Áron maga hajtotta a lovakat (egyet ott hagyott a háznál); hármasba
fogta őket. Manassé mellette ült, s a hátsó ülés Blankának volt egészen
átengedve, a kit a kertésznő kendőkkel úgy bekötözött, bundába úgy
betakart, hogy alig látszott ki belőle.
Hanem azért a mindent meglátó asszonyi szem majd hogy fel nem fedezte a
kegyes csalást, a mivel a szemközt jövő veszélyt előtte takargatni
igyekeztek.
– Nini! ezek a lovak fel is vannak nyergelve, szólt Áronhoz.
– Az ám, felelt a bányász, megzavarhatlan kedélylyel, Erdélyben ilyen
bahó szokás van. Csak olyan formán, mint a hogy a stajerek meg a ló
nyakára tesznek egy nagy kalodát.
Blanka megnyugodott benne, hogy ez csak erdélyi szokás. Azzal Áron neki
ereszté a gyeplőt a három jó székely paripának, a mik a havason
nevekedtek s úgy voltak szokva, hogy ha kell, egy huszonnégy óráig étlen
szomjan elkoczogjanak, s ha egy kicsit kieresztették őket a fűre, megint
be hagyják magukat fogni, hogy újra kezdjék, a mit elhagytak.
A kocsisnak nem is igen nagy szüksége volt rá, hogy a lovakat igazgassa.
Tudták azok mind a kötelességüket, hegynek fel húzni, völgynek le
tartani, síkon koczogni, maguk előtt haladó szekeret megelőzni, ha a
hátul jövő zörgését hallják, akkor vágtatásnak eredni, becsületsértést
elejbekapással meg nem türni, csárdakapunál szépen megállani.
Áronnak elég alkalma volt, hogy a kocsisülésből visszafordulva,
ángyikáját vidám adomákkal mulattassa, a mikből kifogyhatalan volt s
jóizű természetes humorral tudta azokat előadni.
Egyszer aztán: mikor vette észre, hogy a felekhegyi unalmas fölhágónál,
mikor lassan halad a szekér, az ifjasszonyka elbólintott, s a tordai
«okos malacz» adomáján sem akar nevetni: akkor a ködmene zsebébe nyult s
onnan kivonva zománczos arany óráját, annak a gombját megnyomta, s az
ismétlő órát ütteté, a füléhez tartva.
«Tizenkettő és két negyed.»
Az egész ember ilyen volt: aranyóra báránybőr-bekecs zsebben. Parasztos
külső alatt nemes emberi szív: munkában tört tenyér, s tanult, eszes fő;
népies szólásmódokba burkolt értelmesség; gúnyoló pór-cynismus az
uraskodók, a hetvenkedők előtt; hidegvér, jó kedély a veszélyben: igazi
székely lófőpéldány. (A «lófő» nem gúny, hanem rangczím a székelynél.)
Tehát a mint az ismétlő óra tizenkettőt és felet ütött, azt mondá az
öcscsének:
– No most már elmúlt az Úrnapja, öcsém, az ifjasszonyka is elaludt,
beszélgethetünk egyről-másról. Hát a két bátyád után tudakozódtál,
hogyan jutottak azok fogságra? Hát hogy az elején kezdjem. Tudod, mikor
megszületett a szabadság, hát ez még akkor gyönge gyerecske volt, a ki
azt akarja, hogy szoptassák. Hát én tehetek róla, hogy ez olyan
csecsemő, a kinek nem tej kell, hanem vér? Biz a toroczkói fiatalság is
beállt mind egy szálig honvédnek. Ott szolgálnak a jámborok a 11-ik,
32-ik és 73-ik zászlóaljakban. Hallom, mit mondasz te erre? «hogy hát mi
szükség volt a bányászoknak katonákká lenni? Semmi okos nemzet nem viszi
el a bányászait a csatatérre. Eleget harczolnak már azok hazájukért a
föld alatt egész életükön keresztül. Elég, ha ők készítik a vasat, még
forgassák is? Miért kapták II. Endrétől, IV. Bélától szabadalmaikat,
hadi szolgálat alól felmentésüket? Miért irták alá 1702-ben a város
vénei a reversalist, hogy soha közülök és maradékaik közül senki
fegyvert nem fog, és a maradékaiknak is meghagyják, hogy fegyverhez ne
nyuljanak, a mit meg is tartottak híven mind ez esztendeig?» – Ezt
mondod te Manassé öcsém, ugy-e? Könnyű neked onnan a külföldről! De
lettél volna csak idehaza! Láttad volna csak Dávid bátyádat, mikor a
piacz közepén azt a beszédet tartotta a fiatalsághoz s maga is lóra ült
