott gyümölcsszeszfélék, fenyőhéjba takart kászuturó,
gesztenyeizű baraboly; olyan étkek, a miket Blanka először izlelt
életében s azonnal meg is szeretett. A házi gazda örült ennek nagyon. S
a mit vendégei meghagytak az asztalon, azt még összecsomagolta számukra
az utitáskájukba, megmagyarázva Blankának, hogy erre nagy szükség lesz.
Blanka úgy vette észre, hogy az oláh nyelv olyan, hogy ha az ember
nagyon hallgatja, hát megérti. Annyit megértett ő is, hogy a
legközelebbi állomásuk lesz Szent-László; ott a domnu rektor lesz a
gazdájuk, a ki pedig «vegetarianu».
Majd megtudja Blanka azt is, hogy mit tesz ez?
Mikor a lovaikat nyergelték, azt mondá Áron Manassénak:
– No, öcsém, most már csak megmondom neked, hogy ez az én kurta nyakam
ugyan nem érdemli, hogy nyaknak neveztessék; de már a milyen, olyan,
ezuttal azt a te szentecskédnek köszönhetem, hogy megmaradt épségben;
mert tudd meg, hogy ez a Ciprianu, a kinek a házában most megháltunk,
mind egész háza népével együtt a legelkeseredettebb agitátor, s
azonkívül én rám különös oka van haragudni. De a te bálványod az első
pillanatra kicsavarta kezéből a fegyvert.
– De nem történhetik-e meg rajtunk, hogy majd a kit mellénk fog rendelni
a hegyeken át vezetőül, az visz bele valami kelepczébe?
– Nem. A tulajdon leánya fog bennünket vezetni. Az ugyan elvesztene
engem egy kanál vízben; de a te Blankádért keresztül fog bennünket vinni
a tűzön is. Öcsém, már benne vagyunk. El ne áruljuk az asszony előtt.
Blanka nevetett az örömtől, mikor fennült a nyeregben. Eleinte
különösnek találta, hogy férfimódra kell megülni a mokány paripát; hanem
aztán, mikor a délczeg Zenóbiát meglátta így lovagolni, kedvet kapott
hozzá.
A jámbor havasi ló úgy ment alatta, mintha dajka ringatná bölcsőben.
A két hölgy előre lovagolt, a két férfi még hátramaradt az utánuk
szaladó házigazdával még egy rájuk tuszkolt búcsukortyot inni.
Mikor az erdő szélébe értek, Blanka megszólítá társnéját.
– Zenóbia, kérlek, tegezz engem s beszélj velem magyarul. Az éjjel
álmodban hallottalak így beszélni.
A leány visszarántotta paripáját s keresztet vetett magára. Aztán súgva
mondá:
– A szent szűzre kérlek, szent asszony, ne áruld el, a mit hallottál
tőlem; s ne kérdezz erről többet.
Azzal tovább léptettek egymás mellett. Az út hegynek vitt fel.
– Szólj! Messzire fogsz te bennünket elvezetni?
– A hogy illik. Az apám birtokának a határaig.
– S meddig terjed a te apádnak a birtoka?
Zenóbia egy távol meredő hegycsúcsra mutatott, a mit a reggeli ködfátyol
takart még.
– Annak a hegynek a szélső oldaláig.
– Az odáig mind az övé? kérdé elbámulva Blanka.
– Nagy darab szegénység! Van rajta tüzelő fa, kecskenyáj, sertéskonda,
rongyos kalyibák és szurtos emberek. Sok a semmiből.
Egy úr, a ki mérföldekig folyvást a saját birtokán jár; hanem azért azt
a kis darab földet, a mi abban kenyeret terem, maga szántja!
Blanka gyönyörét találta ebben az utazásban. A szép zöld mező lepve volt
már az őszi dértől, de a mint feljött a nap odáig, a hogy a hegy
árnyékot vetett, egyszerre zöld lett a gyep, az árnyék megmaradt
fehérnek. S a zöld gyepen virítottak a rózsaszinű kökörcsinek.
Az út felvitt a hegyoldalnak, ünnepélyes templomi csendességű szálerdő
fogadta az utazókat, melyben, mint a misemondó antiphonája, hangzott fel
a vadmadarak egymásnak felelgető kiáltása. Egy pár gyönyörű vad páva
szerelmi ömledezései közepett hagyta meglepni magát a lovaglóktól, s
aztán felrebbenve, meg leszállva előttük, sokáig folyton az útjokban
maradt, mintha előhirnöke volna jövetelüknek.