és kardot kötött: magad is velük mentél volna! Aztán ki olthatja el azt
a tüzet, a hol minden ház ég? Az egész fiatalság égett, lángolt. Nem
lehetett azt eloltani. Aztán nem is olyan háború ez, mint más. Ha György
fejedelem hadat indított Lengyelország ellen, azt mondhatta rá Toroczkó:
mi közöm hozzá, ám lássa György, hogy húzza ki a saruját a sárból, ha
belelépett! De most a szabadságról van szó s ez Toroczkónak is dolga. –
Hallom, mit felelsz te erre? – Hogy «jól van hát no: ha a
ménkü-fiatalság nem maradhatott a sarkán; de hát nekünk véneknek
lehetett volna már annyi eszünk, hogy tudtuk volna, hogy nem kell a
puliszka-evéshez kés; hát mi minek fogtunk fegyvert? Minek állítottunk
ki egy nemzetőr-zászlóaljat?» Hát erre csak azt mondom neked, a mit az
egyszeri góbé mondott a földes úrnak, a kinek a szelindekét agyonszúrá
vas villával, s az szidá érte: hogy mért nem üté inkább a villa
nyelével? Azt tevém vala, mondá a góbé, ha a szelindek is a farkával
akart volna engem megharapni. Köröskörül az egész oláhság fegyvert
fogott; nekünk is hozzá kellett nyulnunk a magunk védelmére s bizony úgy
megőrizzük a hozzánk vezető utakat, hogy ingyen azokon semmi nép be nem
jön. Mivel pedig a két bátyádat legjobban szerette a népség, mit
tehetett mást, minthogy őket választotta meg hadnagyainak. Hisz ez
máskor is csak úgy volt. A ki legokosabb ember volt a városban, az
vezette a dandárt: váczi püspök, kalocsai érsek az egész sereget. Hallom
ám a nagy pirongatásodat, hogy no ugyan derék sereg, a ki elhagyta fogni
a két vezérét! De csak ne lármázz olyan nagyon! (Manassé még egy szót se
szólt.) Meglátod, hogy a két bátyád nem esik egy sorba a tordai
malaczczal, a kinek esztendős létére lehetett volna már annyi esze, hogy
ne futott légyen a szekér alá. Tudod, hogy a balázsfalvi román
népgyülésre következett az agyagfalvi székely népgyülés. Sándor bátyád
is jelen volt azon az aranyosszékiekkel. Akkor aztán a mi kis szigetünk
itt maradt a tenger közepett. Egy tízezer főből álló oláh tábor, Móga
vezetése alatt (talán ismered ő kelmét?) megjelene nálunk a «Kő» előtt.
Mi pedig volnánk háromszáz puskások. Épen annyi, a mennyit Thermopylænél
vezényelt Leonidás. S a «Kő» is olyan jó erősség, mint a Thermopylæ.
Legöregebb bátyánk a Bertók azonban, a ki azóta, hogy vegetariánussá
lett, minden vérontásnak ellensége, s még egy csirkét sem enged megölni,
azt tanácsolta, hogy kisértenők meg a békés kiegyezést. Sorsot húztunk:
ki menjen el közülünk? Simon bátyád neve jött ki. Az átmene az
ellentáborhoz, fehér zászló alatt. De azonban ott fogták s nem
eresztették vissza. Ekkor fogta magát a Jonathán, utána ment, hogy majd
ő váltságot ajánl érte. Akkor azt is ott fogták. Már most ott vannak
mind a ketten. Már most aztán az oláh atyafiak azzal fenyegetnek
bennünket, hogy ha meg nem adjuk magunkat, ha le nem rakjuk a fegyvert,
ha be nem bocsátjuk őket Toroczkóba, akkor mind a két testvérünket
felakasztják. Mi pedig nem rakjuk le a fegyvert és nem bocsátjuk be
őket, inkább mind egy lábig elveszünk. És te én nekem hiába lármázol;
mert engem meg nem térítesz. Én beszélek a hozzám beszélőkkel; de ha
harapnak, én is harapok. Csunya dolog ugyan, hogy a két bátyádat
felakaszszák; nemes embert soh se akasztottak, hanem megtisztelték,
fejét vették; de hát mit kényeskedel most? Mit válogatsz a parasztnak
való, meg a nemesnek való halálban? Egyenlőség van most. Hiába kiabálsz,
szidsz, rugódozol; én most viszlek Toroczkóra, s minthogy a két
bátyádnak már «servus világ!» neked kell a csapat élére állnod: te már
tudod a kommandót s láttál Bécsben és Rómában is torlaszharczot. – De
ugyan ne veszekedjél hát velem olyan nagyon.
Manassé pedig még egy szót sem szólt, csak hagyta Áront maga magával (az
ő nevében is) vitatkozni.
– Nem veszekedem én veled, bátya. S bár vinnél hát haza Toroczkóra. Nem
is rugódozom egy cseppet sem. Hanem úgy látom, hogy nem jutunk mi oda.
Gazda nélkül csináltuk a számadást. Nézd azt a roppant porfelleget, a mi
ránk szemközt jő.
– Ejnye bizony, ugyan jó szemed van, hogy holdvilágnál is meglátod. Én
nem vettem eddig észre. Egész Torda meg Nagy-Enyed jön szemközt. Azok is
megkezdték az elmult estén a menekülést, hogy felhasználják az éjszakát.
Ezen az uton ma keresztül nem törünk. – Hanem hát azért ne busulj. Rossz
róka az, a melyiknek csak egy lyuka van.
A Felek-hegy magaslatáról messze el lehetett látni a holdsütötte tájon:
a Torda felé vezető út fehéren kanyarodott alá, a távolban magasra
emelkedő fellegtől jelölve.
– Látod ezt a völgyet itten jobbra? Itt az erdős hegyhát alatt. Erre is
út van. Ez vezet Oláh-Fenesre. Ezek jó oláhok: velünk tartanak. Annak a
jeléül a hosszú hajukat is levágták. Azontul jön Szent-László. Ott
magyarok laknak. Odáig elmehetünk szekéren. Gyilkos út biz az;
egyikünknek gyalog kell menni a szekér mellett, hogy tartsuk, mikor
dűlni akar s az asszonykát fel kell ébresztenünk, hogy megfogózzék a
lőcsben. De te azért semmit se félj! A ló kitartja s a szekér toroczkói
munka, elmegy az «ördög szántásán» keresztül is, tengelytörés nélkül.
A mint a kocsi megállt, magától felébredt Blanka. Manassé odament hozzá;
beszélt neki a szép csillagos égről, megcsókolta a kezét, s kérte, hogy
dugja el a bunda alá, mert megfázik; azzal Áron bátya neki fordította a
völgyi útnak a lovakat, s elkezdődött a veszedelmes haladás azon az
úton, melyen csak fát szoktak különben felhordani.
A völgyben sötét éjszaka volt: a hold nem sütött ide le; Blanka nem
tudta többé a szemeit nyitva tartani, a mire különben a szekér döczögése
sem invitálta nagyon; olyanokat zökkent az, hogy csoda volt épségben
maradása, s néha úgy féloldalra vágott, hogy még nagyobb csoda volt fel
nem borulása.
Egy izben a keserves út felkanyargott a hegyhátra. A mint ott pihenőt
tartottak, a tordai úton vágtató szekerek dübörgése úgy hangzott át
hozzájuk a csendes éjszakában, mint a távoli égzengés moraja. Délfelé,
keletfelé a hegyek csúcsain vereslő fények kezdtek kigyulni. «Milyen
szép!» mondá Blanka hátra tekintve. Ő nem tudta azt, hogy azok jeltüzek,
mikkel táborozó csapatok izengetnek egymásnak emberirtó munkára való
jelszavakat.
Most egy falu következett: a katonai térképen Peánának van följegyezve.
Különben mindegy, akár hová rajzolta azt a jelt a mérnök; mert az a falu
hosszabb egy mérföldnél: a házak oly messze egymástól, hogy egyik
szomszéd a másik kiáltását meg nem hallja. Három temploma van; egyszerű
faépületek. Egyik ház fel van rakva a hegyoldalba, másik le a
patakpartra. Alusznak már valamennyiben, csak a patakmalom ablakában ég
a mécses; a kocsizörejre kitekint valaki a sötét éjszakába és egyet
kurjant.