Mentül feljebb haladtak, annál elevenebb lett az erdő. Vegyülni kezdett
a levélvesztett lombfa, az örökzöld fenyővel. A borókabozót sűrűn fedte
már az aljat, s azon tarkatollú madárcsoport kergetőzött. Egy ilyen
bozótból egész konda disznót vert föl az utazó csoport. Azok nagy
röfögve vágtattak odább. Zenóbia nem mondta meg Blankának, hogy azok
vaddisznók voltak; engedte őt csodálkozni rajta, hogy ime egy egész
konda – pásztor nélkül!
A hegyoldal még meredekebb lejtőre vált; a paripák ugyancsak feszítettek
a hegynek felmászásában. Holmi síkon termett ló rég kidőlt volna ebből,
ezek még csak meg sem izzadtak bele.
Végre fölértek a hegytetőre s ott egyszerre az erdő is megnyilt.
Sajátszerű tájkép tárult eléjük.
Északnak a fensíkot egy kokojszás foglalta el. Az egy ingovány a
hegymagason, még magasabban fekvő hegyek tengerszemétől táplálva; fölül
rőt magas fűvel benőtt láp, mely közt gyér vörös fenyőfák láthatók; a
bürű alatt feneketlen dágvány, mely elnyeli a rátévedett embert és
állatot. Szomorú, ijesztő kép; a sás érett bugáitól rókafakó az egész
mező. Délnek pedig egy fiatal fenyves, mely valami őserdő helyén támadt,
a mit tán húsz év előtt a vihar, mint egy kaszavágással aratott le. A
vén fa rohává lett rég s a húsz éves sarj üde hajtással magasodik fel
sűrűn, buján, áttörhetlenül. Csak egy csapás visz rajta keresztül.
A fenyők aljában virítanak a havasi nefelejtsek, az erdők örök virága.
Itt csak egyesével lehet előre haladni. Zenóbia elől lovagolt, nyomában
Blanka. A két férfi messze hátul maradt. Ők nehezebb terhe voltak a
lónak.
Egyszerre Blankának valami furcsa alak vonta magára a figyelmét.
Olyanforma, mint egy ember: két lába, két keze. Egészen bundába van
öltözve. Emlékezett rá, hogy valamikor, állatseregletben, látott
ilyenforma alakot, csakhogy az ott mogorva, kedvetlen pajtás volt. Itt
pedig jókedvű ficzkó. Tánczol, mórikál, bukfenczet hány; hintálja magát
a fa ágán két hosszú karjánál fogva. Furcsa gömbölyű fülei, felnyitott
szája nevető kifejezést adnak tréfás ábrázatjának.
Eszében sem volt, hogy megijedjen tőle.
Zenóbia a nyergében maga előtt keresztül fektetett dupla puskának a
sárkányait csendesen felvonta. Blanka pedig gyermeteg örömmel kiáltá a
hátul lovagló Manassénak:
– Nézd csak, Manassé! siess! Milyen furcsa bohó állat van itt!
Manassé sietett is aztán.
A tréfás fenevad erre a kiáltásra, mint a mókus, oly ügyesen futott fel
arra a fiatal fenyősudarra, a minek az alsó ágán himbálta magát addig, s
mikor legtetejében volt, hogy a hajló sudar elkezdte nehéz terhét
himbálni: tökéletes naiv humorú pofával tekinte alá, mintha egészen
Blankának produkálná magát. Egy szörnyeteg, mely pajkos gyerkőczöt
mimel.
S az utazóknak épen azon fa alatt kellett elmenniök; mert kétfelől
áttörhetlen bozót terült.
Blanka kiváncsi mosolygással nézett fel a feje fölött hintázó erdei
bohóczra.
Az pedig megvárta, míg mind a négy lovas elhaladt alatta, akkor, hogy
megmutassa a nézőknek, hogy mit tud még, hirtelen belevágta rettentő
körmeit a fa háncsába, s egyszerre aláeresztve több mázsás termetét, egy
pillanat alatt egész a tövéig meztelenre hántotta a fiatal fenyőfát.
Blanka csak akkor sápadt el az ijedtségtől, mikor ez iszonyú
erőmutatványt látta.