Egy kanyarodónál megnyilik a hegyvágányt elzáró erdős hegyoldal s oda
engedi sütni a holdvilágot a csendes tájképre. Zugó patak, tele nőve
égerfákkal; azon keresztül dobogó hid; a hidon túl palánkkal körülvett
emeletes ház; a földszintje fehér kőből rakva, az emelete karzatos
lépcsővel és tornáczczal, fából alkotva, s rajta piramidélességü magas
tető, hangyász-pikkely módra bezsindelyezve. Körülötte öt más hasonló,
de kisebb mérvű házikó. Túl rajta rengeteg nagy gyümölcsös, melynek
garádja mellett omlik alá a sziklákról a hegyi patak.
A kutyaugatás messziről jelzi a közeledő szekeret. – Az udvarban éjfélre
kukoritanak a kakasok.
– Hallod, hogy kukorítanak a Ciprianu kakasai? mondá öcscsének Áron.
– Hát te még Ciprianut is ismered, meg a kakasait is?
– Az egyiket jobban, mint a másikat. Ciprianu oláhnak született magyar
nemes ember. Regalista is volt. A kakasai pedig unicumok az egész
világon. Tiszta fehérek és a nyakuk, fejük egészen olyan, mint a
pulykáé. A kiáltásuk is olyan öblögető hang. Különös jó faj. De Ciprianu
nem ád belőle senkinek, se pénzért, se barátságért; kivéve kappant. Még
a tolvajoktól is meg tudja őrizni: azért tart annyi kutyát. S ha
meghallja a szekerünket zörögni, bizonyos, hogy kijön a tornáczra s
kilövi a puskáját; nem ugyan ránk, hanem a levegőbe, azért, hogy
tudassa, hogy ébren van s felfegyverkezve.
– Nem tartozik a fölkelőkhöz?
– Azt nem lehet tudni. Talán igen, talán nem. A nemes urak az oláhok
között eddig még tartották magukat. Dacoromaniát szeretnék, de a
democratiát nem. Eszük is van, vagyonuk is van s az nem kivánkozik a
forradalomba.
E közben mind közelebb értek a házhoz, melyet a patak választott el az
úttól. Itt a völgy lápján jó út is volt, kissé nyirkos, de síma;
sebesebben lehetett haladni.
A házcsoportot körülvevő palánkra fölkapaszkodtak a komondorok s
fejeiket kidugva a faragott deszkák között, onnan ugattak alá.
Most egy lövés hangzott az éjszakában a ház tornáczáról.
– Mondtam ugy-e? szólt Áron.
– Úr Isten! Mi reánk lőttek? kiáltá föl Blanka.
– Ne féljen, ángyikám: nem nekünk szólt az s aztán elkiáltá magát
kürtnél magasabb hangon: Ne lövöldözz Ciprián! Asszony van a szekéren;
megijed tőle.
Erre a palánkon belül nagy kutyaexecutió támadt, valaki husánggal
tanította jobb véleményre a békétlenkedőket, s aztán a tanórkapun
keresztül kijött egy öles termetű óriás, kifordított bundában, nagy
furkósbottal a kezében s odaügetett a szekérhez, azokkal az oláhnál
szokásos hibbanó lépésekkel.
– Sze treaszka Adorján!
– Sze treaszka Ciprian!
Az első üdvözletre támadt párbeszéd oláhul folyt s abból Blanka nem
értett semmit. Ciprian a hegyeken látszó jelekre mutogatott, a szemei
ijedten forogtak aközben. Végre megfogta az egyik ló zabláját s erővel
félretéríté az útból a szekeret, a saját kapujához vivő hidra terelve
azt.
– Mi történik velünk? kérdé Blanka.
– Semmi baj; felelt neki Áron. A domnule azt mondja, hogy nem jó lesz ez
úton tovább mennünk; mert a víz úgy elrontotta az átjárókat, hogy
éjszaka még szerencsétlenül járhatunk. El kell fogadnunk a meghivását,
hogy töltsük nála a hátralévő éjszakát.