– Ne félj semmit, mondá neki Zenóbia, a medve csak játszik.
S azzal a szörnyeteg befutott a bozót közé: a sürű fenyőgeszt, mint a
vetés kalásza, nyitott utat iszonyú termetének.
Zenóbia mondott Blankának valamit.
– A ki boldog, az nem tud félni! Lám, én a madár felrebbenésétől is
megijedek.
Az út most egyszerre megkönnyült. A hegyháton visz az végig: folyvást
sima gyepen, mohos mezőkön, miket egész mesgyékben fedett az áfonya most
érő piros és kék édes bogyóival. A hegygerinczről messze be lehetett
látni a vidéket. Hasonló volt a látvány a tengeréhez. Itt a föld vet
hullámokat, ott a víz. Itt a zöld fenyőlomb takar egy alatta élő
világot, ott a zöld hullám; – itt távol házikók jelzik csak, hogy e
magányban ember is él, mint amott a fehérlő vitorlák. Olyan vidék, a
melyben hegytetőről sem látni falut.
Már délponton állt a nap, a mint a hosszú hegygerincz végét elérték. Ott
egy meredek bérczfal állta el az útat, s annak a lábában kellett a
völgybe alászállni.
E pontról már megtudta mutatni Zenóbia az utasoknak a «Monasteria»
hegyormát, mely a «Tordai hasadék» fölött uralg. Ezen a bérczfalon
keresztül kell lenni egy átjárásnak, mely a Hesdád-völgy katlanába
átvezet.
Messziről hozzájárulhatlannak látszik az; de itt a «Mikus bán» várromjai
alatt lakik egy ember, a ki jól ismeri ezt a merész utat; a nép a «Vén
Matuzsálem»-nek hívja. Egy «magyar zsidó».
Blanka kétkedve tekinte Manasséra.
A helyett Áron felelt meg.
– Igen. Egy elzüllött maradéka az erdélyi «Szombatosok»-nak.
Blanka rejthetlen kiváncsisággal nézett Manasséra. Ez pedig megszokta
már hölgye tekintetéből kiolvasni a gondolatban ejtett kérdést.
– Te azt hitted ugy-e, hogy a «magyar zsidó» csak gúnynév, melylyel
minket illetnek: egy Istent vallókat. Magyar zsidók valóban léteznek itt
Erdélyben, egész községszámra; de elszórva is laknak köztünk s azok
tartják magukat az igazi zsidóknak; minket csak Sadduceusoknak fogadnak
el.
– Majd látni fog egy eredeti példányt belőlük ángyikám; biztatá őt Áron.
Én rég ismerem az öreg Mathusalemet; úgy tudom, hogy egy unokája is van;
ha még meg nem házasodott.
E közben az utazó társaság egész a sziklafalig ért, mely útjokat elzárni
látszott. Hatalmas, égnek meredő, juraképződési mészfal volt az, mely a
többi hegycsoportot kettévágni látszott. A fensík véget ért előtte, s
meredeken hanyatlott alá; beborítva egész a völgy mélyéig sűrű
borókával. A fensík magasán állt még egyetlen vén bükkfa: az utolsó
abból a lomberdőből, mely valaha a hegyormot koronázta; sok százéves
lehetett már s még mindig tartotta magát. Vastag gyökerei messze
elnyúltak s belekapaszkodtak a sziklába. – E tölgyfa mögött látszott a
sziklafalban egy barlang szája: góthidomú csúcsívvel s előtte egy öblös
medencze volt, melynek csak a fenekén látszott valami maradvány nyirok.
Ide érve, Zenóbia leszökött a lováról, s kirántva annak a fejéből a
zablaszerszámot, s megeresztve a terhelőjét, azt mondá Blankának:
– Most itt a «csodakútnál» pihenőt tartunk, falatozunk egyet, a
lovainkat legelni hagyjuk s aztán megitatjuk.
– Miből? Itt nincs viz.
– Nincs. De nem sokára lesz. Azért csodakút ez. Minden két órában
felbuzog a forrás s megint visszahúzódik.
Blanka hitetlenül rázta a fejét, s mert nem volt képes elhinni, hogy
abban a medenczében mai nap több viz legyen, mint a mennyi már van: a
markába merített belőle s megitatta vele – az ajándékba kapott
jérczéjét, kakasát.
Ez alatt Áron bátya kiteríté az Isten adta szép zöld abroszra az
utitáska élelmi készletét s ezüstveretes kését elővéve, elkezdett
mindenki számára felszelni a komoly csemegéből.
Blanka azt mondá, hogy ő inkább szomjas, mint éhes.
Zenóbia mosolyogva mondá:
– A szent asszonyoknak minden kivánsága beteljesül, még a szikla is
megindul szavukra. Halld csak: a forrás már közelít.
A barlang szája bugyborékoló korgást kezde hallatni, zuhogó hullám
böffenései hangzottak az üreg mélyéből elő s percz mulva rögtöni
lökéssel bugygyant ki a barlang torkából az üde kristályzuhatag, ellepve
a medenczét, s aztán túlömölve rajta. A bőséges forrás szakadatlan
rohamban tódult elő a sziklanyilásból s aztán alább omolva,
szikláról-sziklára zúdult szökellve a völgybe alá.
Blanka örömében tapsolt a szép tüneménynek. Azt mondta, hogy ha ő nagy
úr volna, ide építtetne magának egy házat s aztán elnézné azt a
csodaforrást reggeltől estig s nem kivánna más mulatságot.
Nevetett a gyönyörtől.
És meglehet, hogy ez volt az egyetlen nevető hang, a mit azon a napon
egész Erdélyből hírül vihettek az égnek az Úr angyalai.
Áron bátya tüzet is rakott targalyból s megtanította ángyikáját, hogyan
kell szalonnát pirítani kenyérrel? a mi nem csekély tudomány.
Félóra mulva a forrás megszünt a sziklából kiömleni. Odabenn nyeldeklő,
fuldokló hangok hallatszottak: a zuhatag nem tánczolt tovább a
sziklákon, s egy percz mulva a medenczében maradt vizet is visszanyelte
a sziklatorok: a forrás újra eltünt.
Valami azonban megzavarta Blankának az örömét; nehány darázs. Abból az
aristokratikus fajtából, a mi az erdőket lakja, s négy-öt képes egy
lovat megölni. A csemege szagára jöttek elő valahonnan s mind Blanka
fejét dongták körül, ő pedig sikoltozott tőlük.
Áron segíteni akart az ángyikáján. Ezek a vakmerő állatok bizonyosan
ebben az odvas bükkfában laknak. Azokat ő kipusztítja valahogy.
Meg is találta az odujukat, s azzal csóvát készített, hogy kifüstölje
őket belőle.
A mint azonban a lángoló gazcsutakot bedugta a fölfedezett darázsoduba,
abban a pillanatban, mint a gőzkatlan kürtőjének bömbölése, oly robaj
hangzott a bükkfa belsejében s egyszerre csak kicsapott a láng az élőfa
legeslegtetején.
Az tele volt már százados pudvával, a mi a lángtól egyszerre
végtől-végig föllobbant s akkor elkezdett az óriási szálfa, mint egy
rengeteg fáklya égni felülről.
– Mit tettél? kiálta Zenóbia felugorva fektéből. Tudod-e, hogy most
megölted az apámat, s fölgyujtottad azt a házat, a miben az éjjel
aludtál?
Blanka azt hitte, hogy ez csak tréfabeszéd; de a mint Áron boszús
arczára s Manassé összevont szemöldeire tekintett, észrevevé, hogy a
leány szavainak értelme van, a mit a férfiak föl tudtak fogni.
– Most már gyorsan a lovaitokhoz! Kiálta Zenóbia. Egy percznyi idő
sincs. Én futok az apámhoz! Ti igyekezzetek a patak medrén a völgybe
leszállni. A zsidó átvezet a Hesdád völgyén benneteket. Itt ne találjon
benneteket az éjszaka! – Oh, Áron! Az Isten bocsássa meg neked, a mit én
velem cselekedtél!
A lánggal égő fa oduiból bagolysereg, mókus-család, kigyóivadék menekült
repülve, mászva, kunkorogva szanaszéjjel, de gyorsabban azok sem
menekültek, mint utasaink. Zenóbia vágtatott vissza azon az úton, a
melyen idejöttek: a magára hagyott két férfi pedig középre vette a
hölgyet s úgy indult neki az elátkozott útnak, melyet a csodaforrás
száraz medre képezett előttük.
És Blanka mindebből nem értett semmit.
Mi nagy baj származhatik abból, hogy egy vén, odvas bükkfa kigyulladt?