Igazat is mondott Áron, de nem «egyszerre». Mert Ciprian csakugyan nem
tanácsolta a tovább haladást ezen az úton: csakhogy nem a vizek miatt,
hanem a tüzek miatt ott a hegyeken.
A nemes úr maga sietett kinyitni a kaput s aztán szétverni az ebeket az
udvaron, mely zajra többen is jöttek elő a házból. A falusi embernek
soha sincs egész éjszaka, félig felöltözötten alszik az, s éjjel is
fölkel, körülnézni a házat, az aklokat.
A házi gazdának volt egy szép leánya. Épen olyan magas, öletérő személy,
mint az apja, szabályos római metszésű vonásokkal. Az lejött az udvarra,
apja hivására, s Blankát úgy emelte le a szekérről, mint egy gyermeket.
Úgyis vitte fel az ölében a ház emeletébe.
Kellemes kis kastély volt az. Tölgyfából faragva az egész, a mi simára
volt gyalulva és kifényesítve. A konyha, mely egyúttal előtornácz,
tiszta, mint egy sekrestye, fényesre csiszolt czin-edényekkel a tálason.
A tűzhelyen még nem aludt ki a tűz, a friss gyaluforgácstól felélesztve,
egyszerre lángra kapott az s a kürtő úgy volt csinálva, hogy annak a
hátlapja, mázos kemencze-oldal alakjában, a konyha melletti szobát
fütötte.
A házi gazda és leánya csupa szivesség voltak vendégeik iránt. Egyik
asztalt terített számukra; másik hozzálátott a kedvencz étel: a bálmos
készítéséhez. Felhordták eléjük, a mi csak jó és ízletes volt a házuknál
s kinálták erősen Blankát valami idegen nyelven, a mi hasonlított az
olaszhoz, de a miből azért egy szót sem értett.
– Tudnak pedig magyarul is mind a ketten; sugá egyszer Áron Blankának,
mikor magukra maradtak, de most olyan idő van, a mikor elfelejtették.
Blanka aztán törte rajta a fejét, hogy micsoda idő lehet az, a mikor az
ember valamit elfelejt, a mit máskor tudni szokott? – Blanka annyit
tudott meg, hogy a ház leányát Zenobiának híják.
Mikor asztalhoz ültek, Zenobia kezet akart csókolni Blankának. Blanka
nem engedte azt, hanem magához ölelte a leányt, s megcsókolta annak a
szép arczát.
A házi gazda nagy dolgot csinált ebből!
Blanka nem érté, mit beszélt, de az oláh oly elevenen tud kezével,
arczvonásaival magyarázni, hogy Blankának abból, a mint Ciprianu a
fejéhez kapkodott, Áronnak a vállát megtaszigálta, a saját összefogott
ujjai hegyét megcsókolgatá, égnek emelt fejét himbálta, a szemöldökeit
felrángatta; lehajolt, meg felegyenesedett, a mellére ütött, aztán
megint nagy izmos tenyereit Blanka felé czirógatásra forgatta, – ki
lehetett venni olyasmit, hogy az oláh-magyar nemes büszke erre a
leányának adott csókra.
Míg Áron ezalatt még kurtábban húzta össze a nyakát a válla közé s csak
a kurta bajuszát rángatta s aztán úgy szétvetette a lábait, mint mikor
valaki háborgó tenger közepett áll meg a hajó födélzetén.
Utoljára kirohant Ciprianu az ajtón, le a lépcsőn s néhány percz mulva
megint be a szobába, kisérve nagy siralmas kárálástól és
kotkodácsolástól. Egy kakast meg egy jérczét hozott lábaiknál fogva
egymáshoz kötve, abból a dicsőséges fajból, a melyiknek olyan a feje és
nyaka, mint a legszebb kalekuti pulykának. Azt a párt, keleti
nagylelkűséggel, odanyujtá Blankának.
Blanka mosolygott és szivesen fogadta az adományt. Gondolta, most már
neki is gazdaságot kell majd alapítani; kezdetnek ez is jó.
Ciprianu nem várta be a hálakitörést; goromba szerénységgel eltünt a
szobából.
– No ángyikám, dörmögé Áron; maga sem sejti, micsoda nagy dolgot nyert
most el? Soha ebből a fajból Ciprianu még a püspökének sem adott kakast
jérczével együtt ajándékba. Most már nyugodtan alhatunk a házában; úgy
megvette a szívét. Ciprianu kakasával keresztül mehetünk az egész oláh
táboron. Ez olyan, mintha pazsuránk volna.
Blanka nevetett. Tudta is ő, hogy mi az a pazsura? Olyan volt valóban,
mint egy szent: égő parázs fölött járt, kelt s még csak a ruhája
szegélyét sem égette meg.
Annak az egy «szónak» pedig hej de sok özvegy, árva volt a kisérete!
Blanka ki volt fáradva; alig várta, hogy lefekhessék.
Ciprianu háza jó el volt rendezve vendéglátáshoz, a hogy nemeseké
szokott lenni az oláhoknál. A népies, nemzeties meg van tartva náluk; de
finomság és bőség mutatja az előkelőt. Mennyezetes nyoszolyák voltak
mindenki számára, csak a háziúr maga aludt, ős szokás szerint, künn a
konyhaajtó előtt keresztülfekve, bundájába takarózva, mellette a
duplapuskája.
A benyilóban volt két ágy; azokba Blanka és Zenóbia feküdtek s a konyha
melletti szobában Áron és Manassé.
Mindenki lepihent az Úrban.
Azonban rendesen olyankor tud az ember legkevésbbé aludni, mikor
legjobban el van fáradva. Szokatlan volt Blankának az ilyen mezei lakban
az éj, a mi nem oly csöndes, mint a városi éjszaka. A sok kutya egyre
ugat, az egyik elhagyja, a másik rákezdi. Majd meg a kakasok jelentik,
hogy «holnap» van már. Aztán rákezd egy egész tyúkól kodácsolni.
Valamelyik háremhölgy bizonyosan menyétről álmodott. Benn a házban is
élethangokat ad az álom világa, s az ilyen fából épült házban minden
keresztül hangzik. A házi gazda álmában horkol és fujtat, álmodott
ellenfelekkel veszekszik, tolvajt akar fogni. Majd meg a szobatársné
kezd el álmában nyöszörögni, zokogni, s egyszer csak megszólal álmában
magyarul, ki ébren egy szót sem akart tudni e nyelven s suttogja
szerelmesen: «Oh kedves Dávid! Ne hagyj itt. Ölelj meg!» Aztán reszketve
nyög, mint egy haldokló.
Blanka szeméből mind kiment az álom.
Csak egy deszkafal választá el Manassétól, ki egy ágyon feküdt Áronnal.
Ha Blanka a deszkafalhoz érteté ajkait, és túlfelől Manassé, csókot
válthattak egymással. Blanka egyre nyugtalankodni hallá Manassét, mintha
nehéz küzdelemben volna valakivel. Beszélt, vitázott, bizonyosan
álmában.
«Nem. – Nem bocsátalak el – Egész hazámat megfürösztöd a vérben… egész
nemzetemet keresztül viszed a tűzön:… de az én kis szigethazámat nem
hagyom tőlem elvenned!… Azt Te magad körülvetted szikláiddal…
benépesítetted szelid békés néppel… Nekem ez utolsó menedékem az
özönvízben… Odaviszem nőmet… Add vissza azt nékem a Te erős kezedből…
Küzdök Veled! harczolok Veled… Nem rázhatsz le Magadról… Nem bocsátalak
el Tégedet, míg meg nem áldasz engemet!…»
S az álomküzdelemnek ököl- és könyökdöféseit mind a szegény Áron oldal
bordáinak kellett elviselni, ki, midőn megsokallta végre, felrázta
öcscsét álmából s fülébe dörmögé:
– Kivel küzdesz így öcsém?
– Az Istennel! sóhajta fel Manassé.
– Miként Jákób El-Bethelben?
– S nem eresztem el «Őt», míg meg nem áld: miként Jákóbot El-Bethelben.
– Vigyázz! Mert kificzamítja csipőcsontodat!
– Teheti.
Azzal Manassé is a deszkafal felé fordult. Blanka is. Csak két ujjnyi
tölgyfalap volt közöttük. Akkor aztán elaludtak.
Az «Úr» pedig mondá fölöttük: «Én vagyok a mindenható erős Isten!
Növekedjél és sokasodjál. Nép és népeknek gyülekezete származzék
tetőled! Mert ha Isten ellen diadalmas voltál, az emberek ellen is
diadalmas leszesz…»